Teadélután

"A politikai rendszereknek kötelességük, hogy hirdessék a filozófiájukat: ennek szerény része e könyvsorozat. Talán balliberális barátaink is rájönnek, hogy nem ellenük van ez, hanem a kiegyensúlyozás érdekében, hogy a háttérbe szorított másság is megmutathassa magát."
(Kerényi Imre a Heti Válasznak adott interjújában, 2012/41)

Kerényi Imre - Pozsonyi Ádám mellett - talán olyan lehet a baloldal szekértáborokban gondolkozó része számára, mint Gyurcsány Ferenc a jobboldal ezen szegmensének: egy kiapadhatatlan szellemi kútforrást jelent a másik pólus megbélyegzésének, pocskondiázásának kieszközölésére - mintegy élő példázata annak, hogy a bevett sztereotípiák nem hamisak, lám, ennek az embernek is minden egyes lépésében hűen tükröződnek vissza.

Kerényi nem (csupán) szekértáborok szembenállásában látja Magyarországot: ő maga elemi következménye ennek az árokásásnak, mint azon gyermeke társadalmának, mely még nem jutott el abba a szellemi serdülőkorba, melyben már megkérdőjeleződnek az addig elfogadott toposzok, sokszínűségükben mutatkoznak meg az odáig egyszerű szürkének vélt jelenségek. Egy színházi rendezőtől talán elvárható is lenne, hogy ez az éleslátás már azért valamennyire jellemezze őt - de hát egy ügyvédről sem feltételeznénk, hogy az éj homályában oson ki szobrot öntve törvényt sérteni, így tehát inkább nem érdemes a több értelmet megkövetelő munkák végzőire vonatkozó szellemi elvárásokra hagyatkoznunk.

Ő tehát abban a hitben él, hogy minden, amit maga körül lát, úgy van, ahogy az a nyilvánosság előtt meg is mutatkozik. Míg Lánczi András machiavellista érvek alapján vallja, hogy a kormányzásnak úgy, mint az társadalomnak csak a látszatra kell törekednie, és valójában úgyis mindig csak saját önös érdekei fogják vezetni; addig Kerényi teljesen őszintén hisz abban, amit mond. Az ő szájából nem cinizmus, amikor magától értetődő dologként mondja az ATV riporternőjének, hogy "természetesen önöknek nem tetszenek [az Alaptörvényhez készült festmények], mert ez nem a balliberális kánon" - ő ezt teljesen komolyan gondolja. Ahogy azt is, hogy "én olyan országban szeretnék élni, ahol mindenkit mindig ellenőriznek" - nem ironizál, nem szarkasztikusan próbál rájátszani egy felvetődő problémára, abszolút hisz abban, amit éppen mond. Miként a kormányról vallott elképzeléseinek ecsetelése során is, miközben egy "ki kér fagylaltot?"-féle játékra való jelentkezéshez hasonlítja az előzetes regisztráció intézményét: "nekem ez tetszik, ha az Alkotmánybíróság elkaszálja, a mieink kitalálnak valami mást, és akkor úgy lesz jó".

Kerényi Imre irodalmi kérdésekben is ilyen szakavatott módon képes megnyilvánulni, ahogy a felvezető idézet is mutatja: szerinte a kiegyensúlyozás érdekében van szükség a Nemzeti Könyvtár köteteire, éspedig azon célból, hogy a "balliberális kánont el nem fogadó békemenet hívei is ki legyenek elégítve". Lévén "fizetőképes kereslet", ezért nem is kérdőjelezném meg a létjogosultságát egy ilyen irányú könyvkiadásnak - lám, az újságárusok polcain is kiapadhatatlan a Wass Albert-kötetek sora, nyilván meg is van az a réteg, amely Spiró Györgyöt a kocsmában szidja, vele szemben Tormay Cécile-t felmagasztalja, és nyolc órányi nehéz munka után betér a boltba, ahol hazafias-szenvedélyes indulattól fűtve vesz magának egy éppen az újságok mellé odahelyezett lektűrt. Bár mások szerint "piacellenes és brutálisan drága" a közpénzekből létrehozott könyvtár (a megjelentetésre szánt kötetek címrendje elérhető itt), de ezzel most nem nagyon foglalkoznék - engem legalábbis sosem annyira a materialista javak elosztása, mintsem a kifejezésre juttatott szellemi szint magaslata avagy mélysége érdekel. Ez pedig ebben az esetben nem hogy alulról rezegteti a lécet, de egyenesen a földet veri ordas nagy baromságaival.

