Teadélután

Azért mégis csak élelmes emberek ülnek a városvezetésben. Nem hiába kapják a fizetésüket, na. Történt ugyanis, hogy még tavaly év végén az Alkotmánybíróság „tönkretette a fővárosi vezetés kétéves munkáját”, és újra felütötte a fejét Magyarországon a hajléktalanhelyet. Mondjuk ki: ismét divatba jött az utcán élni. Pedig, ahogy Tarlós István főpolgármester írta, a „pozitív változások már kitapinthatóak voltak”, és erre tessék, az életvitelszerűen életszerűtlen döntéseket hozó Ab, illetve a Ferenciek terének aluljárójába Tarlóssal kilátogatni nem hajlandó Szabó Máté ombudsman elérték, hogy ismét csak koszos, alkoholtól bűzlő és mások auráját a fizikai valójukkal sértő fedél nélküliek legyenek tapogathatóak az aluljárókban pozitív változás helyett.

Mert egyesek, valahol távol Brüsszelben, vagy éppen rózsadombi villájukban azt képzelik, hogy az utcán életvitelszerűen való megfagyás is az alapvető emberi jogok közé tartozik. Játsszák itt a hajléktalanvédősdit, miközben Demszky Gábor, meg életidegenség, meg fagyhalálhoz való jog.

Egyébként nem is lenne érdemes itt megállni. Miért csak a legvégső állapotot büntessük, miért ne lépjünk közbe még a folyamat elején? Járjon elzárás, esetleg javító-nevelő intézetbe való utalás azon közveszélyes munkakerülőknek, akik munkaidő alatt a késdobálókban lopják a napot, esetleg gyanúsan az utcán csellengenek, mintha éppen semmi dolguk nem lenne! Vagy talán elidegeníthetetlen emberi jog az életünk tönkretétele? A felelőtlenkedés, a haszontalan életforma propagálása?

És gyermekünk lelkének felkavarása talán sérthetetlen emberi jog? Mert a válások szép számmal vezetnek ilyen eredményhez – de hiába, úgy tűnik, a társadalom még nem érett meg ezen felelőtlen jogintézmény eltörlésére. Semmi baj, éljen csak mindenki továbbra is a maga és családja életének tönkretételéhez fűződő elidegeníthetetlen jogával, alkoholizáljunk és dohányozzunk eztán is, mintha a máj- és tüdőrákban való elhalálozás emberi jog lenne, hajrá, Alkotmánybíróság, hajrá, Szabó Máté!

De szerencsére a városvezetőket sem ejtették a fejükre. Tele vannak furfangos ötletekkel – vegyük csak például ezeket a legújabb kordonokat, melyek az aluljárók falától tíz centiméterre hirdetik, hogy azon belül tartózkodni tilos és csúszásveszélyes. Szükséges volt a munkaterület kialakítása, na – hol kisebb, hol nagyobb mértékben, attól függően, hogy hol mekkora területen van szükség az azonnali fertőtlenítésre.

És lőn, újra pozitív változások tapinthatóak az aluljárókban! Megszűnt a hajléktalanhelyzet! És még Szabó Máténak sem kellett engednie perverz világnézetéből – a hajléktalanoknak továbbra is joguk van megfagyni, csak éppen valahol máshol, távol a dolgozó emberek számára kialakított luxusaluljáróktól. A társadalmon kívül akarnak élni? Rendben, lelkük rajta, de akkor ne csak jelképesen tegyék – vonuljanak el valami elhagyatott erdőbe, vackolják be magukat egy bokorba, és leheljék ki ott a lelküket, ha annyira ragaszkodnak hozzá. Csak ne nagy nyilvánosság előtt hódoljanak állatias ösztöneiknek, könyörgök!

Mert, ha már L. Simon is az, legyünk mi is őszinték! Hát kit érdekel az, ha távol a normális emberektől döntenek úgy, hogy élnek a halálhoz fűződő elidegeníthetetlen emberi jogukkal? Kábé pont annyira aggódunk ezen, mint a járókelőknek közvetlenül az aluljáró fala melletti elcsúszásának veszélyén! Csak ne előttünk oszoljanak-bomoljanak-eresszenek levet, miközben épp az irodába mennénk napi nyolc órában Excel-táblázatokat gyártani, a társadalom hasznos elemeként működni. Hát kötelességünk nekünk, rendes állampolgároknak azt nézni, hogy ezek az életképtelen véglények fekszenek mindenütt?! Minek játsszák ott egyáltalán a mártírt, amikor mindenki tudja, hogy fűtött szállás és bőséges lakoma várja őket az üres helyekkel bőven rendelkező szállásokon? Hát nekik semmi nem elég, mit képzelnek egyáltalán magukról?!

Pedig mi csak jót akarunk nekik. Még megfáznak szegények.

Bár sokan leírták, hogy az LMP szakadása elkerülhetetlen volt, a magyarázatok aztán valahogy mindenhol elsikkadtak a cikkírók által az LMP fő karakterének tartott dolog (kinél a kapitalizmusellenesség, kinél a paksi atomerőműről alkotott vélemény) ekézése során. Pedig még csak nem is olyan nehéz észrevenni a politikai alapállás különbözőségét platformisták és önállóságpártiak között, lévén az LMP-ből most kiválók nem rejtik véka alá céljukat: lényegében baloldali zöldpártot szeretnének létrehozni. Az LMP pedig a látszat ellenére nem ilyen párt volt, és a platformisták a működését nem tudták ebbe a mederbe terelni.

„Arra szavaztam, hogy az LMP mondja ki, hogy egy új baloldali párt” – írta Scheiring Gábor még novemberben, az LMP önazonosságára hivatkozva; miként többször is hangoztatta, hogy baloldali közgazdásznak tartja magát. Programja is ehhez mérhető volt, ám az az LMP globalizációkritikus vonulatába tökéletesen beleillett, így lényegtelennek tetszett fel, hogy Scheiring amúgy közpolitikailag is balosnak mondható, és világlátása, stratégiai elképzelései szintén ehhez idomulnak szervesen. Ez jól megfigyelhető volt a Jobbikkal szembeni viszonyulásban (Scheiring és a platformisták: zéró tolerancia, míg a schifferi oldalról egyéb, némileg talán demokratikusabb viszonyulás keresése) épp úgy, mint a két nagy párt politizálásának megítélésében. Utóbbi legeklatánsabb példája, hogy a platformisták többször is egyértelművé tették: bár mélyen elítélik a 2010 előtti időszak gazdaságpolitikáját, korrupcióját, stb, de a demokratikus-alkotmányos alapok tekintetében lényegében egyetértenek az MSZP-vel.

Bár evidencia, azért szögezzük le: a Fidesz leváltását azért tartották fontosabbnak az önállóságnál, mert a korábban kormányon lévő baloldali kormányt értékválasztásukból következően a kisebbik rosszként könyvelték el. Ha viszont valóban a mondott rendszerkritikai attitűd jellemezte volna őket is, akkor kizárólag a mentalitást figyelembe véve ugyanarra a polcra helyezték volna fel az MSZP-t és Bajnai Gordont, mint amelyiken a Fidesz és Orbán Viktor található.

