Teadélután

Kommunistátlanítást említ az FN.hu, olyan írók kapcsán, melyek a kommunizmus iránt nemhogy elköteleződve nem voltak, de az ellen többször hangosan fel is szólaltak.

"Inkább megyek a zúzdába Balzackkal, mint az élvonalba Darvassal" - mondta állítólag Tersánszky Józsi Jenő (amit Szerencsés Károly történész idéz is tőle Véna című kötetében), aki, amikor felszólították, hogy írjon végre rendes szocialista realista műveket, ezt azzal hárította el, hogy "a fogpasztareklám nem az én műfajom".
Hogy miként lesz a zsidómentő, az ötvenes években az irodalmi életből kiszorított Tersánszky kommunista, ugyanolyan rejtély, mint ugyanez a holokauszt során kivégzett Gelléri Andor Endre és Pesti Barnabás esetében. "Baloldali író", mondják Gellériről, mintha bármiféle relevanciája is lenne egy kiváló író műveinek elbírálásakor, hogy milyen politikai beállítottságú volt - főként, hogy Gelléri novellái a legkevésbé sem mondhatóak propagandisztikus műveknek, hacsak a szociális érzékenység fontosságának hangsúlyozását nem tekintjük annak.

Hogy a kommunizmus valódi természetét felismerő Camus az első pillanatban kivonta magát a gyilkos ideológia köréből, és onnantól kezdve nácizmust váltó őrülettel szemben is ugyanúgy szigorúan a humanitás pártján maradt, náluk nem lesz fontos, lévén "az eldugott, névtelen kőbányai térfelületre szánt elnevezés alanya így is kakukktojás, hiszen a francia kommunista párt tagja volt". Gyalázatos uszítás, amit az FN.hu ezzel a címadással és ezekkel a megfogalmazásokkal megvalósít, csak azért, hogy újra a szokott stílusban, a megosztottság gyermeteg szintjén folyjon tovább a köz eseményeinek kommentálása. Ahogy az a számukra leginkább otthonos légkör megteremtését teszi lehetővé.

Hogy miért kell a szellem élvonalába tartozók helyére a hit hirdetőinek kerülnie, persze sejteni vélem a mostani kurzus (és a minden kulturális kérdésben kiskirályként uralkodó, valójában nem sok társadalmi legitimitással rendelkező szellempárt hatalmi pozíciójának) ismeretében. Fájó dolog ez, főként, hogy az így lekerülő írók valóban mindig az emberségességet szem előtt tartva írták műveiket, szerepeltek a közéletben. Camus beemelése a névadók körébe mindazonáltal örömteli.

Úgy tűnik, ez a november negyedike már csak ilyen dátum marad: most forradalmunk után egy fontos kulturális színhelyünk legyalulása van soron. Szomorú.

Hoffmann Rózsa napokban tett bejelentése, mely szerint ezentúl a történelmet csak magyar nyelven lehet tanítani a középiskolákban, nagy felzúdulást keltett - az Alternatíva és a Véleményvezér is külön bejegyzést szentelt a témának, melyben a tantárgy angolul, franciául és németül való tanításának megtartása mellett érvelnek - ezek a két tannyelvű képzéseken túl valószínűleg a nemzetiségi iskolákra is vonatkozhatnak, de utóbbiakban bizonytalan vagyok, valamint azt sem hinném, hogy az ilyen helyeken jó ötlet lenne bármely tantárgy kizárólag magyar nyelven való oktathatóságának bevezetése. 

Azonban az Alternatíva a két tannyelvű iskolák idegen nyelvű történelem oktatása mellett azzal az indokolással érvel, hogy ezek egyrészt az immár nagy múltra visszatekintő "elitképzés" hagyományait igyekeznek ápolni, másrészt komplexebb ismeretek megszerzését teszik lehetővé saját múltunk, illetve az egyetemes történettudomány megismerésének tekintetében.

Nos, érdemes itt áttekinteni, miként zajlik egy olyan két tannyelvű gimnáziumban, mint ahová én is jártam, a történelem idegen nyelven (jelen esetben franciául) való oktatása. Mint mára a középfokú tanintézmények nagy részében, nálunk is öt évfolyam elvégzése után lehetett eljutni az érettségiig: az első (csúnyán mondva nulladik) év az erőteljes nyelvi képzésről szólt, ami itt heti több mint húsz franciaórát jelentett, megspékelve némi matematikával, magyar nyelv és irodalommal, testneveléssel. Történelem az első évben semmilyen nyelven nem volt tartva. A második évtől franciául oktatták a tárgyat, az utolsó két évben pedig el lehetett menni fakultációra is, mely emelt szintű képzést, illetve magyar nyelven való tanulást jelentett. 

Erőteljesen elfogult vagyok tehát a tárgyban, lévén a második év végén sikítva menekültem a nagyobb óraszámú, jóval átfogóbb ismereteket lehetővé tevő történelem fakultációra, pusztán azért, hogy végre a saját anyanyelvemen tanulhassam a tárgyat. Tizedikben és tizenegyedikben lehetőségem sem volt a magyar nyelvű történelemoktatásra, pusztán azért, mert francia szakra jelentkeztem - nyilván tudatában voltam előtte is a képzés milyenségének, de egyfelől egy tizennégy éves gyerek még nem képes pontos véleményt alkotni róla, milyen is lehet egy alaptantárgy idegen nyelven való oktatása, másrészt rendkívül szegényes a választék a középiskolai humán szakok tekintetében - harmadrészt meg ugyan ez egy fontos szegmense volt a képzésnek, de azért csak emiatt nem lett volna okom más szak után áhítozni. 

Az Alternatíva blogon a Tóth Csaba által olyannyira magasztalt "elitképzés" nálunk (és nincs okom arra gondolni, hogy máshol mást, hiszen az egyik legszínvonalasabb két tannyelvű gimnáziumba jártam) azt jelentette, hogy a francia alapszókincs elsajátítása után a legkézenfekvőbb igékkel összeraktunk néhány egyszerű mondatot, melyek mindegyike tartalmazott egy-egy történelmi szakszót, mondjuk azt, hogy "la Bulle d'Or", ami meglepő módon Aranybullát jelent, vagy egy afféle franciásítást, mint Szent Istvány királyunk esetében az "Étienne Le Premier". 

A történelem idegen nyelven való oktatása ugyanis nem szélesebb fokú ismeretszerzést tesz lehetővé, hanem egy sokkal behatároltabb történelemelsajátítást, a legalapvetőbb (és épp ezért idegen nyelven nem átadható) tények, szempontok és motivációk hiányát, egy a minimálisra leredukált képzést, mely kizárólag a nyelvi tudás fejlesztésére megy rá.

A történelem idegen nyelven való tanulása, legyen ez bármilyen meglepő, nem jelent egyet a történelmi plusz a célnyelvi tudás megszerzésével, és a legegyszerűbb történeti folyamatok (ahogy Tóth is írja, az "események és jelenségek kihalászása, [...] többé-kevésbé katonás sorba rendezve történő előadása") felvázolásán túl nem vállalkozik, mert nem is vállalkozhat többre:

Amikor azt mondjuk (és mostanában elég sokan is mondták, például Ungváry Krisztián és Gerő András - ez esetben elég nagy igazságtartalommal), hogy a történelem jelentős hányadában a nyelvről szól, akkor ezt szó szerint kell értenünk. Tehát nem kaphatjuk meg a legteljesebb, legabsztraktabb képet sem a saját történelmünkről, sem más népek múltjáról, ha nem  anyanyelvünkön sajátítjuk el ezen ismereteket. Egy olyan tudományban, mely valóban jóval inkább szól egyfajta identitásadásról (illetve különböző identitások megszerezhetőségének lehetőségéről), illetve a precíz és önnön folyamatainak tudatában lévő gondolkodásra való felkészítésről, egyszerűen nem lehet pontos ismereteket szereznünk, ha egy idegen nyelven próbálkozunk az elsajátítással - főként, ha azt az idegen nyelvet addig egyáltalán nem is tanultuk.

Hogy a történelmet eddig lehetett középiskolákban, két tannyelvű képzések keretében idegen nyelven oktatni, az a tantárgy valós értékeinek negligálásával egyenlő - azt állították ugyanis ezzel, hogy a történelem megismerésénél nem fontos, azt milyen nyelven tesszük, sőt, ha nem a sajátunkon fogunk bele, akkor még teljesebb élményben is lehet részünk. Pedig ez nem igaz. Ami a reáltantárgyak tekintetében releváns álláspont lehet, az a történelemhez hasonló humán tudományok terén egyszerűen nem működik - legfőképp a nyelvi behatároltság okán, tehát azért, mert más nyelven nem vagyunk képesek rendkívül fontos részletek, összefüggések, érzetek és képzetek megértésére.

Az eddig elmondottakból pedig következik, hogy valóban nem részesülhetünk ugyanabban a "magyarságélményben" az idegen nyelven való tanulás során - csak éppen nem a szó pejoratív, hanem sokkal általánosabb értelmében. Mert hiába találunk angol megfelelőt a honfoglalásra, netán franciát a fehérterrorra, ettől még nem fogjuk ugyanazt a tudást elsajátítani, amit a magyar nyelven tanulók igen.

Általános iskola után pedig nem véletlenül kezdődik elölről a legtöbb tárgy, így a történelem oktatása sem - így nem indulhatunk ki abból, hogy a nyolcadikos gyerek már mindent tud Árpád-háztól Kádár-rendszerig, és vígan lehet erre építeni a különböző szakszavak sulykolásával. Sem arra, hogy ha alapszinten elmagyarázzuk az események egymásra következését, akkor már pontos képünk is lesz arról, miben is áll az emberiség több ezer éves története.

Tehát, akárhogy is, az csak támogatandó, ha a tarthatatlanul működő két tannyelvű oktatás átszervezésével lehetővé teszik, hogy az olyan, valós ismeretszerzést más nyelven is lehetővé tevő tárgyak mellett, mint amilyen a matematika vagy a földrajz (illetve nagyon fontos szubjektumként még a célnyelvi civilizáció), a történelmet mindenki tanulhatja eztán a saját anyanyelvén.

Lángh Júlia polgári engedetlenségre buzdít a Galamus.hu-n, Papp László Tamás pedig a Hvg.hu oldalon ért egyet: "tagadja meg mindenki a szolgálatot", ne küldje vissza senki a levelet, amelyben adatok közlésére kérnek minket, hogy aztán adott esetben polgári védelmi feladatok ellátására legyünk kötelezhetőek.

Mint ismeretes, a kiküldött levélben kért adatok be nem szolgáltatásáért komoly büntetésben részesülhetünk - a szóban forgó feladatok (árvíz esetén homokzsáktöltés, -pakolás, akármi) elvégzésére pedig mindenki köteles, kivéve a nyugdíjasok, a gyerekek, a rabbik és a terhes nők, stb., stb.

Kovács Zoltán erről így ír az Élet és Irodalom vezércikkében: "ez a rendelkezés látszólag a jogok és kötelességek jótékony egységét hangoztatja. [ti. a katasztrófavédelem joga és kötelessége - a szerk.] Valószínűleg sokan csak jól hangzó, ám senkit semmire sem kötelező soroknak gondolhatják, de előkészít egy későbbi rendelkezést, amelyik már nem olyan vidám."
Ugyanezen fordulatot használja a Hvg.hu is: "ezt valószínűleg sokan csak jól hangzó, de senkit semmire nem kötelező szlogennek gondolták, amíg levelet nem kaptak az önkormányzattól, amelyből megtudhatták: őket is polgári védelmi kötelezettség terheli."

Hogy tényleg sokan vélték-e így, nem tudom, de nevezett úriemberek mentalitásukból fakadóan biztosan: azon elvből kiindulva, hogy "jogok és kötelességek jótékony egységéből" a jogok, azok valóban jogok, tehát elmaradásuk esetén üvöltve kérhetőek számon, de a kötelességek, azok "csak valami jól hangzó, semmire nem kötelező dolgok".

Kíváncsi vagyok, ha a szólásszabadságra vonatkozó jogról állítaná valaki, hogy "jól hangzik, de semmire nem jogosít fel", ahhoz mit szólna Kovács Zoltán - vagy mondjuk mekkora egyszemélyes polgári engedetlenséget valósítana meg Lángh Júlia, aki a nyugdíjkorhatár elérésének okán amúgy sem köteles polgári védelmi szolgálatra.

Hogy az adatküldésre szólító levél túlzottan fenyegetőző-e, azt nem tudom, de abban biztos vagyok, hogy ha kötelezettségről van szó, azt kötelezettségnek is kell tekinteni, tehát szükséges legalább minimális szinten tudatosítani az emberekben, hogy most éppen nem egy azonnal kidobandó PR-anyagról van szó, és abból kiindulva feladatuk lehet később egy esetlegesen végrehajtandó mentési folyamat során.
Hogy egyszerűbben is meg lehetett volna oldani ezt, engedélyezve a katasztrófavédelemnek a hozzáférést személyes adatainkhoz, az lehetséges, ám így viszont az ez alól mentesülőket nehezen lehetett volna kiszűrni. Hogy így túl sok hatalmat adunk egy-egy polgármester kezébe? Talán, bár azt azért kevéssé hiszem, hogy a XXI. században lehetősége lenne egy településvezetőnek szolgálatra behívnia bármilyen lakost, holmi mondvacsinált katasztrófára hivatkozván.

Nyilván nem egy mindennapos kötelezettségeket ránk testáló rendelkezésről van szó, de akkor is lehet értelme a lakosság ilyetén szisztémájú összeírásának - az ezen való látványos tiltakozás pedig, finoman szólva is, rendkívül gyerekes. Meg aztán abban Lángh Júlia is biztos lehet, hogy az erkölcs nem áll azok oldalán, akik nem hajlandóak árvíz esetén segíteni a mentésben - még ha közben folyamatosan mantrázzák is magukban, hogy ezzel valójában Orbán Viktornak tesznek rosszat.

Elutasította a Központi Nyomozó Főügyészség a jobbikos képviselők, illetve Mansfeld László Mátsik György elleni feljelentését, mondván, az egykori ügyész az akkor hatályos törvényeknek megfelelően kért halálbüntetést az "államrend ellen szervezkedő" Mansfeld Péterre, Blaski Józsefre és Fónay Jenőre. Mansfeld testvérét hagyjuk is, épp elég baj, hogy a Jobbik rátelepedett az ő abszolút jogos fájdalmára, családi tragédiájára, és nézzük, miként nyilatkozott a nemzeti radikális párt a legújabb fejleményekről: Szilágyi György képviselő úgy ítélte meg, "az ügyészség szembeköpi a Mátsik-ügy áldozatait", és indokolásuk hemzseg a "szakszerűtlenségektől, a jogi hibáktól és a történelemhamisításoktól". A Jobbik országgyűlési képviselője emellett ismét elgondolkodott azon, Polt Péter főügyésznek nem kellene-e lemondania, nekünk pedig megbizonyosodnunk róla, hogy vér nem válik vízzé, és fiú az apának nem vájja ki a szemét.

Az egészben a leggyönyörűbb az lenne, ha most pedig Efraim Zuroff jelentené fel a Jobbikot hamis vád megfogalmazásával, "koncepciós perek gyártásával", és a radikálisok közössége pedig egyként ítélné el saját pártját, amely "ártatlan öregembereket" kísérel meg a halálba kergetni.

Ezek után az lenne a logikus, hogy a Kuruc.info kiteszi az oldalára Novák Előd és társainak telefonszámát, akik jövő péntekre hirdettek felvonulást Biszku Béla volt belügyminiszter és Mátsik György háza elé - Varga Béla pedig felhívja a Jobbik képviselőit, szerencsétlen idős emberek háza előtt "bizonyítékok nélkül szaladgáló taknyos orrúaknak" nevezi őket, majd perrel fenyegetőzik. 
Mi pedig igalommal vegyes érdeklődéssel várjuk a következő hétre meghirdetett tüntetést, illetve azt, vajon addig a Biszku Béla ellen megfogalmazott vádak is elégtelennek bizonyulnak-e, és a Jobbik tényleg két, hatóságilag ártatlannak nyilvánított személy háza előtt fog-e megjelenni azok után, hogy Csatáry László felmentésekor rögvest védelmükbe vették az ártatlan ex-nácit, a feljelentő Efraim Zuroff tevékenységére pedig viszontfeljelentéssel reagáltak.

Senkiben ne legyen kétséges: Csatáry László és Mátsik György nem bűntelenek, és sem a kassai gettó egykori segédfogalmazója, sem a több fiatal halálbüntetését kérvényező volt ügyész tetteire nincs mentség. Hogy az erkölcsileg igazolhatatlan, embertelen és aljas cselekedeteket nem sikerül a jog útján is megtorolni, az csak erkölcs és törvény rendkívüli mértékben bekövetkezett szétválását mutatja - mely a XX. század eseményeiből sajnos közvetlenül következik. 
Hogy nem tudjuk a bíróság elé citálni azokat, akik szerencsétlen ifjak fejére kértek cinikus mosollyal halált, illetve azokat, akik ártatlan emberek százainak-ezreinek szenvedéséhez asszisztáltak, majd tárták szét kezüket - ez egyenesen következik vérgőzös múlt századunk történetéből. 
Talán meg sem kellett volna kísérelnünk a jog eszközeit érvényre juttatnunk ezen esetekben - és ezzel hozzájárulni ahhoz, hogy kegyetlen gazemberekről állítsunk ki mi magunk pozitív erkölcsi bizonyítványt. Talán elég lett volna biztosítanunk magunkat, az elkövetőket és a jelent, hogy morálisan mélyen megvetjük az egykori bűnösöket. Most már mindegy.

De az is biztos, hogy Csatáry László, illetve Mátsik György mellé nyugodtan odahelyezhető a halálbüntetés visszaállítása mellett kardoskodó Jobbik is: az a párt, amelyik egy egykori szadista fenevad felmentését fennhangon ünnepli, de a másik szadista fenevadéra rendkívül éles kritikával válaszol; az a párt, amelyik az egyik gazember háza előtti felvonulást súlyosan elítéli (szegény idős ember halálba kergetését vizionálva), de a másiké előtt maga vonul fel; az a párt, amelyik olykor a nemzetközi jog oldalára helyezkedik, olykor az ellen felszólalva lépne ki az egész nyugati értékközösségből; az a párt, amelyik kiemel az áldozatok közül néhányat, hogy csak az ő ügyüket képviselje, míg a másikak kapcsán cinikusan felemlegeti a "folytonos áldozati szerepben való tetszelgést"; és végül az a párt, mely az egyes emberekre kirótt halálbüntetést pusztán az ítélet súlyossága okán nem fogadja el, míg más esetekben maga protestál a kivégzés intézménye mellett.