Mert jó, nyilván Kerényitől ne várjon senki irodalomelméleti elemzéseket, sem mélyebb szintű megértését a kánon kérdésének: na de az már tényleg túlzás, hogy a magyar állam által megtámogatva történik a legitimálása annak a gondolatrendszernek, hogy létezik egyfajta balliberális kánon, mellyel szemben ki kell adni Gárdonyit, Móriczot és Jókait, pusztán a "háttérbe szorított másság" megmutatásának érdekében. Az, hogy egy az irodalomban is az egyszerűséget, a szórakozást kereső sértett honpolgár dühösen kifakad a "balliberális kánonnal" szemben, és hangosan követeli Nyirő és Wass tankönyvekbe kerülését, még rendben van - csinálják, ha ők ettől érzik jól magukat. Ha valaki szerint egy irodalmi alkotás attól lesz értékelhető, hogy annak alkotója nem zsidó származású, vagy éppen azért, mert az - nos, ez is csak a felvetés megfogalmazójáról árulkodik.
De miféle eszmei nyomorúság vezet oda egy embert, hogy azt gondolja: Karinthy Frigyest és Bánffy Miklóst meg kell védenie attól a kánontól, mely állítólag a balliberálisoké, és amelyre az oktatás épül - amelyik ugyanúgy tartalmazza Jókai Mór, Móricz Zsigmond és Gárdonyi Géza munkásságát, mint Adyét, Kosztolányiét, Németh Lászlóét, Weöres Sándorét vagy Kertész Imréét.

És ezek után mi az, hogy "majd megszólítunk húsz-harminc jeles embert, akár a ballib oldalról is, hogy ha valamennyire is egyetért ezzel a sorozattal, akkor jelöljön meg öt könyvet, aminek a megjelenését javasolja"? Mi ez a szívélyeskedő, uram-bátyám osztogatott gesztus, és miféle gondolat az, hogy vannak az irodalom "ballib ágát" képviselő személyek, akik megtiszteltetésnek vehetik, hogy igazolhatják Kerényi gyermeteg téziseit kánonokról és művészetről? Milyen sértő, lealacsonyító odavetés ez bárkinek is: na, te megítélésem szerint a balliberális irodalompolitikát képviseled, Móriczot és Jókait meg kell védeni tőled, de legyen, javasolj valamit a te világodból, legyen gyereknapod!

Sem Móricz Zsigmond Erdély-trilógiáját, sem Karinthy Frigyes Capilláriáját nem kell "csak azért" megjelentetni, hogy kiegyensúlyozzuk a "kánonokat", hogy valamit kínáljunk a "békemenet híveinek" is: megnyugodhat Kerényi Imre, nem csak ők olvasnak Bánffy Miklóst és Kós Károlyt sem, még ha szerinte a kormány filozófiáját is tükrözi elsődlegesen az, amit Gárdonyi Az én falum című művében megfogalmazott.

Ha berendezési tárgyként akar könyveket küldözgetni iskolaigazgatóknak és könyvtárosoknak, ha úgy gondolja, a legjobb az az uniformizálás, egyirányúsítás lenne, amely minden igazgató és közkönyvtár polcának "díszhelyére" ugyanazokat a könyveket sorakoztatja, ám legyen - de ne mondja már azt, hogy a létező és iskolákban tanított irodalmi kánonnal szemben kell meghatározni Móricz Zsigmondot és Karinthy Frigyest, mert ez már tényleg mindennek a teteje.

"Ahol könyveket égetnek, ott végül embereket is fognak."
/Heinrich Heine/

És ahol emberekről készült szobrokat gyaláznak meg?