Csakhogy a hangsúlyozott rendszerkritika és a technokrata-populista distinkciók megkötése inkább volt jellemző Schiffer Andrásra és az LMP-ben maradókra, mintsem a most kilépőkre. A feloldhatatlan ellentét valójában e tekintetben volt jelen, amit jól mutatnak Vágó Gábor ATV-s mondatai is: eszerint az LMP nem hajt végre jobboldali fordulatot, csakhogy éppen baloldalit sem: marad „középen”, a globalizáció- és rendszerkritika mentén folytatva a politizálást.

A platformisták vádja, miszerint Schifferék konzervatív fordulatot vennének, valójában épp azt teszi egyértelművé, hogy ők helyezkednek el a politikai térkép baloldalán. Ha figyelemmel kísértük ugyanis eddig a Schiffer és párttársai által hangsúlyozottakat, vagy csak szimplán elolvastuk a frakcióvezető ezen dolgozatát, világossá válhatott számunkra, hogy a jobb-bal felosztás miért anakronizmus az LMP tekintetében. Stratégiát tekintve pedig épp azért számíthatnak a Fideszben csalódott jobboldaliak szavazatára, mert kívül állnak a rendszeren, és ezért szimpatikusak lehetnek ugyanúgy liberális, szocialista és ugyanakkor konzervatív szavazóknak is. Pozíciójukból fakadóan lehetőségük van erre, mivel nem a mindenki által jól ismert térképen mozognak.

Hogy valójában mennyi lehet azoknak a száma, akik az LMP által kínált alternatíva megértése után is a pártra szavaznának, az valóban kétséges, e tekintetben igaza van Szily Lászlónak. Azt viszont nem merném egyértelműen kijelenteni, hogy korunkban nem lehetne hiteles és előremutató, egyáltalán nem destruktív politikát művelni a globalizáció- és rendszerkritikus, de valójában nem baloldali alapállásból. 

E tekintetben a baloldali politizálás, megspékelve az ökopolitikával, kevesebb újdonsággal szolgálhat, és igazodhat a meglévő elvárásokhoz, amelyből aztán nagy csalódás is kikeveredhet könnyedén. E tekintetben most Karácsony Gergelyék learathatják a babérokat, beteljesítve sokak akaratát, ám hosszú távon valószínűleg kevésbé lesz életképes elképzelésük, mint az újszerű megoldásokkal előálló schifferi vonulaté. Már ha utóbbi valóban képes lesz arra, amit Schiffer csak a „politikai térkép átrajzolásának” nevez.

"A baloldal hagyja abba a gyűlöletkampányt!", "Mesterházy ne folytasson gyűlöletkampányt Veszprémben!", "Magyarország nem kér a gyűlöletkampányból". Néhány cím a Fidesz legutóbbi sajtóközleményeiből, melyek nyilvánvalóvá teszik, hogy a jelenlegi kormánypárt embereiben Ron Werber visszatérésével valami végleg eltörött. Nem véletlenül: az MSZP kampányfelelőse 2002-ben győzelemhez segítette a baloldali pártot, és sejthető módon jövőre is azon fog dolgozni, hogy tizenegy évvel ezelőtti teljesítményét megismételje. Ezért hát a Fidesz-KDNP, karöltve néhány jobboldali napilappal, bőszen werberezik már jó pár hete: az MSZP minden egyes megnyilvánulása werberi mocskoskodássá nyilváníttatik, míg Mesterházy napi szokásos kutyasétáltatása is gyűlöletmenetté avanzsálódik. Ez pedig nem másnak a következménye, mint a Fidesz "jóval nyitottabb és konszolidáltabb kommunikációjának": Kocsis Máté szerint ugyanis ennek megvalósítása jelenleg az ő feladata – és hát, lássuk be, az "MSZP a gyilkosok pártjára állt”-féle közleménnyel ezt a fajta politizálást kitűnően meg is alapozta.

És már meg is érkezett az MSZP gyűlöletkampányának legújabb gyöngyszeme, a Matolcsy György és Hoffmann Rózsa teljesítményét firtató plakátrengeteg, aminek az előállításához ugyanakkor elképesztő mértékű pénzkidobás volt Izraelből szakembert rendelni: azt a legutolsó szerencsétlen gyűlölethajléktalan is tudja ugyanis, hogy kik a Fidesz leggázabb arcai; a kísérő szövegeket pedig akármelyik kommunikáció szakos gyűlöletegyetemista ki tudta volna ötölni két piacképtelen előadása között.

Azért nem érdemes viszont azt sem elfelejteni, hogy a gyűlöletpárt kampányával közel azonos színvonalon folyt nem is olyan régen a gyűlöletmenet propagandistáinak politológusainak werber-i sugallatú hadjárata, melynek keretében az égből potyogó cigánygyerekeknek is igyekeztek jól a fejébe vésni, hogy Bajnai Gordon korábban Gyurcsány Ferenccel pajtáskodott; márpedig az őszödi politikus mellett még a saját macskája is hiteltelenné válik, nemhogy a fejlesztési minisztere, aki aztán válságmenedzserként is próbált baloldalinak feltüntetett konzervatív gazdaságpolitikát művelni.

És akkor említtessék már meg a Jobbik nevű harmadik erő halovány gyűlöletpróbálkozása is: mentségükre legyen mondva, nincs még nagy gyakorlatuk negatív kampányolásban, de arra azért már szerencsére ők is rájöttek, hogy nem érdemes önmagukat helyezni hirdetésük középpontjába. Nehogy még a végén számon lehessen kérni bármit is rajtuk. A megszorítást mindenki utálja, ennyi elég is, és a másik két oldal ilyetén összekapcsolásával a pólusképzés megideologizálása is le van tudva rögvest.

Ennyit tudnak, ennyire képesek ma a politikai élet főszereplői, avagy: így kommunikáltok ti. Ron Werber, gyűlölet, hazugság, ország tönkretevői, megszorítás; legyen csak minél egyszerűbb, értse meg az utolsó idióta is: ilyenekre van ugyanis szüksége a kétosztatúságba belemerevedett nevetséges figuráknak és az állítólag új lendületet képviselő fiatal fazonoknak egyaránt.

Ebből nemhogy egyszer, de már untig elég volt.

A 25 éves Barabás Richárd a HOPPart társulat tagja, mellesleg nemrég végzett a Színház- és Filmművészeti Egyetemen. Legutóbbi szerepe szerint diákforradalmárként igyekszik hangot adni az egyetemisták követeléseinek, ami korából fakadóan testhez álló feladatnak tűnik számára. Ám Barabás sokszínű művész. Ha kell, a fegyvertartás mellett is épp olyan hatásosan tud érvelni, mint Hallgatói Hálózat-aktivistaként az egyetemi autonómia megőrzéséért: „ha kell, lövöldözni fogok a hallgatói szerződés eltörléséért, mert szerintem ez a helyes″. Hiteles mindegyik szerepében, hiszen rendkívül meggyőzően tudja indokolni különböző karaktereinek döntéseit. Az Élet és Irodalom legfrissebb számában például kifejtette, a mostani diáktüntetések és a HaHa-megmozdulások lényege, hogy a hatalom vegye észre: itt egy újabb generáció, amely nem szeretné, hogy kihagyják őt a döntésekből. Egy barátom utóbbit egyszerűbben is megfogalmazta: vannak, akik szeretik magukat forradalmárnak beállítani, de nem az üzenet a fontos számukra, hanem csak az attitűd, a külső máz.