Nekünk az erkölcs, a méltányosság és az igazságosság oldalán a helyünk.

Lánczi András-interjút mindig szórakoztató olvasni, már csak azért is, mert ilyenkor az éles kérdések kereszttüzében nincs nagyon lehetősége ragaszkodni a precíz megfogalmazásmód minden egyes követelményéhez, és jobbára olyan szintű közhelyeket kénytelen pufogtatni, melyek láttán a legtöbb bölcsész végzettségű egyénnek az a kérdés motoszkál a fejében: vajon milyen jogon is nevezi magát ez az ember filozófusnak?

Ami egyébként általában véve sem túl szerencsés dolog: még ha adott személy történetesen a filozófiatörténet oktatásával foglalkozik is, akkor sem lesz nevezhető rögvest 'bölcselőnek', de talán a 'bölcsesség szeretetét gyakorló egyénnek' sem. Jobb esetben ezzel a megnevezéssel az utókor fogja illetni, éspedig akkor, ha Lánczi valóban letett életében olyasvalamit az asztalra, mely maradandónak bizonyul majd az évtizedek távlatából is.
Ennek meglétét avagy hiányát nyilván nem az én tisztem eldönteni, a magam részéről csak annyit tudok a kérdéshez hozzátenni, hogy a XX. század politikai filozófiájáról írott tankönyvét mindig örömmel forgatom, illetve a Heti Válaszban havonta megjelenő kis írásai is kellemes olvasmánynak bizonyulnak.

A legújabb HV-lapszámbéli interjúja azonban ismét bicskanyitogatónak mondható: Lánczi szinte minden egyes válaszában maga cáfolja meg saját filozófusi identitását - mindezt szervilis hozzáállásának folyamatos leleplezésével, arrogáns beszédmódjával, pontatlan megfogalmazásaival teszi, nem túl dicsőbb bizonyítvány kiállítva magáról az aktuálpolitikai kérdések megítélésének terén, mint mondjuk Heller Ágnes avagy Radnóti Sándor.

Hiszen még mindig nem egyértelmű sokak számára: attól, hogy valaki ért a politika, illetve a filozófia elméleti kérdéseihez, még nem válik politikai elemzővé, és csak azért, mert folyamatosan géfodori magasságokba szárnyalva tesz olyan mélyenszántó kijelentéseket, hogy "a hatalom, az márpedig hatalom", még nem fogja tudni lemosni magáról az íróasztal mellőli okoskodás kínzó vádját.

A mostani beszélgetés egyik legzseniálisabb része kétségtelenül a címben is említett: itt Lánczi Stumpf András azon felvetésére, hogy az Örülünk, Vincent? blogon a mostani állításai nyomán is le lesz "kurzusértelmiségizve", alábbi választ adja: "Ki az a Vincent? A névtelenek senkik maradnak akkor is, ha himalájányi véleményük van. Jöjjön ide, vállalja az arcát, a valódi nevét, megbeszélek vele bármit!"

Nos, helyben vagyunk, ilyen választ ad egy vérbeli filozófus, amikor szembesítik őt egyes bloggerek vélekedésével: személyeskedik (miközben pár sorral feljebb azt állítja magáról, hogy megveti a személyeskedést), a felvetett kérdés helyett az azt megfogalmazóra reflektál, valamint azon magasröptű elképzelésének ad hangot, hogy ha egy adott szöveget a szerzője álnév alatt jelentet meg, akkor az a szöveg tulajdonképpen nem is számít semmit.

Érdekes megfontolás ez akkor, amikor nyomtatott lapok újságírói is gyakran szerzői név alatt hozzák le írásaikat, amikor különböző szépirodalmi alkotások jelennek meg az alkotó valódi nevének feltüntetése nélkül (emlékezzünk csak az Esterházy Péter - Csokonai Lili kettősre; de például Spiegelmann Lauráról a mai napig nem tudjuk, kicsoda), és akkor, amikor egy "névtelen senki" odáig képes eljutni, hogy megbuktatja az államfőt annak plágiumbotrányának kirobbantásával.

És mi a helyzet mondjuk a Mandiner Kínai Kálmánjával, aki civilben egyetemi tanár, de a baloldalról, aktuálpolitikai kérdésekről szeret egy, a polgári életétől elvont identitás alatt értekezni? Neki sem számít sokat a véleménye, lévén egy "névtelen senki"? És épp ezért nem is kell túlzottan nagy figyelmet fordítanunk rá, amikor az egyetemi oktatás kérdéseiről írogat KKTT név alatt?

Jól behatárolható értelmiségi betegséggel állunk szemben: bizonyos szerzők azt gondolják, hogy ha ők a nagy nyilvánosság előtt a saját nevükön fogalmazhatják meg téziseiket (mondjuk mert egzisztenciális lehetőségeik ezt lehetővé teszik számukra), akkor ez épp úgy elvárható másoktól, gondoljanak ők bármit is a szerzői név kontra társadalmi identitás kérdéskörben.

Érdekes épp egy "filozófustól" hallani, hogy a "névtelen bloggerek" véleménye azért nem számít, mert nem társul hozzá egy vezeték- és egy keresztnév: mitől lesz más bizonyos személyek véleménye attól, hogy a cikk fölött nem a "bátorkisfiú" megjelölés szerepel, hanem mondjuk a "Kovács János" név? Miért kéne bárkinek is névvel, címmel, telefonszámmal vállalnia egy, a szabadidejében írott bejegyzést abban az országban, ahol a közszereplők egy része előszeretettel rágja át magát a róla szóló jegyzet minden egyes szaván, és indít polgári pert egy-egy kétértelmű kifejezés olvastán? Miért fog más megítélés alá esni a Vincent egy szerzőjének véleménye, ha egy polgári név alatt jelenik meg? Mert akkor már lenyomozható lesz a személy, adott esetben perelhető? Épp erre van szüksége a véleménynyilvánítást fontosnak tartó, ám arra saját idejét ingyen és bérmentve rászánó átlagpolgárnak.

Tehát, a filozófus az az ember, aki a társadalom egy bizonyos szegmensét szimplán semmibe veheti, de aki az általa preferált miniszterelnökről efféle kijelentéseket bír tenni: "látszik, hogy nem egy ciklusban gondolkodik, hanem a magyarság történeti sorsán", továbbá, hogy szívesen lesz "kurzusértelmiségi" akkor, ha a kormány az igazság oldalán áll.

De vajon jelenthet-e ki egy filozófus olyat egy kormányzó erőről, hogy az igazság oldalán áll? Honnan tudja? Miből vonta le ezt a következtetést?

Nos, erre nem kapunk konkrét választ az interjúban, mulatságos mellébeszélésre annál inkább: Lánczi kijelenti például, hogy azért nem került az első Orbán-kormány alatt sor a kommunista bűnösök elszámoltatására, mert "ez a kompromisszum volt a rendszerváltás ára", a viszontkérdésre pedig, hogy akkor most miért, az a megmondás érkezik, hogy mert "az 1990-ben kötött kompromisszum lebomlóban van".
Adós marad Lánczi ezen "kompromisszum" pontos meghatározásával: mi volt a lényege, mi miatt működött húsz évig, minek okán mondhatjuk el most, hogy ez lebomlóban van, azon túl, hogy a Fidesz a protestszavazatoknak köszönhetően kétharmadot szerzett?

Lánczinak, ahogy G. Fodornak is, az egyik legnagyobb tévedése az, hogy az emberek 2010-ben valamiféle történeti változás előszelét megérezve adták le szavazatukat a Fideszre, nem pedig azért, mert más reális alternatíva nem állt előttük. Mert az MSZP siralmas teljesítménye után gyakorlatilag úgy gondolták, hogy ennél rosszabb úgysem lehet.

Lánczi valószínűleg azért tartja magát filozófusnak, mert képes saját személyét ekként definiálni: "macchiavellista, hegeliánus, nietzscheánus, hobbesiánus", míg az ellenoldalt, akiket előbb soroltaktól "a hideg ráz", a kantiánus-rawlsiánus csoportba tudja helyezni. Érdemes elgondolkodni azon, vajon ma Magyarországon hányan tartják magukat rawlsiánusként számon, illetve mennyi azok száma, akik egyáltalán tudják, miről van szó.
Mert ezt így nagyon könnyű, ezt aztán biztos nem fogja érteni az olvasóközönség jó része, de annak a látszata megmarad, hogy Lánczi valóban filozófus, méghozzá olyan, aki kiválóan képes politikai gondolkodók neveivel definiálni a magyar politikai színtér mindkét szegmensét.

De tényleg, kiről mondható el, hogy rawlsiánus lenne? Pogonyi Szabolcsról, Ludassy Máriáról? Talán, bár emlékeim szerint ők sosem jelentettek ki ilyeneket magukról, valamint azon gondolataiknak sem adtak hangot sosem, hogy a hideg rázná ki őket a hegeliánusoktól és a hobbesiánusoktól.
És mi van azokkal, akiket mondjuk lenyűgöz Kant kategorikus imperativusza; előszeretettel olvassák Rawls igazságosságelméletét, a tudatlanság fátyla mögül előbukkanó szabadságjogokra vonatkozó elképzeléseket; de akik Hobbes társadalmi szerződésében is bizonyosfokú igazságot vélnek felfedezni, illetve Hegel politikafilozófiájának egyes részeit is értékelni tudják?

Ők, valószínűleg, szintén ugyanolyan senkik lesznek, mint a bloggerek, hiszen, ahogy a címlapon kiemelt Lánczi-idézet is szól, "nincs középút". Szegény Arisztotelész, ha erről őt is értesítették volna! Bár Lánczi nyilván úgy gondolja, a mai Magyarország helyzetét felmérve Arisztotelész is meg lenne győződve a struktúrák felbomlásának időszerűségéről; sőt, ha őt kérdeznék, az iskolaköpenyre ő is Angliát, míg a előzetes regisztrációra az Egyesült Államokat hozná fel pozitív példaként (Mér', talán ott sincs demokrácia? Na ugye! - Ezt a fajta reakciót imitálta TGM valahogy úgy, hogy "egyrészt máshol is így van, másrészt itt sincs így"). Ahogy az egyszerű kommentelő is teszi ezredik hozzászólásában. A névtelen senki, akinél Lánczi sem mond sokkal többet.

De nem elég, hogy filozófusként ilyen sablonos válaszokra ragadtatja magát: amikor szembesítik azzal, hogy Angliában a hagyományból következik a köpeny viselése (ráadásul iskolánként változik, és a legtöbb helyen nem is veszik olyan szigorúan), akkor elkezd arról elmélkedni, hogy mert itt bezzeg a hagyományt lerombolta a kádárizmus, nekünk meg most kell mindent építőkockáról építőkockára újraemelnünk. Igaz, csak azt felejti itt ki, hogy az iskolaköpenyt épp erre a porig rombolt kultúrára húzta fel, bizony, a kádárizmus. Ez már nem hangzik olyan újvilágosan, nem igaz?

Maradok tisztelettel:

Lakner Dávid, a Teadélután blog jobbára névtelen senkije

Szudán, Egyiptom és Líbia forrong, konzulátusi épületek kapnak lángra, Christopher Stevens líbiai amerikai nagykövet pedig életét veszti füstmérgezésben. A megmozdulások oka egy Kaliforniában A Muszlimok Ártatlansága címmel készült, és a YouTube-ra sokak által feltöltött film, mely a vallás ellen intéz éles kirohanást, az ENSZ-főtitkár és sokan mások szerint "rendkívül visszataszító módon". A tüntetők követelik, hogy a mű (és annak részletei) kerüljenek le a világhálóról, illetve az amerikai kormány büntesse meg keményen az elkövető(ke)t.

Utóbbinak kissé ellentmond, hogy a lázongók nem pusztán az amerikai nagykövetségeket támadják meg: német zászlókat szaggatnak, az európai kultúrkörrel szemben foglalnak állást.

A szólásszabadságunk várát ostromolják, válaszcsapásként a vallásukat ért támadásra.

Két szabadságról, két jogról, két érzékenységről van szó: a nyugati kultúrkör rendkívül kényes a szólásszabadsághoz való jogára ("vagy mindenről lehet beszélni, vagy pedig semmiről"), az arab világ viszont a vallásával kapcsolatban viseli ennyire nehezen az azt ért találatokat.

Aki - Bayer Zsolthoz hasonlóan - azt mondja, hogy a vallásos érzelmek provokálása az "esztelen, értelmetlen, ostoba és felelőtlen szabadosság" körébe tartozik (nem pedig a szabadságéba), az gyakorlatilag azt szeretné megmondani, mit szabad, illetve mit nem kimondani. Az azt állítja, hogy ahol a terror fenyegetésével állunk szemben, ott meg kell hátrálnunk, és saját jogaink csorbulásához kell vígan asszisztálnunk. Kétség sem fér hozzá: ezt a szabadságjogot mi magunk is rengetegszer hágjuk át, például amikor törvényileg tiltjuk a burka viselését, vagy csonkításnak minősítjük a körülmetélést. 
Nem tűrhetjük ezen döntéseket sem, keményen fel kell ellenük szólalnunk - de azt sem szabad hagyni, hogy ha mások erőszakkal fenyegetnek minket, akkor arra a mi lépésünk a meghátrálás legyen.

Most még csak nem lehet bemutatni egy, a muszlimokról szóló, provokatív filmet (hogy az alkotás minősége milyen, az ez esetben nem releváns). Aztán már a keresztények követelésére betiltjuk A passiót, a homofóbokéra a melegfelvonulást (vagy még inkább: a homoszexualitást), Fischer Ádám hadjáratától félve meg nemcsak A hatodik koporsó bemutatását, hanem annak kiadását is. Majd végül az ateisták robbantgatását megelőzve, átkereszteljük a karácsonyt fenyőfaünnepre.

Mert, valóban, a vallásos érzékenység felé lehet rendkívüli empátiával fordulni - ugyanúgy, ahogy bármilyen más érzékenység felé is. És akkor ne is kritizáljunk semmit, maradjunk inkább teljes csöndben - akkor talán békében élhetünk. Ha a szabadság hangjára a terror hangja a válasz, nem kérdés, hogy nekünk melyik oldalon a helyünk.

Do the right thing!

Egyszer volt, hol nem volt, avvót, hogy az én-ehhez-nem-asszisztálok íródeákok mán nem csak teoretice, de szórul szóra bétiltatták ennen irományaikat, de akkoron mégsem kerűtt még a keráli posztra a jó Róna Péter uram, pediglen a Kovács Zoltán uram már többedjére hozakodott elő vele, hogy mán nem csak torokig ér a salak, de mi magunk vónánk es a salak, ha eztet tovább tűrjök a haduraknak.

Akkó vót, hogy dzsetleg bandukótt a bántott magyar a vásárnapi lapbó az alaptörvény televízijó feléje, de hajlott kora es keze a maga szentségtelen uradalma felije, de hiába a: szerteníz, de olvasóját nem lelé, csak a saját berkiben, de Radnóti Sándor uram neve most hallgattassék, iszen ő is csak ippeg ijedelme növekedtetésére, vagy zsugorettására falja a bötűket, nem másér. De ezen tényálladék neve most legyen smafu, iszen criticát nevezett jó uram skribál, akkó meg a kerálpárt ha törik, ha szakad, a mesének mennie kell a maga sikerországúttyán.

De mán az íródeáknak sem fogott úgy az agyveleje, dejszen próbákozott ű mindenfélével: bartusóvasgatással, kámánóga érvejivel, de ideára mán mégsem futotta, hijába ötölt-hatolt-nyolcvannyolcolt a szörnűségeken, akkó sem. Mán akkó inkább epét hányt-vetett, es arra jutott, hogy a honnak ha ű nem kell, akkó a hon rohaggyon meg, ahó köll, akkó ű pediglen Canadába fog menekűni erlájn, kertészokos uram mán régóta ajángattya ugyanes, hogy az íróuramék számára elkülönített lakóneggyed várva vár minden fődöniszkolót egy nagy partira, vagy Parti Nagyot eggy fődön iszkolásra, a sorrend most légyen másodlagos.

Sértett mesélőnk faxfórdútáva üzent es, hogy őt itten bántyák, mint újpestiánus cigánpurdét a pízt adni nem hajlandó burzsujkölkök, es ű ezt tűrni nem fogja, ű elhaggya a szép hazát, ríjjon az utánna akármennyit es.

Na de ezt megelégette mán a kerál is, bécsöngetett a menekülés naptyán a jó író uramhó, hogy ugyammá, ne haraguggyon így ennyiré, vagy ha mán mégisen, akkó abbó magyarmesét skribáljon furtonfurt, ne pediglen menekülési kéredelmet. Iszen ű olllyan jól mulat eggy-eggy píntek éccaka, mikó a fáradalmas országházbéli oligarcha-labancz disputa után kezibe kerű a partinagy hetimodorosa! Neki az úgy teccik márpedig, mint Bán Zoltán András uramnak, ippeg más okozatbó, de az akkó is aranyszabál, hoty az ertéel kettő, a partinagyértés kettő, a hahota egy.

Mán akkó partinagy uram es úgy éreszte, visszatérőben közeleg a Múzsa névre hallgató komongyorja, ki úgy heányzott neki az emúttnyócmenuszhatplusztíz esztendőben, es akit valószínleg a fészerbe bézárva hagyótt nagy haragosságiban, még valamikó az azeri világbotrány esetikor.

- Most pediglen térj haza békételenséggel, jó kerál uram - mondotta a nagy mesegyáros -, én meg majdan az élet után, de míg az irodalom előtt meglelem hazám a páratlan irományok főggyén, ahol rólad es hozzád es lesz egykéthánégykurvaanyád jó szavam, mongyuk, hogy te félázsiábó gyütté, es mesterséged címere a demó Grácia rontása.

Es a haza partinagyra derült.

Magyarország Fliegauf Bence idén áprilisban bemutatott, Csak a szél című filmjét nevezte a legjobb idegen nyelvű filmért járó Oscar-díjra, így újra felvillant az esélye, hogy harminc évvel a Mephisto győzelme után ismét magyar film részesülhet a rangos elismerésben. Az ez évi Berlinalén a zsűri nagydíját elnyerő alkotás útját azóta folyamatosan sikerek, elismerések övezik - év végéig pedig még esélyes az Európai Parlament által odaítélt Lux-díj begyűjtésére, valamint az Európai Filmdíj nagy esélyeseként is emlegetik mostanság.

