Teadélután

Igazából semmi meglepő nincs az egész Portik-Laborc-Szilvásy-ügyben, komolyan. Ahogy a Véleményvezér is írta, az MSZP-nek nagyrészt épp azért kellett 2010-ben ilyen csúfos vereséget szenvednie, mert politikusaik egyik fő attribútumává a korrupciókészség vált. Egyre-másra derültek ki gyanús ügyleteik, és ezeknek élét a legkevésbé sem enyhítette, hogy saját kormányzásuk ideje alatt buktak le több ízben is – éppen hogy mutatta, hogy bár szerencsére az igazságszolgáltatást nem sikerült maguk alá gyűrniük, de törvénytelen üzelmeik leleplezése pártpolitikai jellegű lejáratástól függetlenül jöhetett létre. Bár a 2010-es kormányváltás után nagyban próbáltak arra támaszkodni (például most Szilvásy György, vagy vegyük csak Hagyó Miklós és Gyurcsány Ferenc példáját), hogy ellenük koncepciózus eljárás folyik: a tisztán látást pedig nehezítette a Fidesz valóban létező elszámoltatási szándéka, ami aztán lufiként pukkanhatott ki, sok-sok bosszúszomjas jobboldali nagy bánatára.

A volt Nemzetbiztonsági Hivatal (jelenleg: Alkotmányvédelmi Hivatal) környékéről azonban már eddig is tudni lehetett, hogy nem épp a legtisztességesebb emberek gyűjtőhelyeként működött az előző kormány regnálásának idején: a keresett bűnözővel, Portik Tamással való összejátszás már tavaly világossá vált, most pedig a titkosszolgálatok és a maffia egyeztetéseinek a tartalma is a nyilvánosság elé került. A leirat valójában közhelyesebb nem is lehetne: adott egy jelentéktelen figura, aki a kezébe került hatalomtól végre valakinek érezheti magát, illetve egy szorongó, gyilkosságokban közrejátszó ember, aki hosszú ideig bujkált a felelősségre vonás elől, de arra mindig büszke volt, hogy befolyásos barátainak megléte azért némi biztonságérzettel töltheti el. A politikus és a bűnöző is elképesztően fontosnak hiheti magát, hogy ilyen becses társaságban tölti idejét: Laborc Sándor úgy képzelheti, kezében tartja az alvilág egyik legbefolyásosabb alakját, Portik meg megállíthatatlannak látja magát – mint azt a Heti Válasz korábban megírta, a Portik érdekeltségében álló Energol Rt. egykori vezetői Horn Gyulát is csak akként emlegették, mint aki öt perc alatt hívja vissza őket. Portikról egyébként az is kiderült, szintén a Heti Válasz egy számából, hogy még egy film főszereplőjének karakterét is róla mintázhatták: a Kaméleon készítői persze tagadtak, de vitathatatlan, hogy ez is nagyon beleillik egy hasonló, nevelőotthonból a maffia soraiba kerülő, feleségét a világ elől elzáró hitvány alak portréjába.

Mintha csak egy amerikai akciófilmben lennénk: a szereplők ennél banálisabb figurákat már nem is testesíthetnének meg, a sztori embertelenebb és szánalmasabb nem is nagyon lehetne. Az pedig a legriasztóbb az egészben, hogy ez csak egy kis szelete lehet a nagy egésznek: hogy a hatalom szolgálata mennyi-mennyi undorító akciót termelhet ki nap mint nap. Az MSZP persze nyugodt lehet: a magyar politikai életben még mindig vezeti az efféle ügyletek végrehajtásában a rangsort, ami köszönhető politikusainak jellemtelensége mellett azok elképesztő ügyetlenségének is. Legalábbis erről árulkodik Szilvásy beszámolója is: az egykori miniszter szerint a Portik-Laborc beszélgetést a „szokásos módon irattározták az előző kormányzati ciklusban”, így azzal gond nem lehet. Ráadásul Szilvásy hozzáteszi az ultimate érvet is: szerinte politikai motiváció nem lehetett a háttérben, amit jól mutat, hogy „a titkosszolgálati eszközökkel szerzett információkból semmit nem használt fel az akkori kormány politikai riválisai lejáratására”. Milyen tisztességesek is végső soron, nemde? Fel is használhatták volna, de nem tették, ami jól mutatja, hogy csak szimplán egy vállalhatatlan, botrányos eszmecserét folytattak le az évtizedes bűnözővel, meglebegtetve azért némi lejáratási szándékot is, de hát ez már csak az esemény szellemének-jellegének szólt. De ne legyünk igazságtalanok: Portik minden bizonnyal felbecsülhetetlen értékű információkkal látta el őket, amely aztán nagyban elősegíthette, hogy aztán igazán senkit ne leplezzenek le, de legalább elmondhassák, hogy cseverésztek az elmúlt tíz év legsötétebb üzelmeiben részt vállaló Portik Tamással. Ez volt utóbbi portékája az MSZP számára: némi bizalmas információ, hadd érezzék nemzetünk vezetői úgy, hogy jelentőségteljes titkok kerültek a birtokukba. Mert így megy ez már csak demokrácia idején.

