Előfordul, hogy kritikaként és elismerésként is olyan dolgokat emlegetnek az ember tevékenységének megítélésekor, amit nem csinált: Simor Andrást ellenfelei azzal vádolják, hogy nem ismerte fel idejében a válságot, valamint a devizahitelezés elburjánzása ellen sem tett időben. Méltatói (például Felcsuti Péter a Magyar Narancsban) ellenben szeretik kijelenteni, hogy legalább nem engedett a politikai nyomásnak, és nem hagyta bedarálni a független Magyar Nemzeti Bankot.
Utóbbi önmagában nem lenne különösebb érdem, de a kétharmados Fidesz-regnálás alatt valóban van sportértéke, ha egy ennyire jelentős intézmény a kormány szándékaival nem éppen megegyező módon tud működni éveken keresztül. Hogy ez pozitívum-e a monetáris politika szempontjából? A kormánnyal szemben álló jegybank valójában egyáltalán nem szokatlan jelenség, főként Magyarországon, a konszenzusos jegybankpolitika kialakításához pedig úgy tűnik, egy globális pénzügyi válság kirobbanása indoknak kevés: így Simor épp olyan hevesen utasította el a kormányváltás után Orbánék monetáris lazításra vonatkozó elvárásait, ahogy a Gyurcsány-kormánynak sem engedett.
A ciprusi offshore cége körüli botrányt sem egy jobboldali orgánum, hanem a – Bajnai Gordon által a napokban a szociáldemokrata értékek konzekvens képviselőjeként köszöntött – Népszava robbantotta ki, méghozzá 2009-ben. Nem először vetődött fel Simorral szemben az etikátlanság vádja, amelyet ő talán nem is egészen érthetett, az „amit nem tilos, azt szabad” elképzelés mentén. Ennek tudatában ugyancsak szereptévesztésben lehetett Simor, amikor elkezdte fejtegetni, „kinek mi jár”, és kijelentette a devizahitelesek kapcsán, hogy „meg kell tanulnunk: nincs ingyenebéd”. Főként, hogy a devizahitelezés totális dominanciája ellen semmit sem tett az MNB (ahogy egyébként más sem).
Ahogy a 2008-as válság előrejelzésében sem jeleskedett a jegybank, és a rá adott válaszok is épp azt a fajta blöff-jelleget és kellőképpen meg nem indokoltságot mutatták, mint amivel az Orbán-kormány gazdaságpolitikáját szokás vádolni: először három százalékponttal emelt az alapkamaton, majd azt épp ilyen hirtelen csökkentette is a jegybank. A kormányváltás után aztán néhány kivétellel csak a kamat szinten tartásával látta Simor az árfolyamstabilitást őrizhetőnek – ami ugyan abból a szempontból érthető, hogy a jegybankoknak éppen annak az okos középútnak a megtalálása a fontos, amely kellőképpen véd az inflációval szemben; ám azt többen is felrótták Simornak, hogy ilyen irányú aggodalmai kissé túlzóak. Ugyanakkor amellett sem mehetünk el, hogy az alapkamat hónapról hónapra való csökkentése szintén túlzásnak tűnik – jelenleg 5,5 százaléknál tartunk, de a leendő jegybankelnök, Matolcsy György már felvetette, hogy még tovább lehetne csökkenteni a kamatot, amíg csak a körülmények azt engedik.
Utóbbit ugyanakkor csak úgy érhette el a kormány, hogy többször is módosított a jegybanktörvényen: a legutóbbi ilyenen döntötték el, hogy a Monetáris Tanács mind a négy külsős tagját a Parlament gazdasági bizottsága jelölje, szemben a korábbi metódussal, amikor kettőt a jegybankelnök, kettőt pedig a miniszterelnök delegálhatott. Így idővel a külsős tagok nyomására fokozatosan megszavazták a kamatvágást, amit Simor ugyancsak kelletlenül jelentett be: előszeretettel hangsúlyozta, hogy a döntés csak a „szűk többségnek” köszönhető. A jegybankelnök fizetésének változásával függött össze a jegybanktörvény korábbi módosítása: Simor jövedelmének negyedelése nyilván nem tetszett a jegybankelnöknek, ugyanakkor elégedetlenségének mibenlétét a nyilvánosság előtt kommunikálni nyilván lehetetlen küldetésnek bizonyult: kevesen szolidarizálnak adott esetben azzal, aki nyolcmilliós fizetését igyekszik foggal-körömmel védeni. Főleg a korábban már említettek miatt volt nehéz ehhez Simornak miként bizonyulnia: a kormánynak és Simor más ellenfeleinek könnyű dolga volt, amikor a jegybankelnöknek a társadalmi szolidaritás kérdéskörében mutatott érzéketlenségét igyekeztek alátámasztani.
Simornak az utóbbi hónapokra is kijutott a jóból: az Állami Számvevőszék vizsgálata szerint több működési hibát is elkövetett az MNB vezetése, ráadásul banktitkokat is sértettek, amikor az IMF-nek kiadták kereskedelmi bankok különböző adatait. Nehéz utóbbiban biztosat mondani: az ÁSZ és (a korábban fideszes) Domokos László szerint ez nincs benne az IMF-fel kötött szerződésben, Simor szerint pedig igen – az pedig, hogy a bankoktól utólag hiánytalanul beérkeztek az engedélyek, inkább utóbbi felé lendítik a mérleget. Bár az nyilvánvaló, hogy az engedélyek bekérése nem időben történt, ami hiba, ahogy az is, hogy az iratkezelő rendszer auditálásával is kissé megcsúsztak. Mindenesetre kissé koncepciózusnak tűnt az eljárás, amit a jobbikos Nyikos László szavai is igazolnak: „itt tetemre hívás zajlott”. Azért az mindenképpen örömteli, ha a Jobbiknál is vannak olyan képviselők, akik a szakmaiságot fontosabbnak tekintik a pártos szempontú véleménynyilvánításnál: ez különösen annak fényében pozitív lépés Nyikostól, hogy Z. Kárpát Dánielék közben közleményben ítélték el Simor Andrást.