Ha nem kulminálna a különböző történelmi figurák élethű szobrainak különböző színű festékekkel való leöntésében a múltunk kapcsán jó ideje tartó ideológiai háború, azt is mondhatnánk, hogy kifejezetten hasznos számunkra ez a friss lendületet kapott szobor- és emlékmű-avatási, valamint közterület-átnevezési őrület, jó szívvel pedig csak annyit kívánhatunk, hogy még több ellentmondásos íróról és politikusról (egyre inkább úgy tűnik, közmegegyezésnek örvendő alkotó/miniszter épp annyira létezik, mint a felavatás után két hetet épségben kibíró kőalak) nevezzenek el valamit, vagy éppen vonják meg tőlük ezt a kiváltságot, hosszadalmas közéleti perpatvarnak kitéve ezáltal mindannyiunkat.

Mert ami társadalmilag valóban hasznosnak bizonyul, azok ezek a viták: bizony, még Bojtár Endre önmagával vívott szélmalomharcából is sokat tanulhatunk, de Gelléri Andor Endre művészetéről is jól esik néha alapvetően politikai tárgyú publicisztikában olvasnia a megfáradt hazafinak. Ne legyünk ugyanis naivak: teljesen lényegtelen, hogy van-e a XVI. kerületben Gelléri Andor Endre utca, avagy nincs - ettől még nem nem fogja jobban a közemlékezet részét képezni egy művész, főként, ha sokan nem is tudják, de nem is érdeklődnek túlzottan aziránt, kiről is kapta a nevét egy-egy utca, tér, csermely vagy közpark. És ez természetes is: magam naponta sétálok el például a XI. kerületi Náday Ferenc utca, a XIII. kerületi Reitter Ferenc utca, vagy mondjuk az újpesti Berda József utca mellett, de bevallom őszintén, eredetileg fogalmam sem volt róla, kik is ők pontosan, ahogy nyilván a magyarok kilencven százaléka szintén nem is tud róluk semmit. Jó vagy rossz, ez a helyzet: történelmi nagyjaink nem fognak utcanevek alakjában túlélni, emlékük attól még nem marad fenn, ez annál sokkal absztraktabb módon történik. Így pedig Gelléri Andor Endre nem is lett teljesen elfeledve - ha mondjuk Csáth Géza neve ismerősen cseng tízből öt embernek, akkor nyugodtan mondhatjuk, hogy három-négyen Gelléri kapcsán is tudnák, kiről van szó, esetleg azt, milyen műfajban volt ő igazán kiváló (a novellában egyébként).

Még ha az írót Magyarországgal azonosítjuk, akkor sem lehet azt állítani, hogy ennek elfelejtetése zajlana akkor, amikor átneveznek róla egy a legtöbbek számára eleddig ismeretlen utcát - sőt, ez csak hozzájárult ahhoz, hogy Gelléri ismét beszéd tárgya lehessen, hogy a köz bármiféle magyarázkodás, mellékes körülmények keresgélése nélkül beszélhessen művészetéről, az írásaiban felbukkanó sok kis reszkető egzisztencia (à la Szálinger Balázs) létnyomorúságáról - és, tegyük hozzá, nagyon is örömteli ez, még úgy is, hogy a publicista belecsempészi az olyan aktuális szómágiáit is, melyek a jelenlegi miniszterelnök legfrissebb beszédéhez kötődnek: hiszen nem beszélne most ő sem Gellériről, ha a döntéshozók nem teszik ezt számára lehetővé, vallásos felbuzdulásból, a közterület elnevezéséből fakadó hatalmi mámorból vagy akármi más indoktól vezérelten.
Lehet, hogy esetleg egyszer írt volna róla egy tanulmányt, de nem akkora olvasóközönségnek, nem akkora érdeklődést kiváltva, nem annyi újdonsült lelkesedőt bevonzva: mondhatni, elképesztően jó píárfogás volt ez Gelléri számára, akit egyébként akkor sem felejtettünk eddig sem el, ha az irodalomtörténész-újságírón ismét erőt vesz a kultúrpesszimizmus: a novellista pár éve érettségi tétel is volt, és középiskolások ugyanakkora érdeklődéssel forgatják nem túl derűs világot megfestő alkotásait, ahogy Kosztolányi Dezső Fürdését, vagy a már említett Csáth mágikus történetfüzéreit.