Jellemző, hogy a Demokratikus Koalíció is próbálja játszani a hülyét: Gyurcsány Ferenc pártja kijelentette, hogy a jegyzőkönyv így anonimizálva értelmezhetetlen, és követelik, hogy valaki mondja meg nekik, ki az az X és ki az a G. Persze, a kínlódás érthető, Gyurcsány kormányzása alatt zajlott az egész vállalhatatlanság, amire Bajnai újdonsült baráti köre szeret is rámutatni: Karácsony Gergely például Facebook-oldalán képes volt kijelenteni, hogy az ilyen ügyek miatt van szükség korszakváltásra – majd az adekvát „és ezt így hogy?”-kérdésre leszögezte, hogy Bajnai volt az, aki Laborcot leváltotta. Ha csak úgy nem – végül is, az SZDSZ is azért állt össze annak idején az MSZP-vel, hogy őrkutyaként figyelhesse a szocialisták kormányzását. El lehet képzelni, Karácsonyék mennyire lennének hatékony kerékkötői az újból a hatalomba kerülő pénztalicskázók tevékenységének.

Aki a Gyurcsány-korszak emblematikus gazembereitől többet várt, az tényleg megérdemli, hogy efféle sötét alakoktól reméljen korszakváltást a közéletben. Csak sajnálni lehet, hogy olyan tisztességes politikusok is, mint amilyenek a Párbeszéd Magyarországért alapítói, elképzelhetőnek tartják az ancien régime hatalom- és pénzfüggő karaktereivel való együttműködést a mostani kormány leváltásának érdekében – mert tény, hogy a jelenlegieknek is rengeteg vállalhatatlan húzásuk van, de az egész egyszerűen nem igaz, hogy rosszabb lenne bármi is, mint az előző kormányok idején.

Egy évtized után szerencsésen megindult a leányfalui gázoló, Francis Ciarán Tobin kiadatása Írországból, így talán végül csak győzedelmeskedik az igazságszolgáltatás: a tettes leüli büntetését, ami elől a túlontúl laza fogházi szabályozásnak köszönhetően egykor megszökhetett. És így Navracsics Tibor is megnyugodhat: érvényesül a biztonság és igazságosság elve Európában, egy bűnös tette pedig tényleg nem marad megtorlatlanul. Viviane Reding, az Európai Bizottság alapjogi biztosa viszont tényleg szégyellheti kijelentését: nincs túlzottan mentsége arra, hogy politikai vádjával (ti. hogy az igazságszolgáltatás nálunk nem független, ezért érthető, hogy az írek nem adják ki Tobint) maga kérdőjelezi meg az igazságszolgáltatás érvényesülésének fontosságát. Az EB élére ácsingózó Reding-től nem ez az első eset, amikor bizonyítja, hogy elfogult és tisztességtelenségre hajlamos politikus – szomorú, hogy épp az Európai Néppárt sorait gazdagítja.

Szerencsére viszont nekünk van egy Navracsics igazságügy-miniszterünk, aki tiszta lelkiismerettel küzd az ellen, hogy a hazánkban nem magyar állampolgárok által elkövetett gyilkosságok ne maradjanak megtorlatlanul. Így most duplán is fellélegezhetünk: egyrészt megnyugtató, hogy a Tobin-ügy ilyeténképp zárulhat le, másrészt örömteli az, hogy eztán még több idő áll az igazságszerető kormány rendelkezésére a Safarov-ügy megoldására. Csak bízni lehet benne, hogy az évek múltával is az eddigiekhez hasonló vehemenciával szállnak majd szembe azzal a világbotránnyal, hogy egy magyar földön gyilkoló idegen megmenekülhetett büntetése letöltése elől, ráadásul hazájában még ki is tüntették a baltás gyilkosság elkövetéséért. Bízom benne, hogy Navracsics Tibor a továbbiakban is igyekszik majd a felszínen tartani az ügyet: hogy Azerbajdzsán előbb-utóbb mégis csak kénytelen legyen tenni valamit, ha nem akarja, hogy aztán soha többet ne álljunk szóba velük.

Mert, ugye, az elképzelhetetlen, hogy a nyugatról érkező gyilkost egy évtizeden át üldözzük, míg a keletit futni hagyjuk, alig egy héttel a gyalázat után lezárva az ügyet, sőt, tovább dörgölőzve a bűnrészes, barbár államhoz. Ennek elfogadása egy olyan igazságszerető minisztertől, mint amilyen a tiszta lelkű és Reding beszólásán mérhetetlenül felháborodó Navracsics Tibor, elfogadhatatlan. Amúgy is egy elveihez végsőkig ragaszkodó, szabadságszerető, Európa alapértékeivel tökéletesen tisztában lévő emberről van szó. Mi sem bizonyíthatja ezt jobban, mint hogy a Mohamedet kritizáló film és az azt követő muszlim terror annak kijelentésére bírta: az efféle alkotások károsak és „hosszú távon a szólásszabadságba vetett hitet gyengítik”. Figyelem: nem a terrort alkalmazó barbárok gyengítik ezt a hitet, hanem a vélt szólásszabadsággal élni kívánó nyugatiak.

