Teadélután

A művelt nyugat értetlenkedő szánakozással figyeli, mit művel Észak-Korea ifjú diktátora mostanában – hogy miként fenyegeti az Egyesült Államokat, Japánt és Dél-Koreát egy mindent elsöprő, „végső támadással”. Az emberek pedig, akik csak afféle keleti egzotikumként tekintenek Észak-Koreára, nagy lelkesedéssel gyártják a Kedves Vezér fiának merész fenyegetőzésein ironizáló mémeket: hát igen, milyen humoros is, hogy a kis Kim háborúval fenyegetőzik, miközben a világot nyilván nem tudná leigázni. Kim Dzsong Un harci kedvén viccelődni nem sokkal jobb annál, mint 1943-ban kacagni azon, milyen komolyan is veszik magukat ezek a haláltábort üzemeltető német legények – Észak-Korea fenyegetőzésének alábbhagyását és a csöndes folytatást várni pedig körülbelül egyenértékű azzal, mint Auschwitz üzemeltetőitől csak azt várni: ne szűrődjenek ki a kerítéseken a halálsikolyok.

Ahogy Máthé Áron is írja, „Észak-Korea egy itt felejtett kommunista diktatúra. Észak-Koreában szürreális világ uralkodik. Nemrég még fakérget ettek az emberek. Miközben százezrével – igen, százezrével – haltak éhen a szerencsétlen koreaiak, Kim Dzsong Il pornófilmeket nézett a mozitermében. (...) Észak-Korea egy élő skanzen, egy panoptikum, a Terror Háza országméretű reality showja.” Észak-Koreában agyonlövik azt, aki nem tapsol elég lelkesen, Észak-Koreában éhen halnak az emberek, Észak-Koreában a legutóbbi időkig letagadták azt is, hogy vannak mozgássérültek az országban. Észak-Korea diktátora ugyanannyira nem vicces, ahogy a Magyarországgal vont nagyon szellemes párhuzamok sem azok: minden egyes kedvesvezetőzés után nagyon komolyan magukba nézhetnének azok, akik a keleti államban szenvedőkkel egy szintre próbálják hozni saját nyomorukat. Mert a valóban mindennapos félelemben és elnyomásban élők kínjait ilyen kontextusban emlegetni nemcsak hogy méltatlan, de embertelen is.

Észak-Korea új vezetője most fenyegeti a művelt nyugatot. Az oda- odaszól egy keményet (mint az Államok, amikor egy újságnak névtelenül azt nyilatkozták bizonyos hatalmasságok, hogy észak-koreai támadás esetén megdöntik a diktatúrát), majd próbálja békés útra terelni a párbeszédet. A békés út itt azt jelenti, hogy Észak-Korea ne fenyegetőzzön, hanem inkább továbbra is többé-kevésbé csendesen tartsa terrorban népét. Szó nincs róla, nem a vérontást hiányolom én: csupán szeretném leszögezni, hogy attól még, hogy Észak-Korea nem szállítja ide-oda a rakétaerőit, nem fenyegeti Japánt elpusztítással, még nem lesz béke, még nem fog kevesebb vér folyni.

Csakhogy Észak-Korea népe nem nagyon érdekel senkit. Persze, nagyszerű és példamutató kivételek vannak: a legnagyobb elismerés illeti például a Baptista Szeretetszolgálatot, amiért próbálják a legelesettebbeket segíteni és némi vigaszt vinni oda, ahol ilyesmiből nem igazán akad. Ám a többség Észak-Korea népét csak felesleges tehernek tartja: mindenki szereti például elmondani, milyen nehéz helyzetbe kerülne Dél-Korea az újraegyesítéssel, hogy milyen súlyosan belerokkanna északi testvéreinek ellátásába. Egyébként hasonló okok miatt jött létre a keszongi ipari park is tíz éve a két ország határán: gondolták, talán némileg lehetne fejlődést kieszközölni ennek révén, így segítve részben a későbbi egyesülést is. Ám a létesítményt az északiak néhány hete blokád alá vonták és később sem engedtek be egy délit sem – igaz, a bent tartózkodó déliek távozhattak.

A hatalmi logikát is szeretik elővenni ilyenkor többen: újra és újra elmondják, mennyire nem szeretne Kína egy USA-szövetséges szomszédot, mennyire nem jönne jól az Egyesült Államoknak a Kínával való viszálykodás, ahogy vica versa sem lenne ez túl szerencsés. Így lehetséges, hogy az észak-koreaiak ellen a létező összes bűnt el lehet követni több mint fél évszázada, és amennyiben az állam nem nagyon fenyegetőzik, maximum elfogadnak ellenük egy jó kis embargót.

Egyébként Észak-Korea vezetésének éppen a nyugodt válaszreakciók nem jönnek jól. Nem mintha mazochisták lennének, vagy azt kívánnák, hogy igázzák le őket: csak éppen saját agresszív retorikájukat is külső fenyegetettséggel magyarázzák befelé. Nem csoda, hogy Dél-Korea korábbi elnökének, Li Mjung Bak-nak sem bocsátották meg, hogy visszafogottan reagált arra, amikor északiak elsüllyesztettek egy déli őrhajót, illetve tűz alá vettek egy déli szigetet. Észak-Korea jelenlegi vezetője ugyanis valószínűleg nemcsak tábornokai előtt akarja bizonyítani képességeit, de a lakossággal is el kell hitetni, hogy a külvilág folyamatos fenyegeti őket. Így állíthatják be magukat nélkülözhetetlen irányítónak Észak-Korea diktátorai, és így győzhetik meg a lakosságot arról, hogy a jelenlegi helyzet még mindig a kisebbik rossz számukra.

Az északi állam pedig talán el is érheti még, amit akar: az Egyesült Államokkal való tárgyalást, egyezkedést. Az USA is csak annyit szeretne, hogy Kimék, ha lehet, ne váljanak atomhatalommá, a többi kérdés másodlagosnak bizonyul. Ettől még az észak-koreaiaknak nem valószínű, hogy bármivel jobb életük lenne. Csendes átmenetet várni pedig jelenleg akkor sem túl életszerű, ha Kim Dzsong Un nemrég ki is nevezte miniszterelnöknek a kínai gazdasági reformokhoz hasonló ötletekkel előálló Pak Pong Csu-t. Épp itt lenne az ideje, hogy az önmagukat műveltnek gondoló népek végre felszabadítsák az évtizedek óta elnyomás alatt élő észak-koreaiakat.