Tersánszky Józsi Jenő politikai véleményalkotásáról, szocialista realizmussal szembeni cinizmusáról sem hallottak volna annyian, ha nincs most az ő közterületi elnevezésként való funkcionálása körül ez a hajcihő, ahogy Tormay Cécile-t és Prohászka Ottokár nevét is jóval kevesebben ismerték volna, ha nem kerülnek be azáltal a körforgásba, hogy valaki táblát, avagy szobrot kíván állítani emléküknek.

Véleményem szerint viszont teljes félreértésben leledzenek egyesek a szobrok funkciójának kapcsán: azzal ugyanis, hogy valami útszéli kis falucskában magánszemélyek szobrot emelnek Horthynak, még nem lesz államilag támogatott restauráció meg mifene; valamint egy-egy ilyen alkotás továbbra sem fogja annyira magában foglalni a megmintázott személyek életművét, mint szóban forgó alakok munkássága. Egy Horthy-szobor, az kérem csak egy Horthy-szobor, bármiféle ideológiai jelentés nélkül: leöntése pedig sokkal inkább jelenti egy másik ember elleni közvetlen támadást, mint mondjuk műveinek elégetése.

Ha ugyanis valakinek írott alkotásait vesszük célpontba akár eszmei síkon, akár fizikális eszközöket bevetve, akkor jobbára tényleg a személy által képviselt ideológiát igyekszünk elítélni. De ha a róla készült szobrot megrongáljuk, abból jóval inkább következik, hogy a nekünk nem szimpatikus társunk ellen is inkább mennénk ököllel, mintsem hogy a gondolatainak igazságtartalmát próbáljuk érvényteleníteni.

Épp ezért társadalmilag hasznosnak mondjuk Romsics Ignác egy-egy historiográfiája, vagy mondjuk Ablonczy Balázs történeti írása nevezhető, nem pedig Dániel Péter vandál cselekedete, mely sokkal inkább lesz megfelelője a testi valóban lezajló párharcnak, mintsem egy-egy könyv performansz-szerű elégetése.

Ráadásul azzal senki nem okoz kárt egy másik embernek, hogy megvásárol egy könyvet, majd azt rituális jelleggel megsemmisíti - azzal viszont, hogy a más által hosszú fáradságok árán megmunkált eredeti alkotást meggyalázza, az anyagi veszteségen kívül mérhetetlen szellemi károkat is okoz mind az alkotónak, mind azoknak, akiknek ez sokat jelentett.
Egy könyvet ugyanis sosem volt olyan egyszerű megsemmisíteni (csodálatra méltó például Bulgakov azon eljárása, hogy a megsemmisített művét az elejéről írta újra, emlékezetből), egy szobrot annál inkább: ilyetén való cselekvésünk ezért nem hogy helyesnek nem mondható, de kifejezetten elborzasztó, a humanitás, az empátia és a tolerancia akár legcsekélyebb mértékű birtoklásának hiányát jelzi egyúttal.

De ezek az állandósult közéleti felbolydulások, értelmetlen szoborharcok (igen mulatságos figyelni, hogyan erőlködik minden esetben valaki, csak hogy a művel való foglalatoskodás helyett fizikai bálványt formálhasson emberi istenségéből) arra biztosan jók, hogy egyes közéleti szereplők gyakran kiújuló elmebajának konstatálásán túl az iskolapadból kikerülve is tanuljuk, milyen viszonyban volt Károlyi Mihály Tisza Istvánnal, hogy antiszemitának minősült-e tényleg Teleki Pál, hogy Tormay Cécile miről is írt a Bujdosó-könyvben, vagy mondjuk Gelléri Andor Endre az Egy önérzet történetében. Hogy ki is volt tulajdonképpen az a Kemal Atatürk; olyan volt-e annak idején Az Est, mint ma a Blikk; hogy ki volt vörös és ki fehér (de tényleg, miért az ellenkező színnel kell leönteni a másfajta irányultságú személyeket?); hogy a turul az most ismét egy negatív szimbólum-e, esetleg egy mitologikus, nemzetünkhöz kötődő szent figura.
Mert nemcsak a jó pap, de a jó honpolgár is holtig tanul.