Aztán azért is egyértelmű Navracsics jellemessége, mert képes volt Bayer Zsolt cigányozó cikkét az ATV-ben két perc alatt (olvasatlanul) elítélni, majd az alapállásból semmit nem engedő újabb Bayer-publicisztika után szabadkozni, mondván, „a második írás sok mindent helyretett”. Igazságügy-miniszterünk tekintélyét mutatja, hogy ezek után Szabó Anett felmoshatta vele a HírTv stúdióját (egy klassz kis Bayer-bejátszással, ahol a népszerű publicista kijelentette, hogy Navracsics csak törődjön a maga dolgával), Bayer mögé pedig felsorakozott az egész Fidesz-vezérkar, a baloldal felé tett „ne álljatok a gyilkosok mellé”-felkiáltással. Nagyon is becsülendő magatartás ez attól a párttól, amelyik a már említett Safarov-ügy kezelése során igazán jó példával járt elöl a tekintetben, milyen is az, amikor valaki nem áll a gyilkosok mellé.

Navracsics egyéb ügyekben is következetesen szokta képviselni álláspontját: amikor például az LMP benyújtotta az ügynöktörvényt, a Fidesz pedig leszavazta, akkor gondolt egy merészet, és inkább nem nyomott meg semmilyen gombot. Amikor a Tárcatükör-beszélgetésen Török Gábor rá is kérdezett a dologra, sokat sejtetően ecsetelte: ”jelen voltam a teremben, de nem szavaztam, így egyeztettem össze a frakciófegyelmet a lelkiismeretemmel”. Ez az egyeztetés, eddig is láthattuk, ez Navracsics egyik erőssége: kimondottan szereti úgy egyeztetni a két dolgot, hogy aztán végül mindig egyenes gerinccel tudjon kijönni a történtekből.

Most pedig, hogy már nincs Tobin-ügy, egyeztetheti lelkiismeretét a Safarov-üggyel, újult erővel. Vagy abban állna a keleti nyitás, hogy ott megúszhatják azt, ha embereik ide járnak gyilkolni? Ha vérfürdőt rendeznek magyar földön? Nyugat felé nem áramolhatnak a gyilkosok büntetlenül, kelet felé viszont igen? Ez lenne a Tobin-adó keletinyitás-módra?

A kormány összes tagja, de leginkább az igazságügy-miniszter jobban tenné, ha nem formálna más politikusokkal szemben váddá igazságot, szabadságot, biztonságot és európaiságot mindaddig, amíg nem tudja hitelt érdemlően tisztázni Ramil Safarov kiadatását. Mert, valljuk be, az nagyon aranyos, hogy miniszterelnök a nyugat morális és gazdasági válságát hirdeti úton-útfélen, miközben a pénzcsapok leállását egy másodpercig nem képes elfogadni; ugyanakkor magának és keleti cimborájának (karöltve a Jobbik nevű álnemzeti brigáddal) két nap alatt megbocsátja a kulturális árulást, egy kis mellékesért pedig hajlandó továbbra is asszisztálni az őt felültető és kiröhögő kelet dévajkodásához. Örményország és a közös kulturális alapok pedig mit sem számítanak, amíg tőlük nem számíthatunk cserébe mesés aranytengerre, ráadásul bármiféle elvi elvárás nélkül. Persze, Azerbajdzsántól is maximum még több cserediákot várhatunk, de esetükben legalább lehet ámítani magunkat, hogy egyszer majd talán pénzt is küldenek melléjük. Na, meg a siker receptjét – mellyel a nyugat nincs tisztában, de hát a nyugat válságban van, ráadásul „az európai ember nem tud kibújni keresztény bőréből”, amit sajnálatos módon Brüsszelben nem igazán értenek. Talán Azerbajdzsánban, Európa szívében jobban tisztában vannak ezzel.

A művelt nyugat értetlenkedő szánakozással figyeli, mit művel Észak-Korea ifjú diktátora mostanában – hogy miként fenyegeti az Egyesült Államokat, Japánt és Dél-Koreát egy mindent elsöprő, „végső támadással”. Az emberek pedig, akik csak afféle keleti egzotikumként tekintenek Észak-Koreára, nagy lelkesedéssel gyártják a Kedves Vezér fiának merész fenyegetőzésein ironizáló mémeket: hát igen, milyen humoros is, hogy a kis Kim háborúval fenyegetőzik, miközben a világot nyilván nem tudná leigázni. Kim Dzsong Un harci kedvén viccelődni nem sokkal jobb annál, mint 1943-ban kacagni azon, milyen komolyan is veszik magukat ezek a haláltábort üzemeltető német legények – Észak-Korea fenyegetőzésének alábbhagyását és a csöndes folytatást várni pedig körülbelül egyenértékű azzal, mint Auschwitz üzemeltetőitől csak azt várni: ne szűrődjenek ki a kerítéseken a halálsikolyok.