Lemondta a Békemenet Egyesület és a Civil Összefogás Fórum a március kilencedikére tervezett békemenetet, melyet az MSZP évértékelő gyűlésére érkező Victor Ponta, illetve a szocialista párt ellen kívántak tartani. Mint mondják, jelzést kaptak a titkosszolgálatoktól, hogy a szándékoltan „békés, méltóságteljes” rendezvényt szervezett csoportban érkező provokátorok kívánják megzavarni. Mint Fricz Tamás a Magyar Nemzettel közölte, ők ezt így nem tudják bevállalni.

Az önmérséklet dicséretes, bár már a legutóbbi hasonló esetnél is illett volna elhatárolódni és csendben otthon maradni. A „Köszöntjük a szoci hataloméhség menetét!” molinót kifüggesztő provokátorok ugyanis nyilván nem a békemenet szervezői által gyakran hangsúlyozott „békés, méltóságteljes” jelleghez járultak hozzá, de még csak nem is azt segítették elő, hogy a demonstrálók jogos követelései ne legyenek háttérbe szorítva. Legalábbis a békét az említett provokáció nem igazán segíthette elő, márpedig a felvonulás már a nevében is jelzi, hogy ők a békéért vonulnak, hiszen. A névadás persze ezen túlmenően is zseniális, hiszen ki tudta volna ötletesebben vegyíteni a hippidzsemborik hangulatát és a bolsevista-szervilis, a Pártért kiálló jelleget, mely két jellemzőről csak első blikkre hihetjük, hogy olyannyira távol állnak egymástól. 

A tüntetés lemondása viszont érdekes, elvégre is az hangsúlyozottan Victor Ponta román kormányfő ellen történt volna, így nyilván a jelenleg nem éppen rózsás helyzetben lévő erdélyi magyarság mellett is kiálltak volna, ám mégsem. Ellenben az erdélyi magyarság körében még szemben álló politikai felek is képesek voltak arra, hogy megbékéljenek egymással egy vasárnapi autonómiatüntetés kedvéért, melyet Marosvásárhelyen fognak tartani. Itthon, úgy tűnik, az érdeklődőknek be kell érniük a Jobbik szombati tüntetésével, melyen olyan „hiteles” és „szimpatikus” arcok fognak felszólalni, mint Szávay István és Gaudi-Nagy Tamás. Nagyon úgy tűnik, azt nem tervezik megzavarni szervezett provokátorok, de az is lehet, hogy csak a jobbikosok nem törődnek ezzel. A marosvásárhelyi autonómiatüntetés szintén nem került még lemondásra, így lehetséges, hogy mind a szombati jobbikos, mind a vasárnapi erdélyi tüntetés botrányba fog majd fulladni. De vajon kik lesznek a provokátorok? Ponta-párti román békemenetelők? A Hallgatói Hálózat hazaáruló ifjai? A bosszúszomjas éhségmenetesek? Esetleg Soros György és Bajnai Gordon? Ez egyelőre rejtély, maga Fricz Tamás sem tudja, pedig ő igazán ott van a tűz közelében.

Bár semmi okunk nincs arra, hogy ne higgyünk a mindig őszinte, elvei mellett karakánul kiálló békemeneteseknek, azért nem mehetünk el amellett szó nélkül, hogy a Fidesz nagyon hallgat az ügyben, a részvételt pedig semmiféle tüntetésen nem tervezi a párt. Nem szép dolog efféle elméleteket gyártani, de azért nagyon gyanús, hogy a kormánypártoknak nem tett volna túl jót, ha menetük demonstrációval fogadja az érkező román kormányfőt. Meg aztán az sem igazán elképzelhetetlen, hogy Ponta és Orbán is összefut majd, ha már. Legalábbis az elég furcsán venné ki magát, hogy itt van egy másik állam kormányfője, és a miniszterelnökkel még csak nem is találkozik.

Akár így, akár úgy, a békemenet szervezői most tényleg bebizonyították, hogy nevetséges pojácák mindannyian, akiknek az erdélyi magyarság melletti kiállásnál efféle dolgok jelennek meg fontosabb szempontokként. Provokátorok a tüntetésen? Na és? A melegfelvonulást minden évben ellentüntetők fogadják, a homoszexualitásukat felvállalók pedig komoly kockázatot vállalnak jelenlétükkel, mégsem hátrálnak meg, mivel fontos számukra az ügy, amit képviselnek. Belgrádban minden évben heves összecsapások kísérik az eseményt,  és utóbb már azt is eredményként lehet elkönyvelni, hogy halálos áldozatokat nem követel az esemény. De mégsem hagynak fel a tiltakozással, az utcára vonulással: tudják, hogy ha most meghátrálnak, akkor később sem fognak tudni semmit elérni.

Jelenleg úgy áll, hogy a kormány mellett kiálló álcivileknek vagy a pártos lendület, vagy a saját testi épségük fontosabb, mint az erdélyi magyarság ügye. Pedig tiltakozni éppen van miért: a magyar nyelvű orvosképzés ellehetetlenítése, a prefektusok etnikai alapú eltávolítása, a magyarellenes megnyilvánulások mind-mind azt mutatják, hogy bizony Victor Ponta kormánya nem épp pozitívan áll az ottani magyarsághoz. És igaza van Stumpf Andrásnak is abban, hogy Mesterházy és az MSZP is elég szégyenteljesen viszonyul a kérdéshez: miközben ugye nálunk is politikai oldalakon átívelő egységnek kellene kialakulnia a romániai magyarság ügyének fontosságában. Persze, a Jobbik ellen könnyű közösen fellépni, de úgy tűnik, a valóban fontos kérdések tekintetében a felek nem igazán kívánják megerőltetni magukat.

De a szocialisták legalább képesek azt hazudni, hogy nincs is olyan nagy baj odaát. Ők legalább úgy tesznek, mintha tényleg nem lenne miért demonstrálni Ponta ellen. A békemenetesek viszont nagy hangon hirdetnek valamit, ami mellett aztán inkább mégsem állnak ki, egyéb okokra hivatkozva. Ha a Fidesz parancsolt rájuk, az is szomorú, de legalább nem meglepő: megszokhattuk már Magyarországon, hogy egyesek mindennél előbbre helyezik a pártosságot, és annak függvényében nyilvánítanak véleményt tandíjról, alkotmányozásról, hallgatói szerződésről, választási feliratkozásról, Sólyom Lászlóról, bármiről és bárkiről. 