Találós kérdés jön: mi a közös Lezsák Sándorban, Tőkéczki Lászlóban, Lánczi Andrásban és Czakó Gáborban? Azon túl, hogy mindannyian jobboldaliak, és egyiküknek sincs semmi köze az irodalomtörténet-íráshoz. Bizony, ők így négyen tárgyalták a Tokaji Írótáborban A hallgatás és elhallgattatás évei a magyar irodalomban címmel az "elmúlt hatvan év" irodalmi kánonjainak tarthatatlanságát, egyben azok kirekesztő voltát. Kiegészültek továbbá a Nyirő József életművét kiadó Medvigy Endrével, illetve az okleveles könyvtáros-szakinformátor Sipos Anna Magdolnával.
Na, melyikük munkásságának van is bármiféle köze az irodalmi kánonokhoz, az irodalomtörténethez, a magyar irodalom széleskörű kulturális beágyazottságához, mibenlétéhez? Nem talált, az egyetlen irodalomértelmezési módszerrel, egyetlen perspektívával rendelkező Medvigy Endrének sincsen.

Az idén augusztus 15. és 17-e között megrendezett Tokaji Írótábornak már a felhívása is csodálatos dilettantizmusról árulkodott, amire az Élet és Irodalom június elsejei számában Schein Gábor irodalomtörténész válaszolt egy egész oldalas cikkben (Egy felhívásra), rámutatva a szervezők egysíkú irodalmi gondolkodásmódjára, névösszeállításuk zavarosságára, hadakozásuk értelmetlenségére. Nézzünk egy rövid részletet a felhívásukból:
"Mi magyarázza a >>szocialista<< kultúrpolitika megalkotta, de a posztmodern teoretikusok által is sok esetben elfogadott és igazolt értékrend azonosságait? Miként jött létre szövetségük az irodalomtörténet és -tudomány legfelső szintjein, a kitiltott és elfeledett irodalmi alkotók és munkáik ignorálására? A rendszerváltozás utáni könyv- és folyóirat kiadás, valamint az autonóm szellemi műhelyeket segítő irodalomtámogatási rendszer kikezdte ezt a nemzetközi hátországgal is bíró, szilárd és magabiztos, de végtelenül egyoldalú értékrendet. Megpróbálta a valós irodalmi értékekkel kiegészíteni az elmúlt hatvan év ideológiai alapokon beszűkített és megcsontosodott kánonját. Sikerrel jártak-e erőfeszítéseik?"
Kissé zavarban van az ember ezt a megfogalmazást olvasva. József Attila, Radnóti Miklós, Weöres Sándor, Márai Sándor, Esterházy Péter ennek a "végtelenül egyoldalú" értékrendnek a képviselői? És ehhez jönnek a valós irodalmi értékek, azaz Wass Albert, Nyirő József és Tormay Cécile munkássága? Az ELTE BTK Irodalom- és Kultúratudományi Intézete végzi munkáját "ideológiailag beszűkült alapon", míg Czakó Gábor maga a megtestesült hozzáértés? Az a Czakó Gábor, aki ponyvairodalmán, illetve a Sánta Kutya díjak nagyon merész megszövegezésén túl nem igazán vétette magát mással észre "az elmúlt hatvan évben"?

Schein Gábor írta válaszában: "Hogyan lehet bármilyen értelmes diszkurzus alapja egy olyan szöveg, amely ideológiailag egységesnek kívánja láttatni az elmúlt hatvan év irodalmi kánonjait, miközben ennek az időszaknak az elemi tényeivel sincsenek tisztában? A múltat monolitikus egységbe olvasztó retorika agresszíven fellépő hatalmi ideológiák sajátja szokott lenni. Az ilyen hatalmi aspirációk a kultúra területén nem kiegészíteni szokták a fennálló kulturális kánonokat, hanem erőszakosan leváltani."