Ahogy Máthé Áron is írja, „Észak-Korea egy itt felejtett kommunista diktatúra. Észak-Koreában szürreális világ uralkodik. Nemrég még fakérget ettek az emberek. Miközben százezrével – igen, százezrével – haltak éhen a szerencsétlen koreaiak, Kim Dzsong Il pornófilmeket nézett a mozitermében. (...) Észak-Korea egy élő skanzen, egy panoptikum, a Terror Háza országméretű reality showja.” Észak-Koreában agyonlövik azt, aki nem tapsol elég lelkesen, Észak-Koreában éhen halnak az emberek, Észak-Koreában a legutóbbi időkig letagadták azt is, hogy vannak mozgássérültek az országban. Észak-Korea diktátora ugyanannyira nem vicces, ahogy a Magyarországgal vont nagyon szellemes párhuzamok sem azok: minden egyes kedvesvezetőzés után nagyon komolyan magukba nézhetnének azok, akik a keleti államban szenvedőkkel egy szintre próbálják hozni saját nyomorukat. Mert a valóban mindennapos félelemben és elnyomásban élők kínjait ilyen kontextusban emlegetni nemcsak hogy méltatlan, de embertelen is.

Észak-Korea új vezetője most fenyegeti a művelt nyugatot. Az oda- odaszól egy keményet (mint az Államok, amikor egy újságnak névtelenül azt nyilatkozták bizonyos hatalmasságok, hogy észak-koreai támadás esetén megdöntik a diktatúrát), majd próbálja békés útra terelni a párbeszédet. A békés út itt azt jelenti, hogy Észak-Korea ne fenyegetőzzön, hanem inkább továbbra is többé-kevésbé csendesen tartsa terrorban népét. Szó nincs róla, nem a vérontást hiányolom én: csupán szeretném leszögezni, hogy attól még, hogy Észak-Korea nem szállítja ide-oda a rakétaerőit, nem fenyegeti Japánt elpusztítással, még nem lesz béke, még nem fog kevesebb vér folyni.

Csakhogy Észak-Korea népe nem nagyon érdekel senkit. Persze, nagyszerű és példamutató kivételek vannak: a legnagyobb elismerés illeti például a Baptista Szeretetszolgálatot, amiért próbálják a legelesettebbeket segíteni és némi vigaszt vinni oda, ahol ilyesmiből nem igazán akad. Ám a többség Észak-Korea népét csak felesleges tehernek tartja: mindenki szereti például elmondani, milyen nehéz helyzetbe kerülne Dél-Korea az újraegyesítéssel, hogy milyen súlyosan belerokkanna északi testvéreinek ellátásába. Egyébként hasonló okok miatt jött létre a keszongi ipari park is tíz éve a két ország határán: gondolták, talán némileg lehetne fejlődést kieszközölni ennek révén, így segítve részben a későbbi egyesülést is. Ám a létesítményt az északiak néhány hete blokád alá vonták és később sem engedtek be egy délit sem – igaz, a bent tartózkodó déliek távozhattak.

A hatalmi logikát is szeretik elővenni ilyenkor többen: újra és újra elmondják, mennyire nem szeretne Kína egy USA-szövetséges szomszédot, mennyire nem jönne jól az Egyesült Államoknak a Kínával való viszálykodás, ahogy vica versa sem lenne ez túl szerencsés. Így lehetséges, hogy az észak-koreaiak ellen a létező összes bűnt el lehet követni több mint fél évszázada, és amennyiben az állam nem nagyon fenyegetőzik, maximum elfogadnak ellenük egy jó kis embargót.

Egyébként Észak-Korea vezetésének éppen a nyugodt válaszreakciók nem jönnek jól. Nem mintha mazochisták lennének, vagy azt kívánnák, hogy igázzák le őket: csak éppen saját agresszív retorikájukat is külső fenyegetettséggel magyarázzák befelé. Nem csoda, hogy Dél-Korea korábbi elnökének, Li Mjung Bak-nak sem bocsátották meg, hogy visszafogottan reagált arra, amikor északiak elsüllyesztettek egy déli őrhajót, illetve tűz alá vettek egy déli szigetet. Észak-Korea jelenlegi vezetője ugyanis valószínűleg nemcsak tábornokai előtt akarja bizonyítani képességeit, de a lakossággal is el kell hitetni, hogy a külvilág folyamatos fenyegeti őket. Így állíthatják be magukat nélkülözhetetlen irányítónak Észak-Korea diktátorai, és így győzhetik meg a lakosságot arról, hogy a jelenlegi helyzet még mindig a kisebbik rossz számukra.

Az északi állam pedig talán el is érheti még, amit akar: az Egyesült Államokkal való tárgyalást, egyezkedést. Az USA is csak annyit szeretne, hogy Kimék, ha lehet, ne váljanak atomhatalommá, a többi kérdés másodlagosnak bizonyul. Ettől még az észak-koreaiaknak nem valószínű, hogy bármivel jobb életük lenne. Csendes átmenetet várni pedig jelenleg akkor sem túl életszerű, ha Kim Dzsong Un nemrég ki is nevezte miniszterelnöknek a kínai gazdasági reformokhoz hasonló ötletekkel előálló Pak Pong Csu-t. Épp itt lenne az ideje, hogy az önmagukat műveltnek gondoló népek végre felszabadítsák az évtizedek óta elnyomás alatt élő észak-koreaiakat.