De ha Friczék nem túl hihető indokai az igazak, az sem túl pozitív rájuk nézvést. Azt mindenesetre elmondhatják majd magukról, hogy a melegfelvonulás résztvevői is verik őket bátorságban. Bayer meg kulloghat Marosvásárhelyre, ha éppen onnan ki nem dobják őt.

Vajon milyen lenne egy karlendítő SS-tisztet ábrázoló HVG-címlap, alatta a felirattal: „Németország kezében Európa sorsa”? Esetleg egy Orbán-Merkel egyeztetés után a német katonák bevonulását ábrázoló kép, „A birodalom visszavág” címmel? Hát nem lenne hatásos, hovatovább, rendkívül szellemes?

A fentiek helyett „Gyertek haza!” felirattal jelenik meg a HVG holnapi száma, rajta a jól ismert szovjet elvtárssal, akivel, úgy tűnik, most valami egészen elképesztő dologról állapodott meg Orbán. Szó is van a címlapsztori rövid összefoglalásában egy „méretes pénzügyi csomagról”, egy IMF-hitel kondícióit is meghaladó állampapír-jegyzésről. „Mit ad a pénzügyi segítségért cserébe Magyarország?” - teszi fel a kérdést a HVG, ismét rendkívül hatásosan ezzel zárva a cikket. Izgulhat hát az olvasó, mi fog most történni! Egy inkább liberális irányba húzó ismerősöm már fel is tette Facebook-on az egymilliárd rubelt érő kérdést: vajon az útlevele azért érvényes marad eztán is minden országba? És valóban: a címlap alapján egyértelműnek tűnik, hogy a gazdasági megállapodás ránk eső része minimum a szovjet csapatok fogadását fogja jelenteni, valamint a népköztársaság újbóli bevezetését.

Vagy ennyire azért nem lesz durva a helyzet? Lehetetlen, a HVG címlapja alapján legalábbis kommunista csapatok veszik át itt hamarosan az irányítást, és aztán újabb negyven évre bukhatjuk a nagy szabadságot. Hogy honnan jönnek ezek a kommerek most, 2013-ban? Rejtély. A HVG szerint nyilván Oroszországból, amely magával kell vonja az egyértelmű következtetést, hogy akkor a Merkel-lel való gazdasági megegyezés is a III. Birodalomnak való behódolás lenne. 

Vagy csak szimplán inszinuál a HVG? El sem merem képzelni. Mindenesetre érdemes leszögezni, hogy a keleti nyitás fedőnevű program kizárólag gazdasági talajon működhet, de persze ott sem minden esetben - elég csak visszagondolni a tavalyi azeri botrányra, melyből egyértelműen kiderült, hogy a gazdasági kapcsolatokat nem szabad összekeverni közjogi-kulturális kérdésekkel. A Jobbik persze ebbe az utcába látványosan besétált, baráti országként, testvéreinkként tekintve az azeriekre, melynek nyomán a morális árulást illene gyorsan elfelejtenünk, mintha csak meg sem történt volna. 

És az is igaz, hogy Oroszország közjogi berendezkedésén, tekintélyelvű hatalomgyakorlásán is van mit bírálni. Emellett azonban gazdasági téren igenis lehet nyitni az irányukba is, hacsak nem bizonyul az összeférhetetlennek saját demokratikus berendezkedésünkkel és nyugatos szemléletünkkel. Oroszország pedig nem egyenlő a Szovjetunióval, és hacsak nem ennek ellenkezőjét szándékozik bebizonyítani a HVG holnapi számában, vagy éppen nem egy Ramil Safarov-szintű újabb civilizációs vállalhatatlanságra fog rámutatni, bizony kimondható: az olcsó hatásvadászat kedvéért egy rendkívül ízléstelen címlappal borzolja a kedélyeket. Ami, tekintve, hogy utcai plakátokra a Heti Válasz mellett náluk futja, még inkább vállalhatatlannak mondható.

Kant történelemfilozófiai művei igen érdekes olvasmánynak tekinthetőek - és az a különösen szép bennük, hogy mint megannyi más történeti bölcselet, ezek is tanulságosak lehetnek a ma embere számára.

Ott van például a vezetők felvilágosításával kapcsolatos rész: Immanuel Kant szerint ugyan forradalommal le lehet váltani egy despotikus rendszert, de gondolkodásmódbéli autonómiát ezzel párhuzamosan még nem lehet adott helyen kivívni. Kell egy bizonyos idő hozzá, hogy a polgárok hozzá tudjanak szokni a megváltozott körülményekhez, az új rendszerhez, a gondolkodás szabadságához.

Ez csak azért jutott eszembe, mert Sabater azt írja HVG-s publicisztikájában, hogy aki ma a politikai korrektséggel próbál küzdeni, az a valósággal megy szembe, lévén a liberálisoknak parlamenti képviseletük sincs már két éve. Sabater, úgy tűnik, nem nagyon érti, miként változik, hogyan módosulhat egy korszellem, ami a kisebb hiba ahhoz képest, hogy még az aktuálpolitikai eseményeket erdejét sem képes észlelni a saját kis ideológiai fájának takarásában.

Mert ugyan mi lenne, ha nem a dühöngő polkorrektség, aminek köszönhetően már hetek óta egy nyomorult publicisztika tematizálja a közéletet, nem pedig a valódi, a Bayer-cikket inspiráló problémák? Miből fakadóan is kell megint ugyanazt az unalmas szöveget hallgatni, mint az elmúlt húsz évben, és gyönyörködni a díszes demokrata kompánia újabb és újabb elhatárolódásában és barna eső elleni ernyőnyitásában? És miért kell megint hallgatni valami nagyeszű EU-s szakember (most éppen Neelie Kroes) megmondását a témában, ha nem éppen azért, mert a mindenki száját kényszerrel befogni óhajtó politikai korrektség nem ismer határokat?

És mi köze lenne egy adott korszellemnek a parlamenti pártok minőségéhez? Könyörgöm, az LMP éppen azt szenvedi két éve, hogy a megüresedett liberális polcra akarja behelyezni őket az emberek nagy része, mert már olyannyira megszokták ezt a skatulyát! Ráadásul azt is írja Sabater, hogy a Jobbik megjelenésével veszett ki a magyar társadalomból a politikai korrektség, ami két kérdést is felvet: miért azonosítja ilyen szemérmetlenül a szolidaritást a polkorrektséggel a HVG publicistája; és miért gondolja, hogy egy 17 százalékos, a meg nem válaszolt problémák miatt létrejövő párt alapjaiban tudja megrengetni az ország menetét? Mi köze egyáltalán Vona Gábornak ahhoz, hogy Vadai Ágnes időnként úgy érzi, előre kell nyomakodnia, és fasiszta veszélyről óbégatnia a mikrofonba?