A Tokaji Írótábor szervezőinek említett névjegyzéke alábbi szerzőket tartalmazza (a teljesség igénye nélkül): Márai Sándor, Tormay Cécile, Wass Albert, Nyirő József, Kodolányi János, Hamvas Béla, Kós Károly, Dsida Jenő, Bánffy Miklós, Reményik Sándor, stb., stb. Schein válaszában részletezi, mely szerzők azok, akik a szocializmus évtizedeiben is jelen voltak a könyvesboltok polcain, melyek azok, akik ma is részét képzik az irodalom gimnáziumi és egyetemi oktatásának. Valóban, a lista felettébb keszekusza: tehát a jelenleg is egyetemlegesen ignoráltak részét képezné Márai Sándor és Hamvas Béla például, akiknek művei sok helyen gimnáziumi tananyagok, egyetemi kurzusok témái? Valóban az elhallgattatottak sorába tartozna Dsida Jenő, akinek 1958-ban már megjelenhetett verseskötete, és onnantól kezdve folyamatosan jelentek meg művei? És hogy jönnek egyáltalán ezek a szerzők egymáshoz? Van bármi közös is bennük azon túl, hogy inkább jobboldali érzelműek voltak, és a jobboldali közönség szívéhez közel áll munkásságuk?

A Tokaji Írótábor szervezői, illetve a Magyar Írószövetség pontosan azzal a módszerrel él, amellyel a másik oldalt vádolja: egyoldalú kánonját magasztalja az egekbe, a meglévőeket "lukácsista maradványnak" bélyegzi, és napjaink jeles irodalomtörténészeit a "kommunista irodalomtörténet-írás utóvédharcosaiként" festi meg. Miközben a Heti Válasznak nyilatkozva (augusztus 16., legújabb szám) Gintli Tibor is elmondta, hogy az "irodalomtudományban jó tíz évvel korábban kezdődött a rendszerváltás, mint a politikában, és ma is tart". Az ELTE BTK docense egyébként egyetemi tanárom volt, "baloldali elfogultsággal" a legkevésbé sem vádolható, és előadásain gyakorta kitért az írói munkásság felett hozott politikai ítéletek elfogadhatatlanságára, hogy mást ne mondjak, Szabó Lőrinc költészetének esetében. Gintli továbbá több irodalomtörténeti tankönyv szerzője, a nemrég megjelent Magyar irodalom szerkesztője, mely kötet szintén a legkevésbé sem vádolható "politikai részrehajlással".

Mi végre is e nagy sértődöttség, elképesztő agresszivitás és frusztrált hozzá nem értés? Egyértelmű, a jobboldalhoz közel álló személyek, legyen tulajdonképpen bármi is a szakmájuk, hivatásuknak érzik, hogy a jobboldalhoz közel álló szerzők munkásságát beemeljék az irodalmi kánonok közé. Legyenek azok művei esztétikailag bármilyenek. Teljesen mindegy, hogy egy Wass Albertről vagy Márai Sándorról van szó, az a lényeg, hogy aki jobboldali, az legyen sokkal hangsúlyosabban jelen, mert ők a "valós irodalmi értékek képviselői", szemben a "baloldali írókkal", akik egy letűnt kor letéteményesei.

Hogy ez mennyire így van, arról tanúskodik Csontos János tegnapi (augusztus 18.), Magyar Nemzetben megjelent publicisztikája (Eltiltva és elfelejtve címmel) is. Ebben a szerző ezt írja: "A modernség [...] szakítást jelentett több évezred szellemi gyakorlatával, minden újnak az abszolút jó rangjára emelésével. Szakítást jelentett ez több évezred szellemi gyakorlatával, miután a tudomány nevében a művészetet és az erkölcsöt kiiktatták a megismerésből. [...] Az állandó progresszivitás nevében mindenkit ostobának minősítenek, aki e végtelen relativizmusnak ellenáll. A liberális értelmiség ilyen tekintetben továbbra is Lukács György óvodájában libikókázik [...]. A demokratikus cenzúra eszköze a pallos helyett a kirekesztés, a külső helyett a belső száműzetés, a testi helyett a lelki megtörés - de csupán azért, mert >>nincs forradalmi helyzet<<, amikor a lukácsisták gondolkodás nélkül tizedelni is képesek. Marad a szellemi tizedelés. Ennek a kirekesztésnek az egyik megnyilvánulása annak hangoztatása is, miszerint >>minden jó író baloldali<<".
Ez utóbbira egyébként egyetlen példát hoz Csontos: Kollarits Krisztina konzulensét a doktori iskolában, aki azt mondta Kollaritsnak, hogy ne tanulmányozza Tormay-t, mert nem baloldali. És íme, a végeredmény "az elhallgattatás éveiben".