Orbán Viktor parlamenti felszólalásában jelentette be, hogy utasítja Pintér Sándor belügyminisztert az Adj gázt! motoros vonulás betiltására – vagyis arra, hogy az élet menetével egy napon „ne lehessen olyan típusú politikai természetű rendezvényeket tartani, amelyek sérthetnék a felvonulók emberi méltóságát”. Az Orbánhoz azonnali kérdést intéző, MSZP-s Steiner Pál megköszönte a miniszterelnök válaszát, az MSZP pedig megtapsolta a bejelentést.

A Tutiblog viszont rögvest legyártotta az Orbánon előtte is, utána is sopánkodó Lucy-s mémet, egyúttal pedig elképesztő méreteket öltött az egy főre eső „van sapka, nincs sapka”-kommentelgetés: szinte hihetetlen, de műveltebb emberek sem szalasztották el a hatalmas felismerésnek szánt poén beírását, amely inkább csak a fideszes kommentelők vágyainak adott hangot. Mert nézzük, kik is ítélték el a tüntetés betiltását: Szily László a Cink-en, Miklósi Gábor az Index-en, illetve megemlítette visszás voltát Balogh Ákos Gergely is a Mandiner-en. Ők követeltek bármit is korábban a miniszterelnöktől? Leírták bárhol is, hogy várják Orbán közbelépését? Egyáltalán: megemlítették bárhol, komment vagy akár csak az utcán fülbe sugdosás formájában, hogy szerintük ezt a tüntetést be kellene tiltani?

Persze, a Nemzeti Érzelmű Motorosok ízléstelen nevű vonulgatásáról sokan sok rosszat leírtak – például magam is. Valóban sértő volt ebben a kontextusban a demonstrációjuk neve és valóban, szerintem a tüntetésük is csak frusztrált lelkük megnyugtatását szolgálta volna. Papíron ugyan a magyar földért és a devizahitelesekért motoroztak volna, ám az eset utóélete is jól mutatja, mennyire érdekelte ez őket: inkább csak cinikuskodtak, próbáltak a Mazsihisz-szel kardozni, a rendőrségi elutasítás óta pedig hevesen zsidóznak Facebook-oldalukon. Valóban antiszemiták, még ha a tüntetés nevét csak rossz szóviccnek is szánta ez a szánalmas bagázs – ráadásul be is bizonyították, hogy a magyar érdekek helyett jobban érdekli őket a zsidózás és a cinikus picsogás.

De ezek főként ízlésbeli problémák. Nem követeltem, hogy tiltsák be a tüntetésüket és most nem is örülök neki. Demokráciában ugyanis senkinek a tüntetését nem lehet betiltani, mondván, az méltóságot sértene, esetleg provokálna. Minden tüntetés provokál, minden tüntetés méltóságot sérthet. Amíg viszont törvényes keretek között marad egy demonstráció, addig nincs elég indok a gyülekezési- és véleménynyilvánítási szabadság megsértésére. Hiszen ezek után mindenre ráhúzható lenne ez: hát nem sérti egyesek méltóságát például a melegfelvonulás? A melegekét pedig az ellentüntetés? A békemenet nem provokál? Hagyjuk már a hülyeségeket.

Van egy határ – mondják sokan, esetleg még hozzáteszik, hogy persze, tényleg nem a miniszterelnöknek kellett volna ez ügyben intézkednie. De azt lenne jó megérteni, hogy nem, nincs határ. Demokráciában veszélyes élni, valóban: tüntethetnek a szabadság ellenségei is, amíg a törvényeket betartják és nem korlátozzák mások szabadságát – márpedig egy ízléstelen nevű, amúgy Árpád-sávos zászlókkal felszerelt és csak motorbőgetésből álló demonstráció nem sértette volna senkinek sem aránytalanul a szabadságát. És, nem kell félni, ők így is fognak motorozni: hogy csak azért is megmutassák mindenkinek. Mert a motoros vonulgatók ilyenek – nem szól ez már se devizásokról, se magyar földről, de még „zsidókról” sem annyira: csak és kizárólag saját magukról. Azt meg, hogy közösen motorozzanak, úgysem fogják tudni megakadályozni.

Egyébként, visszatérve a van sapka-poénkodásra: Sebes György és Para-Kovács Imre már örömködött egyet a betiltáson. Az MSZP pedig tapsolt, ahogy említettem. Persze, értem én, hogy Deutsch Tamásnak és a Tutiblognak kellemetlen dolog ilyen társaságba keveredni és mielőbb próbálják maguktól jó messzire eltolni őket. De nem. A „nácik” szabadságáért nem aggódik a vesszenorbánozó réteg: ők ugyanis kifejezetten úgy gondolják, hogy a „náciknak” nincsenek jogaik. A Demokratikusnak csúfolt Koalíció még a Jobbikot is betiltaná. Mert szerintük is van egy határ – hogy hol, azt meg nyilván ők fogják megszabni.