Ha igaza lenne a szerzőnek, az egyébként azt is kellene jelentse, hogy ő nem  tudja megjelentetni politikailag abszolút korrekt agymenését az egyik legbefolyásosabb, államfőbuktató orgánumban - és nem tudná elismételni azt a milliószor hallott, borzasztóan fals dumát, hogy "de a probléma a szegénységgel van". Ami egyébként igaz is, csak éppen szellemi, és nem materiális értelemben.

De ha már Neelie Kroes szóba került, érdemes kitérni Kant szabadságról való fejtegetéseire is: a német filozófus úgy vélte, szabadság és tolerancia kizárják egymást, és teljes szabadság nem létezhet amellett, hogy a tolerancia létét is relevánsnak gondoljuk. Tehát: nem mondhatjuk, hogy toleráljuk Bayer álláspontját, csak azt, hogy egyetértünk vele avagy sem. Ezt jelentené ugyanis a létező sajtószabadság fogalma.

A helyzet, jól tudjuk, nem ez, nálunk gyűlöletbeszédre és becsületsértésre épülő szabályozás van érvényben, ami azt jelenti, hogy az újságírónak/publicistának háromszor is végig kell gondolnia minden egyes szavát, ha nem akarja, hogy a sajtószabadság harcosai egy adott írás miatt nekirontsanak, és megpróbálkozzanak a karanténba helyezés csodafegyverével. "This i not what I call freedom of speech" - írja Neelie Kroes, és igazán kedves is tőle, hogy megpróbálja a "nekem tetsző szövegek elfogadása"-ként definiálni a szólásszabadságot, de azért egy kicsit fékezzünk már a lendületből! Habár...

Habár Sabater után most igazat kell adnom Neeliee Kroes-nak is. Az biztosan nem tekinthető a szólás- és véleményszabadság megnyilvánulásának, hogy egy magyar újságíró cikkét a véleményével egyet nem értők patikamérlegre teszik, megpróbálják kisakkozni, miként lehet azt szankcionálni, holland politikusok pedig elhatárolódnak tőle, mondván, ez nem fér bele a sajtószabadságba. Talán Neelie Kroes is jobban tenné ezután, ha jósnők helyett inkább filozófusoktól kérne tanácsot.

Most, hogy Victor Ponta és az USL (Szociálliberális Unió) megszerezte az alkotmányozáshoz szükséges parlamenti kétharmadot, mindezt ráadásul az előzetes hírekkel szemben az RMDSZ nélkül, mindenkinek lesz néhány éve elgondolkozni a történteken.

Amikor a független hatalmi ágakat teljes mértékben szétverő és kéthetente Alkotmányt módosító Victor Ponta sérti majd más és más rétegek érdekeit, hogy azok tehetetlenül nézhessék a rajtuk való keresztülgázolást, Orbán Viktor kínosan hallgathat, illetve leszokhat a "de nekünk kétharmadunk van..." kezdetű magyarázkodásokról. Nem lenne szerencsés azt sem felemlegetnie, hogy most a románok valami ellen szavaztak, nem valami mellett - hiszen a 2010-es történet sem nagyon szólt másról.
Amikor a balliberális, a mostani látszat ellenére erősen magyarellenes és nacionalista szövetség utasítja élesen vissza az Európai Unió vádjait, "ebbe ne szóljanak bele kívülről" felkiáltással, akkor Orbán kétszer is átgondolhatja majd, érdemes-e Pontát internacionalistának bélyegeznie. Esetleg valószerű lesz-e, ha az IMF és az EU diktátumait egykor oly lelkesen betartó, a véleménynyilvánítók többsége által elutasított Traian Basescu jelenlegi államfőt csak "jó hazafiként" emlegeti.

A magyar baloldal és a Brüsszelben fontoskodó európai szocialisták kínosan feszenghetnek majd, hogy amit a Fidesz számára diktatórikus lépésekként róttak fel, azt a saját pártcsaládjukba tartozó románoknál ugyan mire véljenek. Hogy amit a jobboldal eredendő populizmusának és nacionalizmusának tudtak be, az miként valósulhat meg egy balliberális kormányszövetség esetében. Hogy a plágiumbotrányból máig ki nem keveredett Ponta miért is ússza meg azt, amit Schmitt (egyébként teljesen jogosan) nem tudott, és amiért ma Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes lemondását is követelik.

És mindannyiunknak érdemes lenne elgondolkozni azon, mennyire üdvös dolog is kétharmadhoz juttatni populista, semmit nem képviselő tömegpártokat. És úgy egyáltalán akárkit.
Az idei nyári események fényében biztosra veszem, hogy nagyon tanulságos éveknek nézünk elébe.

Quentin Dupieux új filmje, a Wrong (magyarul: Gázos) igen egyszerű alapsztorival operál: adott egy hétköznapi irodista, Dolph Springer, aki egy reggel arra eszmél, hogy kutyája eltűnt hazulról. Elindul hát felkeresni a köddé vált ebet, közben egyre több nehézséggel (szívózó munkatársak, a kutyája kézre kerítését inkább hátráltató nyomozó, kényszeresen tagadó szomszéd, stb.) kénytelen szembesülni, de azért bekopogtat a szerelem is - hogy aztán a végén egy kellemes happy end-del zárulhasson a bűbájos történet.

Igen ám, csakhogy a sztori magjával nem stimmel valami: ebben a világban ugyanis minden egy kicsit másként van, az általunk ismertnél némileg szürreálisabb működést mutat: az óra percszámlálója például az 59-es után mindig 60-ra ugrik; a munkahelyen a kinti időjárástól függetlenül megállíthatatlanul szakad az eső; a pizzéria hívása során frissen megismert rendelésfelvevő kisasszony pedig az első romantikus üzenetét azzal a sorral zárja, hogy "este akár dughatnánk is".