Márpedig aranyszabály, hogy minél több díjat szerez egy mű az Oscar-díjkiosztóig, annál nyerőbb helyzetből indul neki a végső győzelemnek - hiszen így annál többen ismerik meg az alkotást, bekerül a nemzetközi véráramlatba, és már úgy tud befutni a finisbe, hogy az adott nemzeten felül az egész világon akadnak támogatói, elismerői. Mint például a legutóbb győztes iráni Nader és Siminnek, melyről abszolút nem mondható, hogy érdemtelenül kapta volna az elismerést - a szociálisan érzékeny témát (anya el akarja hagyni az országot, apa maradna, a házasság pedig így szomorú véget ér) feldolgozó alkotás rendkívüli mód el tudta gondolkodtatni a nézőt, egyben rálátást mutatott egy eddig általunk nem túlságosan ismert nép hétköznapjaira, arra, mennyire esendőek és közülünk valók ők is, mely tényt nem fedheti el a köztük és köztünk lévő hatalmas távolság sem.

Témafeldolgozásban inkább ehhez, nem pedig a 2006-ban a legjobb filmért járó Oscart elnyerő Ütközésekhez hasonlíthatjuk a Csak a szél-t: a film nem a rasszizmusról kíván pengeéles látleletet adni, sokkal inkább kalauzol el minket az emberi nyomorúság, a szenvedés, az elfeledettség évezredes mélységeibe - teszi ezt úgy, hogy közben nem is romanticizálja túl ezt a fajta életmódot (bár a három főszereplővel kissé mégis ezt teszi), illetve nem is próbál mentegetni senkit: csupán minden elfogultság nélkül ábrázol egy korképet, melybe a pozitív jelenségek épp úgy beletartoznak, mint egy közösséget körüllengő negatív tapasztalatok, folyamatok.

Fliegauf Bence filmjének további sok sikert kívánva, álljon itt az alkotásról a bemutatása után írott írásom, melyet még a Filmkalauz.hu-n jelentettem meg.

Rendkívül hatásos kép terjedt el a családon belüli erőszak hétfő éjszakai parlamenti tárgysorozatba vétele után. Az üzenet egyértelmű, még ha cinikusan azt is mondhatnánk, hogy a dohányzást nem, a fizikai erőszakot viszont a jog erőteljesen szankcionálja. De itt most a családon belüli erőszak külön büntetőjogi kategóriává való tétele a kérdés, melynek a kormánypárt általi elutasítása mellé, ahogy az kell, a fideszes Varga István gondosan oda is csomagolta azt az elképesztő kaliberű ostobaságadagot ("talán az anyáknak vissza kéne térniük a gyereknevelés mellé, szülni két-három vagy inkább négy-öt gyereket, és akkor lenne értelme annak, hogy jobban megbecsülnék egymást, és fel sem merülhetne a családon belüli erőszak"), amely még inkább lehetetlenné tette, hogy a kérdésről épeszű vita induljon meg az angolul domestic violence néven egy csoportba sorolt esetek külön jogi tényállásba sorolásának kapcsán.

Egy, a fenti illusztrációból, illetve a legtöbb megszólalásból fakadó félreértést rögtön el is oszlatnék: a családon belüli erőszak nem egyenlő a feleség bántalmazásával - illetve nem csupán ez tartozik bele az említett kategóriába, bármilyen hangosan is róják fel jelen esetben az éjszakai ülés során meglévő férfitöbbséget, illetve az "asszony verve jó"-féle nagyon eredeti megmondásokat. A legszűkebb közösségeken belül uralkodó hatalmi szituációk ennél jóval összetettebb: egy, a feleség arcán elcsattant pofon pedig nem ott kezdődik, hogy a férj részegen kitántorog a kocsmából. Nem, sokkal inkább ott, hogy a mostani családapa még tizenkét évesen hazatér az iskolából, és remegve vallja be anyjának, hogy egyest kapott a legutóbbi dolgozatára. "Na, várj csak, mit fogsz ezért kapni apádtól" - sablonválasz, sablonverés. Tudja ezt, az ő anyját is meglegyinti a zord családfő, ha éppen elsózza az ételt, ha túl sokat pöröl, esetleg kissé lepcses a szája.
A gyerek szomorúan fogadkozik, hogy majd ő másképp, ő majd szülőként bizonyít - aztán kirepül a fészekből, családot alapít, érett férfiúvá válik. És hát azért egy komoly atya mégsem mehet el szó nélkül porontya neveletlensége, lustasága mellett.

Vagy nem is vesz feleségül senkit. Inkább gyermekkori sérelmeit a párkapcsolataiban éli meg, napról napra más nőket hitegetve azzal, mennyire is körülöttük forog a világegyetem, miért csak ők a méltóak arra, hogy egy jóképű fiatalember küzdjön a kegyeikért. A nemrég még bakfiskorban járó leányzó szóhoz sem jut a lovagiasság ilyen elsöprő erejű hatásától, korunk dzsentlmenjének hihetetlen sármjától. Két héttel később pedig attól, hogy hány évtizedet is képes előre eldönteni egy egyszerű kék csík. Az apa? Már valahol Nagy-Britanniában, abortuszról pedig szó sem lehet, nem olyan neveltetést kapott az ifjú hölgy, meg aztán amúgy sem túl nőies eljárásról lenne szó. Megszületik hát a kis Lacika, hát nem tiszta apja a kölök?
Rohadna meg az a tetű apád is ott, ahol van, egy akasztani való féreg az az ember! Mi, még te véded, na ne aggódj, felőle akár éhen is dögölhetnél, épp annyira érdekled őt! Takarodj a szobádba, mi ez a kupleráj már megint, mi vagyok én, a cseléded, durr, egy pofon.

Inkább nem is hagyja el megesett barátnőjét az a felelőtlen férfiember. Nem teheti, nem ezt tanították neki otthon, meg hát aki az ágyban legény, az a szülőszobában is legyen az - létrejön hát a frigy, elégedett a leendő nagymama is, "legalább nem csonka családban kell felnőnie annak a szerencsétlennek". Persze, harmonikus háttérrel rendelkezőben szintén nem - az apa iszik, az anya ordibál, az iskolában meg a focista cigánygyerek rendez rajta célba köpési maratont, látva az ellenállás hiányát, a másik félelmét bárminemű nyílt konfliktus kiprovokálásától. "Hát miért nem véded meg magad?" - mondaná az egyszerű apa, ha nem éppen azzal töltené minden idejét, hogy a feleségétől ától cettig végighallgassa a "te nem vagy jó semmire, akkor bezzeg meg tudtál kúrni, most még a farkad sem áll föl, milyen ember vagy te, havi százötvennel kitörölhetjük a seggünket, nem lett belőled semmi, a gyerek két hónapja ugyanabban a szakadt cipőben jár, annak a ribancnak a seggére meg rá ne nézz többet, mert én országos patáliát rendezek akkor!"-féle nagymonológot.

De talán ezeket mégsem mondja az a tisztes fehérnép. Inkább csak otthon marad a gyerekkel, és örül, hogy az első pár évben nem kell azon aggódnia, ki vigyázzon addig a kicsire, amíg ő próbálná megkeresni azt a pénzt, amit ugyanúgy betehetne a családi kasszába. Aztán meg már hol dolgozzon? Kellene egy diploma, de hát kinek van ideje harmincöt évesen az iskolapadban ülnie? A rántott csirke sem fog magától a tányérba repülni.
Nem igaz, asszony? Vagy én főzőcskézzek este hatkor, mikor végre fáradtan hazaesem a munkából? Hogy te egyszer talán megkeresd a minimálbért? Ezért kockáztassam én a középvezetői állásom? Hát hülye vagy te? A gyerek nevelése már nem elég izgalmas? Pedig abba sem szakadsz bele, nézd meg, már megint hogy néz ki a nadrágja. A koszos edények meg a mosogatóban. Van erre nekem időm? Kezdj már magaddal valamit, ne csak azzal az idióta Erikával telefonálgass, azt is én fizetem, nézd meg! Aztán egyszer tényleg feldühítesz, kapsz egy pár nyaklevest, és még én leszek a szemétláda. Mintha nem érdemelnéd meg!

Megerőszakolni egy huszonnyolc éves nőt más büntetőjogi kategória, mint egy nyolcévessel tenni ugyanezt. Megölni egy romát, "megdöglötök, büdös cigányok!" felkiáltással nem ugyanaz a tényállás, mint az "add már ide a tárcád, te nyomorult!" üvöltése mellett tenni ugyanezt.
A terhes feleségedet félájultra verni pedig nem ugyanazon erkölcsi, és ebből szükségszerűen következve jogi kategória alá esik, mint a söntésbeli kötekedővel tenni ugyanezt.

Mint a fenti esetekből is kiviláglik, a családon belüli erőszak igen sokrétűen van jelen társadalmunkban, mely felett való néma továbblépés nem abból fakad, hogy élvezetes hallgatni a szomszédék perpatvarát. Fakad viszont a társadalmi közönyből, a "mi közöm nekem hozzá?" mentalitásból, a "még csak az hiányzik, hogy ebbe is belekeveredjek" életelvből. Abból, ami a rossz szocializációs mintáknak köszönhetően tökéletesen kifejlődött a legtöbb emberben, abból, ami a "csak magadra számíthatsz, mások gondjait magadra nem veheted" állításból eredve szép lassan bevetté vált a populáció nagy részének gondolkodásmódjában.

Büntessük hát azonosképpen a feleségét verő férfit, a gyermekét naponta pofozó asszonyt, a másikat napról napra szavak szintjén porig alázó házastársat? Nem egyszerű kérdés, számos érv szól mellette, ahogy ellene is. Viszont, ha eljutunk addig a következtetésig, hogy a személyes hatalommal való korlátlan visszaélés, a másik ember alávetett jellegének kihasználása nagyobb bűn, mint a pusztán az adott időben való fizikai felülkerekedést mutató agresszió, és hogy a menekülés lehetőségének hiányával való visszaélés borzasztóbb, mint a támadásból rövid időn belül kijutó fél ellencsapásának (feljelentés) felmérésének ellenére elkövetett erőszak, akkor nem gondolhatjuk azt, hogy a családon belüli erőszakot a jognak ne kellene különbözőképpen kezelnie, ahogy azt egyébként az erkölcs is teszi.

Mert, gondoljon bárki bármit, az a férfi, aki megveri feleségét, nagyobb megvetés tárgya lesz ismerősei körében, mint aki ugyanezt a felesége szeretőjével teszi.

Balog Zoltán nagyon is igaz kijelentése (tudjátok, az "ahol minden nemzeti..." kezdetű) ugyanúgy átültethető a baloldal gondolkodásmódjára, csak éppen az ott jellemző demokráciafetisizmus szalagjával körbekötve azt a bizonyos társadalomfilozófiát. Ami a jobboldalon az úgynevezett "nemzet", az a baloldalnál a "demokrácia": megkérdőjelezhetetlen örök igazság, a létező dolgok felett álló, leválthatatlan eszmei magasság. Megítélés kérdése, hogy melyik áll közelebb (avagy távolabb) a valóságtól: egyfelől tény, hogy a nép leválthatatlan, annak akaratát békés úton nem lehet csak úgy megváltoztatni - másrészt valójában mindkét fogalom nagyon elvont, a hétköznapi élet során meg nem mutatkozó valami, mely maximum egy-egy közösség történeti kútforrásával magyarázható igazán. A jobboldal '56 szellemiségéből merítkezve vallja a nemzet törekvéseinek egységét (tehát térben és időben kiterjeszti a térben és időben nagyon is meghatározott módon megmutatkozó jelenséget), míg a baloldal '89-hez fordul, és úgy véli, ott igazából betetőződött a rendszerszintű "progresszió", elértük a lehető legjobbat, és innentől kezdve a demokráciát kell tekinteni minden dolgok kiindulópontjának.

Ezen gondolatok most éppen a Jobbik veszprémi, Magyar Élet Menetének elkeresztelt eseményéről jutottak eszembe: a jogszerűen, a demokratikus keretek között bejegyzett eseményt baloldalinak mondott csoportosulások félpályás útlezárásokkal, szegfűdobálással és köztársaságra való emlékezéssel akarták legyűrni - míg az ott megjelenő kilenc veszprémi punk egyszerűen odament a jobbikosokhoz, és közölte velük, hogy nemkívánatosak szerintük a környéken.

A két módszer tulajdonképpen azonos gondolatot tükröz, mégis a fiatalok megvalósításában akad valami tisztább báj, valami egyszerűségéből fakadóan egyenesebb beszéd: nem takaróznak itt mindenféle demokratikus eszmékkel, köztársasággal és örök békével - egyszerűen odamennek hozzájuk, lenácizzák őket, aztán a rendőrök kíséretében távoznak a helyszínről.

Amit tulajdonképpen a megjelent szervezetek, az MSZP helyi kisközössége és a nemlétező DK nemlétező veszprémi apparátusa is hasonlóképp gondol: "oda kell menni ezekhez, szétcsapni köztük, aztán megszégyenülten kódoroghatnak haza az idióta fajmagyarok". Csakhogy a baloldal ezt sunyi módon a demokrácia védelmezésének köntösébe bújtatja: azon demokráciáéba, amelynek elvével nagyon is megegyezik, hogy egy bejegyzett párt nyilvános rendezvényt szervezzen híveinek, ha közben a törvényeket tiszteletben tartják. Ahogy azt az LMP helyi szervezete is elmondta, maga után vonva Gréczy Zsolt elképedt szörnyülködését: "az LMP mindenben elhatárolódik az MSZP-től és a DK-tól, de megvédi a Jobbikot, ezzel téve szívességet a Fidesznek". Pedig ha Gréczy megfelelő szövegértéssel olvassa át az írottakat, észlelheti, hogy az ottani LMP bizony a Jobbik által terjesztett nézetek mellett sem áll ki, "csupán" a jogaiktól tartja épp olyan megfoszthatatlannak őket, mint más egyéb állampolgárokat: "A Jobbik egy jogszerűen bejegyzett párt, parlamenti és helyi önkormányzati képviselettel. Jogállami keretek között, a jogszabályokat betartva joga van nyilvános rendezvényt szervezni, függetlenül attól, hogy a pártról, annak eddigi tevékenységéről ki mit gondol. [...] Az elmúlt évek magyarországi tapasztalatai alapján a szeptember 8-ra Veszprémbe tervezettekhez hasonló demonstrációk és ellendemonstrációk nem a megoldások felé visznek. Azok csak a negatív jelenségek tüneteire reagálnak." Világos beszéd: a Jobbik most is hangoztatott eszméivel nem a problémák megoldásában, hanem a frusztrált óbégatásban érdekelt - ahogy az ellenük felvonuló antifasiszta front szintén.
Egy MSZP-től és egy DK-tól a legviccesebb hallani a "jobbikos szörnyetegről", tekintve, hogy a párt épp az ő tevékenységüknek köszönhetően született meg, ahogy a Kuruc.info is a kettősállampolgárság.hu-ból jött létre 2005-ben, a szocialisták regnálásának negyedik évében (és abból szerves módon fakadva, mondhatni: a baloldali kormányzásnak köszönhető a szélsőjobb megerősödése).

Azzal, hogy szabotálni próbáljuk a Jobbik rendezvényét, tulajdonképpen magunk járunk el a legantidemokratikusabb módon - itt éppen a demokrácia nevében, mint a baloldal húsz éves történetében oly sokszor. A jelenvaló baloldal ezt szereti, ez önidentifikációs tevékenységének ugyanannyira fontos eleme, mint a jobbikos radikálisoknak a melegfelvonulás szétverése. A baloldalnak ugyanúgy érdeke a "nácik vonulgatása", ahogy a jobbikosoknak a melegfelvonulás megrendezése: ha ezek nem történnek meg, bajba kerülnek, mert nem tudnak semmiféle építő javaslattal előállni. Kell hát a folyamatos küzdelem, a harc a "rossz" ellen - hol demokratikus, hol nemzeti köntösben.

De a punkok legalább őszinték. Ők csak simán oda akarnak csapni a látványosan felvonuló jobbikosoknak, mindenféle "betiltott egyenruhásokra és megfélemlítésre" való hivatkozás nélkül. Ahogy a Demokratikus Koalíció Veszprém városi és Veszprém megyei szervezetei szintén, csak ők ezt a megszokott gerinctelen, szenteskedő módon tudják csak kivitelezni. Nekik hivatkozniuk kell a betiltott egyenruhára (ami nyilván a betiltás miatt lesz megfélemlítő), az amúgy valós zsidózásra, illetve az ellendemonstrációval ugyanúgy terjesztett békétlenségre.
(Itt megjegyezném egyébként, hogy a Barikád által is hangoztatott vélekedés, miszerint a punkok azért viselkedtek punk módjára, mert "valaki lefizette őket", nyilvánvaló hülyeség. Ezt értenék a Jobbik háza táján is, ha értelmezni tudnának egy párbeszédet, vagy legalábbis találkoztak volna már punkokkal - így legalábbis nem gondolnák, hogy az előállítás miatt méltatlankodó punk srác a hatalmat a helyi Szolidaritással  és a DK-val azonosítja. Azt meg főképp nem vezetnék le, hogy a veszprémi fideszes önkormányzat fizet helyi lázadóknak azért, hogy egy kicsit lázadjanak - teljesen megmagyarázhatatlan indoktól vezérelten. Summa summarum: a hatalom itt a munkáját végző rendőrség volt, mely szimbiózisban él "a város vezetőségével" - az elégedetlenkedő megjegyzés pedig egy ironikus punk-gesztus volt.)

Pedig a Jobbik nem fog attól megszűnni, hogy a veszprémi Szolidaritás tülköl párat a megfélemlítéssel szemben (megjegyzem, mások számára meg mondjuk Árok Kornél baltás kiegészítője lehet riasztó) - ahogy a "nácik" sem "mennek haza", csak mert Szarvas Koppány Bendegúz ezt kiabálja Vona Gábornak.
A Jobbik létjogosultsága akkor fog megszűnni, ha az emberek nem érzékelik már olyan hangsúlyosan az általuk felvetett problémákat (aka "cigánybűnözés"): erre pedig, sajnos, még várni kell.

Az MTI Zrt. tízmillió forintra perli Balavány György publicistát két blogbejegyzése miatt. Említettek - az Elegem van a közszolgálatból!, illetve a Tisztogat és hazudik az MTVA: dokumentumokkal - a szerző saját blogjában, nem pedig a HVG véleményrovatában jelentek meg, tehát azokért valószínűleg pénzt sem kapott, saját szabad idejét áldozta gondolatainak megosztására.

Ami azért is fontos, mert úgy látszik, eljött annak az ideje, hogy a hatalom nagy csinnadrattával kíván nekimenni az egyszerű bloggernek, a kritikus hangvételű átlagmagyarnak: már túl jutottunk azon, hogy politikusok perelnek különféle ellenoldali médiumokat nemlétező jó hírnevük megsértéséért, eztán már a magánembernek kell meglakolnia állításaiért.