Hol demokrácia van, ott viszont nincs határ. A szólás-, véleménynyilvánítási- és gyülekezési szabadság tekintetében legalábbis biztosan nincs. Persze, mások szabadságát továbbra sem lehet aránytalanul akadályozni. Provokatív tüntetéseket viszont eztán is fognak tartani – ki ízlésesebben, ki ízléstelenebbül.

„A szabadságot nem lehet ugyanott megélni, ahol a rabságunkat éltük” – szól a Kertész Imre-idézet és, sajnos, van is benne igazság: főként a rendszerváltás előtt szocializálódottak körében tapasztalhatjuk, hogy bár adott esetben készek a szabadság mellett kiállni, azt védelmükbe venni, de a gyakorlatban nem értik, hogy a szabadság "nem jutalom, nem is ajándék": hogy azért napról napra keményen meg kell küzdeni, ahogy Camus is írta A bukás-ban.

Hol szabadság van, ott nem mondják meg neked, mikor mit kell csinálnod; ott nem intézik el helyetted az ügyeidet; ott nem adják a szádba az ételt és nem szavatolják minden percben a biztonságodat. Választhatsz: szabad akarsz lenni, vagy gondoskodjon inkább rólad valaki – kényelmet akarsz avagy szabad döntést, szabad akaratot. „A szabadság nem a könnyű élet szinonimája” – mondta a most elhunyt Margaret Thatcher, az Egyesült Királyság egykori miniszterelnöke. Nem szokásom politikusokért rajongani, ezúttal sem tenném, gondolatait azonban a megszólaló személyétől függetlenül is érdemes megszívlelni. Eszerint a szabadság „nem ad biztonságot, erkölcsi dilemmákat okoz számodra, önfegyelemre és nagy felelősségre kényszerít” – de ezért szép élni vele, ezért olyan jelentőségteljes az egész, ezért érdemes komolyan vennünk legalább Szent Ágoston óta a szabad akaratban rejlő felelősséget, annak fontosságát és az abban megnyilvánuló isteni akaratot.

„Olyan társadalmat akarunk, amiben szabadon választhatunk és tévedhetünk, amiben szabadon lehetünk nagylelkűek és együttérzők” – mondta Thatcher, és ezt tartanám én is üdvözítőnek. Olyan társadalomban érdemes élni, ahol senkit nem fojtogatnak kínzó kötöttségek, ahol nem a félelem uralkodik, ahol az embernek nem kell attól tartania, hogy véleményéért, gondolataiért mások feljelentgethetik, életét tönkretehetik. Ahol a szabadság nem azt jelenti, hogy szabadon igyekezhetem elnyomni az ellenfelet: ahol az ellenfél helyett csak másik fél van és őt is ugyanazok a jogok illetik meg, mint engem vagy akárki mást. Ahol nincs az, hogy az általam nem kedvelt nézetek betiltásáért lehet folyamodni, ahol az emberek nem érezhetik jogosnak, hogy másokat megpróbálnak eltaposni. A szabadság veszélyes dolog: épp emiatt olyan szép és felemelő, reményt adó eszme is ez valójában.

Szabadság nélkül nem lehet élni. Pontosabban lehet: csak felesleges.

Másodjára szervezne Adj gázt! néven motoros felvonulást a Magyar Motoros Menet, karöltve (vagy azon belül is) a Nemzeti Érzelmű Motorosokkal: olyan motorbiciklis radikáljobbos fazonokkal, akik már 2006 őszén is motorokkal vonultak Gyurcsány ellen, a Jobbik feltörése óta pedig a párt programjának és elképzeléseinek lelkes támogatói. Bár piros-fehér-zöldre maszkírozzák magukat, valójában egy jól behatárolható rétegről van szó: arról, amelyik a Kuruc.infót tekinti „az igazság kinyilvánítójá”-nak, amely az Árpád-sávos zászlótól tartja magyarnak magát és amely a keresztény magyar erkölcs nevében írja ki ízléstelenül a Magyar Élet Menetével egy napra szervezett felvonulására névként, hogy „Adj gázt!”, majd mossa kezeit, ha valaki ebből a holokausztra és a XX. század egyik legnagyobb tragédiájára asszociál. Mert nemcsak primitívek: cinikusak és hazugok is.