Mégsem ezek lesznek azok, amelyek hősünket kizökkentik megszokott életviteléből, hanem a már említett elveszett kutyus; a kertbéli, fenyőfává változott pálmafa; valamint a kollégák, akik nemtetszésüket fejezik ki azt illetően, hogy Dolph kirúgása után három hónappal is visszajár az irodába, ahol ráadásul csak úgy tesz, mintha dolgozna.

Ahogy az ottaniakat sem az frusztrálja, hogy folyamatosan zuhogó esőben kell dolgozniuk, úgy Dolph sem amiatt esik kétségbe, hogy a számára addig ismeretlen (hiszen a csaj a kertésszel találkozott egy véletlen folytán, akiről egyébként azt hitte, valójában vele beszélt korábban telefonon) hölgy egy hirtelen ötlettől vezérelten beköltözik hozzá; hanem az, hogy hangoskodik aközben, mikor ő a kutyájával szeretné felvenni a telepatikus kapcsolatot. De az is jobban kizökkenti a főszereplőt, hogy a pizzéria logója logikátlan módon egy motoron ülő nyúl (hiszen a nyúl amúgy is gyors, minek neki motor?), mint mondjuk annak tudata, hogy a nyomozó a kutya ürülékének tudatalattiját videóra rögzítve konstatálja: az ebet elrabolták.

Egyszóval: minden csak annyira lesz abszurd, amennyire a szereplők annak tekintik - a beckett-i szomszéd, aki folyamatosan menekül saját kocogásának tudata elől; a teljesen őrült mód viselkedő szereplők; a kutya elrablásának története: mindez kizárólag attól válik irreálissá, hogy mi annak minősítjük. Nem akadunk viszont fenn az ugyanúgy furcsának tetsző pizzalogón; a kutya nyomtalan eltűnésén és számtalan olyan dolgon, ami az itteni szereplőket teljesen kétségbe ejti.

Viszont - és ez talán a leglényegesebb - a szürreális helyzetek sora egyáltalán nem minősül kiszámíthatatlannak egy idő után. Az óra perckijelzője 59 után mindig 60-ra tér (sosem mondjuk 58-ra), az irodában mindig szakad az eső, a szomszéd egyre csak tagadja kocogását. Ezek sem azért képesztenek el minket, mert önmagukban lehetetlen a bekövetkezésük: csupán az vonja magára figyelmünket, hogy a szokatlan események nem azok a szereplők számára, márpedig egyértelműen érzékelik őket, hiszen a főnök irodájában is törölközők sora várja a megázott dolgozókat.
Tényleg pusztán attól lesz valami abszurd, hogy mi akként tekintünk rájuk? És ha valamit a közgondolkodás elfogad normálisnak (mint például most a szokásos éjszakai óraátállítást), akkor arra már nem is gondolunk többé szokatlan, szürreális eseményként?

Ahogy azon is érdemes elgondolkozni, mi számít valójában abszurd történésnek: ami egyszeri, váratlan és megmagyarázhatatlan, vagy ami többször, szabályszerűen következik be, alóla kivétel nem igazán mutatkozik számunkra?

A mű mindezt thrillerbe hajló komédiában tárja elénk, különben rendkívül szórakoztató módon: bár Dupieux korábban az értelemnélküliség mellett kötelezte el magát, a művén már az első pillanatban látszik, hogy ahogy a váratlannak az erejét a törvényszerűség rögzítésével tompítja, úgy saját valóságára is hasonlóként tekint, mint mi az általunk ismert világra. Szabályszerű abszurditás? Abszurd szabályszerűség? Igen, a David Lynch-re jellemző nyomasztó kiszámíthatatlanság és a monty python-i angol szatíra után itt a metaforikus abszurditás létsíkja, ahol minden valami általunk ismertről beszél, annak (az amerikai sablonfilmnek, a világunkban elfogadott szabályoknak, a technológia fejlődésének) paródiájaként, kifigurázásaként működik. Rendkívül mulattató lesz így az is, ahogy az elmúlt évtizedek műszaki fejlettsége vegyül a futurista elemekkel, a modern világ csodáival: bár a kutya salakanyagának tudatalattija vizsgálható, de csak egy amolyan kilencvenes évek eleji dobozszerű, fekete-fehér monitoron; a telefonról csak a körbeforgatható tárcsa hiányzik; a nyomozó fényképezőgépe azonnal kiadja a fotót, amit a derék ember aztán pár percig vígan rázogat is - de azért a kertész biztosítja Dolph-ot, hogy rákeres majd a Google-n, átváltozhat-e egy fenyőfa pálmává.

Mindez a Mr Oizo művésznéven munkálkodó rendező zenéjével hat igazán a befogadóra, annak különös hatásával is megtámogatva az abszurd komédiát: mi pedig csak figyeljük a csetlő-botló, szerethetően idióta karaktereket, és a végén annak ellenére friss lendülettel tesszük tovább a dolgunkat, hogy valójában úgy kellene éreznünk: lefárasztott minket ez a sok lehetetlenség. Én személy szerint több Monty Python-film, például Az élet értelme alatt is így éreztem - itt viszont üdítő volt figyelni a rendszerszerűvé fajuló bolondságokat, melyekre mások talán mégis az értetlenség hangján reagáltak: mint például a Magyar Narancs-béli kritikát jegyző Békés Bálint, aki szerint "a no reason-filmkészítés legszélére érkeztünk". Pedig a metaforizációval csak most adtuk meg igazán a mozgóképes abszurditásnak a valóban sokszínű értelmezési lehetőséget.

Végre. Már hetek óta vártunk erre a bejelentésre, de megérte. Végre a kormány tisztára mosta becsületünket, és igazolta a korábban igazolhatatlannak gondolt lépését. A döntés pedig mindannyiunk számára azonnal látható, pozitív hozadékok tömkelegét fogja kínálni.

Tegnap ugyanis Szijjártó Péter bejelentette: 90 fős delegációval megérkezett Magyarországra Azerbajdzsán gazdaságfejlesztési minisztere, és megkezdődtek a kétoldalú tárgyalások az azonos munkaterületen dolgozó magyar cégek vezetőivel. Az elsősorban az építőiparban (Azerbajdzsán keresi a komoly referenciával jelentkező magyar cégeket, wehehe) célul kitűzött megállapodáson felül egy fontos lépésben is döntés született a két fél között: felsőoktatási ösztöndíj-csereprogram indul meg a két ország közt, melynek keretében sok nagyreményű azeri fiatal tanulhatja majd Budapesten azt, amit egy ilyen nemzethez tartozó fiatalnak tanulnia hazafias kötelesség.