A Hallgatói Hálózat ennek fényében jár el december vége óta, és valószínűleg a jövőben is ez fogja jellemezni demonstrációikat. És némileg sikeresen is végzik üdvös feladatukat: aki csak őket figyelte az utóbbi két hónapban, az valóban úgy gondolhatja, hogy a kormánypártok ugyanazt az elfogadhatatlan koncepciót próbálják még mindig lenyomni a diákok torkán, ráadásul továbbra is mindenféle érdemi egyeztetés nélkül.

Az első tekintetében az irányadó a „hatpontos követelés″, amely az első, az ELTE lágymányosi kampuszán tartott fórum előtti fél órában születhetett meg, hogy aztán lelkesen lehessen a kinyomtatott jegyzéket a megjelentek között osztogatni, a hangulatot beizzítani. Azt talán még a HaHa belvárosi sejtje sem sejtette, hogy az igen színvonalas és átgondolt, amúgy egymásnak ellentmondó hat pontot (átfogó reformokat! vs állítsák vissza a keretszámokat!) hetekkel később tudósok és filozófusok fogják elemezni nívós szaklapok hasábjain; és a teljes magyar sajtópaletta csak úgy fog rájuk hivatkozni, mint „a diákok követeléseire″.

Na jó, a HaHa azért titkon reménykedhetett ebben, hiszen magukat is az összhallgatóság nevében próbálják meghatározni. Eközben arra hivatkoznak, hogy a HÖOK egyrészt túl bürokratikus, másfelől nem is képes úgy mozgósítani, mint amennyire a Hallgatói Hálózat azt meg tudja tenni. Van is mire hivatkozni: a december tizedikei fórumot lényegében ők szervezték, és az utána következő városjárást, hídfoglalást is el tudták adni a saját ötletükként – amelyet az igencsak hatékony bázisdemokratikus döntési folyamat során meg is szavaztattak a fórum résztvevőivel.

Ugyanakkor ettől még a HaHa nem egyenlő a diáksággal, és érdemi legitimáció nélkül kevésbé alkalmas a hallgatók képviseletére, mint amennyire a HÖOK lehet. Erre nem az a legjobb válasz, hogy egyrészt tovább hangoztatjuk a kormány kompromisszumképtelenségét, másrészt nem vagyunk hajlandóak engedni a magunk nézeteiből.

A Hallgatói Hálózat szerint viszont ez a jó út, és egyre inkább úgy kezdenek viselkedni, mint egy középszerű Harcosok Klubja-paródia megtestesítői. Magasztos célok mellett állnak ki, és úgy tesznek, mintha tömegeket képviselnének. Időközben viszont egyre céltalanabbul szervezkednek, miközben ott hagyják a halacskás logójukat mindenhol, ahol csak tudják. Ez a HaHa: a szerveződő halak motívuma egy Kálvin téri oszlopon, illetőleg a „kormányzati bullshitről” ordibáló aktivista az Educatio szakkiállításon.

Igaz: a közoktatás átalakítása, az állami átvétel valóban nem sikertörténet, még ha a kormány erről igyekszik meggyőzni a hallgatóságot. A felsőoktatásban lezajlottak alapján viszont úgy tűnik, beindult a párbeszéd – már a jogi karra is be lehet kerülni állami finanszírozással. Ráadásul a HÖOK és a kormány megegyezett a hallgatói szerződések módosításában is, ami szintén remek hír lehet az egyetemisták számára – még ha sokan szívesebben is fogadták volna az intézmény teljes eltörlését.

Az viszont, hogy a HaHa tagjai ezek után tovább játsszák az önjelölt szabadságharcost, és két kormányzati bullshitezés között igényt tartanának arra is, hogy a kormány képviselői őket szintúgy bevonják a tárgyalásokba, már nehezen értelmezhető. Ahogy az is, hogy a senki által meg nem választott hahások az impotenciájukat most megpróbálják a HÖOK nyakába varrni. A hvg.hu vasárnap esti cikke már a címében is állította, a kormány a HÖOK segítségével igyekszik kizárni a tárgyalásokból a Hallgatói Hálózatot és más egyéb szervezeteket, ami azért mégis csak tűrhetetlen; vagy ahogy Kálmán C. György írta, „a HÖOK menjen a büdös francba″. Az már mellékes, hogy a hvg.hu egy, a birtokába került tervezetre hivatkozik, de semmi újat nem ír. Ráadásul azt írják: csütörtökön még szó sem volt részmegállapodásról. Ennek némileg ellentmond, hogy mi mégis beszámoltunk aznap a hétfőre tervezett részmegállapodásról – úgy tűnik, a hivatkozott MTI-hír helyett egy még titkosabb tervezet alapján.

De eszerint nem csak a „kormányzati bullshit” mondott csütörtököt, hanem a valóságérzékelés is – kész szerencse, hogy a HaHa február 11-éig haladékot adott a kormánynak követeléseik teljesítésére. Ez, lássuk be, szerintünk akkor sem fog megvalósulni, ha a hat pontot a kormány időközben beleírja az Alaptörvénybe is. Tüntizni jó – írta Stumpf András még decemberi publicisztikájában. Valóban. Forradalmárt játszani, virágágyásokat átugrani, Hoffmann Rózsának jól odakiabálni valóban menő dolog lett időközben: ezeket az élvezeteket a kormány pedig nem veheti el az „új generációtól”, akárhogy is próbáljon itt megegyezésre jutni a HÖOK képviselőivel

Miután az Alkotmánybíróság megsemmisítette a Rétvári Bence és más kereszténydemokrata politikusok által az egyik legnagyobb KDNP-s eredménynek tartott Családvédelmi törvény fontos elemeit, beindult a hadjárat mindkét oldalról: az ifjúkeresztények háborognak, amin pedig a HVG.hu bloggere rökönyödik meg. Mindannyian úgy értelmezve az Ab döntését, hogy ezzel az élettársi és a bejegyzett élettársi kapcsolatban élők alkotmányos védelmét hivatottak érvényre juttatni, lévén ki voltak rekesztve a Csvt. családra vonatkozó definíciójából, valamint az ezzel összefüggő jogi szabályozásokból.