De hagyjuk is most a holokausztot, a zsidóságot, a XX. századot. Nézzük inkább, mivel próbálják ezek a derék hazafiak felhívni Magyarország problémáira a figyelmet: egy fél Budapestet átszelő motoros felvonulással. Mit is szimbolizálnak tulajdonképpen a motorok? Állítólag a szabadságot – tehát azt, hogy tulajdonosa szabadon száguldozhat fel s alá, a szél belekaphat közben bőrdzsekijébe, ő pedig szabadon érezheti magát az univerzum királyának. A motorozás a legöncélúbb, legértelmetlenebb és egyik legkártékonyabb sport: míg az autónak és a tömegközlekedésnek legalább annyi haszna van, hogy az ember gyorsabban eljuthat a segítségével A-ból B-be, addig a nem egy meghatározott úticélt maga elő tűző motorozgatás másra nem jó, minthogy az adott személy megmutathassa a nagyvilágnak, ki is ő valójában – a motoros felvonulás pedig ugyanez csoportjelleget öltve, megspékelve az egészet valami hihetetlen hangzavarral és bűzlő füstréteggel. A motoros szubkultúra tökéletesen lefedi az önmagukat nemzetinek hazudó radikáljobbosok kultúráját is: öncélúak, destruktívak, képmutatóak és hazugok.

Egy motoros felvonulás eleve nem szolgálhatja a magyarság érdekét, hiszen a mi levegőnket szennyezik koncentráltan és előre megfontolt szándékkal, ráadásul a mi beszélgetésünkbe vágnak bele zajkeltésükkel, a mi látóterünket ködösítik el saját öncélú produkciójuknak salakanyagával. Egyszóval: egy motoros menet valóban nagyon precízen kifejezi azt, amit egyesek itt a többi ember napi életterének elgázosításával művelnek. Mindezt most állítólag a magyar föld és a devizahitelesek védelmében teszik: mondani sem kell, mennyit segít a magyar földön amúgy, hogy efféle értelmetlen gépek tapodják sokat szenvedett valóját; a lehetetlen helyzetbe került devizahiteleseknek pedig nyilván jót fog tenni, hogy a jobbikos érzelmű motorosok telefüstölik a várost, főként, ha efféle ízléstelen szóviccekkel még azt is elérik, hogy addig se a devizahitelesek problémájával foglalkozzon a kormány és a közélet, hanem az ő elvtelen humorparádéjukkal. És mit csinálnak ők, látván, hogy valóban felháborodást generáltak? Cinikus mosollyal hadonásznak, hogy de ők nem is úgy gondolták, meg hogy jajj, ez csak egy motoros szakkifejezés – mert ők valóban ennyire hülyének nézik az embereket. Izrael politikájának elutasítójának hazudják magukat, miközben csak ócska antiszemiták, a magyar érdekek védelmét hangoztatják úton-útfélen, miközben csak a a magyar levegőt teszik tönkre saját kis gyermeteg szórakozásukkal.

Felvonulnak zászlókkal, bilétákkal, jelképekkel – mutogatják magukat a fél városnak, arcukon kaján vigyorral:„höhöhö, már megint ránk figyeltek, hát most nézzetek ide, kis bugrisok”. Majd leszállnak, szájuk pedig panaszos sírásra görbül, s valahogy ekként nyervákolnak: „mi, ártatlan magyar emberek”, meg hogy „mi, akiket folyton csak bántanak, nem tűrjük”, meg hogy „büszkén, bátran, délceg szívvel és tüzesen dobogó szívvel”.

És mikor már egész életterünket elgázosították saját ormótlan és kontraproduktív butaságukkal, majd felvonult ellenük a teljes elit, elképesztően túlértékelve eme egész, ízléstelen vircsaftot, nyafka tinilányként elvonulnak a sarokba és nyifegnek, nyühögnek, szepegnek és szüpögnek – az orrukon, „e roppant trombitán”. Igazságosztóknak hiszik magukat, épp, mint azok, kik majdan ellenük kongatják a vészharangot – a magára valamit is adó emberfajta pedig zsörtölődik egy keveset, majd bosszankodva észreveszi, hogy már megint a szellemi rövidnadrágokon való bosszankodásra pazarolta drága idejét – mint aki halkan belelépett.

„És az én fajom? Én nem félhetek a fajomért!? Az én fajom nem szenvedett eleget?!”
/Szabó Dezső/

Magyarnak lenni, ez jelent valami állandó édes-bús állapotot is, a folyamatos bizakodást és a minduntalan megcsalatást, a bizodalmat az egyszerű szavakban és a gyors, fájdalmas kiábrándulást. Kétségkívül ezt az érzületet a mai pártok közül a Jobbik tudta a legegyértelműbben magáévá tenni: ráadásul nem is csak későbbi éveiben, hanem már a 2002-2003-as megalakulásuk során, amikor is ifjúsági mozgalomból párttá (illetve pártszerű jelleget öltő mozgalommá) nőtte ki magát. Ezt az időszakot hűen leképezi a fent látható kisfilm, melyből egyértelműen kiderül: a Jobbik tagjai már a korai években azokból a frusztrált fiatalokból kerültek ki, akik folyamatosan elárulva érezték magukat, akik mindegyre úgy gondolták, ők mindent megtesznek a szolgált ügyért, ám mégsem részesülnek cserébe a jól kiérdemelt megbecsülésből.