Ez az a pillanat, amikor megbomlik tér-idő kontinuum, hasadni kezd a valóság, az árnyékvilág átadja helyét a mémgyárak által ontott entitások virágzásának, az órák visszafelé kezdenek kakukkolni és a Hírcsárda szerkesztői bejelentik, hogy valójában ők irányítják a világot.

MAGYARORSZÁG MÉG TÖBB ÖSZTÖNDÍJAS AZERI IDECSÁBÍTÁSÁNAK SZÁNDÉKÁRÓL DÖNTÖTT, HOGY AZ A...

Ha még kollégista lennék, ebben a pillanatban dezertálnék egy másik kontinensre - na, nem Ázsiába, inkább valamerre nyugatabbra, oda, ahol a józan ész és a normalitás látszatának a látszatára talán valamicskét még adnak, de legalább is nem importálnak egy kollégiumi gyilkosság után még több fiatalt a gyilkos nációjából, még akkor sem, ha előítéletesnek lenni csúnya dolog.

G. Fodor Gábor pedig már fogalmazza is blogbejegyzését: "Van egy erkölcstelenség. A liberálisok találták fel. Rasszizmus a neve. Most is élnek vele. Akik élnek vele, mindig is élni fognak vele. A válságban különleges megoldások kellenek. Férfias, szokatlan megoldások. Új módszerek. Félelmet nem ismerőek. Izgalmasak. Ettől szép a világ, hisz ahogy Krasznahorkai is mondta: telikakurvaélet."

Te, és azt hallottad, hogy az iPhone5-re könnyedén telepíthető a V for Vendetta: The Vigilante legújabb verziója? És a csúcstechnológiának köszönhetően már éjjel-nappal lehet gémelni a cuccon töltés nélkül, bizony, ez már a technikai fejlődés legmagasabb fokozata.

És igen, rohadt jó a játék, az új iPhone-nal együtt már a jóságnak azt a színvonalát képviselik, aminek hatására az ember automatikusan menő lesz, mert értitek, ha valakinek iPhone-ja van, arra a többiek is úgy fognak tekinteni, mint egy iPhone-nal rendelkező személyre. A gémtől meg csak királyabb leszel: ez az anonymous-os vérbosszú dolog ma nagyon adja, de komolyan.

Meg most üzent a nemzetközi szervezet is, azt mondták, ne merje őket senki terroristáknak nevezni, meg hogy mivel a rendőrség letartóztatta a magyar hackereket, ezért holnap számíthatunk a robbantgatásaikra. Persze csak netes akciókról van szó, nem valóságos bombázásról, mármint abban a valóságban bekövetkezőről, amiben mi is élünk itt, a Mammut2-ben.

De mekkora arcok már ezek az Anonymous-osok, nem? A Harcosok Klubja szövegét egy az egyben elnyomni igen csak faszántos dolog, és nagyon igazuk van, az emberek ma már csak fogyasztók, a hatalom meg bassza meg! Csak szívatni tudják a kisembert, aztán csodálkoznak, ha a fagyi visszanyal? Megnézhetik majd magukat, amikor majd nemcsak lefagy a honlapjuk, meg vicces feliratok jelennek meg rajta, hanem az egész internetes adatbázisuk semmisül meg. Kurva jó, mint egy kémes-titkosügynökös játék alapsztorija, bazmeg!

De kíváncsi vagyok tényleg, mit terveznek honlapra, akarom mondani holnapra. Tuti egész nap fenn leszek a neten az új iPhone5-ösömön, mert ez ilyet is tud, hát nem elképesztő zsírság? Nem egy Nokia, annyi biztos, meg abban mi az extra, hogy az ember csak esemesezgetésre meg telefonálásra használja a mobilját? Ez a huszonegyedik század, ébresztő!

Ez a vérbosszú-dolog meg tényleg nagyon ott van! Mert mi nem hagyjuk magunkat! Mi vagyunk apu ökölbe szorult keze! Ne szórakozz azzal, aki a boltban megveszi az általad forgalmazott cuccokat! Ne húzd ki a gyufát nálunk, mert nekünk iPhone5-ünk van, és ezért is rohadtul menőbbek vagyunk nálad.

Szóval, várom, mi lesz ez a nagy durranás. Majd twittelem is, hehe, aztán jöhetnek a followerek meg a retweetek! Rohadt nagy állatság ez a modern technológia, ami lehetővé teszi, hogy bosszút álljunk névtelenül a szemét kormányokon meg sünökön, és azok ne tudjanak mit tenni ellenünk.
Mert mi Anonymous vagyunk, és légiót alkotunk, mint a pondrók, hehe. Meg persze klánokat, de ez már egy másik történet.

Törökország, Oroszország, Azerbajdzsán. A három keleti ország mindegyike otthagyta sáros lábnyomát a magyar történelemben - az első kettőtől a legfőbb jótétemény akkor ért minket, amikor több évtized (illetve másfél évszázad) után végre elhagyták hazánkat, míg utóbbi "csak" csúnyán átvert minket, amikor azt állította (valószínűleg olyasfajta cinikus röhögéssel bajsza alatt, mint amilyet a kínai miniszterelnök is hallatott A diktátorban, miközben Kínát demokráciának nevezte), "Ramil Sahib Safarov a legsúlyosabb büntetést kapja hazájában", amennyiben Magyarország kiadja neki a 2004-ben örmény társát lemészárló baltás gyilkost. Az eset ugyanis a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem kollégiumában történt.

Ezzel újabb fordulatot vett a kiadatások tragikomikus sora - eddig többnyire azért nyújtottak be hasonló kérvényt több oldalról, hogy 1) vagy elítélhessék az idegen országban bűncselekményt elkövetett személyt, akit hazájában nem büntettek emiatt (Francis Ciarán Tobin ír gázoló esete), 2) hazájában ítéljék el a személyt, aki idegen országba menekült az igazságszolgáltatás elől (lásd: az Ausztráliába szökött Charles Zentai ügye).
Olyanról viszont eddig nem nagyon hallottunk, hogy egy adott országban elkövetett gyilkossága miatt ülő személyt (aki a börtönben még rá is támadt az egyik őrre) kiadjanak hazájának, ráadásul pusztán gazdasági ígéretekre válaszolva mindezzel. Azt rebesgetik ugyanis, hogy Azerbajdzsán kilátásba helyezte: nagy mennyiségben fognak magyar államkötvényeket vásárolni, amennyiben Safarovot kiadják Azerbajdzsánnak. Mint mondták, nem kell félnünk, odaát is példás büntetésben fogják részesíteni az örmény társára támadó azerit - a KIM meg úgy látszik, el is hitte (vagy csak el akarta hinni), hogy tényleg azért olyan fontos Azerbajdzsánnak az egész, hogy ottani börtönben raboskodhasson hazájuk fia - nem pedig azért, hogy kegyelemben részesíthessék szóban forgó személyt, majd rögvest őrnaggyá léptessék elő.