Holott. Ahogy erre Szalai Ákos is rámutat a Kereszténység és Kapitalizmus blogon, a vonatkozó paragrafusok megsemmisítése a család fogalmába be nem vett, ám házasságra lépésre képes párok védelmében történt, illetve más egyéb, szoros kapcsolatban álló rokonokéban (például a nem egyenesági felmenőiket gondozó személyekében). Ugyanis, mint arra az Ab rámutatott, az azonos nemű és bejegyzett élettársi kapcsolatot létesített párok nem esnek alkotmányos védelem alá családjogi szempontból, hiszen az Alaptörvény L) cikkének (1) pontja a családról, mint a nemzet fennmaradásának alapjáról beszél. Márpedig azonos nemű párok nem képesek biológiai úton fenntartani nemzetüket, az örökbefogadás pedig még mindig nincs engedélyezve számukra, így a kérdés eldőlni látszik.

Érdemes egy kicsit elidőznünk fenti pontnál, és számba vennünk, a család definíciójából kimaradtak vajon miként eshetnének alkotmányos védelem alá, mint a "nemzet fennmaradásának alapjaiként" szolgáló kapcsolati összefonódások. A házasságra lépett, ám a nő meddősége, esetleg a férfi impotenciája okán gyereket vállalni nem tudó párok mennyiben minősülnek nemzetmegtartó intézménynek? Az idős rokonokról gondoskodó személyek hogy függenek össze a nemzet fennmaradásával? Hiszen új gyermek vállalása ez esetben sem jön be a képbe. Ahogy a beteg testvérüket gondozók esetében sem.

És mi következik abból, ha az azonos neműek kapcsolata jogilag nem fogadható el családként? Lévén eddig a család fogalma nem volt törvényi úton szabályozva, érdekes lehet a kérdés, de máris válaszra lelhetünk, ha a KDNP egy állhatatos követelésére vetjük tekintetünket. A kereszténydemokraták ugyanis a bejegyzett (tehát azonos neműekre vonatkozó) és sima élettársi kapcsolatok szabályozásának a Ptk.-ból való kikerülését szorgalmazzák, azzal a kommentárral ellátva, hogy ebben vélekedésük egybeesik a liberális állásponttal. Mert, mind mondják, akik csak élettársi kapcsolatra lépnek, azok viszonyának kereteit ne szabályozza az állam, szemben a házasodókéval – hozzátéve, hogy ha a felek törvényi szabályozást akarnak, akkor majd úgyis összeházasodnak.

Cinikus és képmutató álláspontról beszélünk tehát, és nem véletlen, hogy a KDNP-sek ezúttal direkt kerülik a bejegyzett élettársi kapcsolatra vonatkoztatást a magyarázat során. A homoszexuálisok ugyanis nem tudnak házasságra lépni, viszont a bejegyzett élettársi kapcsolat tekintetében az általános utaló szabály van érvényben, mely ugyanolyan jogköröket biztosít számukra mind kapcsolati, mind öröklési szempontból, mint a házas felekre. A KDNP tehát a maga kacifántos módján a bejegyzett élettársi kapcsolatot igyekszik eljelentékteleníteni, melyért egyáltalán nem nagy ár számukra, hogy a sima élettársak jogait is be kell egyúttal áldozni. Ha majd jogokat akarnak, ők úgyis össze tudnak majd házasodni.

És akkor megérkeztünk ismét az Alaptörvényhez: ha a család a gyermekvállalás lehetőségétől lesz család, akkor milyen jogon számítható annak egy meddő pár viszonya? A nem egyenesági idős rokonokról gondoskodó személyek miként járulnak hozzá a gyermekek számának gyarapodásához?

És ha a jogszociológiai megfontolásokon túllépünk, érdemes azon is eltöprengenünk, miért ne minősülhetne családnak egy bejegyzett élettársi kapcsolatban élő pár, ha egyszer a házasságban élő, gyermekvállalásra képtelen nő és férfi viszonya annak minősül? Miféle erkölcsi hozzáállás az, amely jogfosztást követel kölcsönös megegyezésen alapuló, törvényileg már elfogadott kapcsolatokra vonatkozólag, pusztán egyéni esztétikai elvárások alapján? Ki veszi magának a bátorságot, hogy a mai, összetett szociológiai családmeghatározások tükrében egy rendkívül primitív szabályozás megalkotásával deklarálja a család fogalmának mibenlétét? Megéri mindez a nehezen megszerzett jogokon keresztülgázoló küzdelem csak azért, hogy az azonos nemű párok kapcsolatait próbáljuk megfúrni? Miért fáj egyeseknek pusztán az, hogy két felnőtt ember a saját elhatározásából törvényi úton ismerteti el kapcsolatát, amellett, hogy gyermeket így sem fogadhatnak örökbe?

Egyébként az legitimálható álláspont, hogy az azonos neműek kapcsolata ne minősüljön házasságnak, már a történeti és kulturális hagyományokra hivatkozva. Nem is számít annak. Ám, ha elfogadjuk, hogy a különböző neműek egybekeléséből sem feltétlenül fog születni gyermek, úgy nincs okunk megvonni a család meghatározását azoktól sem, akik más biológiai okokból nem tudnak gyermeket vállalni. És akkor még azon transzneműekről nem is beszéltünk, akiknek a nemváltoztatását egy idő után ha a jog nem is, de a társadalom nem tudja nem elismerni (vagyis a kiindulópontról mit sem fog tudni), ám gyermeket természetesen nem tudnak kihordani. Az esetükben is illő ugyanis – a családhoz hasonlóan – saját önmeghatározásra hagyatkozni, és elismerni a születéskorival ellenkező nemű identitásukat.

Persze a gyermekek jogi helyzete így továbbra is megoldatlan marad, hiszen azonos nemű párok továbbra is nevelhetik egyikük korábbi házasságból született gyermekét, akikkel szemben a jog így kirekesztően bánik el – emiatt pedig szerintem egy, mindenre kiterjedő és nem kirekesztő szabályozásra is szükség lenne ezen a téren. De ez már megint egy másik történet.

Bűnös vagy áldozat? X-faktor győztes vagy borsodi késelő? Mélyszegénység alatt élő vagy beilleszkedésre képtelen? Melyik a cigányság valódi arca – van-e ilyen egyáltalán?

Cigánynak lenni ma Magyarországon nem több, mint eszközként állni valakinek a kezében. Egyesek remegve várják, hogy végre roma származású fiatal nyerjen tehetségkutatót, mások „én időben szóltam”-mentalitással lesik, aktuálissá lehet-e újra tenni Gyöngyöspata és Vásárosnamény nevét.

Előítéletek pedig mindig és mindenkivel szemben léteztek – a rockerek folyton isznak, az olaszok hangosak, a franciák nem szeretnek naponta zuhanyozni. Van igazságtartalmuk? Persze, mint minden prekoncepciónak. Igazak minden egyes esetben? Természetesen nem. Még sincs körülöttük ahhoz hasonló parttalan és egyre inkább eldurvuló vita, mint a cigányok, és a velük kapcsolatos sztereotípiák esetében.