Félreértés ne essék, nem kell egyetérteni Balavány szövegeivel. A hétköznapi médiafogyasztó dühönghet, hogy már megint mekkora baromságokat beszél az "ex-nemzetes libsi" (hozzáteszem: jelen esetben nem mondott nagy hülyeségeket), a megtámadott intézmény meg akár közleményt is adhat ki adott esetben, ha éppen ágyúval kíván verébre lőni. Na, de hogy tízmillióra perelje szóban forgó személyt, ráadásul épp a jó hírnevének megsértéséért?

Ahogy a vicc is mondja: miközben erre szakosodott lejárató blogból is kreálhattak volna hírt.

Az ügyről dr. Helmeczy László ügyvéd Borókai Gáborral való esete jut eszembe, melynek során előbbi szintén bíróság elé citálta (volna) a Heti Válasz főszerkesztőjét, mégpedig egy, a HírTV Péntek8 című műsorában elhangzott kijelentésért. Eszerint Borókai azt állította Helmeczyről, hogy "mindent lehet rá használni jelzőként, még hókarón a nyuszikát is, de azt, hogy köztiszteletben álló Helmeczy, azt nem". Persze, Borókai eredetileg "hókarú Nauszikaát" mondott, ahogy Helmeczynek is annyira volt még meg az állítólagos jó híre, mint mondjuk az idei szakdolgozat-ügy miatt pereskedő Gyurcsány Ferencnek, vagy a most támadásba lendült Távirati Irodának.

Annak az MTI-nek, mely a Google-ban még ki sem listázott, dehonesztáló célzattal létrejött blogokból szerkeszt cikket, annak a közmédiának, mely kiretusálja híradójából a neki nem tetsző személyt, és az ellene tüntetőket fülsiketítő zenével próbálja eltántorítani céljuktól - nos, illene legalábbis csendben meghúzódni akkor, amikor finoman szólva is kétes ügyeiket felróják nekik.

Engem nemrég egy (amúgy általam tisztelt) újságíró keresett meg, ugyanekkora összegű perrel fenyegetve, ha nem fedem fel előtte kilétemet. Neki sem igazán tetszett, hogy negatív kritikát fogalmaztam meg egy írásáról - aztán szerencsére nem fordultak komolyabbra az események, mint mondta, már átgondolta a dolgot, és csak első felindulásából írta, amit. De felmerült bennem is a kérdés: mégis, honnan teremtenék én elő nemhogy tíz-, de akár csak félmillió forintot? Bevallom, némiképp nyomasztott is az elképzelés, hogy egy bejegyzés miatt járjak a bíróságra, és próbáljak meg magánszemélyként védekezni egy személyiségi jogi perben.

Balavány Györgynek ez esetben (talán) nagyobb szerencséje van: övé a köznyilvánosság, mögötte egy országos médium, a perben ráadásul az LMP ex-frakcióvezetője, Schiffer András fogja védeni. Valószínűleg nem is fog vesztesen kijönni az ügyből, nem is ez a lényeg sokak szerint, hanem az oly jól ismert megfélemlítési kísérlet. Hogy vigyázzon az ember, mit is ír le.

Mert igaz, Balavány stílusa nekem sem igazán tetszik: műlaza szövegelése, fárasztó jópofizása, erőltetett tótavésedése rendkívül idegesítő tud lenni - ám mégsem gondolnám, hogy első dühből odavetett szóhasználata miatt bíróságon kellene védekeznie véleményéért. Mert azt, hogy hazudik-e az MTVA, lehet sokféleképpen magyarázni innen is, onnan is, ahogy Tomcat is állíthatja a Mandiner elleni perében, hogy ő a szmájli ellenére "nem tartotta viccesnek a róla szóló írást". Ezek nem bizonyulnak ugyanannak az esetnek, mint hogy mondjuk híradóban jelentjük be, hogy Gyurcsány Ferenc plagizált. Mert bár a volt kormányfőnek sem hiszi az ország nagy része, amit mond, mégis vigyázni kell az olyan, az egyéni, konkrét cselekedetekre vonatkozó állításokkal, melyek vagy hamisak, vagy nincs rájuk bizonyíték. De az, hogy a közmédia úgy általánosságban egyoldalúan tájékoztat, nehezen cáfolható avagy bizonyítható: épp úgy, ahogy annak kijelentése is, hogy Gyurcsány Ferenc egy tisztességtelen politikus. Mégsem hinném, hogy ezen mondatokért vonatkozó személyek pert nyerhetnének jogaik megsértéséért.

De mégis felmerül a kérdés, mi van azokkal, akiket nem ment a széles köznyilvánosság, aki mögé nem áll oda egy parlamenti párt politikusa, akik mezei bloggerekként kell védekezzenek egyes mondataikért - melyeket munkájuk mellett, szabadidejüket áldozva tártak bármiféle ellenszolgáltatás nélkül a nagyközönség elé. És az olyan médiumokkal, melyek csak igen nehezen tudnának előteremteni ennyi pénzt? Mi van Rózsa Misivel vagy éppen Bede Mártonnal és Szily Lászlóval? Csak azért, mert Polgár Tamás- és Vásárhelyi Mária-féle frusztrált közszereplők úgy ítélték meg, hogy a szabad szólásra válaszul perre kell menniük.

Mert legyen az az MTI, Tomcat vagy Vásárhelyi Mária: aki egyéni sérelmei okán akarja a publicistát perrel sújtani, az egyben a szólásszabadság ellen is látványos kirohanást intéz. És zusammen a demokratikus viszonyok ellen.

Földes András "kulturális újságíró" méltán érdemelné ki a cikke alatt kommentelők által is odaítélt, Bartus László nevével fémjelzett publicista díjat: a Szépművészetiben látható Hagyomány és megújulás – kínai művészet az ezredfordulón a Kínai Nemzeti Művészeti Múzeum válogatásában kiállítás kapcsán vetemedett kritikára az Indexen, melyre Salát Gergely Kína-kutató válaszolt a Mandiner hasábjain. Utóbbi ebben ízekre szedte Földes írását, rávilágítva annak egysíkú gondolatmenetére, prekoncepciózus jellegére, üvöltő tájékozatlanságára. Míg Földes írása a "Kína diktatúra, ez a kiállítás pedig kommunista propagandakiállítás" egybites gondolatára épült, addig Salát válaszában részletesen leírta minden egyes képről keletkezésének körülményeit, szereplőinek vélhető motivációit.

Míg Földes írásában "arató nőként" jellemzett egy szomját csillapító figurát, és a termeléskultusz megnyilvánulásaként könyvelte el a kép jelenlétét, addig Salát rávilágított, hogy éppen egy internált személy látható a Liu Kongxi által festett képen, és ő többekkel együtt az úgynevezett "elveszett generáció" tagja, amelynek emlékezete máig fájó sebeket okoz a kínaiaknak, és ez a kép is annak lenyomata.

Földes válaszából azonban kitűnik, hogy ő az efféle apróságokra nem igazán fogékony: Kína kommunista diktatúra, és kész, ahogy az volt a rendszerváltás előtt is Magyarország - Salát Gergely pedig ez iránt való szimpátiából írja azt, amit. Ügyesen lebbenti fel ezáltal is a fátylat Földes arról, hogy ő tényleg nagyon nem érti, mi folyik ott Keleten - ami -figyelem! -, nem azt jelenti, hogy ne lenne kritizálható a kínai rendszer, hanem épp azt a Salát által is hangoztatott tézist, hogy amíg az ember alapjaiban nem képes felfogni valamit, addig jobb, ha csendben marad.

Jól mutatja ezt a második Földes-írás: Deng Xiaoping-et Kádárral összevetni, a mai kínai rendszert a magyar szocializmushoz hasonlítani, nos, az leginkább egy negyedikes gimnazista gondolatmenetével rokonítható: már olvasta a tankönyvben, hogy Kínában még mindig kommunizmus uralkodik, ezért hát úgy képzeli el, hogy egészen hasonló lehet az ottani rendszer, amilyen a magyarországi volt a Kádár-érában (bár néha azért leleményesen vegyíti ezt a Rákosi-rendszer durvulataival is).

A második írásán látszik a leginkább Földesnek, hogy őt igazából nem a képek érdeklik itt: bement, röhögött egyet, hogy "némmá, mecsoda kommunista propaganda", majd kiballagott, rittyentett ebből egy cikket, és izgatottan várta az elismerő szavakat tudatlan hőbörgéséért.
De sajnos nem egészen ezt kapta: Salát Gergely elegáns, a tényekre koncentráló írásában zúzta porrá a szerző minden egyes jópofának szánt megjegyzését, egyben rámutatott arra, hogy nem lehet egy kínai művészek festményeiből összeállított galériát elintézni azzal, hogy "a tusrajz nem kortárs, a munkaeszközt ábrázoló kép pedig a termelési verseny kultuszáról szól". Nem, mert ez így nagyon leegyszerűsítő, sematikus gondolkodás tükre, ráadásul még művészetileg is elég igénytelen: nem attól lesz egy alkotás ugyanis jó, hogy ilyen vagy olyan módon készült, hanem hogy valami fontosra igyekszik rávilágítani, egyben hatással van a befogadóra.
A kiállított képek közül pedig ez többről is elmondható, még ha Földes szerint az uralkodó kánonnak nem is képezhetik részét.

Az egybites gondolkozás legmókásabb megnyilatkozása az az elképesztő magasságokig emelkedő értetlenség és tahóság, amely Földes ezek utáni reakcióira jellemző lesz: az érdemi kritikára nem válaszol, ehelyett továbbra is kommunistázik, illetve belevisz egy kis aktuálpolitikai színezetet is, majd lezárja az egészet egy jó kis személyeskedéssel: Salát igazából jobboldali, ezért milyen vicces, hogy Kínáról összetetten képes gondolkozni, hahaha, majd jól összezavarodik a sok buta mandineres kommentelő!

Csakhogy a leginkább mégis Földes András van most összezavarodva: hiszen ő a "jó oldalon áll", elítélte a kommunistákat, a diktatúrát, egy "propagandakiállítást" is megköpködött, ahogy kell - erre idejön valami Salát, és próbálja beléverni a vörös gyilkosok szeretetét, az antikommer kommentelők meg erre bőszen helyeselnek.
Hát milyen világ ez? - kérdezi sértetten Földes. Hiszen még a Radnóti Sándor is megmondta, sok-sok névvel, ha csak ez kell!
És valóban: milyen világ az, ahol az ilyen tudatlan, frusztrált, személyeskedő, értő gondolkodásra képtelen valakik lesznek kulturális újságírók? Leginkább olyan, ahol a Bartus Lászlókból közéleti publicisták.

Rendkívül érzékletes példájával szembesülhetett a magyar újságolvasó annak, miként is terjed Magyarországon az antiszemitizmus, ha a két héttel ezelőtti (augusztus 24-ei) Élet és Irodalom Páratlan Oldalának Még Páratlanabb Glosszáin átrágta magát.

Az oldalról eleve árulkodó, hogy Parti Nagy Lajos Magyar Meséi határozzák meg a jelenlegi irányvonalát, de leginkább humorérzékét: cinikusnak, ironikusnak látszani akaró megmondások sorjáznak itt hétről hétre, melyekre a szellemi üdeség, a maró gúnnyal operáló éleslátás a legkevésbé sem jellemző, az erőltetett ideológiai küzdelem, az izzadságszagú és egyben gőgös "kritikai attitűd" fenntartása annál inkább.

Így lehetséges, hogy mostanság a Podmaniczky Szilárd által szállított A XX. század története című glosszasorozaton kívül gyakorlatilag az összes itt helyet kapó írásnak az ún. "demokratikus ellenzéki" szellemiség szolgál táptalajul; annak morális kizárólagosságtudata határozza meg a szerzők kilencven százalékának beszédmódját.

Miről írjon 2012 nyarán egy inkább liberális publicista, ha krokiban/glosszában gondolkozik, és az írását mindenképpen alá kell rendelnie bizonyos odamondogatós formának? Rengeteg témajavaslat adódik mostanság: a diktatúra kiépülése, a szélsőjobboldal és a jobboldal nászi (vagy náci?) tánca, a fasiszta írók rehabilitálása, az újabb és újabb kuruckodás - ezek így mind ott vannak a talonban, az előbbi megfogalmazásoknál nem igazán összetettebb problémaértési és -kezelési mechanizmusokat feltárva a szerzők/szerkesztők oldaláról.

De az abszolút nyerő témát még nem is említettem, azt, amellyel mindig lehet könnyű népszerűséget szerezni, erkölcsi magaslatokat ácsolni a baloldalon; azt, ami - mint Gerő András e nyári tevékenységéből következtethetünk - 2012-ben sem évült el egyáltalán, sőt, éppen a jelenség állítólagos aktualizálhatósága okozza a legmélyebb gyönyörérzetet antifasiszta barátainknak. Ez pedig nem más, mint az antiszemitizmus rohamos terjedése Magyarországon, ezzel párhuzamosan egyszerre a harmincas, a negyvenes és az ötvenes évek világának ismételt kiépülése, a zsidóellenes hangulat egyre aggasztóbb legitimálása úgy a hatalom részéről, mint a jobboldali közszereplők írásai által.

A rövidecske glossza Nyári fesztivál! címmel jelent meg ba tollából, és bár valóban nem túl terjedelmes műről van szó, mégis szeretnék egy kicsit elidőzni rajta, mint egy látszólag mérhetetlen jelenség sikeres tárgyiasításának módszereit alig leplező tevékenységről a legtöbbet eláruló mint egy roppant tanulságos íráson. Íme a szöveg:

Nyári fesztivál!

"... kiabálja egy érces hang a Ferenciek tere aluljárójában, a férfi brossúrát lebegtet a kezében. Mivel nem nagyon vonzanak a fesztiválok mint olyanok - idén valóságos dömpingjüket éljük -, nem kértem a felajánlott ismertető füzetből. Otthon azért megnéztem a port.hu-n, vajon milyen nyári fesztiválok várhatóak a fővárosban. Kiderült, hogy csak a Zsidó Nyári Fesztivál van programozva a hónap végére, ám úgy tűnik, a zsidó jelző nem eladható az aluljáróban."

Ekként terjed hát a zsidóellenes közhangulat ma Magyarországon: az aluljáróban hallott kiáltozással - vagyis hát éppen hogy a nem hallottal. Ha Romsics Ignác azért minősül "funkcionális antiszemitának" Gerő András, Bojtár Endre és Tatár György szerint, mert bizonyos mondatokat nem mond, akkor evidens, hogy a társadalom is azáltal lesz zsidógyűlölő, hogy nem kiabál valamit a mozgólépcsőn, vagy hogy ha kiabál is, azt a megfelelő kontextus nélkül teszi. Hisz lehet, hogy attól még a Ferenciek terén 0-24-ben süvöltő férfi a magánéletében nem antiszemita, még akár zsidó felmenői, barátai is akadhatnak: de amikor dolgozik, akkor feltör benne az a bizonyos leküzdhetetlen rasszizmus, és úgy ítéli meg, hogy még ha Zsidó Nyári Fesztivált rendezhetnek is a fővárosban, hát akkor sem kell annyira reklámozni annak az eseménynek a milyenségét.

Az nem számít, hogy önmagában a Zsidó Nyári Fesztivál plakátjával tele volt a főváros idén ugyanúgy, ahogy tavaly is: a Stadionok metrómegállójánál épp úgy találkozhatott vele a járókelő, ahogy a Móricz Zsigmond téren vagy egyéb frekventált helyeken - csak az nem tudott a Zsidó Nyári Fesztivál hó végi megrendezéséről fővárosiként, aki egész nap nem mozdult ki lakásából. És nincs ezzel semmi baj. Nevezett esemény minden évben egy kulturálisan sokszínű, izgalmas produkciókat kínáló eseménysor, hirdetése sokkal szimpatikusabb az egyszeri kultúrember számára, mint mondjuk Budapest metróinak megszokott kitapétázása az Ulpius kiadó férckiadványaival.

De itt még csak nem is erről van szó. Az antiszemitizmus ugyanis nem csak simán úgy terjed, hogy valaki fennhangon nem mond valamit: sokkal inkább akként, hogy ez a nem mondás kiegészül a befogadó elváráshorizontjába illeszkedő, nem túl bonyolult gondolati konstrukciókkal. Ezek a sémák viszont magukban hordozzák az alapesemény megértésére tett legcsekélyebb erőfeszítés hiányát is: azaz, ha egy főrabbinak való állítólagos utcai beolvasás egy brutális antiszemita támadásként fog manifesztálódni, akkor a Ferenciek terének nyomorult rikkancsa is lehet élő példázata a rasszizmus lelkünkbe való beköltözésének. Ilyenkor nem számít, hogy nevezett férfiú nem "Nyári fesztivál!"-t kiabál, hanem "Nyári fesztiválműsor!"-t, az utolsó szótagot gyakorlatilag érthetetlenül elnyújtva - ki tudja, miféle marketingmegfontolásból.

Ilyenkor az sem lesz fontos, hogy ha már internetes utánanézés, akkor könnyűszerrel fellelhető a szeptember kilencedikéig tartott Budapest Nyári Fesztivál, melynek előtagja nem valószínű, hogy azért nem lett szintén kikiabálva, mert a budapestieknek már saját fővárosukból is elegük van, és ha csak meghallják az aluljáróban a nevét, rögvest kedvük támad az azzal kérkedő szórólapost félholtra verni.

És az sem lesz lényeges, hogy az említett érces hang gazdája szeptemberben is ugyanakkora elánnal kínálja portékáját  a Ferenciek terén, csak éppen "Őszi fesztiválműsor!" felkiáltással.

Így terjed ma Magyarországon az antiszemitizmus: valaki mond valamit, amiből következtethetünk arra, hogy egy fontos dolgot elhallgat, amely már maga után vonhatja talán egy egész társadalom empátiaérzetének leépülését is. És akkor, ahogy Erdős Virág írja versében, már nincs messze, hogy bár a haza ma még bölcső, de holnapra "már vagon".

Vigyázzunk hát, mit nem kiabálunk a mozgólépcsőn!

Bár az új köznevelési törvény több érdekes részt is tartalmaz, mégsem ezekre térnék most ki, és még csak nem is Hoffmann Rózsa államtitkár azon, nevetségességükön túl a magyar nyelv szabályainak is ellentmondó mondataira, mint például amilyen az „innentől fogva a pedagógus olyan köztiszteletben örvendő [sic!) ember, akit bántani, szidalmazni nem szabad”. Még csak nem is azon elmélkednék most, hogy az iskola voltaképpen tényleg templom-e, és ha igen, miért is kötelező a gyermekeknek minden nap eljárniuk oda a 21. században - nem, most egészen másról lesz szó.