Örményország és Azerbajdzsán között hosszú időre visszanyúló hidegháború zajlik, melyben a már említett Törökország utóbbit támogatja - hogyisne, volt már ott is örmény népirtás, kellőképpen bizonyították, mennyire elkötelezettek a témában.

Magyarországon ellenben évszázadok óta jelentős örmény kisebbség él - az asszimilálódott örménység mind kulturálisan, mind katonailag sokat tett hazánkért, magyar közkatonaként részt vettek ütközeteinkben, még két örmény származású magyar szabadságharcos vértanúnk is van 1848/49-ből: Kiss Ernő és Lázár Vilmos. Trianont szintúgy különösen megsínylette a magyarországi örmény kisebbség, ahogy a '45 után fokozatosan kiépülő szovjet diktatúrát szintén. Mégis megmaradtak, és a rendszerváltás után kissé meg is tudtak erősödni, bár számuk (nekik is) jelentősen megcsappant az évtizedek során.

A kormány mostani döntésével, gazdaságpolitikai megfontolások alapján, előbbiek méltóságát, anyaországuk tisztességét sértette meg, míg a számára tulajdonképpen soha semmi konkrétat nem tett Azerbajdzsán felé gesztust gyakorolt - hogy ők rögtön első lépéseikkel hülyét csináljanak belőlünk. Ellenben az örmény miniszterelnök máris bejelentette, hogy minden diplomáciai kapcsolatot megszakítanak velünk, Örményországban pedig dühükben magyar zászlót tapostak ottani fiatalok. Ez utóbbiért egyébként örmény állampolgárok sem győztek bocsánatot kérni Facebookon, ahol magyarok szintén sajnálatukat fejezik ki a történtek miatt. A két ország állampolgárai tehát ismét bizonyították, hogy mikroszinten képesek eztán is kifejezi azt, amelyre hosszú-hosszú (közös) történelmük megtanította őket.

Érdemes kicsit belegondolni abba is, kik azok, akik mindeddig hangoztatták a keleti nyitás politikáját, és racionálisan, történelmünk felől megítélve miféle haszonnal kecsegtethet mindez. Bizony, a Jobbik kardoskodik évek óta az azeriek-törökök-oroszok (újbóli) érdekszférájába való kerülés mellett, melynek kapcsán, ha ők komolyan gondolják, hogy egyenrangú felek lehetünk valaha is, hát a legszelídebben is csak annyit mondhatunk, hogy nemzeti radikáliséknak a maradék eszük is elment.
De minimum érdekes az is, hogy csupán a pénz miatt hajlandóak megfeledkezi évezredes múltunkról a dicső hazafiak, és képesek lennének ilyen erkölcstelen, autoriter hatalmakkal mosolyogva üzekedni - miközben tragédiák sorát "köszönhetjük" nekik. A Jobbik ezúttal is kimutatta foga fehérjét, amikor a hazánkért korábban mér tényleg tett örményekkel szemben Azerbajdzsán mellett foglalt állást - elvtelen, gazdasági okok miatt, melyek amennyire légből kapottak, annyira valószerűtlenek. Persze, tőlük mit várna az ember, minthogy az alaposan átmosott, vértől csatakos pénzből építenék fel saját kis fellegvárukat, melyet néha azonosítanak a nemzettel, rejtély, miért. De az is rendkívül kacagtató, mennyire cinikus módon képesek adott esethez igazítani saját értékrendjüket: ha a vörös csillagot viselőt mentik fel nemzetközileg, akkor rögvest elhatárolódnak Brüsszeltől-Nyugattól-globalizmustól, de ha éppen ők hivatkozhatnak nemzetközi egyezményekre, hát nem restek azonmód így is cselekedni. A Fidesz butácska szóvivőjével karöltve.

Hogy a Fidesz valóban elhitte, hogy ez a politika valóban vihet minket valahova, az azt mutatja, hogy az elmúlt ezer éves történelmünkből - a hangzatos, nemzeti ünnepek alkalmából előadott szólamok ellenére - semmit sem tanultak. Azt, hogy nekünk - hatalmi megfontolások így vagy úgy - mindenképpen a Nyugat oldalán a helyünk, mára elég könnyű belátni - de ha valakinek ez nem ennyire egyszerű, hát elég csak a legalapvetőbb morális elvárásokra gondolnia - és nem kiadnia egy baltás gyilkost hazájának, ahol aztán hősként ünnepelhetik.

Nem, nem kérünk Azerbajdzsán pénzéből, nem kérünk Azerbajdzsán segítségéből, nem kérünk Azerbajdzsán jópofizásából. Az örmények már bizonyítottak, nekik viszont minden egyes nap köszönettel tartozunk hazánkért tett erőfeszítéseikért.
A keleti fordulat politikája most bizonyította végképp, hogy nem lehet pusztán gazdasági jellegű - bizony nekünk is rendesen be kell mocskolnunk magunkat, hogy az ottani, fényesen csillogó aranyrögökhöz férhessünk. Erre viszont nem bólinthatunk rá!

A Norvégiában jelenleg kiszabható legmagasabb büntetést rótták ki a tavaly nyáron hetvenhét embert meggyillkoló Anders Breivikre - ami jelen esetben huszonegy év börtönt jelent. Ez minősül (többek közt) Norvégiában is az életfogytiglani börtönbüntetésnek. Mint ismeretes, a tettes elfogása után hónapokon keresztül arról folyt a vita, beszámíthatónak minősül-e Breivik, ami itt nagyon is lényeges kérdés volt - ha nem, akkor ugyanis élete végéig pszichiátriai gyógykezelés alá helyezhették volna.