Mert ebben az esetben a kulcsszó a félelem. Ez a mozgatórugója az egyre vadabb jellegű általánosításnak és a tapasztalatokon való egyszerű felülemelkedés lehetetlenségének. Aki fél, annak a türelme véges. Aki huzamosabb ideje él félelemben, és vagy azt a választ kapja, hogy még várjon egy kicsit, vagy pedig azt, hogy az általa naponta megélt probléma úgy nem is létezik, ahogy ő gondolja, az egyre nyitottabb lesz a szélsőséges megoldásokra.

Hogy a fiatalok hangosak, az frusztráló, de nem ébreszt az emberben félelmet. Létezik vajon egységes fiatalság? Nyilván nem, de ettől még a fiatalok számottevő része ugyanúgy az utcákat járja péntek-szombat este, már nem egészen józan állapotban. Szoktak idősebbek is kocsmáról kocsmára járni hétvégenként, utána fellármázva a fél lakótelepet? Biztos szoktak, de ettől még ugyanúgy igaz, hogy nagyrészt a fiatalokra jellemző ez a fajta duhajkodás.

Ha én azt felelem az éjszakánként aludni nem tudó Marika néni problémafelvetésére, hogy „de nem is csak a fiatalok csinálják”, akkor tényszerűen biztos igazam lesz, csak éppen Marika nénivel szemben voltam abszolút inkorrekt, az ő tapasztalatát söpörtem le egy laza kézmozdulattal az asztalról. Ő pedig nyilván törheti a fejét, és bevallhatja, hogy egyszer már volt, hogy negyven feletti férfi dorbézolása ugrasztotta ki az ágyból, ez azonban az ő alapvető gondján mit sem fog változtatni.

Marika néni persze elköltözhet, párnát szoríthat éjszakánként a fejére, vagy szimplán ordibálhat minden este az ablaka előtt elhaladókkal, ha erre van hajlama. Ad absurdum, nyugtathatja magát azzal is, hogy nem csak a fiatalok csinálják. A helyzeten ez nem fog változtatni – legalábbis ez biztosan nem. Ha a környékbeli fiatalok többsége megérti, hogy helytelenül cselekszik, az igen.

Ha a lakosok felháborodását látva az emberek kimennek tüntetni, mondván, attól még nem lesz senki részeges randalírozó, hogy nem töltötte be a huszonötöt, akkor a dolgok megértésére egy fikarcnyi esély sem lesz. És nyilván akkor sem, ha csak artikulálatlanul azt üvöltözzük, hogy „a suhancok nagy részéből kiveszett minden jóérzés″. De mi a megoldás?

Van, aki szerint a csendrendelet, mások inkább a nevelésre esküsznek. Ez utóbbival talán nem csak tünetileg kezelnénk a problémát, hanem alapjaiban igyekeznénk a kérdést megragadni.

Mint időközben sokan rájöhettek, a gond nyilván az emberek biztonságérzetének megromlása miatt súlyosabb, mintha fiatalok éjszakai hangoskodásáról lenne szó. Az erőszakkal szemben ugyanis valóban zéró toleranciát kell hirdetni. Ha a nyolc éves Petit minden nap megverik a hatodikosok, akkor nem „én is hatodikos vagyok” táblával a nyakunkban kell kivonulnunk a főtérre, bizonygatva, hogy igenis vannak hatodikosok, akik nagyon jó atléták, afféle ifjú reménységek. És persze nem is a teljes hatbét kell emiatt igazgatói figyelmeztetőben részesíteni. Mindazonáltal a tanárnő helyesen járna el, ha a teljes osztályfőnöki órát arra szánná, hogy mások tiszteletben tartásáról mondjon hegyi beszédet, és a szülői értekezleten is felhívja a szülők figyelmét a problémára.

Természetesen ez nem bőrszín kérdése. Ahogy tizenhét éves siheder sem azért iszik péntek esténként, mert korából fakadóan nem tehet mást. Azért teszi, mert a haverjai is ezt csinálják. És azok haverjai is. Mások meg csellóleckéket vesznek, de hát ők nem menők – legalábbis az ifjúság szemében. Majd később talán rájönnek valamire, mikor előbbiek világhírű csellistaként járják Európát, ők pedig még mindig az irodában küszködnek napi nyolc órában. Ha egyáltalán nyomok követik majd az egykori zeneiskolás osztálytárs életútját.

És ha a társadalom leszakadó rétegeit nem csak materiális, de morális értelemben is igyekszünk majd a felemelkedésben megsegíteni, akkor lesz is majd foganatja az egésznek. Persze, csak ha ők is partnerek lesznek ebben a folyamatban. Ha nem csak eszközként fognak létezni különböző csoportosulások kezében.

Kant történelemfilozófiai művei igen érdekes olvasmánynak tekinthetőek - és az a különösen szép bennük, hogy mint megannyi más történeti bölcselet, ezek is tanulságosak lehetnek a ma embere számára.

Ott van például a vezetők felvilágosításával kapcsolatos rész: Immanuel Kant szerint ugyan forradalommal le lehet váltani egy despotikus rendszert, de gondolkodásmódbéli autonómiát ezzel párhuzamosan még nem lehet adott helyen kivívni. Kell egy bizonyos idő hozzá, hogy a polgárok hozzá tudjanak szokni a megváltozott körülményekhez, az új rendszerhez, a gondolkodás szabadságához.

Ez csak azért jutott eszembe, mert Sabater azt írja HVG-s publicisztikájában, hogy aki ma a politikai korrektséggel próbál küzdeni, az a valósággal megy szembe, lévén a liberálisoknak parlamenti képviseletük sincs már két éve. Sabater, úgy tűnik, nem nagyon érti, miként változik, hogyan módosulhat egy korszellem, ami a kisebb hiba ahhoz képest, hogy még az aktuálpolitikai eseményeket erdejét sem képes észlelni a saját kis ideológiai fájának takarásában.

Mert ugyan mi lenne, ha nem a dühöngő polkorrektség, aminek köszönhetően már hetek óta egy nyomorult publicisztika tematizálja a közéletet, nem pedig a valódi, a Bayer-cikket inspiráló problémák? Miből fakadóan is kell megint ugyanazt az unalmas szöveget hallgatni, mint az elmúlt húsz évben, és gyönyörködni a díszes demokrata kompánia újabb és újabb elhatárolódásában és barna eső elleni ernyőnyitásában? És miért kell megint hallgatni valami nagyeszű EU-s szakember (most éppen Neelie Kroes) megmondását a témában, ha nem éppen azért, mert a mindenki száját kényszerrel befogni óhajtó politikai korrektség nem ismer határokat?

És mi köze lenne egy adott korszellemnek a parlamenti pártok minőségéhez? Könyörgöm, az LMP éppen azt szenvedi két éve, hogy a megüresedett liberális polcra akarja behelyezni őket az emberek nagy része, mert már olyannyira megszokták ezt a skatulyát! Ráadásul azt is írja Sabater, hogy a Jobbik megjelenésével veszett ki a magyar társadalomból a politikai korrektség, ami két kérdést is felvet: miért azonosítja ilyen szemérmetlenül a szolidaritást a polkorrektséggel a HVG publicistája; és miért gondolja, hogy egy 17 százalékos, a meg nem válaszolt problémák miatt létrejövő párt alapjaiban tudja megrengetni az ország menetét? Mi köze egyáltalán Vona Gábornak ahhoz, hogy Vadai Ágnes időnként úgy érzi, előre kell nyomakodnia, és fasiszta veszélyről óbégatnia a mikrofonba?