Amellett ugyanakkor nem lehet elmenni, hogy a válságkezelésből mégis csak jól jött ki Simor: szomorú ugyan, hogy ezt egy húsz milliárd eurós hitelkerettel sikerült csak elérni; de ha ez kellett a csőd elkerüléséhez, azt tudomásul kell vennünk. Érdekes módon, bár utóbb szokás az úgynevezett unortodox megoldások hiányát számon kérni a leköszönő jegybankelnökön, ő mégis élt több ilyennel is: devizaswapokat bonyolított a bankokkal, azaz kielégítette azok devizaigényét; állampapírokat vásárolt a másodpiacon, 2010 előtt jelzálogleveleket is vásárolt, illetve a kötelező tartalékráta mértékét is csökkentette – utóbbival a bankok mozgásterét növelve. Ugyanakkor a várakozásokkal ellentétben sem volt hajlandó vállalatokat közvetlenül hitelezni, illetve vállalati kötvények vásárlását is elutasította – utóbbiakat kockázatos és nem is kellőképpen előkészített lépéseknek tartotta.
Nyilván Matolcsy kinevezésével immár az utóbbiak megvalósítására is van esély, ahogy a devizatartalékok csökkentésére is: a Heti Válasz legújabb számában (2013/09.) mindenki bővebben is elolvashatja, miféle lépéseket is várt a kormány a jegybanktól, és azok milyen kockázattal bírnak. Mint a hétvégén már mindenki tapasztalhatta, a forint nem reagált súlyos kilengésekkel Matolcsy kinevezésére: egyesek a hír kapcsán valamiféle elégtételt éreznek („beintett a forint a kényszeres huhogóknak”), mások elsőre valószínűtlennek tetsző megoldásokkal állnak elő („a piac beárazta a bejelentést, az erősödés a meglepetés hiányának köszönhető”). Bár sokan most hajlamosak a legrosszabbra számítani, egyeseket még meglepetés is érhet: ahogy Matolcsy nemzetgazdasági miniszterként felvetette az utóbbi időkben, még a bankokkal való konszolidáció is megtörténhet: az NGM-nél például a bankok hitelezésbővítését elősegítő adókedvezmények bevezetését fontolgatták. Matolcsy pedig már kinevezése előtt is hangoztatta, amit legutóbb kijelentett: a konzervatív monetáris politika híve, illetve az infláció esküdt ellenségeként tekint magára. Az viszont már igazán vérlázító, hogy míg eddig a jegybank elnökének még a szavazata is annyit ért, mint egy-egy külsős tagé, így keresztülverve a kamatvágást, addig ezután Matolcsy kezébe kerülhet minden: a központosítás sajnos itt is felütötte a fejét.
A korábbi nemzetgazdasági miniszter kinevezése keveseket érhetett meglepetésként, és bár katasztrófával egyértelműen korai még a Népszava számára is riogatni, azt azért érdemes elismerni, hogy bőven lett volna a pozícióra alkalmasabb és megnyugtatóbb jelölt. Nem kizárólag a piacok, de a magyar választópolgárok számára is. A tündérmesék és a nagyívű jóslatok nemzetgazdasági minisztere valószínűleg jegybankelnökként is hajlamos lesz húszéves koncepciókat felvázolni: ugyanakkor kissé megnyugtató lehet, hogy az MNB elnöke azért a közéletben lényegesen kevesebbszer szokott szerepelni, mint mondjuk a nemzetgazdasági miniszter. Varga Mihály kinevezése egyértelműen pozitívum lehet: ugyanakkor magam szívesebben fogadtam volna őt az MNB élén (esetleg Bod Péter Ákost, Hamecz Istvánt vagy akárki mást), ha már Orbán mindenképpen sajátjai közül akart valakit a pozícióra. Hosszútávon is megnyugtatóbb lett volna az ő jelenléte, és Matolcsy leváltására is lett volna esély még egy újabb fideszes kormány felállása esetén is. 2019-ig való pozícióba kerülése jelenleg nem éppen a kiszámíthatóságot ígéri a következő évekre: de persze korai még ítéletet mondani ezen tevékenysége kapcsán. A jegybank jelenlegi alelnökeinek megbízatása is hamarosan lejár, Karvalits Ferencé éppen március 27-én. Bár Karvalits és Király Júlia is lemondhat korábban, nemtetszését kinyilvánítva, amit Matolcsyék igyekeznek is elősegíteni: nem túl elegáns módon a még hátralévő időre megkötnék a kezüket, mondván, önállóan nem képviselhetik a Magyar Nemzeti Bankot. Bár illúzióm nincsenek, azért javasolnám a frissen kinevezett jegybankelnöknek, hogy azért igyekezze megfogadni Karvalits Heti Válaszban publikált leköszönő üzenetének tartalmi részét, és ne „a napi sikereket, hanem az ország hosszú távú stabilitását tekintse legfőbb feladatának”.