Hoffmann Rózsa ugyanis bejelentette, hogy ő támogatná az iskolai egyenköpeny újbóli bevezetését - márpedig jól tudjuk, hogy a jelenlegi oktatási államtitkár azon személyek egyike, akik hogy ha támogatásukról biztosítanak valamit, akkor az be is lesz vezetve, történjen akármi - a Rózsa volt, a Rózsa marad.

Mint Hoffmann elmondta, az iskolai köpeny nagyon is jó dolog, mert "eltünteti a meglévő egzisztenciális különbségeket", azontúl a szülőknek is könnyebbséget jelentene, hiszen nem kell túl sok pénzt ráfordítani.

Nem tudom, Hoffmann Rózsa hol nőtt fel, de ahol én iskolába jártam, ott egyáltalán nem jelentett alapvető nehézséget iskolakezdéskor a szülők számára a ruházkodás - járt továbbra is abban a gyerek, mint nyáron, mint korábban mindig. Bár Hoffmann szerint számára nagy segítség volt, hogy a köpeny eltakarta "nyolc éve nyűtt blúzát", vele szemben a legtöbb iskolakezdőnek bizony nincs nyolc éve hordott felsője, tekintve, hogy az első osztályt jobbára hat-hét évesen kezdik el a gyerekek. Ilyenkor a legritkább esetben fordul elő, hogy valaki olyan felsőt hordjon, ami  már születésekor is jó volt rá - de ha megengedőbbek vagyunk, és arra gondolunk, hogy Hoffmann Rózsára négy éves korában adtak fel egy blúzt, akkor is ki kell jelentenünk, hogy az bizony már nem lehetett jó rá tizenkét éves korában.

De ne is szaladjunk ennyire előre, hiszen az nyilvánvaló, hogy egy tizenkét éves gyerekre nem lehet ráadni semmiféle köpenyt, ennek még az elgondolása is abszurdba hajlik - minden bizonnyal az alsó tagozatosokra vonatkozna a ruha kötelező viselete - és most felrémlik bennem is pályafutásom az elsőbében, amikor is egy éven át kellett ilyen inget viselni iskolaidőben - bizony, teljesen felesleges módon, pusztán az osztályfőnök szeszélyes hóbortjának okán. Nem takart az el az égegyadta világon semmit, ahogy nem is maradt rajtunk tanórák után - merthogy alsó tagozatban bizony van délutáni szünet is, van játszótéri fogócska-bújócska, jelenés az ebédlőben, satöbbi, satöbbi. Eközben végig az a fránya köpeny nem maradhat ott a gyerkőcön, annál az egyszerű oknál fogva, hogy köpenyben nem lehet csúszdázni, illetve libikókázni.

Hogy a köpeny eltörölné az egzisztenciális különbségeket, az önmagában is egy ordas nagy tévedés - még ha azt mondanánk, "eltakarja", valamivel közelebb állnánk a valósághoz, de még így sem látjuk rendszerszinten a problémát: az, hogy a gyermek milyen családi háttérből érkezik, nem csak a felső milyenségén látszik, hanem annál sokkal egyszerűbb, az első osztályos gyermekeknek is könnyedén szemet szúró dolgokon: azon, ki vásárol gyakran a büfében, kinek egy háromcipzáros monstrum a tolltartója és kinek egy kopottas vászondarab, ki jár délutánonként zeneiskolába és kiért megy azért délután a nagyobbik testvére, mert a szülők nem tudnak elszakadni az egész napos munkából.

Egy nyomorult köpeny nem fogja elhozni a nagy egyenlőség korát - már csak azért sem, mert az emberek soha nem lesznek olyan értelemben egyenlőek, hogy gazdagok-szegények, atomtudósok-hajléktalanok megegyező társadalmi szerepet foglalhassanak el. Egyenlőség létezik (és léteznie kell) a törvény előtt, a szabadságjogok terén - de szociális értelemben sosem lesz egyenlőség, bármennyire is próbálják ezt zászlajukra tűzni különféle utópiáktól megzavart, ideológiai tévutakon járó idealisták.

Hogy viszont jelenleg nem az előző bekezdésben taglalt érveléssel fog előhozakodni Pozsonyi Ádám (aki máskor nagyon is szívesen fejteget hasonlókat), annak oka, hogy a jelenlegi jobboldali-keresztény kurzus állt elő efféle, semmilyen valódi észérvvel meg nem támogatott javaslattal. De ez megint egy másik téma.

A köpeny ráadásul hiába mondható olyan értelemben olcsónak, hogy mondjuk nem harmincezer forinttól számítjuk a bolti árát (szemben Hoffmann Rózsa jelenlegi ruhatárával), hanem 2800-3600 Ft-ért be is szerezhetünk egyet - ha ez az árfekvés még egy jobb módú családnak is jelentős érvágás lehet tanévkezdés idején. Mert, mint korábban említettem, új felsőt a legritkább esetben vesznek augusztus végén a nebulónak - tankönyveket, tolltartót, ceruzákat, füzeteket, tornacipőt, kék nadrágot, hurkapálcikát, színes papírlapokat, filctollat, temperát, félfamentes anyámkínját annál inkább. Bizony, ezek még a gazdagabb családoknak sem bizonyulnak egy könnyű menetnek, és hát ingyen azért mégsem dobálják őket az ember után - manapság már az új tankönyvet sem, ezért kell a szerencsétlen gyereknek könyvtári példányt kiutalni ingyenes tankönyv címén, melynek birtoklása szintén nem minősül túlzottan menőnek az osztályelitben.

Könnyedén kiszámítható, hogy jó tíz-húszezer forintot rááldoz a szülő iskolás gyermekére tanévkezdéskor, mely összeg csak megsokszorozódik több tanuló ifjonc esetén - ezek mellett azt mondani, hogy "sokat megtakarít a szülő az egyenköpennyel", legalábbis cinikus pofátlanság.

De ha ingyen a kölykök után is dobnák a ruhát (ugyan már), akkor sem lenne semmi értelme bevezetésének. Nem takar el semmit; nem mentesít semmi alól; nem következik belőle, hogy minden gyermek egyenlő rangú tagja lesz az osztályközösségnek.
Mert bizony, a pufók csemetéket, a szemüveges-fogszabályzós kislánykákat, az osztályelsőket eztán is ki fogják közösíteni. Megnyugodhat Hoffmann Rózsa, a másik szüleinek anyagi helyzete továbbra sem fog sokakat érdekelni - leszámítva a viccben szereplő, nem túl valószerű óvodásokat. De hát csak nem efféle tréfákból nyeri valóságismeretét a jelenlegi oktatási államtitkár!

Törökország, Oroszország, Azerbajdzsán. A három keleti ország mindegyike otthagyta sáros lábnyomát a magyar történelemben - az első kettőtől a legfőbb jótétemény akkor ért minket, amikor több évtized (illetve másfél évszázad) után végre elhagyták hazánkat, míg utóbbi "csak" csúnyán átvert minket, amikor azt állította (valószínűleg olyasfajta cinikus röhögéssel bajsza alatt, mint amilyet a kínai miniszterelnök is hallatott A diktátorban, miközben Kínát demokráciának nevezte), "Ramil Sahib Safarov a legsúlyosabb büntetést kapja hazájában", amennyiben Magyarország kiadja neki a 2004-ben örmény társát lemészárló baltás gyilkost. Az eset ugyanis a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem kollégiumában történt.

Ezzel újabb fordulatot vett a kiadatások tragikomikus sora - eddig többnyire azért nyújtottak be hasonló kérvényt több oldalról, hogy 1) vagy elítélhessék az idegen országban bűncselekményt elkövetett személyt, akit hazájában nem büntettek emiatt (Francis Ciarán Tobin ír gázoló esete), 2) hazájában ítéljék el a személyt, aki idegen országba menekült az igazságszolgáltatás elől (lásd: az Ausztráliába szökött Charles Zentai ügye).
Olyanról viszont eddig nem nagyon hallottunk, hogy egy adott országban elkövetett gyilkossága miatt ülő személyt (aki a börtönben még rá is támadt az egyik őrre) kiadjanak hazájának, ráadásul pusztán gazdasági ígéretekre válaszolva mindezzel. Azt rebesgetik ugyanis, hogy Azerbajdzsán kilátásba helyezte: nagy mennyiségben fognak magyar államkötvényeket vásárolni, amennyiben Safarovot kiadják Azerbajdzsánnak. Mint mondták, nem kell félnünk, odaát is példás büntetésben fogják részesíteni az örmény társára támadó azerit - a KIM meg úgy látszik, el is hitte (vagy csak el akarta hinni), hogy tényleg azért olyan fontos Azerbajdzsánnak az egész, hogy ottani börtönben raboskodhasson hazájuk fia - nem pedig azért, hogy kegyelemben részesíthessék szóban forgó személyt, majd rögvest őrnaggyá léptessék elő.

Örményország és Azerbajdzsán között hosszú időre visszanyúló hidegháború zajlik, melyben a már említett Törökország utóbbit támogatja - hogyisne, volt már ott is örmény népirtás, kellőképpen bizonyították, mennyire elkötelezettek a témában.

Magyarországon ellenben évszázadok óta jelentős örmény kisebbség él - az asszimilálódott örménység mind kulturálisan, mind katonailag sokat tett hazánkért, magyar közkatonaként részt vettek ütközeteinkben, még két örmény származású magyar szabadságharcos vértanúnk is van 1848/49-ből: Kiss Ernő és Lázár Vilmos. Trianont szintúgy különösen megsínylette a magyarországi örmény kisebbség, ahogy a '45 után fokozatosan kiépülő szovjet diktatúrát szintén. Mégis megmaradtak, és a rendszerváltás után kissé meg is tudtak erősödni, bár számuk (nekik is) jelentősen megcsappant az évtizedek során.

A kormány mostani döntésével, gazdaságpolitikai megfontolások alapján, előbbiek méltóságát, anyaországuk tisztességét sértette meg, míg a számára tulajdonképpen soha semmi konkrétat nem tett Azerbajdzsán felé gesztust gyakorolt - hogy ők rögtön első lépéseikkel hülyét csináljanak belőlünk. Ellenben az örmény miniszterelnök máris bejelentette, hogy minden diplomáciai kapcsolatot megszakítanak velünk, Örményországban pedig dühükben magyar zászlót tapostak ottani fiatalok. Ez utóbbiért egyébként örmény állampolgárok sem győztek bocsánatot kérni Facebookon, ahol magyarok szintén sajnálatukat fejezik ki a történtek miatt. A két ország állampolgárai tehát ismét bizonyították, hogy mikroszinten képesek eztán is kifejezi azt, amelyre hosszú-hosszú (közös) történelmük megtanította őket.

Érdemes kicsit belegondolni abba is, kik azok, akik mindeddig hangoztatták a keleti nyitás politikáját, és racionálisan, történelmünk felől megítélve miféle haszonnal kecsegtethet mindez. Bizony, a Jobbik kardoskodik évek óta az azeriek-törökök-oroszok (újbóli) érdekszférájába való kerülés mellett, melynek kapcsán, ha ők komolyan gondolják, hogy egyenrangú felek lehetünk valaha is, hát a legszelídebben is csak annyit mondhatunk, hogy nemzeti radikáliséknak a maradék eszük is elment.
De minimum érdekes az is, hogy csupán a pénz miatt hajlandóak megfeledkezi évezredes múltunkról a dicső hazafiak, és képesek lennének ilyen erkölcstelen, autoriter hatalmakkal mosolyogva üzekedni - miközben tragédiák sorát "köszönhetjük" nekik. A Jobbik ezúttal is kimutatta foga fehérjét, amikor a hazánkért korábban mér tényleg tett örményekkel szemben Azerbajdzsán mellett foglalt állást - elvtelen, gazdasági okok miatt, melyek amennyire légből kapottak, annyira valószerűtlenek. Persze, tőlük mit várna az ember, minthogy az alaposan átmosott, vértől csatakos pénzből építenék fel saját kis fellegvárukat, melyet néha azonosítanak a nemzettel, rejtély, miért. De az is rendkívül kacagtató, mennyire cinikus módon képesek adott esethez igazítani saját értékrendjüket: ha a vörös csillagot viselőt mentik fel nemzetközileg, akkor rögvest elhatárolódnak Brüsszeltől-Nyugattól-globalizmustól, de ha éppen ők hivatkozhatnak nemzetközi egyezményekre, hát nem restek azonmód így is cselekedni. A Fidesz butácska szóvivőjével karöltve.

Hogy a Fidesz valóban elhitte, hogy ez a politika valóban vihet minket valahova, az azt mutatja, hogy az elmúlt ezer éves történelmünkből - a hangzatos, nemzeti ünnepek alkalmából előadott szólamok ellenére - semmit sem tanultak. Azt, hogy nekünk - hatalmi megfontolások így vagy úgy - mindenképpen a Nyugat oldalán a helyünk, mára elég könnyű belátni - de ha valakinek ez nem ennyire egyszerű, hát elég csak a legalapvetőbb morális elvárásokra gondolnia - és nem kiadnia egy baltás gyilkost hazájának, ahol aztán hősként ünnepelhetik.

Nem, nem kérünk Azerbajdzsán pénzéből, nem kérünk Azerbajdzsán segítségéből, nem kérünk Azerbajdzsán jópofizásából. Az örmények már bizonyítottak, nekik viszont minden egyes nap köszönettel tartozunk hazánkért tett erőfeszítéseikért.
A keleti fordulat politikája most bizonyította végképp, hogy nem lehet pusztán gazdasági jellegű - bizony nekünk is rendesen be kell mocskolnunk magunkat, hogy az ottani, fényesen csillogó aranyrögökhöz férhessünk. Erre viszont nem bólinthatunk rá!

A nemrég lezajlott kőszegi Tranzit Fesztivál saját, FesztiVálasz néven megjelenő napilappal is rendelkezett, melyen a Heti Válasz szerkesztőségén kívül újságíró műhelyük hallgatói dolgoztak, színesnél színesebb cikkekkel, interjúkkal meglepve a művelődésre vágyó látogatókat.
Ugyan a fesztiválon lezajlott, Orbán Viktorral való beszélgetés sarokpontjai bejárták a szélesebb nagyközönséget, úgy érzem, mégis van egy talán ehhez fogható, vagy még fontosabb kérdéseket felvető szegmense az esemény, illetve a tábori újság rövid történetének.

Az első szám utolsó oldalán G. Fodor Gábor, a Századvég igazgatójának helyzetelemzését közölték, melyre a másnapi lapban válaszolt ugyanitt Böszörményi Nagy Gergely és Békés Márton, a fesztivál két szervezője, az internetes jobboldali szubkultúra jeles képviselői.



Fontos szóváltásnak lehettek tanúi az olvasók, ugyanis itt mutatkozott meg a fő különbség mind az újságírói, mind a közéleti szerepvállalás minőségéhez való hozzáállást, elvárást illetően. G. Fodor hatalmas eszmei magasságokba szárnyaló írásban kísérelte meg kifejezésre juttatni dorgálását az okból, hogy az ifjú konzervatívok nem hajlandóak szervilis módon kiszolgálni az úgynevezett jobboldali kormányzat tevékenységét, mérceként pedig saját, jobboldali gyökerű értékrendjüket tartják még a Fidesz-KDNP regnálása idején is szem előtt, nem pedig a hatalom lépéseinek minél hihetőbb magyarázgatásában látják fő feladatukat.

Bár G. Fodor újságírónak nehezen nevezhető, mégis megütközést kelt, a Fidesz-közeli intézet vezetője hogyan viszonyul az értékrendhez való ragaszkodáshoz a politika világában: kicsinyes, apróságokon fennakadó dolognak tartja ezt, és úgy véli, a fiatal jobboldaliaknak erkölcsi kötelessége lenne kiállni Orbán Viktor pártja mellett még olyan ügyekben is, amelyekben eredetileg egészen mást tartanak helyénvalónak.

Vízválasztóhoz érkeztünk: itt válik világossá, ki tartja még 2012-ben is irányadónak, hogy a baráti sajtó feladata a "vele egy oldalon álló pártok" tevékenységének propagálása kell, hogy legyen; "pártja" aktuális céljainak minél logikusabbnak tetsző elmagyarázása az egyszerű olvasók számára. Nem csupán a választókat nézi hülyének ez a fajta mentalitás, hanem az újságírókat is egyszerű pártszócsövekké degradálná: hiszen látni kell, hogy demokráciában sosem lesznek azonosak a fő célokról alkotott elképzelések, ami egyet jelent azzal, hogy mindenkinek a saját érdekkörét kell a leghathatósabban képviselni, ügyet sem vetve arra, hogy ez esetleg sokszor a legnagyobb képmutatásnak is tetszik a korábban hangoztatott nézetekkel szemben.

Az érdekeiket féltők legnagyobb problémája ugyanis mindig az, hogy a vele egy oldalon álló, ám a pozíciókkal le nem kenyerezett véleményformálók esetleg önálló gondolatok megfogalmazására vetemednek, melyek igen hatásos fegyvernek bizonyulhatnak az "ellenoldal" kezében: "lám, még a tieitek sem értenek veletek egyet."

Azt kell azonban megérteni, hogy a huszonegyedik században már naiv illúzió abban hinni, hogy az emberek vevők lesznek a látványosan saját politikai oldaluk érdek- és értékváltásaival sodródó közéleti szereplőkre, újságírókra, kommentátorokra: az internet, a blogok világa ugyanis elhozta magával, hogy rengetegen tudják hallatni úgy a hangjukat, hogy abból nem érezhető ki a személyes elfogultságból szóló, bizonyos prekoncepciók mentén haladó, szervilizmussal jócskán átitatott hang jelenléte. Ehhez mérten a fiatal konzervatív újságírók, bloggerek (Mandiner, Konzervatórium, Jobbklikk, satöbbi) is kizárólag saját jól meghatározott, világos értékrendjük szerint igyekeznek megítélni a köz eseményeit, és nem hajlandóak rá, hogy olyan kérdésekben, mint például az előzetes regisztráció, a tandíj, a keleti nyitás, csak azt szajkózzák, amit éppen Orbán Viktor is lenyilatkozik a témában.

Mert vannak, akik belátták, hogy nincs annál szánalmasabb, mint amikor egy addig teljesen mást hirdető platform magyarázni kezd valami abszolút érték- (és sokszor élet-) idegen dolgot, melyről ők ugyanolyan jól tudják, mint a választók, hogy a valósággal semmilyen kapcsolatot nem tart fenn.

Valójában G. Fodor Gábor szövege, hozzáállása van jócskán áthatva azzal a posztkádári, elvtelen jelleggel, mellyel ő a fiatal konzervatívokat vádolja: ezért van, hogy a G. Fodor Gáborhoz hasonló közszereplők csak annyira minősülnek jobboldalinak, amennyire éppen a Fidesz is, és nézetei is csak annyira lesznek egyértelműek, amennyire a jelenlegi kormánypártéi.