Ha igaza lenne a szerzőnek, az egyébként azt is kellene jelentse, hogy ő nem  tudja megjelentetni politikailag abszolút korrekt agymenését az egyik legbefolyásosabb, államfőbuktató orgánumban - és nem tudná elismételni azt a milliószor hallott, borzasztóan fals dumát, hogy "de a probléma a szegénységgel van". Ami egyébként igaz is, csak éppen szellemi, és nem materiális értelemben.

De ha már Neelie Kroes szóba került, érdemes kitérni Kant szabadságról való fejtegetéseire is: a német filozófus úgy vélte, szabadság és tolerancia kizárják egymást, és teljes szabadság nem létezhet amellett, hogy a tolerancia létét is relevánsnak gondoljuk. Tehát: nem mondhatjuk, hogy toleráljuk Bayer álláspontját, csak azt, hogy egyetértünk vele avagy sem. Ezt jelentené ugyanis a létező sajtószabadság fogalma.

A helyzet, jól tudjuk, nem ez, nálunk gyűlöletbeszédre és becsületsértésre épülő szabályozás van érvényben, ami azt jelenti, hogy az újságírónak/publicistának háromszor is végig kell gondolnia minden egyes szavát, ha nem akarja, hogy a sajtószabadság harcosai egy adott írás miatt nekirontsanak, és megpróbálkozzanak a karanténba helyezés csodafegyverével. "This i not what I call freedom of speech" - írja Neelie Kroes, és igazán kedves is tőle, hogy megpróbálja a "nekem tetsző szövegek elfogadása"-ként definiálni a szólásszabadságot, de azért egy kicsit fékezzünk már a lendületből! Habár...

Habár Sabater után most igazat kell adnom Neeliee Kroes-nak is. Az biztosan nem tekinthető a szólás- és véleményszabadság megnyilvánulásának, hogy egy magyar újságíró cikkét a véleményével egyet nem értők patikamérlegre teszik, megpróbálják kisakkozni, miként lehet azt szankcionálni, holland politikusok pedig elhatárolódnak tőle, mondván, ez nem fér bele a sajtószabadságba. Talán Neelie Kroes is jobban tenné ezután, ha jósnők helyett inkább filozófusoktól kérne tanácsot.

A Klebelsberg Iskolafenntartó Központ (KIK), azaz az iskolák fenntartásáért felelős új intézet ideiglenes jelleggel megtiltotta az iskolaigazgatóknak, hogy közvetlenül nyilatkozzanak a sajtónak. Mint a hírek szólnak, a feltett kérdésre adott választ be kell küldeni a központba, ahol majd érdemben foglalkoznak vele, nem túl kényelmetlen-e, amit az adott igazgató elmondott, és kell-e egyáltalán foglalkozni az esettel.

Ezzel párhuzamosan az Eötvös Loránd Tudományegyetem, a Debreceni Egyetem, a Pécsi és a Szegedi Tudományegyetem eltiltotta hallgatóit a Magyar Hírlapnál való gyakornokoskodástól. Az ELTE Művészetelméleti és Médiakutatási Intézetének nevében György Péter által is aláírt állásfoglalás leszögezi, az emberi szabadságjogok melletti kiállás érdekében nem engedélyezik a hallgatóknak a napilapnál való gyakornokoskodást, ahogy nem engedik például ugyanezt a kuruc.info esetében sem.

Két hír, mely nagyon jól jelzi demokráciafelfogásunkat a rendszerváltás után 23 évvel. Megmutatják ezek egyúttal azt is, mennyire vagyunk képesek ma szétválasztani a szakmai és a politikai megnyilatkozásunkat, hogy ezzel aztán ne csak saját magunkról mutassunk fel egy negatív képet, de az általunk vezetett intézményről is. Mert ezek politikai állásfoglalások, az nyilvánvaló.

Ahogy az volt a Balatonalmádi két tannyelvű gimnáziumában lezajlott eset is, amikor az igazgató a tanulókat faggatta, mi a véleményük a diáktüntetésekről, valamint melyik tanáruk politizál az órán. Hogy most az igazgatók sem mondhatják majd el, amit gondolnak, megint csak hűen tükrözi, mit is gondolnak ma sokan a szabadságjogok gyakorlásának kérdéséről. A kádárista reflexek és korlátok tovább élnek, persze, miért is ne élnének: onnan hozták a mai negyvenesek és ötvenesek a szocializációs mintájukat, nem csoda hát, hogy nem sikerült alkalmazkodniuk a demokratikusnak tekinthető viszonyokhoz.

Persze, ehhez nem is kell túl lenni a negyvenen: Molnár Csaba, a Demokratikus Koalíció alelnöke például 1975-ben született, de, ha úgy adódik, nem rest egy párt betiltása mellett kampányolni, már pusztán demokratikus felbuzdulásból. Mert azt egy két százalékon lévő, baloldali párt fogja eldönteni, demokratikusnak tekinthető-e a 17 százalékos, demokratikus módon a Parlamentbe szavazott radikáljobbos mozgalom.

És úgy látszik, az ELTE média szakán pedig a nyilvánvalóan politikailag nem elfogult György Péter határozza meg, hogy hová mehet a hallgató gyakornoknak. A Magyar Hírlaphoz, úgy tűnik, nem, mert "szélsőséges". De megkérdezném azért szépen, szelíden, ha a Hírlap egyetlen publicisztikája alapján lehet nyilatkozni egy egész sajtótermékről, akkor egy kisebbségi közösség egyes csoportjai által ugyan miért ne lehetne az egész közösségről? Még ha ilyet senki nem is tett jelenleg, Bayer is csak a cigányok egy részéről beszélt, önmagát pedig középre pozicionálta, a két szélsőértéket Erdős Virág és a Jobbegyenes blog jelenítette meg.

Elit körökben dívik a Hírlap szélsőjobboldalinak nyilvánítása, ami persze már rögtön nem címkézés és erőszakos besorolási kísérlet, hanem a tények kimondása – ha a Magyar Narancs vagy György Péter mondja, akkor annak úgy is kell lennie, gondolják egyesek.

Azzal persze nyilván nem kell törődni, hogy Szajlai Csaba a Magyar Hírlapban rendszeresen megfogalmazza gazdaságpolitikai kritikáit a jelen kormány felé, nem éppen szélsőjobbról támadva a Matolcsy-kabinetet; hogy Zsebők Csaba mérsékelt jobbos kritikái is gyakran megjelennek; hogy azért Huth Gergely és Pindroch Tamás sem igazán mondható szélsőségesnek. Én pedig kikérem az ő nevükben is, hogy az ELTE és más egyetemek prominensei politikai szemszögből bírálják tevékenységüket, majd az általuk irányított, politikailag elvileg semleges egyetemek hallgatóit eltiltják a MH-nál való gyakornokoskodástól.