Mert milyen is lehetne a lelkülete, a meghatározó jellege egy olyan pártnak, amely a „Viktor! Viktor!” skandálásból növi ki magát, legitimációját pedig egy választás eredményének el nem fogadásából eredezteti? Egyúttal nagyon precíz kép ez a 2002 utáni Fideszről is: a párt talán ott mutatta ki először igazán foga fehérjét, amikor is képtelen voltak elfogadni egy demokratikus megmérettetés végeredményét, újraszámlálásért kiáltott, ám miután a felheccelt fiatalok komolyan is vették a szavait, kihátrált mögülük, mosta kezeit. „Láttam a rendőri brutalitást és ez nagyon kijózanító hatású volt” – meséli Szabó Gábor pártigazgató, aki hozzá is teszi: „Fölbiztatták őket [az Erzsébet hídnál tüntetőket - L.D.], majd magukra hagyták”. Ez pedig valóban már arról a Fideszről árulkodik, amelyik 2002-ben sem volt rest elég komoly vádakat megfogalmazni, ám amikor azokat egyesek tényleg komolyan vették, akkor az egész forradalmasdihoz valahogy már nem fűlött a foga.

Valóban tragikomikus nézni, ahogy a szép, ám hamis szlogenekbe mindenüket beletevő fiatalokkal úgy játszadoznak a körülmények és a magukat komolyan soha nem vevő politikai szereplők, ahogy csak kedvük tartja – borzasztó, hogy a meggondolatlanságra és a heveskedésre mindig hajlamos fiatalságot hamis illúziókba ringatják, majd kegyetlen pofonnal válaszolnak, amikor azok akár ököllel is megvédenék a jól hangzó szólamokat.

Tiszta és a már nem annyira fiatalok esetében kevésbé tiszta tekintetek, ám egy közös mindegyikük esetében: valami dühödt elszántságot, az „és velem mi lesz?” kérdésen való folyamatos rágódást, gyors és egyszerű válaszokba vetett menthetetlen bizalmat mutatnak mind, majd megfogalmazzák ugyanazt a kérdést. „Én már nem is lehetek büszke a magyarságomra?” – amire a válasz fejben soha nem az, hogy „Kit érdekeltek, akkor is az leszek”, hanem – kiábrándultsággal vegyes dühödt pátosszal – valami ehhez hasonló: „Ti elárultatok engem, csapataink mától harcban állnak”. Mert kell az önérzet, kell a sértettség, kell, hogy valakinek igaza legyen – az nem lehet, hogy...

1000 Forint a „Hajrá, Magyarország! Hajrá, magyarok!” CD – kiáltja Szabó Gábor egy polgári körös rendezvényen, már a 2002-es választások után, és ott van ebben a pillanatban a Jobbik múltja és jelene is: a lelkes asszisztálás valamihez, ami igazából csak jelszavakban létezik, a csalódott útkeresés, a legszentebb érzések árucikké és anyagi-politikai matériává való silányítása. Annál is inkább, mert így folytatja: „Három dal Orbán Viktor hangjával, egy dal Medgyessy Péter öööö-zésével”. Egyszerűség, kiábrándultság, nevetségesség, „csak azért is megmutatom”–jelleg – miféle politikai közösség lehet az, amelyik így kezdi útját, már akkor is mentesen bármiféle valódi szépségtől, a kívülállókra is könnyedén átragadó lelkesültségtől? Érdemes például megnézni a Fidesznek ezt a videóját, még a rendszerváltás idejéből: ha valódi felszabadultság-érzetre és frusztráltságtól mentes pillanatra vagyunk kíváncsiak, akkor erre a közös éneklésre érdemes egy pillantást vetnünk. Mert a Jobbiknál látszatra ugyan egész hasonlót kapunk, ám hiányzik a magabiztosság, az önbizalom, a felszabadultság – hiányzik minden, ami az egészet olyan emberivé tenné.

Mondják manapság, hogy félő, a Fidesz akár koalícióra is lépne a Jobbikkal – ám a másik oldalról már valahogy sosem gondolják végig a dolgokat. Mert a Jobbik, ha legalább tartás van benne, nem valószínű, hogy alá fogja írni a halálos ítéletét – mert tudják, hogy a Fidesz körülbelül mennyire is tartja őket. Árulkodó ez pedig arról a Fideszről is, amely 2002-re már tökéletesen elvesztette fiatalságát, egyúttal végleg beérett: cinikussá, hazuggá és manipulatívvá vált, amelynek azok a hívei estek áldozatul, akik első egyetemista évükben még lelkesen skandálták a „Viktor! Viktor!”-t, ám a diplomaosztóra már rá kellett jönniük, hogy Viktor! Viktor!-nak is csak addig kellenek, amíg asszisztálnak az ő sikeréhez. Így kijelenthetjük, hogy tényleg nem kizárólag az MSZP-SZDSZ érdeme a szélsőjobb megerősödése: bár a mai jobboldal lelkesen takarózik ezzel, érdemes elgondolkoznia azon, mi lett volna, ha a hiszékeny és kissé esetlen híveket ahelyett, hogy amíg csak lehet, hazugságokkal eteti, inkább idejében önmérsékletre és bölcs belátásra inti.