Persze, az érdekelvűség ugyanúgy jelen van mindkét oldalon, és bár a baloldal ezen szempontból dicstelenebb múlttal, hagyományokkal büszkélkedhet, az elmúlt évek tevékenységét szemlélve a Fidesz-közeli értelmiségieknek sincs okuk szégyenkezni. A berögzült sémák tovább élése éppen akkor válik a legnyilvánvalóbbá, amikor egy jobboldalinak mondott véleményformáló rosszallóan szemléli a jobboldali médiumok kritikus tevékenységét, jóval megengedőbb viselkedést elvárva a sajtó munkásaitól - és ennek lesznek foglyai azok az újságírók is, akik inkább az utolsó pillanatokig halogatják a Schmitt Pál-ügyben való megszólalást, és az első adandó alkalommal is szívesebben térnek át annak elemzésére, hogy a másik oldal 2006-ban hogyan viselkedett a Gyurcsány-botrány kirobbanásának idején.

Mert legyen egyértelmű: az úgynevezett kettős mérce jobboldali hangoztatói ugyanúgy élnek a kettős mércével, a folyamatosan az ellenoldal viselkedését vizslatók pedig gyakorlatilag semmivel nem mondhatóak egyenesebb gerincűnek, mint a saját üzenet hiányát folyamatosan a "növekvő antiszemitizmusról, fasizmusveszélyről" való beszéddel leplezők.

Mert aki nem képes belátni, hogy az elvtelen meghunyászkodás, érdekelvű ide-oda ingázás nem vezet sehová, az kénytelen lesz hitelességének semmibe foszlásán túl azzal is szembesülni, hogy a jövendő korok őszintébb, egyenesebb médiájában, közéletében az ő számára nem osztanak lapot.

Az elejétől tudni lehetett, hogy ez így nem fog menni. Hogy bár a színházi világot is jórészt a politika mozgatja, de ennyire arcátlanul nem lehet a kettőt keverni, mert akkor a szerencsétlen színész szívja meg, járhat gyomorideggel a munkába a kellékes, az intézményre meg a lassú elszigetelés/elszigetelődés vár, főként, ha még maga is alááll a reá hulló kritikáknak.

Az nagyon is érthető, ha egy társulat egy olyan előadás bemutatására készül, mely "feltehetően vitákat fog kiváltani", egyúttal rengeteg érdeklődőt csalogathat be a műsorra. Nemhogy negatívumnak nem minősül ilyenkor, ha a darab politikailag inkorrekt módon mutat rá valami fontos dologra - ez egyenesen kívánatos olykor.
De az Újszínháztól most kizárólag az minősülne ésszerű taktikának, ha meghúznák magukat, ha Jókai Mór és Németh László legkiválóbb darabjai mellett Csurka Istvántól is csak a zsidózásmentes abszurdokat mutatnák be - hogy bizonyítsák a kételkedőknek, mennyire igaztalanul vádaskodtak, egyúttal némiképp mentsék is az elővigyázatlan főpolgármestert, aki a kinevezéskor talán komolyan hitt benne, hogy Magyarországon a magyar dráma nem talál otthonra - miközben mind az Újpest Színház, mind a Turay Ida Színház, mind a Budaörsi Játékszín folyamatosan készül a népiesnek mondott szerzők műveivel, és más egyéb helyeken is felbukkannak időnként hasonló előadások - elég csak a nemrég a Karinthy Frigyes által bemutatott Csurka-darabra gondolnunk, vagy a vidéki színházak között körülnéznünk.

Hogy Csurka István egykori darabjait senki nem akarta évekig játszani, pusztán a szerző politikai szerepvállalása miatt, ez persze rendkívül igazságtalan - döntsön a darabok érvényessége, esztétikai minősége, de semmi esetre sem az alkotó világnézete, mely az adott drámákban nem is jelenik meg.

Ez azonban A hatodik koporsóról nem mondható el. Nem jönnék most azzal, hogy felülről, alulról és átlósan nézve is antiszemita műről van szó - mert ez a fogalom erősen devalválódott az utóbbi évek során, és használata is csak arra jó, hogy besoroljunk az MSZP-Népszava-Magyar Narancs tengelybe, "Csurka feljön a pokolból"- és "újnáci színház = trágyadomb"-féle ízléstelen, gyűlölködő rigmusokat kántáljunk. 

A hatodik koporsóval nem az a baj, hogy a jelenleg elfogadott beszédmódra nemet mondva hirdet egy olyan "igazságot", a "történelemhamisítók bukását", melynek elfogadása kényelmetlen lenne számunkra. A hatodik koporsó sokkal inkább egy elfogult, egyoldalú, sablonos vicc, mely a századszor is felmelegített "zsidók összeülnek, hogy csak a saját érdekeiktől vezérelten felszabdalják a Nagy Magyar Birodalmat" - összeesküvés-elméletre épül, ráadásul azt is a legkomolytalanabb módon tárja elénk, efféle párbeszédekkel megtűzdelve:

A darab lényege a következő: Baruch, Rothschild és Schiff, a kor "pénzemberei" összeülnek, és a Clemenceau-Wilson páros háta mögött eldöntik, hogy az egyébként jelentéktelen Benesre hivatkozva szétszabdalják az országot, Erdélyt a románoknak adják, mindezt pedig csupán a saját meggazdagodásukat szem előtt tartva. A mű fő tanulsága pedig ez: a bolsevizmus jellegét tekintve zsidó dolog volt. Nem "a végével van a baj", ahogy Tarlós István az ATV-ben állította, hanem az egésszel - ha már a zsidó összeesküvésről való, 2012-ben történő fantáziálást "neccesnek" nevezzük. Ami nemcsak igazságtalan, de rendkívül posványszagú, egyben fárasztó is - aki a huszonegyedik században még mindig ebben hisz, arra a rendkívül beszűkült gondolkodásmód a jellemző. Ebből fakadóan nem a "világot irányító zsidó összeesküvés" dühödt reakcióját kellene várnia Dörneréknek, hanem a gondolkodó emberek szánakozó tekintetét, valamint a jobboldali polgárok dühös elutasítását, mondván, őket ne azonosítsák be az efféle szellemi színvonaltalansággal (ahogy egyébként a Magyar Nemzetben Pethő Tibor tavaly fel is szólalt Dörner kinevezése ellen).

A mű magjából persze még mindig nem következik, hogy minden zsidó bolsevista lenne, és Csurka nyugodt szívvel nyilatkozhatja a Heti Válasznak egyik utolsó interjújában, hogy nem antiszemita, és ha valakit "üt, azt csak annak cselekedetei miatt teszi". Ez még logikus is lehet - azonban a jelenlegi közhangulatban, az Újszínház helyzetében Dörner György a leghelyesebben akkor járna el, ha meghúzná magát, és jó hosszú ideig elfelejtené a zsidózás beizzítását színházában. Főként, hogy rendkívül szakmaiatlan alapon jutott hozzá a közintézményhez, és hogy az "azért írom, hogy Új Színház, mert a liberális erkölcsrendészek így nevezték el"-féle pályázatát Márta István beadványa kenterbe verte.

Ha Dörner Györgynek jelen helyzetben fontosabb lenne a provokációnál hazája, nemzete, illetve az a fajta irányvonal, melynek hátországaként kíván működni, akkor bizony nem tenné meg "az évad meghatározó előadásának" A hatodik koporsót - még Csurka István politikai életműve iránti tiszteletből sem.
Nem, mert nem várja el a saját oldalától, hogy megértően nézze végig újra és újra a "Magyar Fruzsina artikulálatlan módon hörög a tüntetésen"- és "a tömeg kifütyüli a toleranciát hirdető Fábry Sándor"-féle színjátékot. Mert nem kívánja hazájának, hogy megint fél Európa miatta legyen hangos, hogy nyugati körökben sajnálkozva nézzenek össze, hogy "ezek a magyarok még mindig itt tartanak".
Mert nem kérdéses, ebben utóbbiaknak igazuk lenne - ha egy államilag támogatott színház 2012-ben itt tart, az csak sajnálatosnak mondható.

A Norvégiában jelenleg kiszabható legmagasabb büntetést rótták ki a tavaly nyáron hetvenhét embert meggyillkoló Anders Breivikre - ami jelen esetben huszonegy év börtönt jelent. Ez minősül (többek közt) Norvégiában is az életfogytiglani börtönbüntetésnek. Mint ismeretes, a tettes elfogása után hónapokon keresztül arról folyt a vita, beszámíthatónak minősül-e Breivik, ami itt nagyon is lényeges kérdés volt - ha nem, akkor ugyanis élete végéig pszichiátriai gyógykezelés alá helyezhették volna.

Persze, a tudomány jelen állása szerint Breivik beszámítható, ami hivatalosan annyit tesz: "tudja, mit cselekszik", a valóságban viszont nem jelent többet annál, minthogy "képes beazonosítani saját cselekedeteit, rendelkezik a megfelelő kognitív képességekkel". Azonban Breivik a pszichológia felől nézve is személyiségzavarosnak mondható, hiszen érzelmi empátiája folyamatosan zérónak mondható, azaz Anders Breivik - immár - gyakorlott pszichopata. Mit jelent mindez? Az empátiáért felelős agyi áramkör zavara váltja ki egyes emberekből azon érzelmi reakció hiányát, hogy ha elveszik valakinek az életét, azzal kirekesztik magukat az emberi működés keretei közül - ha pedig tömeggyilkosságot követnek el, azzal ez a feloldhatatlannak tűnő érzet (önként való kilépés a humánum belső működéséből) meg kell semmisítse a külső létezés lehetségességét is - azaz a bűnösnek öngyilkosságot kell elkövetnie, mert nem tehet másként. Hogy Breivik nem így cselekedett, hovatovább büszke tettére, az éppen hogy azt mutatja: nem minősül emberi mértékkel mérve beszámíthatónak, még egyszerűbben mondva: azért nem épelméjű, mert kognitíve képes felismerni, mit is cselekedett.

Persze, erre jön rá az ideológiai máz, tehát az az indoklási alap, amelynek köszönhetően Breivik felül tud kerekedni saját borzalmas tettén - mondhatni, a modern kori Raszkolnyikov, köszönhetően világnézeti összetettségének (kavarodottságának), ki tudja magát vonni az önmagában vett gyilkosság jelentése alól. Azaz: Breivik képes úgy értékelni, hogy ő Utoya szigetén nem értelmetlen módon lemészárolt rengeteg fiatalt, akik csupán egy nyári táborban vettek részt - ehelyett huszonegyedik századi harcosként próbált "védekezni a multikulturalizmus, illetve a tömeges bevándorlás" ellen. Ebben az esetben viszont a korábban elismert kognitív képességek kérdőjeleződnek meg: azzal, hogy nem azon célszemélyeket támadta meg, akik logikusan következnének (egyébként rendkívül logikátlan) érvrendszeréből, bizonyította, hogy nem képes a legalapvetőbb következetességre sem egy emberi ésszel felfoghatatlan bűneset kivitelezése során: tehát, még ha képes is külsődlegesen beazonosítani saját cselekedeteit, illetve abbéli látszólagos motivációit, mégis a leginkább a borderline személyiségzavar jeleit hordozza magán: ez pedig egyet jelent azzal, hogy nem képes felmérni tettének valódi súlyát, az abból fakadóan rá nézve elkerülhetetlen összeomlást, illetve nem tudja előrejelezni azt sem, mely cselekedetek fognak hozzájárulni szándékának eléréséhez. Újra bebizonyítva: Anders Breivik azért nem beszámítható, mert nem ölte meg magát rögtön a gyilkosságok után.
Ahogy egyébként a Columbine iskolai mészárlás után cselekedtek 1999-ben az elkövetők: tizenkét ember halálát okozta, majd a legvégén magát is fejbe lőtte a két tizenéves elkövető. Ők nem kerestek eszmei indokot a gyilkosságokhoz, ezért hát világosan látták azokat a saját jelentőségükben, emberi/társadalmi valójukban - így meg kellett ölniük magukat is. Ahogy azt Breiviknek is tennie kellett volna, ha nem talált volna ideológiai magyarázatot iszlámellenességében, a szélsőjobb ölelésében - ha ebből le tudna vetkőzni, akkor nézhetne szembe az értelmetlen öldöklésével, és értené meg, hogy ezek után ő sem élhet már tovább. Ekkor bizonyulna Breivik beszámíthatónak.

De ezen túlmenően érdemes kicsit elgondolkodnunk a norvég "igazságszolgáltatás" impotenciáján is: Sitkei Levente hozza példaként az 1993-ban elítélt Varg Vikernest, aki metálzenészként ölte meg saját társát, egy korábbi konfliktust zárva le ily brutális módon. Bár ő is hordozza magán a Breivikre jellemző viselkedésmintákat - társadalomellenesség, fajelmélet, xenofóbia -, a gyilkosságot nem ideológiai okokból követte el: ő önvédelemként könyvelte el magában azt, hogy az éjszaka közepén felkereste otthonában korábbi barátját, és felelősségre vonta, miért is híreszteli az úton-útfélen, hogy el akarja tenni Vikernest láb alól. Ezek után viszont utóbbi volt az, aki először támadólag lépett fel: a meggyilkolt Øystein "Euronymous" Aarseth a lakásba hátrált, Vikernes elmondása alapján "fegyverért rohant", így megvolt a kellő belső motiváció arra, hogy a Burzum név alatt lemezeket kiadó Vikernes legyen az, aki először csapást mér a másikra. Azaz ő az életösztönre hivatkozva vonta ki magát a másik életének kioltását jelentő tett alól: arról győzte meg magát, hogy nem volt más választása, csak egyikük maradhatott életben, és hogy erről tulajdonképpen a másik fél döntött így.
Varg Vikernest szintén huszonegy évre ítélték. Mégis annak ellenére szabadulhatott tizenhat év után, hogy közben egyszer meg is szökött a börtönből (egy lopott autóban kapták el jelentős mennyiségű fegyverrel a csomagtartóban), és rabsága alatt folyamatosan hangoztatta társadalomellenes, destruktív nézeteit. Mégis távozhatott, jó magaviseletre (?) hivatkozva.
Bár korábban nem volt ideológiai magyarázata tettének, ne legyenek kétségeink afelől, hogy ha úgy hozná számára az élet, újra képes lenne ölni, immár a Breivik-féle indokolással megtámogatva.

Mégsem ez a lényeges, hanem hogy Vikernes egy gyilkosság után a jogerős ítéletnél öt évvel korábban szabadult, miközben a szökésért elvileg még hozzá is csaptak büntetéséhez több mint egy évet. És ez utóbbi meneküléséről se legyenek romantikus elképzeléseink: a norvég metálzenész nem alagutat fúrt magának cellájában, hanem szabadon eltávozhatott egy rövid időre fogságából - csak aztán éppen nem érkezett vissza.
Vegyünk egy nagy levegőt, és ismételjük el magunkban: igen, Norvégiában egy gyilkos szabadon kisétálhat a börtönből, azzal a kikötéssel, hogy azért záros határidőn belül térjen vissza a büntetés-végrehajtási intézetbe.

Hovatovább, Varg Vikernes a börtönben kapott egy szintetizátort is, melyen ez idő alatt két albumot is komponált - ezek ugyanúgy a nagyközönség elé kerülhettek, ahogy a népekről alkotott különféle okfejtései is.
És ha már korábban cellát említettem, érdemes azt is szemrevételezni, miféle helyen raboskodott a zenész: így nézett ki lakhelye, mely kollégiumi szobának inkább volt tekinthető, mintsem börtönbéli helyiségnek.

Anders Breivik a tömeggyilkosságért ugyanannyit kapott, mint Varg Vikernes az egyrendbeli emberölésért (plusz nála be volt számítva némi templomgyújtogatás is). Most azt mondják, ez a büntetés később meghosszabbítható lesz, ha az elkövető továbbra is "veszélyt jelenthet a társadalomra". Nem tudom, sírjak-e vagy nevessek. Varg Vikernes talán nem jelentett veszélyt rá? Mit kell tennie Breiviknek, hogy azt jelentsen? A világsajtót bejáró közleményében egy évvel szabadulása előtt kijelentenie: alig várja, hogy újra gyilkolhasson?

Hogy Norvégiában nem voltak képesek egy ilyen borzalmas cselekedet után adott esetben módosítani a törvényeken, vagy emberiségellenes cselekedet alá vonni a tavalyi tömeggyilkosságot, az mindennél többet árul el jogszolgáltatásuk impotenciájáról. Huszonegy év börtön ezért az emberi ésszel felfoghatatlan gonosztettért? Ártatlan gyermekek lemészárlásáért? És a híradások alapján, bár internethozzáférést nem fog kapni, de offline elérhetővé teszik számára a Wikipédiát, illetve nyugodtan írhatja és közzéteheti eztán is elborulásait - nehogy bárki is azt higgye, hogy akár huszonegy évre is kizárhatja életéből Anders Breiviket.

Életfogytiglani börtönt Breiviknek, az egyetlen elfogadható ítéletet, akárhogyan is!

Nagyon tanulságos a június végétől folyó, Gerő András által a galamus.hu portálon kezdeményezett Romsics-vita (remélem, ez az eseménysor pontos megnevezése), és nem csak azért, amit Ungváry Krisztián történész a "bizalom, és a megfelelő <<nyelv>> hiányának" hív.. Annak az idézetnek a metsző pontossága is fontos, amelyet éppen Bojtár Endre elevenít fel írásában, egyenesen a "nem zsidó" Esterházy Pétert megszólaltatva: "Az emberek, ha nem akarják, képesek nem tudomásul venni a valóságot. Azt kell mondjam, a Kádár-korszak cinizmusa nem követelt meg ennyi riszálást. Itt most őszintén kell magunkat becsapni - amennyiben ez a cél."