Sokan nem igazán értik még, miben is áll az a fajta szabadságeszmény, amit a rendszerváltás elvileg valósággá formált számunkra. Igyekeznek az előző rendszerből hozott mintáikkal korlátozni mások szabadságát, tevékenységét. Szomorú, hogy még mindig itt tartunk.

"Lapos köveket az ember fölfordít a pincében, és ilyen arcú lények másznak ki alóla" – jellemezte Bayer Zsolt Zagyva György Gyula jobbikos képviselőt, máskor meg efféle kérdésfeltevéssel izgatta a nagyérdeműt: "valaki mesélje már el végre, mi az a Juhász Péter?". Mert a Magyar Hírlap publicistájának ilyen a stílusa. Ha valaki nem tetszik neki, abból rögtön már valami lesz. Függetlenül attól, hogy jogos-e voltaképpen a kritikája, avagy sem. Jelen esetben éppenséggel az.

És most, hogy mind alaposan kibayerzsoltoztuk magunkat, vesztegessünk némi szót arra a kérdésre is, amit a politikai korrektség langymeleg oltalmában igyekszünk magunktól afféle szemtelen légyként elhessegetni, olyan jóval fontosabb problémákra terelve a szót, minthogy mit is ír egy publicista az ő körülbelül tizenötezres olvasótáborának.

Merthogy az ember fia, ha végig megy éjszaka egy kihalt utcán, azért mégsem Bayer Zsolttól fog rettegni. És nem is úgy ánblokk a részegektől, francba már a fantazmagóriákkal.
Bizony, ez előítélet – ami ugyanakkor nem egyenlő a rasszizmussal. Máskülönben ugyanúgy reszketnénk a minket megközelítő "raj babák" és cigány jósnők tekintetét. Persze sokszor róluk sem vagyunk a legjobb véleménnyel, ami az előítéletnek már egy jóval öncélúbb és szégyenletesebb fajtája, de most ezt hagyjuk is.

Beszéljünk inkább a nagyon is hasznos, sokszor életmentőnek bizonyuló előítéletről, mely leginkább oláh cigányok csoportos megjelenésekor fog el minket. Az erőszakosság, a gyávaság (késsel és megannyi testvérrel, ugyebár) és az érzéketlenség rájuk jellemző a leginkább, ugyanakkor sikeresen terjeszti ki a szégyent az egész kisebbségre is.

És mondhat Vona Gábor bármit is a földkérdésről, a vízkészletről és hasonló dolgokról: ha a nemcigányok jókora tömege nem félne elképesztő módon a cigányoktól, akkor ma a Jobbik egy két százalékos törpepárt lenne, nem több. Nem érezzük magunkat biztonságban, ez a helyzet. Ki a lakásába zárkózva, ki gárdamellényt öltve. Ki otthonában lapulva, ki bátorságot színlelve. Vagy éppen utóbbit valóban megélve – bajtársakkal körülvéve, erőfölényt kieszközölve, ahogy teszik azt egyesek, kiválóan lemásolva az ellenoldal taktikáját.

Lehet nem tudomást venni az egyértelműről, vagy légből kapott tanulmányokra hivatkozva letagadni az egészet és alakzatban masírozással riogatni, attól még a borsodi öregasszony ugyanúgy a borotvált fejű roma sráctól fog félni, nem pedig a markos árpádsávos legénytől. És elhatárolódni sem Gyöngyösi Mártontól fog, hanem jó vastag kerítéssel az éjszakai rémálmokat biztosító garázda személyektől.

Bizonyos értelemben már rég eljött, más tekintetben a nyakunkon Spiró György Feleségversenyének világa – egy kis cigány-magyar viszály után bátran szavazhatunk esemesben, ki is legyen Magyarország legnépszerűbb arca.
Közben Setét Jenő társadalomról, közösségről és felelősségről értekezik, úgyhogy úgy illenék, hogy ezeket a fogalmakat kérjük végre számon a roma kisebbség tagjain is. Hogy végre ne individualista érvekkel mentegetőzve tárja szét mindenki a karjait, hogy itt csak egy gyilkosról és egy támadóról van szó. Mert ha a Bayer Zsolttól való elhatárolódásra jogosan szólítjuk fel a Fidesz tagjait, akkor még hitelesebb alapállásból követeljük ezt meg a cigány kisebbség képviselőitől is. És ilyenkor, könyörgöm, ne jöjjünk olyannal, hogy "nincs egységes cigányság", mert persze, hogy nincs, ugyanakkor ha van képviselete, akkor csak egy közösséget igyekszik alkotni, nem igaz?!

A közösségi felelősségtudat természetesen nem azonos a kollektív bűnösséggel – nyilván nem is kell felelnie mások tettéért senkinek, tartozzanak bármilyen egyazon közösségbe is a bűn elkövetőjével. Ugyanakkor mindannyiunknak felelősséget kell vállalnunk a hozzánk hasonlókra ráégett cselekedetekért – és kötelességünk súlyos esetben hangot is adni mélységes felháborodásunknak. Ahogy megtette azt most Navracsics Tibor (bár úgy, hogy nem is olvasta a cikket), és ahogy megtette sokszor Forgács István és Rostás Árpád is. Csak így lehetséges ugyanis valamiféle tisztulás – ha nem is ismerjük be se közösségünk, se mások előtt, hogy mi a probléma, és mivel szemben nem jár semmiféle felmentés, akkor megette a fene az egészet.

Így most, jobboldaliként én is kijelentem, hogy nem vállalok közösséget Bayer Zsolt alpári és ízléstelen megnyilvánulásaival, és nem tartom elfogadhatónak, hogy valaki attól legyen konzervatív, hogy folyamatosan fröcsög és gyalázkodik.
De azt azért érdemes lenne mindenkinek végiggondolnia, melyik is a nagyobb probléma: az agresszivitás és a valóban állatias jellegű, ösztönből való gyilkolás, vagy egy bunkó publicisztika?
Ha ez megvolt, akkor pedig bátran fejezze be a Navracsics Tiborra való mutogatást, kedves Setét Jenő!

Bár ellenzéki politikusok és a Fidesz-KDNP iránt abszolút ellenszenvvel viseltető értelmiségiek az Alkotmánybíróság tegnapi, az előzetes regisztrációt feleslegesnek és Alaptörvény-ellenesnek nyilvánító döntése óta a jelenlegi kormánypárt bukását hirdetik, valójában éppen Orbán Viktornak és pártjának válhat majd javára dicséretes önmérséklete.

Taktikai visszavonulás vagy stratégiaváltás – teszi fel a fő kérdést Timár Gábor A Kard blogon, és valahol ezek találkozásánál keresendő a döntés mögött megbújó valódi szándék. Ahogy a keretszámok esetében történő meghátrálásnál, úgy most is azt láthatjuk, hogy a kormánypártok legfontosabbnak tekintett ügyeikben (önfenntartó felsőoktatás, előzetes feliratkozás) is készek visszavonulót fújni, ha a körülmények ezt szükségszerűvé teszik számukra – miközben az előttük tornyosuló akadályokat akár meg is kerülhetnék, vagy átverekedhetnék magukat rajtuk.