Felettébb érdekelne, Csontos János tudja-e, mennyire súlyos az, amit ebben az írásában megfogalmazott. Még súlyosabb is talán, mint az Írószövetség kiáltványa, mert embertelenséggel vádolja a jelen irodalomtörténészeit, egybemosva ráadásul őket valamiféle "liberális értelmiséggel", illetve az "önmagát túlélő irodalmi kánon" védelmezőivel.
Itt is, miként az Írótábor felhívásánál, nagyon fájó az a szintű aljasság, amellyel próbálnak egy korszakot lefesteni úgy, hogy egyetlen egy embert sem neveznek meg képviselői közül. Mélyen tisztelt Csontos János, tessék, itt a lehetőség, mondjon csak egy, egyetlen egy nevet a jelen irodalomtörténészei közül, aki, ha úgy adódna, "akár tizedelne is". Mondjon egyetlen példát erre a rendkívül aljas kijelentésre. Schein Gábor? Mert a cikk bevezetőjében nyilván rá utalt, mint a felhíváson felbolydult utóvédharcosra, aki a "népköztársaságtól örökölt értékrend" védelmezője.
Vagy Szegedy-Maszák Mihály? Kulcsár Szabó Ernő? Szávai János? Radnóti Sándor? Margócsy István? Ki az, aki ma önt megölné, ha tehetné, kedves Csontos János? Melyikük az, aki ha tehetné, tizedelne Czakó Gábor, Pomogáts Béla, Szentmártoni János és az ön soraiban, halljuk! Ha már ennyire kemény állítást fogalmaz meg, tessék azt is nyilvánvalóvá tenni, kire vonatkozik, hadd szörnyülködhessünk, hadd vethessük ki társadalmunkból a gyilkos indulattól vezérelt illetőt! Vagy esetleg a Népszabadság szerkesztőségére gondol? Tóta W Árpádra? Babarczy Eszterre? Ungváry Krisztiánra? Igaz, ez utóbbiaknak semmi közük az irodalom világához, de hát annyi biztosan van, mint az ön által emlegetett "liberális értelmiségnek", a szocialista kánonok védelmezőinek.

Csontos János és társai úgy képzelik, hogy az ELTE BTK irodalomtudósai egy átlagos napon összegyűlnek az egyetem falai között, és nagy kuncogások közepette megbeszélik, kinek az osztályrésze legyen elhallgattatás a következő évtizedekben, ki legyen az, aki nem eléggé baloldali ahhoz, hogy munkásságával érdemben lehessen foglalkozni - ennek jegyében pedig Csontos Jánosék összegyűlnek a Tokaji Írótáborban, és csúnyákat mondanak az asztalra valamit is letett irodalomtörténészekre, kijelentik, hogy a modernség és a Nyugat hanyatlóban van, "a magyar jövő pedig nem épülhet másra, csak Karácsony Sándorra, illetve Kodolányi Jánosra." Hogy miért? Mert jobboldaliak ők képviselik a valódi színvonalat.

Tessék már látni, Csontos János, kikről beszél ön: a magyar irodalom értő tudósairól, akik mindennapjaikat töltik azzal, hogy a jelen tehetségeit az őket megillető elfogadtatásban részesítsék, illetve a valóban értékes, eredeti irodalmi alkotások méltó elbírálásban részesüljenek. Értve ezalatt mindenkit: Csurka Istvánt, Márai Sándort, Hamvas Bélát, akárkit. Ne tessék már utóbbi kettő közé besorolni csak úgy Wass Albertet és Nyirő Józsefet, mert Kosztolányit sem emlegetjük egy napon Rejtő Jenővel, Tandori Dezsőt sem Fejős Évával - nem egy színvonalon mozognak.