Mert úgy tűnik, mind Gerő Andrásnak, mind Bojtár Endrének a legkevésbé sem számít a valóság, a történelem lehető legpontosabb megismerése - és ezt a fajta érzelmi narratívájukat szeretnék kiterjeszteni magára a történetírásra is. Akkor, amikor a Tanácsköztársaságban szerepet játszó népbiztosok kétharmadának zsidó származását megemlíti Romsics, és akkor, amikor különálló csoportként utal a II. világháború során "sérelmeket szenvedett" zsidó származású történészekre, nem tesz ugyanis mást, mint két nagyon is fontos tényállást szögez le. Fontosak ezek, mint azt Antiszemita vagyok-e? című írásában (ÉS, 2012. augusztus 3.) kifejti, mert "ennek közlése nélkül sem a fehérterrorra markánsan jellemző antiszemitizmus, sem a numerus clausus nem magyarázhatók meg kellőképpen". Színtiszta beszéd, azontúl a történetírásnak nem is (lenne) feladata, hogy az azt író személyes konklúziókat vonjon, elhatárolódjon, érzelmileg befolyásoljon. Különben is maguk a puszta tények, a kendőzetlen valóság az, amely a legnagyobb hatást tudja az emberre gyakorolni, ha a történelmet szemléli. Hogy ebben a perspektívában nincs benne Romsics Ignác véleménye, csak "bizonyos értelmezési konstrukciói", melyek a zsidó származás külön hangsúlyozásával próbálják legitimálni az antiszemita vélekedéseket? Badarság, hiszen az elmondottakból nem következik, hogy 1) minden zsidó támogatta volna a Tanácsköztársaságot, 2) hogy csak a zsidó származású népbiztosoknak lett volna "köszönhető a Tanácsköztársaság, 3) hogy kizárólag "sértett, zsidó származású" történészek lettek volna azok, akik szerepet vállaltak a történelem kommunista újraértelmezésében, illetve "a magyar történetírás szovjetizálásában".
Innentől kezdve antiszemita értelmezői konstrukcióról beszélni értelmetlen, hiszen ha nem történik általánosítás magára a zsidóságra egy-egy esemény kapcsán, nem érhető tetten olyan következtetés, hogy "a modernizáció és a Tanácsköztársaság a zsidóknak köszönhető", akkor antiszemitizmusról nem lehet beszélni, maximum a nevezett zsidó származású szereplők elítéléséről. Nagyon helyesen állítja Babarczy Eszter és Ungváry Krisztián is, hogy az ő származásuknak a "tabusításával" gyakorlatilag az egész XX. századi történelem válik érthetetlenné, és az egykori motivációk lesznek annál homályosabbak.

Tudja ezt Bojtár is, mégis úgy véli, hogy számon kell kérnie Romsicson azt, "amit nem tesz meg". Tudniiillik azon kijelentést például, hogy "ami szép és jó, ami érték létrejött a két háború között Magyarországon, az mind a Horthy-rendszerrel szemben, annak ellenére jött létre", illetve Bojtár felrója Romsicsnak az árnyalt, a Horthy-rendszer érdemeit nem eltagadó megfogalmazást, mely olyannyira távol esik a költő Gábor Andor szóhasználatától, aki Horthyt "Hitler széjjelmállott kapcarongyának", "pribéknek", "kos-orrú váznak" nevezte. Bojtár azt várja Romsicstól, hogy ebben a hangnemben írjon a Horthy-rendszerről, és annak első húsz évére se merészeljen "hármas fölét" adni, csakis "színtiszta, duplatalpas rámás elégtelent".
Ugye nem gondolja senki komolyan, hogy az válna előnyünkre, ha visszasüllyednénk a történelem marxista értelmezési keretrendszerébe, ha a Horthy-éráról csak annak modorában emlékeznénk meg, ha megragadnánk a Horthy-fasizmus kőprimitív fogalomhasználatánál?

A történésznek nem feladata, hogy szenvedélyes írásokban legyen részese az antifasiszta frontnak, hogy Bojtárral és Kálmán C. Györggyel vállt vállnak vetve küzdjön az antiszemitizmus terjedése ellen: sokkal inkább a tények valós felkutatására kell koncentrálnia, és az olyan momentumok feltérképezésére, melyek szerepet játszhattak az adott események alakulásában.

És mitől lenne "antiszemita értelmezési konstrukció" az, ha az ember megemlíti, hogy "sértett, zsidó származású történészek" is részt vettek a történetírás átkonstruálásában? Hiszen ez valójában annyira egyértelmű, hogy mindenki logikusan végig tudja gondolni az átjárási folyamat mibenlétét: amit Ungváry Krisztián "információs kódhálózatnak" nevez, és ugyanúgy megvan a zsidó származásúaknál, mint a keresztény középosztálynál, gyakorlatilag igen egyszerű, nyilvánvaló ismeretátadást takar. Mégpedig azt, hogy aki zsidó származású volt, annak bizonyos emancipációs folyamat része volt a kommunisták közé keveredés: "kommunista voltam, mert zsidó lettem" - idéz itt Ungváry, de több hasonló példát lehetne hozni mind magyar, mind német nyelvterületről. Hogy ennek elismerése antiszemitizmus volna? De hát miért? Ha zsidó származásúként ott lettünk volna, és ugyanazokat a szörnyűségeket éljük át, mint ott oly sokan, valószínűleg mi magunk is ezt az utat jártuk volna be. Hogy később felismerjük ennek is a tarthatatlanságát avagy nem, ez már megint egy más kérdés. A lényeg itt az, hogy antiszemita értelmezése ennek a ténynek csak akkor van, ha az ember nem bír kellő empátiával a történelemben sodródó, nehéz sorsú szereplőkkel szemben, és ha az ember nem ismeri el, hogy bizonyos társadalmi folyamatok, egybecsúszások végbemenetelének elismerése nem jelent egyet az abban részt vevők megbélyegzésével, még ha a végeredményt felettébb nemkívánatosnak is nyilvánítjuk.

Bojtár például nyilván nem rendelkezik ezzel a fajta beleérző képességgel, így képes "riszáláson kapni" történésztársainak, különben "jó barátainak" nagy részét, mert azok nincsenek vele egy véleményen. Antiszemita vagy-e? (ÉS, július 27.) című írásában megbélyegez, akit ér, és még ha Gerő András érveit ismétli is el szóról szóra, azért a Gerő elleni személyeskedést is kárörvendve figyeli: "nem árt mindig az orra alá dörgölni a Terror Háza igazgatónőjét" (micsoda megfogalmazás, irodalmárhoz méltó!). A különben "vitriolos tollú" Tamás Gáspár Miklós is megkapja a magáét, ő csak úgy "Gazsisan" sütkérezik tájékozatlanságában, de a többi történész is közrejátszik "a magyar szellemi életet fenyegető újabb katasztrófában", hiszen képesek ez egyszer tarthatatlannak minősíteni a megkérdőjelezhető érvényességű indokokkal alátámasztott billogozást.
A legviccesebb mégis az, hogy Bojtár Endre írásában arra a következtetése jut, "Romsics, mint történész, nem antiszemita", közszereplőként viszont az. És ez utóbbi antiszemitizmusra jönnek példaként az idézetek Romsics írásaiból, illetve akadémiai székfoglalójából, melyek közül utóbbi még elmegy "közszereplői megnyilatkozásnak", de előbbi semmiképp. De ha már itt tartunk, milyen minőségében nevezhető Romsics Ignác közszereplőnek, ha nem történészként? Mikor jön el az a pillanat, amikor Romsics levedli magáról történészi gúnyáját, és átvedlik közönséges közszereplővé? Mert hogy egy író-politikus esetében szét lehet választani a különböző szerepeket, az egyértelmű (bár egyesek szerint nem az, lásd Nyirő-ügy), de egy történész csak történész marad, kivéve, ha Schmidt Máriáról van szó, mert ő meg a közszereplői gúnyáját nem tudja levetkőzni, hogy "csupán" történészként lehessen tekinteni rá.

A hosszú-hosszú, fárasztó szellemi maszturbációkkal szegélyezett vitából leginkább három írás érdemes az olvasásra (a többi maximum elrettentő példaként): Romsics Ignác viszontválasza Bojtár cikkére, Babarczy Eszter publicisztikája az MSZP-SZDSZ által létrehozott antifasiszta frontról (Zsidók pedig vannak, ÉS, augusztus 10.), illetve Ungváry Krisztián cikke, melyben Romsics védelmére kel Bojtárral szemben (Horthy megítéléséről, ÉS, augusztus 17.). Utóbbiban kifejtésre kerülnek a fentebb röviden összefoglaltak, Ungváry által is megerősítve azt a tényt, hogy egy olyan több évtizedes korszakról, mint amilyen a Horthy-rendszer (vagy a Kádár-éra), nem lehet csupán egyjelzős értelmezési keretben gondolkodni, és érdemes magunk elé tűzni a kor árnyalt jellemzését, melybe a pozitívumok épp úgy elférnek, mint a negatív sajátosságok.

Babarczy Eszter írásáról érdemes még szót ejteni, mert abban a szerző egy nagyon is valós összefüggésre mutat rá: arra, hogy az antiszemitizmus politikai közbeszédbe való behozataláért az "antifasiszta front" a felelős, amely folyamatos feladatának érezte az elmúlt húsz évben az ellenoldal ilyen irányú megbélyegzését, hogy az folyamatosan védekező pozícióba kényszerüljön. Nem vitás, a népi antiszemitizmus ettől függetlenül létezik, és létezni fog eztán is, de a közbeszédnek nem lett volna olyan markáns része az antiszemitizmus, ha a Demokratikus Charta életre hívói nem ítélik reális fenyegetésnek az antiszemitizmust pusztán Csoóri Sándor egy írásának nyomán. Rámutat Babarczy arra is, hogy ezzel szemben az olyan nagyon is valós politikai gesztusokat, mint Csurka István kizárása az MDF-ből, az antifasiszta front nem írta a jobboldal előnyére. Azaz: képesek voltak nem tudomásul venni a valóságot, mert így volt számukra kényelmesebb. Ha az ellenfelet tudták megtenni az antiszemitává, ők lehettek az örökös áldozatok, azok, akik támadhatatlanok, hiszen ők a "jó oldalon" állnak. Erre mutat rá Babarczy a Bolgár György által készített interjúban is, amikor Bolgár rögtön az első kérdésében megteszi azt a szívességet, hogy azonosítja a liberális értelmiséget a zsidósággal.
Ahogy megteszi ezt a szívességet Paul Lendvai Mester is, amikor az Élet és Irodalomnak írott levelében nem vitába száll Babarczy cikkével, hanem az ellenfél ledorongolásában éli ki magát: Babarczy írásának színvonala "valahol a Heti Válasz és a Magyar Hírlap közti színvonalon mozog", egyúttal túlmegy minden határon, mert csak. Mindenesetre Lendvai ajánl pár nevet Babarczynak, kiktől tanuljon eztán, hogy ne beszéljen akkora butaságokat, mint hogy a baloldal nem azonos a zsidósággal. Gyönyörű. Babarczy Facebook-hozzászólása szerint egyébként az ÉS arra kérte őt, ne válaszoljon Lendvainak: mert erről szól egy valódi vita, nem igaz? Hogy jön Lendvai, kioszt néhány atyai pofont, dühöng egyet, mindenki behúzza fülét-farkát, és már meg is van cáfolva az összes állítás. Hogy a valóság mi, az meg a legkevésbé sem lesz itt fontos. A lényeg, hogy "őszintén tudjuk becsapni magunkat".
Ennek fényében érdemes amúgy kinyitni az augusztus 17-ei Élet és Irodalmat, melynek második oldalán megtalálható Paul Lendvai levele (Babarczy zsidói), fölötte pedig egy hirdetés, mely szerint keresik a Paul Lendvai-díjra leginkább érdemes újságírót. Az elbíráló kuratórium egyik tagja pedig nem más, mint Bojtár Endre. Csodálatos érzés lehet egy ilyen díjat elnyerni.

Hogy előrébb vitték-e nevezett személyek a vitát? Nos, azt figyelembe véve, hogy Gerő András a legújabb Magyar Narancsban már vagy huszadjára magyarázza a magyarázhatatlant, nem sok jót lehet elmondani az egészről. Mindenesetre említett három íráson érdemes mindenkinek átrágnia magát, tanulságosak lesznek.

Balavány György augusztus huszadikai posztjáról az ismert morbid vicc jut az eszembe, amelyben a karácsonyi ajándékát önfeledten bontogató kisfiúra anyja ráripakodik, hogy ne örüljön, hiszen rákos - csak itt még hozzáteszi azt is, hogy az ünnep valójában egy hazugság, és mivel súlyos költségekbe kellett verniük magukat, ezért január végéig se csoki, se süti.

Merthogy fanyaloghat a hitére büszke keresztény, jöhetnek a spanyolviaszt feltaláló bloggerek István/Vajk kegyetlenségével és ránk erőszakolt nyugatosságával, a valóság így is az, hogy ezen a napon az emberek többsége nem a szentté avatást ünnepli, hanem a magyar államiság megszületését.


Hogy esetleg nem is augusztus huszadikán történt ez, az most lényegtelen. A fontos, hogy van egy napunk, amikor mind együtt, büszkék lehetünk magyarságunkra, arra, hogy még mindig itt vagyunk, hogy Európának megváltoztathatatlanul integráns részét képezzük (mert a legtöbben ennek tényleg örülnek), és hogy a történelem egyik legrégibb államaként nagy és nemes tradíciókra tekinthetünk vissza, ha múltunkba nézünk. Ihletett poéták, lángész tudósok és széles látókörű művészek éltek és alkottak itt az évszázadok során, és mindahányan hozzátettek valamit ahhoz, amit ma Magyarországnak nevezünk.

Augusztus huszadikán őket, önmagunkat ünnepeljük: azt, hogy - hangozzék ez bármilyen közhelyesen is -, "együtt az ország". Persze, ilyenkor a legkönnyebb felemlegetni éhező gyermekeket, ide-oda csordogáló közpénzeket, akármit - de ez már megint a fenti viccben nevezett ünneprontó színvonal. Mert ha a saját létünk, biztos identitásunk felett érzett öröm megünneplését sem tartjuk fontosnak, akkor aztán igazán felesleges minden erőfeszítés. De mi tudjuk, kik vagyunk - és ha múltunk, jelenünk, jövőnk velünk, ki ellenünk?

Párbeszéd Amerikában, 1956 ősze

- Te, mit szólsz, hallottad, amit ezek a magyarok vagy kik műveltek ott az országukban most októberben?

- Ja, nem tudják ezek, mi az a rend. Ahelyett, hogy ülnének a seggükön, és örülnének annak, amijük van. Nem szent ezeknek a köz nyugodalma sem. Megérdemlik, hogy a ruszkik alaposan a helyükre tegyék őket, és néhányakat fel is akasszanak.

*

Na, körülbelül ezen a színvonalon fejtik ki egyes kommentelők a véleményüket Pussy Riot-ügyben, ráadásul főleg a jobboldal tájékáról. Gratulálok, szabadságharcosok népe, megint mindenki következetesen képviselte azt, amit a világról, szabadságról és emberségességről gondol.

Találós kérdés jön: mi a közös Lezsák Sándorban, Tőkéczki Lászlóban, Lánczi Andrásban és Czakó Gáborban? Azon túl, hogy mindannyian jobboldaliak, és egyiküknek sincs semmi köze az irodalomtörténet-íráshoz. Bizony, ők így négyen tárgyalták a Tokaji Írótáborban A hallgatás és elhallgattatás évei a magyar irodalomban címmel az "elmúlt hatvan év" irodalmi kánonjainak tarthatatlanságát, egyben azok kirekesztő voltát. Kiegészültek továbbá a Nyirő József életművét kiadó Medvigy Endrével, illetve az okleveles könyvtáros-szakinformátor Sipos Anna Magdolnával.
Na, melyikük munkásságának van is bármiféle köze az irodalmi kánonokhoz, az irodalomtörténethez, a magyar irodalom széleskörű kulturális beágyazottságához, mibenlétéhez? Nem talált, az egyetlen irodalomértelmezési módszerrel, egyetlen perspektívával rendelkező Medvigy Endrének sincsen.

Az idén augusztus 15. és 17-e között megrendezett Tokaji Írótábornak már a felhívása is csodálatos dilettantizmusról árulkodott, amire az Élet és Irodalom június elsejei számában Schein Gábor irodalomtörténész válaszolt egy egész oldalas cikkben (Egy felhívásra), rámutatva a szervezők egysíkú irodalmi gondolkodásmódjára, névösszeállításuk zavarosságára, hadakozásuk értelmetlenségére. Nézzünk egy rövid részletet a felhívásukból:
"Mi magyarázza a >>szocialista<< kultúrpolitika megalkotta, de a posztmodern teoretikusok által is sok esetben elfogadott és igazolt értékrend azonosságait? Miként jött létre szövetségük az irodalomtörténet és -tudomány legfelső szintjein, a kitiltott és elfeledett irodalmi alkotók és munkáik ignorálására? A rendszerváltozás utáni könyv- és folyóirat kiadás, valamint az autonóm szellemi műhelyeket segítő irodalomtámogatási rendszer kikezdte ezt a nemzetközi hátországgal is bíró, szilárd és magabiztos, de végtelenül egyoldalú értékrendet. Megpróbálta a valós irodalmi értékekkel kiegészíteni az elmúlt hatvan év ideológiai alapokon beszűkített és megcsontosodott kánonját. Sikerrel jártak-e erőfeszítéseik?"
Kissé zavarban van az ember ezt a megfogalmazást olvasva. József Attila, Radnóti Miklós, Weöres Sándor, Márai Sándor, Esterházy Péter ennek a "végtelenül egyoldalú" értékrendnek a képviselői? És ehhez jönnek a valós irodalmi értékek, azaz Wass Albert, Nyirő József és Tormay Cécile munkássága? Az ELTE BTK Irodalom- és Kultúratudományi Intézete végzi munkáját "ideológiailag beszűkült alapon", míg Czakó Gábor maga a megtestesült hozzáértés? Az a Czakó Gábor, aki ponyvairodalmán, illetve a Sánta Kutya díjak nagyon merész megszövegezésén túl nem igazán vétette magát mással észre "az elmúlt hatvan évben"?

Schein Gábor írta válaszában: "Hogyan lehet bármilyen értelmes diszkurzus alapja egy olyan szöveg, amely ideológiailag egységesnek kívánja láttatni az elmúlt hatvan év irodalmi kánonjait, miközben ennek az időszaknak az elemi tényeivel sincsenek tisztában? A múltat monolitikus egységbe olvasztó retorika agresszíven fellépő hatalmi ideológiák sajátja szokott lenni. Az ilyen hatalmi aspirációk a kultúra területén nem kiegészíteni szokták a fennálló kulturális kánonokat, hanem erőszakosan leváltani."

A Tokaji Írótábor szervezőinek említett névjegyzéke alábbi szerzőket tartalmazza (a teljesség igénye nélkül): Márai Sándor, Tormay Cécile, Wass Albert, Nyirő József, Kodolányi János, Hamvas Béla, Kós Károly, Dsida Jenő, Bánffy Miklós, Reményik Sándor, stb., stb. Schein válaszában részletezi, mely szerzők azok, akik a szocializmus évtizedeiben is jelen voltak a könyvesboltok polcain, melyek azok, akik ma is részét képzik az irodalom gimnáziumi és egyetemi oktatásának. Valóban, a lista felettébb keszekusza: tehát a jelenleg is egyetemlegesen ignoráltak részét képezné Márai Sándor és Hamvas Béla például, akiknek művei sok helyen gimnáziumi tananyagok, egyetemi kurzusok témái? Valóban az elhallgattatottak sorába tartozna Dsida Jenő, akinek 1958-ban már megjelenhetett verseskötete, és onnantól kezdve folyamatosan jelentek meg művei? És hogy jönnek egyáltalán ezek a szerzők egymáshoz? Van bármi közös is bennük azon túl, hogy inkább jobboldali érzelműek voltak, és a jobboldali közönség szívéhez közel áll munkásságuk?

