Egészen szürreális interjút jelent meg a Magyar Nemzetben Paul Lendvaival. Az állítása szerint több Bilderberg-konferencián is részt vett újságíró kijelentette: „hozzátartozik az újságírói etikához, hogy ha azt mondják, hogy ez bizalmas, és ne számoljak be róla, akkor nem teszem meg”. Mindez a szupertitkos Bilderberg-megbeszéléseket úgy érinti, hogy oda elvileg minden egyes alkalommal újságírók is meghívásra kerülnek, ki tudja, mi okból. Paul Lendvai ezek szerint úgy véli, azért, hogy ott saját tudásukat gyarapíthassák.
Körmendy Zsuzsa jót háborgott ezen, pedig hát nyilvánvaló, hogy ez nem csak Lendvai és nem is kizárólag baloldali újságírók sara. Szinte alig lehet mondani olyan sajtóterméket, mely ezt vagy azt az ügyet nem tekinti bizalmasnak, mondván, ez a barátoknak az üzlete: az újságíró pedig, bár tud a történtekről, inkább hallgat nagyokat. Jobboldali médiumok szeretik a sajtószabadság meglétét azzal bizonygatni, hogy lám, hogy virágzik az „ellenzéki” újságírás: pedig hát a korlátozott sajtószabadság egyik bizonyítéka éppen az, hogy képesek vagyunk „kormánypárti” médiumokról beszélni. A legnehezebb helyzetben mindig azok a lapok vannak, melyek feladják ellenzékiségüket, és nekiállnak védeni a hatalmat: minimum kínos az, amikor látványosan nem írnak semmiféle kormánypárti ügyeskedésről, viszont az ellenzéket, na, azt bátran leleplezik hétről hétre, napról napra. Persze, az sem lesz jobb, aki egy-egy ellenzéki pártot igyekszik védeni: bár általában mindig az jön ki legszerencsétlenebbül, ha valaki az éppen hatalomban lévők ügyeit igyekszik mosdatni.
Lendvai úgy véli, az újságírónak, ha annyit mondanak, erről meg erről ne beszéljen, akkor hozzátartozik a szakmához, hogy nem is fog így tenni. Könnyű ezen felháborodni, pedig még a jobbik eset, ha egy lap így tesz: gyakran láthattuk mostanság is, hogy adott esetben még álhíreket is kész generálni egy sajtótermék csak azért, hogy a sajátjainak kínos ügylete el legyen kenve. Elég csak a Magyar Nemzetet említeni, mely egy helyütt a kormánypárti reakcióval nyitotta a trafikügyről való beszámolót, utána pedig következetesen baloldali trafikosokról cikkezett, ami aztán fideszes politikusoknak nagyon jól is jött. És akkor arról még nem is beszéltünk, hogy a napilap nyomtatott változatában eleddig, hacsak nem kerülte el a figyelmemet, egyetlenegy véleménycikk nem született a trafikbotrányról.
Emlékezetes a HírTV-ből távozó riporter esete is, aki azért mondott fel, mert a csatorna nem volt hajlandó változtatás nélkül közölni egy Orbán Viktorral készült interjút. A Fideszhez közel álló lapok egy része az utóbbi években következetesen szinte meg sem említette a Közgépet vagy Simicska Lajost, miként 2010 előtt több lap is a Strabag ügyeinek leleplezésében volt ellenérdekelt.
És akkor a közmédiát még nem is említettük. Jelen sorok írója tanúja volt például egy ízben, hogy ezen médiumok egyikének munkatársa arra hivatkozva, hogy ő gyerekeket nevel, próbált másokat is meggyőzni a környezetében, hogy egy bizonyos tüntetésről nem érdemes beszámolni. Az újságírók egy része természetesnek is veszi, hogy bizonyos botrányokat ő sosem fog kirobbantani: érdemes például elgondolkodni azon, mit tenne egy jobboldali lap, ha a Közgépet terhelő dossziék kerülnének az asztalára, esetleg egy kormányváltás után egyik-másik baloldali lap, ha ismét jönnének a nokiásdobozos és hasonló korrupciós ügyletek.
Pedig ha valaki magát újságírónak tartja, az sosem kerülhet ennyire méltatlan helyzetbe – már ha elveiből valamicskét meg kíván őrizni. Persze, a megélhetés nagy úr, de a nyilvánosság akkor is elsődleges kell legyen, a véleményszabadsághoz való ragaszkodásból pedig egy jottányit sem szabad engedni. És nincs olyan sem, hogy egy konferenciára, egy beszélgetésre meginvitálnak újságírókat, de azok nem számolhatnak be róla. Szomorú, hogy a baloldali(-liberális) körökben nagy népszerűségnek örvendő, az újságírás etalonjának tartott Paul Lendvai még nyíltan hirdeti is, hogy ő ennyire tartja a szakmaiságot.