Ám úgy tűnik, megfogadni igyekeznek azt a machiavellista tanácsot, hogy a tisztességnek a látszatára minden esetben adjanak, még ha a mögöttes indokok valami egészen mást is mutatnak. Így teljesen lényegtelen az is, ha a népszerűségvesztéstől félve döntöttek a diákoknak való engedménytétel, illetve az Alkotmánybíróság szavának meghallása mellett: hajlandóak voltak lemondani általuk jónak tartott lépésekről, engedve bizonyos külső erőknek, bizonyítva ezzel is a demokratikus és alkotmányos elkötelezettséget.

"2014-ben biztosan nem lesz regisztráció" – szögezte le Rogán Antal, ami a következő választások lebonyolításának módján túl azt is sejteti, hogy 2018-ban még lehet, ha a következő ciklusban is ők kerülnek hatalomra, és lehetőségük lesz a feliratkozás időben történő bevezetésére (hiszen most akár 2013 végéig is elhúzódhatott volna a regisztráció létéért történő harc).
És erre (mármint a választási győzelemre) minden esélyük meg is van a jelenlegi statisztikákat nézve, valamint azt a tényt, hogy ezzel az ellenzéket egyik legfontosabb fegyverétől fosztották meg. De még az új alkotmány szükségszerűségébe vetett választói hitet is csökkenthették némiképp, főként, hogy a baloldalon is a feliratkozás alkotmányba kerülése esetén helyeztek kilátásba minden eddiginél nagyobb volumenű tüntetéseket.

Az értelmezések csatája pedig ugyan csak most indult be, ám abban mindenki megegyezhet, hogy 2014-ben valamivel nehezebb lesz a jogállamiság semmibe vételével, valamint az egyenlő választás elvének korlátozásával torpedózni az Alkotmánybíróság döntéséhez igazodó, önmérsékletet tanúsító Fidesz-KDNP-t.

"Nézem ezeket az "egyeztetéseket". Izgi, hogy szinte minden résztvevő az MSZP kennelből jön, sőt, néha egész "családias" a hangulat... ;)" – írta Szanyi Tibor a demokratikusnak nevezett ellenzék első, közjogi kérdésekről való tárgyalása után, ahol a felek megegyeztek abban, hogy talán új alkotmányra is szükség lesz 2014 után. Vagy csak néhány alkotmánymódosításra, attól függ. De ha lesz kétharmad, akkor is a Fidesszel egyeztetve fog történni minden. Világos, így tervezte a jelenlegi kormányszövetség is hatalomra kerülése után. "Én alkotmányozok, te rábólintasz". Máskülönben minek a kétharmad? Ami pedig lesz – mondta Juhász Péter Milla-aktivista (és egyszemélyes vezérkar), a szokásosnál talán valamivel kevésbé befeszült arccal. "Optimistább vagyok az átlagnál", mosolygott rá Kálmán Olgára, a nézőre is átragadó lelkesedést pedig talán Fodor Gábornak sem sikerült lelohasztania.

"Egy újabb téves mítosz – a konszenzusos alkotmány" – mondanám HaFr stílusában, ha én is a konzervatívok pesszimista emberképéből szeretnék kiindulni – és nagyon úgy fest a dolog, hogy mást nemigen tehetek, legalábbis a jelenlegi helyzetet tekintve. Nehezen tudom ugyanis elképzelni, hogy a választási vereség után a Fidesz-KDNP csak úgy belemenne saját Alaptörvényének újrafogalmazásába – ahogy túlzott konstruktivitást a jelenlegi ellenzék sem mutatott a két évvel ezelőtti alkotmányozás során. És ahogy az MSZP, de még az LMP sem tudta elfogadni, hogy ne az ő elképzelése kerüljön be az Alaptörvény szövegébe, úgy a szemben álló féllel való együttműködésre általában nem igazán vevő Fidesz sem menne bele, hogy forradalmi vívmányát épp azok írják át, akiknek történelmi felelősségét még a (nemrég az Ab által eltörölt) átmeneti rendelkezések közé is beírták.

Hogy némileg leegyszerűsítsem a dolgot: ha nincs kétharmad, nincs alkotmány, ha van kétharmad, nincs konszenzus. Persze, igazából lehet ezt bonyolítani is, például egy, a folyamatot legitimáló népszavazással – de azt is látni kell, hogy egy kis többséggel elfogadott alkotmány ugyanúgy nem lenne az egész magyarságé, ráadásul a parlamenti pártok között feszülő árkok sem szűnnének meg tőle.

A legkevésbé pedig épp arra van szükség, hogy a Fidesz-KDNP után az MSZP és csatolt szervei is megváltoztassák a játékszabályokat, hogy aztán újra azok értelmezésén rágódjunk négy évig, a pályán közben fikarcnyi előrelépést sem abszolválva. Persze, eközben ringathatják magukat abba a hitbe demokratáék, hogy ők széleskörű egyeztetéssel jutottak el a végeredményig: csak éppen attól még, hogy a szocialista pártból kivált DK, az MSZP volt miniszterelnökének nevével fémjelzett Együtt 2014 (akiket itt az MSZP volt igazságügy-minisztere, Bárándy Péter képviselt) és a Mesterházy-párt megbeszéli néhány noname szervezetecskével, hogy újra kéne fogalmazni az alkotmányt, attól még ebbe a társadalom nagy része ugyanúgy nem kerül bevonásra (és akkor itt még nem is csak a jobboldalról van szó).

Elsőre persze szépen is hangozhat, hogy eltörölt választási regisztráció, visszamenőleges törvénykezés tilalma (mondjuk visszamenőlegesen?), illetve korlátozott hatalmú Országos Bírósági Hivatal; ám a földi paradicsom egy csapásra történő bevezetése akkor is csak jól hangzó kampányszöveg marad, ha sokakat lehet megtéríteni a történelmi jelentőségű, valójában csak a 2010 előtti állapotokat visszahozó együttműködés lehetőségével.

Lehet ezen felbuzdulva egyetlen lehetséges utat magunk előtt látni, az összes szereplőt egy akolba terelni, lenyilatkozni, hogy "nincs 2018, csak 2014" – ám a valóságba előbb-utóbb mindenki kénytelen lesz beleütközni, legkésőbb akkor, amikor majd az MSZP helyett a Jobbik kerül be főbűnösként az alkotmányba.

Hacsak a demokratikusnak becézett alkotmány megalkotói nem fogják ezt is a lehető legdemokratikusabb megoldásként tálalni. Ahogy az előzetes regisztráció is hirtelen a nemzet érdekét szolgáló, megmásíthatatlan döntéssé lett a Fidesz-KDNP tolmácsolásában. Igény pedig nyilván van erre is, arra is.