A Tokaji Írótábor szervezői, illetve a Magyar Írószövetség pontosan azzal a módszerrel él, amellyel a másik oldalt vádolja: egyoldalú kánonját magasztalja az egekbe, a meglévőeket "lukácsista maradványnak" bélyegzi, és napjaink jeles irodalomtörténészeit a "kommunista irodalomtörténet-írás utóvédharcosaiként" festi meg. Miközben a Heti Válasznak nyilatkozva (augusztus 16., legújabb szám) Gintli Tibor is elmondta, hogy az "irodalomtudományban jó tíz évvel korábban kezdődött a rendszerváltás, mint a politikában, és ma is tart". Az ELTE BTK docense egyébként egyetemi tanárom volt, "baloldali elfogultsággal" a legkevésbé sem vádolható, és előadásain gyakorta kitért az írói munkásság felett hozott politikai ítéletek elfogadhatatlanságára, hogy mást ne mondjak, Szabó Lőrinc költészetének esetében. Gintli továbbá több irodalomtörténeti tankönyv szerzője, a nemrég megjelent Magyar irodalom szerkesztője, mely kötet szintén a legkevésbé sem vádolható "politikai részrehajlással".

Mi végre is e nagy sértődöttség, elképesztő agresszivitás és frusztrált hozzá nem értés? Egyértelmű, a jobboldalhoz közel álló személyek, legyen tulajdonképpen bármi is a szakmájuk, hivatásuknak érzik, hogy a jobboldalhoz közel álló szerzők munkásságát beemeljék az irodalmi kánonok közé. Legyenek azok művei esztétikailag bármilyenek. Teljesen mindegy, hogy egy Wass Albertről vagy Márai Sándorról van szó, az a lényeg, hogy aki jobboldali, az legyen sokkal hangsúlyosabban jelen, mert ők a "valós irodalmi értékek képviselői", szemben a "baloldali írókkal", akik egy letűnt kor letéteményesei.

Hogy ez mennyire így van, arról tanúskodik Csontos János tegnapi (augusztus 18.), Magyar Nemzetben megjelent publicisztikája (Eltiltva és elfelejtve címmel) is. Ebben a szerző ezt írja: "A modernség [...] szakítást jelentett több évezred szellemi gyakorlatával, minden újnak az abszolút jó rangjára emelésével. Szakítást jelentett ez több évezred szellemi gyakorlatával, miután a tudomány nevében a művészetet és az erkölcsöt kiiktatták a megismerésből. [...] Az állandó progresszivitás nevében mindenkit ostobának minősítenek, aki e végtelen relativizmusnak ellenáll. A liberális értelmiség ilyen tekintetben továbbra is Lukács György óvodájában libikókázik [...]. A demokratikus cenzúra eszköze a pallos helyett a kirekesztés, a külső helyett a belső száműzetés, a testi helyett a lelki megtörés - de csupán azért, mert >>nincs forradalmi helyzet<<, amikor a lukácsisták gondolkodás nélkül tizedelni is képesek. Marad a szellemi tizedelés. Ennek a kirekesztésnek az egyik megnyilvánulása annak hangoztatása is, miszerint >>minden jó író baloldali<<".
Ez utóbbira egyébként egyetlen példát hoz Csontos: Kollarits Krisztina konzulensét a doktori iskolában, aki azt mondta Kollaritsnak, hogy ne tanulmányozza Tormay-t, mert nem baloldali. És íme, a végeredmény "az elhallgattatás éveiben".

Felettébb érdekelne, Csontos János tudja-e, mennyire súlyos az, amit ebben az írásában megfogalmazott. Még súlyosabb is talán, mint az Írószövetség kiáltványa, mert embertelenséggel vádolja a jelen irodalomtörténészeit, egybemosva ráadásul őket valamiféle "liberális értelmiséggel", illetve az "önmagát túlélő irodalmi kánon" védelmezőivel.
Itt is, miként az Írótábor felhívásánál, nagyon fájó az a szintű aljasság, amellyel próbálnak egy korszakot lefesteni úgy, hogy egyetlen egy embert sem neveznek meg képviselői közül. Mélyen tisztelt Csontos János, tessék, itt a lehetőség, mondjon csak egy, egyetlen egy nevet a jelen irodalomtörténészei közül, aki, ha úgy adódna, "akár tizedelne is". Mondjon egyetlen példát erre a rendkívül aljas kijelentésre. Schein Gábor? Mert a cikk bevezetőjében nyilván rá utalt, mint a felhíváson felbolydult utóvédharcosra, aki a "népköztársaságtól örökölt értékrend" védelmezője.
Vagy Szegedy-Maszák Mihály? Kulcsár Szabó Ernő? Szávai János? Radnóti Sándor? Margócsy István? Ki az, aki ma önt megölné, ha tehetné, kedves Csontos János? Melyikük az, aki ha tehetné, tizedelne Czakó Gábor, Pomogáts Béla, Szentmártoni János és az ön soraiban, halljuk! Ha már ennyire kemény állítást fogalmaz meg, tessék azt is nyilvánvalóvá tenni, kire vonatkozik, hadd szörnyülködhessünk, hadd vethessük ki társadalmunkból a gyilkos indulattól vezérelt illetőt! Vagy esetleg a Népszabadság szerkesztőségére gondol? Tóta W Árpádra? Babarczy Eszterre? Ungváry Krisztiánra? Igaz, ez utóbbiaknak semmi közük az irodalom világához, de hát annyi biztosan van, mint az ön által emlegetett "liberális értelmiségnek", a szocialista kánonok védelmezőinek.

Csontos János és társai úgy képzelik, hogy az ELTE BTK irodalomtudósai egy átlagos napon összegyűlnek az egyetem falai között, és nagy kuncogások közepette megbeszélik, kinek az osztályrésze legyen elhallgattatás a következő évtizedekben, ki legyen az, aki nem eléggé baloldali ahhoz, hogy munkásságával érdemben lehessen foglalkozni - ennek jegyében pedig Csontos Jánosék összegyűlnek a Tokaji Írótáborban, és csúnyákat mondanak az asztalra valamit is letett irodalomtörténészekre, kijelentik, hogy a modernség és a Nyugat hanyatlóban van, "a magyar jövő pedig nem épülhet másra, csak Karácsony Sándorra, illetve Kodolányi Jánosra." Hogy miért? Mert jobboldaliak ők képviselik a valódi színvonalat.

Tessék már látni, Csontos János, kikről beszél ön: a magyar irodalom értő tudósairól, akik mindennapjaikat töltik azzal, hogy a jelen tehetségeit az őket megillető elfogadtatásban részesítsék, illetve a valóban értékes, eredeti irodalmi alkotások méltó elbírálásban részesüljenek. Értve ezalatt mindenkit: Csurka Istvánt, Márai Sándort, Hamvas Bélát, akárkit. Ne tessék már utóbbi kettő közé besorolni csak úgy Wass Albertet és Nyirő Józsefet, mert Kosztolányit sem emlegetjük egy napon Rejtő Jenővel, Tandori Dezsőt sem Fejős Évával - nem egy színvonalon mozognak.

Ma ne lehetne kiadni bárkit is? Nevetséges. Wass Albert utolsó nádszálhajlítása is az újságosok kiemelt polcain kap helyet, a Libri gondoskodik a Nyirő József-összes folyamatos készleten tartásáról, az Alexandrában az ember előbb fogja megkapni Tormay Cécile-től a Bujdosókönyvet, mint Krasznahorkai Lászlótól a Sátántangót. Az meg, hogy ki kerül be az irodalmi kánonok közé, nem világnézet kérdése, hanem esztétikáé: tetszik érteni? Nem fog Wass Albert az istennek sem bekerülni a magas irodalomba, pusztán azért, mert nem volt baloldali - hiába is véli úgy Csontos János, hogy ez lenne az egyedül igazságos elbírálás.

A Tokaji Írótábor fő üzenete mégis a következő: kulturális értelemben nem élünk demokráciában. Ezt Lánczi András mondta el, akitől ez az okfejtés nem is ismeretlen: tizenkét évvel ezelőtt már megírta A XX. század politikai filozófiája című művében. Hogy ez hogyan vonatkoztatható az irodalmi kánonokra? Leginkább sehogy.
Ugyanis az irodalmi kánonok felől nézve a demokrácia fogalma értelmezhetetlen, nonszensz. A magas irodalomba nem demokratikus úton történik a bekerülés, hanem leginkább esztétikai szempontok alapján: ez nem úgy megy, hogy bedobunk egy bal- és egy jobboldali szerzőt, meg a biztonság kedvéért egy keresztény királyságpártit is, és akkor megkapjuk a tökéletes irodalomtörténetet. Hogy Lánczi András ezt nem így gondolja? Valószínűleg irreleváns, lévén semmi köze az irodalomtörténet-íráshoz, ahogy a történész Tőkéczki Lászlónak és a politikus Lezsák Sándornak sem (ahol egyébként Lezsák felbukkan, ott garantált a szakmai dilettantizmus, lásd még: Kurultaj). Hogy miért ők magyaráznak irodalmi kánonokról egy írótáborban? Mert ők mind jobboldaliak, ahogy a szervezők is, és mindannyian nagyon hatásosan tudnak arról beszélni, hogy "az irodalomban nincs demokrácia", és "a modernségnek befellegzett". Ez így csuda klassz, de ahogy a "nemzeti konzervatív" még mindig nem egy irodalomesztétikai kategória, úgy a fentebb elmondottaknak sincs semmi köze az irodalomtörténethez, és az egyedüli, ami belőlük leszűrhető, az a megfogalmazóik végtelen sértettsége.

A magas irodalom nem úgy működik, mint a Parlament, hogy az kerül be, akit az emberek beszavaznak: ahogy nem része ennek Fejős Éva vagy Vavyan Fable, úgy nincs benne helye Wass Albertnek és Nyirő Józsefnek sem. Mert maximum a Metropol-olvasó járókelőnek szólnak, aki szabadidejében szeretne kikapcsolódni egy jó könyv társaságában. Körülbelül az ezen művek funkciója, mint ami a Barátok közté, illetve a Blikké.

A Tokaji Írótábor keretében idén megegyeztek, hogy végül el kell jutni a művekig, illetve Nyirő József politikai szerepvállalásának megítélése kérdéses - Medvigy Endre szerint például a jó szándék vezérelte benne. És ki tudja, lehet, igaza van! De kit érdekel mindez? Engem ugyan az sem izgatna, ha Nyirő Józsefet maga a megtestesült gyűlölet irányította volna képviselősége során, ha egyetlen valamirevaló művet is letett volna az asztalra. Valami örökérvényűt. Nem, nem a Kopjafákat, nem is az Uz Bencét, hanem egy olyat, amiben több is van furfangos székelyeknél és borzasztó izgalmas kalandoknál. Akkor azt lehetne mondani: Nyirő József írói munkássága elismerést érdemel - ahogy ugyanez kijár Louis-Férdinand Céline, Ezra Pound és Martin Heidegger munkásságának, függetlenül attól, hogy magánéletükben miféle ideológiát is képviseltek ezen személyek.

Ennek megértése azonban nem várható el a Tokaji Írótábor szervezőitől és résztvevőitől (tisztelet a kivételnek: Kabdebó Lóránt, Pomogáts Béla és még néhányak életművének), akik a leginkább ideológiai szempontok szerint látják jónak irodalmi köztudatunkat újraszervezni. Lelkük rajta.

A címen túl felesleges is ezt cifrázni. Már az év elején elkövetett "garázdaságért" az azóta előzetesben eltöltött fél év is sok volt, de a most megítélt két év nem csak, hogy nevetséges, de mérhetetlenül felháborító, abszolút értelmetlen.
Szabadságot, tisztességet, emberséget!

Úgy látszik, a nyári hőség a Terror Házával kapcsolatba hozható valamennyi személy agyára ment: előbb Gerő András "intézett kirohanást" szakmainak mondott érvekkel összefűzött írásában Romsics Ignáccal szemben, most pedig Schmidt Mária érezte úgy, hogy Matolcsy György után neki is közleményben kell reagálnia egy szakmabélivel készített Heti Válasz-interjúra - rögvest kétszer.

Mind az internetes nyilatkozatra, mind a nevezett lapban közölt levélre jellemző, hogy Schmidt Mária súlyos szereptévesztésben van: úgy gondolja, hogy neki beleszólása van abba, a Heti Válasz kivel készít interjút, illetve hogy az azt lebonyolító újságírónak (jelen esetben Stumpf Andrásnak) mire kell rákérdeznie.

"A Heti Választ számos rendezvényünkön médiapartnerünk is volt. Abszurd, hogy az interjú készítője nem reagált az erkölcsiséget érintő megjegyzésre, majd az interjú így megjelenhetett. A Heti Válasz munkatársai nem ismerték fel, hogy így önmagukat is besorolták az erkölcstelenséggel cimboráló kategóriába, hiszen egy erkölcstelen intézmény partnerei volt éveken keresztül.' - írja Schmidt közleményében, mi meg csak kapkodjuk a fejünket, hogy hát mit nem merészelt tenni ez a fránya újság, és annak munkatársa: nem kérdezett vissza egy olyan választ hallva, amely nem tetszett Schmidt Máriának és a Terror Házának, mintha csak a lap felé elvárás lenne a mélyen tisztelt főigazgató asszonynak való megfelelés, az ő szája ízének tetsző lapszerkesztés. Mert a HV felelős szerkesztője még esetleg számon kérhetné Stumpfon, hogy mire kérdezett rá, és mire nem, de a tőle független Terror Háza Múzeum főigazgatója, még ha többször együtt is működtek, akkor sem.

Ez még hagyján egyébként, ha igaz lenne, de az, aki veszi a fáradságot az interjú elolvasására, egész mást kell tapasztaljon: a kérdező tereli a szót a Terror Házára a "S önről mit feltételezzünk, amikor a Terror Házáról a vita hevében olyan ízléstelenséget ír le, hogy az épület a <<legtöbb áldozatát 2002 után szedte>>?" kérdéssel, melyre válaszul Ungváry kifejti, hogy csak humoros próbált lenni, de elnézést kér mindazoktól, akiket megbántott - viszont a múzeummal kapcsolatos szakmai kritikáját fenntartja. Erre Stumpf rákérdez, hogy miben is áll ez a kritika, aztán arra, hogy miért baj, ha a bűnösök a szégyenfalon vannak, majd a Holokauszt Emlékközpont TH melletti szerepvállalására, végül egy átvezetéssel arra, hogy az nem szégyen-e, hogy Biszkuval és Mátsikkal szemben meg sem indul az eljárás. Vagyis konkrétan négy kérdés vonatkozik a Terror Házára, és közben Stumpf mindannyiszor következetesen rákérdez arra, miért illeti Ungváry kritikával a Terror Házát.
Ezek után Schmidt azon panasza, hogy a kérdező nem erőltette még tovább és tovább a témát, elég nevetséges, az meg, hogy Stumpf újságírói kvalitásait kérdőjelezi meg, illetve azt akár csak feltételezi is, hogy Stumpf
igyekszik átsiklani valami kifejtésre váró részleten, kínos kérdésen, egyenesen vérlázító.

Ahogy az a gyakorlat is, hogy a Terror Háza képviseletében Schmidt magánszemélyre, egy történészre torpedózik, és azt meri neki felróni, hogy ők sosem kritizálták az egyén tevékenységét, akkor meg az hogy merészeli ezt tenni a múzeummal szemben. Nos, elárulnék egy apró titkot Schmidt Máriának: mivel ő egy közintézmény igazgatója, így köteles tűrni mindenféle történészi kritikát a múzeumával szemben, ahogy ő pedig nem indíthat támadást magánszemély ellen, kihasználva az intézet adta széleskörű kereteket. Hogy Ungváry Krisztián miként próbálná magát nemzeti intézménnyé avatni, az kérdéses, főleg, hogy éppen Schmidt Mária teszi ugyanezt - illetve az sem világos, miként értelmezi kirohanásnak Schmidt azt, hogy Ungváry válaszol egy újságírói kérdésre. Még ha egy publicisztikában menne neki a Terror Házának, legalább állna a vád, de könyörgöm, Ungváry csak válaszolt egy kérdésre, ráadásul következetesen eddigi véleményéhez, mindezt pedig csupán tárgyilagosan kifejtve. Erre jött Schmidt - a szó szoros értelmében vett - kirohanása, ráadásul valami elképesztően provinciális érvelésmóddal megtámogatva.

De a legmulatságosabb talán a Heti Válasznak írott levele: ebben azon túl, hogy szintén felrója Stumpfnak, mit is kérdez ő interjúalanyától, egyenesen azzal az abszurd nyitánnyal borzolja az olvasó kedélyét, hogy Ungváryt megpróbálja megfosztani a demokratikus társalgásba való bevonhatóság lehetőségétől (amivel egyébként éppen ő vádolta Ungváryt internetes közleményében, mondván, Ungvárynak fáj az ellenvélemény megléte).
"Stumpf András a Gerő - Romsics-vita farvizén, a Csatáry László versus Mátsik György-ügy kapcsán szólította meg a hazai történészszakma "keretlegényeként" működő Ungváry Krisztiánt. Nem tudom, miért tette. A hazugság, a gyűlölködés, a morális gátlástalanság elleni küzdelem legjobb fegyvere, ha nem adunk neki teret. "Ne beszélj róla!" - mondja Morgan Freeman amerikai színész a rasszizmus kapcsán faggatózó újságírónak. Ugyanezt mondom a Heti Válasznak kis pontosítással: "Ne beszélj vele!""

Hogy micsoda????!!!!

Vagyis Schmidt Mária azon felül, hogy megszabná egy újságírónak, kivel is készíthet interjút, itt jókora csapást mér saját elmúlt tízéves munkásságára is: mert ha a gyűlölködéssel és morális gátlástalansággal szembeni legjobb fegyver a hallgatás, akkor bizony a Terror Háza megnyitásának sem volt semmi értelme.
Meg mi az, hogy Schmidt Mária megszabná egy újságírónak, kivel készíthet interjút, kivel beszélhet, kitől mit kérdezhet?

Ennyire arcátlan, etikátlan és gátlástalan talán még Gerő András sem volt, pedig bolsevik mentalitással az ő írása is rendesen meg volt verve. Szégyen.