Ma ne lehetne kiadni bárkit is? Nevetséges. Wass Albert utolsó nádszálhajlítása is az újságosok kiemelt polcain kap helyet, a Libri gondoskodik a Nyirő József-összes folyamatos készleten tartásáról, az Alexandrában az ember előbb fogja megkapni Tormay Cécile-től a Bujdosókönyvet, mint Krasznahorkai Lászlótól a Sátántangót. Az meg, hogy ki kerül be az irodalmi kánonok közé, nem világnézet kérdése, hanem esztétikáé: tetszik érteni? Nem fog Wass Albert az istennek sem bekerülni a magas irodalomba, pusztán azért, mert nem volt baloldali - hiába is véli úgy Csontos János, hogy ez lenne az egyedül igazságos elbírálás.

A Tokaji Írótábor fő üzenete mégis a következő: kulturális értelemben nem élünk demokráciában. Ezt Lánczi András mondta el, akitől ez az okfejtés nem is ismeretlen: tizenkét évvel ezelőtt már megírta A XX. század politikai filozófiája című művében. Hogy ez hogyan vonatkoztatható az irodalmi kánonokra? Leginkább sehogy.
Ugyanis az irodalmi kánonok felől nézve a demokrácia fogalma értelmezhetetlen, nonszensz. A magas irodalomba nem demokratikus úton történik a bekerülés, hanem leginkább esztétikai szempontok alapján: ez nem úgy megy, hogy bedobunk egy bal- és egy jobboldali szerzőt, meg a biztonság kedvéért egy keresztény királyságpártit is, és akkor megkapjuk a tökéletes irodalomtörténetet. Hogy Lánczi András ezt nem így gondolja? Valószínűleg irreleváns, lévén semmi köze az irodalomtörténet-íráshoz, ahogy a történész Tőkéczki Lászlónak és a politikus Lezsák Sándornak sem (ahol egyébként Lezsák felbukkan, ott garantált a szakmai dilettantizmus, lásd még: Kurultaj). Hogy miért ők magyaráznak irodalmi kánonokról egy írótáborban? Mert ők mind jobboldaliak, ahogy a szervezők is, és mindannyian nagyon hatásosan tudnak arról beszélni, hogy "az irodalomban nincs demokrácia", és "a modernségnek befellegzett". Ez így csuda klassz, de ahogy a "nemzeti konzervatív" még mindig nem egy irodalomesztétikai kategória, úgy a fentebb elmondottaknak sincs semmi köze az irodalomtörténethez, és az egyedüli, ami belőlük leszűrhető, az a megfogalmazóik végtelen sértettsége.

A magas irodalom nem úgy működik, mint a Parlament, hogy az kerül be, akit az emberek beszavaznak: ahogy nem része ennek Fejős Éva vagy Vavyan Fable, úgy nincs benne helye Wass Albertnek és Nyirő Józsefnek sem. Mert maximum a Metropol-olvasó járókelőnek szólnak, aki szabadidejében szeretne kikapcsolódni egy jó könyv társaságában. Körülbelül az ezen művek funkciója, mint ami a Barátok közté, illetve a Blikké.

A Tokaji Írótábor keretében idén megegyeztek, hogy végül el kell jutni a művekig, illetve Nyirő József politikai szerepvállalásának megítélése kérdéses - Medvigy Endre szerint például a jó szándék vezérelte benne. És ki tudja, lehet, igaza van! De kit érdekel mindez? Engem ugyan az sem izgatna, ha Nyirő Józsefet maga a megtestesült gyűlölet irányította volna képviselősége során, ha egyetlen valamirevaló művet is letett volna az asztalra. Valami örökérvényűt. Nem, nem a Kopjafákat, nem is az Uz Bencét, hanem egy olyat, amiben több is van furfangos székelyeknél és borzasztó izgalmas kalandoknál. Akkor azt lehetne mondani: Nyirő József írói munkássága elismerést érdemel - ahogy ugyanez kijár Louis-Férdinand Céline, Ezra Pound és Martin Heidegger munkásságának, függetlenül attól, hogy magánéletükben miféle ideológiát is képviseltek ezen személyek.

Ennek megértése azonban nem várható el a Tokaji Írótábor szervezőitől és résztvevőitől (tisztelet a kivételnek: Kabdebó Lóránt, Pomogáts Béla és még néhányak életművének), akik a leginkább ideológiai szempontok szerint látják jónak irodalmi köztudatunkat újraszervezni. Lelkük rajta.