Persze, a tudomány jelen állása szerint Breivik beszámítható, ami hivatalosan annyit tesz: "tudja, mit cselekszik", a valóságban viszont nem jelent többet annál, minthogy "képes beazonosítani saját cselekedeteit, rendelkezik a megfelelő kognitív képességekkel". Azonban Breivik a pszichológia felől nézve is személyiségzavarosnak mondható, hiszen érzelmi empátiája folyamatosan zérónak mondható, azaz Anders Breivik - immár - gyakorlott pszichopata. Mit jelent mindez? Az empátiáért felelős agyi áramkör zavara váltja ki egyes emberekből azon érzelmi reakció hiányát, hogy ha elveszik valakinek az életét, azzal kirekesztik magukat az emberi működés keretei közül - ha pedig tömeggyilkosságot követnek el, azzal ez a feloldhatatlannak tűnő érzet (önként való kilépés a humánum belső működéséből) meg kell semmisítse a külső létezés lehetségességét is - azaz a bűnösnek öngyilkosságot kell elkövetnie, mert nem tehet másként. Hogy Breivik nem így cselekedett, hovatovább büszke tettére, az éppen hogy azt mutatja: nem minősül emberi mértékkel mérve beszámíthatónak, még egyszerűbben mondva: azért nem épelméjű, mert kognitíve képes felismerni, mit is cselekedett.

Persze, erre jön rá az ideológiai máz, tehát az az indoklási alap, amelynek köszönhetően Breivik felül tud kerekedni saját borzalmas tettén - mondhatni, a modern kori Raszkolnyikov, köszönhetően világnézeti összetettségének (kavarodottságának), ki tudja magát vonni az önmagában vett gyilkosság jelentése alól. Azaz: Breivik képes úgy értékelni, hogy ő Utoya szigetén nem értelmetlen módon lemészárolt rengeteg fiatalt, akik csupán egy nyári táborban vettek részt - ehelyett huszonegyedik századi harcosként próbált "védekezni a multikulturalizmus, illetve a tömeges bevándorlás" ellen. Ebben az esetben viszont a korábban elismert kognitív képességek kérdőjeleződnek meg: azzal, hogy nem azon célszemélyeket támadta meg, akik logikusan következnének (egyébként rendkívül logikátlan) érvrendszeréből, bizonyította, hogy nem képes a legalapvetőbb következetességre sem egy emberi ésszel felfoghatatlan bűneset kivitelezése során: tehát, még ha képes is külsődlegesen beazonosítani saját cselekedeteit, illetve abbéli látszólagos motivációit, mégis a leginkább a borderline személyiségzavar jeleit hordozza magán: ez pedig egyet jelent azzal, hogy nem képes felmérni tettének valódi súlyát, az abból fakadóan rá nézve elkerülhetetlen összeomlást, illetve nem tudja előrejelezni azt sem, mely cselekedetek fognak hozzájárulni szándékának eléréséhez. Újra bebizonyítva: Anders Breivik azért nem beszámítható, mert nem ölte meg magát rögtön a gyilkosságok után.
Ahogy egyébként a Columbine iskolai mészárlás után cselekedtek 1999-ben az elkövetők: tizenkét ember halálát okozta, majd a legvégén magát is fejbe lőtte a két tizenéves elkövető. Ők nem kerestek eszmei indokot a gyilkosságokhoz, ezért hát világosan látták azokat a saját jelentőségükben, emberi/társadalmi valójukban - így meg kellett ölniük magukat is. Ahogy azt Breiviknek is tennie kellett volna, ha nem talált volna ideológiai magyarázatot iszlámellenességében, a szélsőjobb ölelésében - ha ebből le tudna vetkőzni, akkor nézhetne szembe az értelmetlen öldöklésével, és értené meg, hogy ezek után ő sem élhet már tovább. Ekkor bizonyulna Breivik beszámíthatónak.

De ezen túlmenően érdemes kicsit elgondolkodnunk a norvég "igazságszolgáltatás" impotenciáján is: Sitkei Levente hozza példaként az 1993-ban elítélt Varg Vikernest, aki metálzenészként ölte meg saját társát, egy korábbi konfliktust zárva le ily brutális módon. Bár ő is hordozza magán a Breivikre jellemző viselkedésmintákat - társadalomellenesség, fajelmélet, xenofóbia -, a gyilkosságot nem ideológiai okokból követte el: ő önvédelemként könyvelte el magában azt, hogy az éjszaka közepén felkereste otthonában korábbi barátját, és felelősségre vonta, miért is híreszteli az úton-útfélen, hogy el akarja tenni Vikernest láb alól. Ezek után viszont utóbbi volt az, aki először támadólag lépett fel: a meggyilkolt Øystein "Euronymous" Aarseth a lakásba hátrált, Vikernes elmondása alapján "fegyverért rohant", így megvolt a kellő belső motiváció arra, hogy a Burzum név alatt lemezeket kiadó Vikernes legyen az, aki először csapást mér a másikra. Azaz ő az életösztönre hivatkozva vonta ki magát a másik életének kioltását jelentő tett alól: arról győzte meg magát, hogy nem volt más választása, csak egyikük maradhatott életben, és hogy erről tulajdonképpen a másik fél döntött így.
Varg Vikernest szintén huszonegy évre ítélték. Mégis annak ellenére szabadulhatott tizenhat év után, hogy közben egyszer meg is szökött a börtönből (egy lopott autóban kapták el jelentős mennyiségű fegyverrel a csomagtartóban), és rabsága alatt folyamatosan hangoztatta társadalomellenes, destruktív nézeteit. Mégis távozhatott, jó magaviseletre (?) hivatkozva.
Bár korábban nem volt ideológiai magyarázata tettének, ne legyenek kétségeink afelől, hogy ha úgy hozná számára az élet, újra képes lenne ölni, immár a Breivik-féle indokolással megtámogatva.

Mégsem ez a lényeges, hanem hogy Vikernes egy gyilkosság után a jogerős ítéletnél öt évvel korábban szabadult, miközben a szökésért elvileg még hozzá is csaptak büntetéséhez több mint egy évet. És ez utóbbi meneküléséről se legyenek romantikus elképzeléseink: a norvég metálzenész nem alagutat fúrt magának cellájában, hanem szabadon eltávozhatott egy rövid időre fogságából - csak aztán éppen nem érkezett vissza.
Vegyünk egy nagy levegőt, és ismételjük el magunkban: igen, Norvégiában egy gyilkos szabadon kisétálhat a börtönből, azzal a kikötéssel, hogy azért záros határidőn belül térjen vissza a büntetés-végrehajtási intézetbe.

Hovatovább, Varg Vikernes a börtönben kapott egy szintetizátort is, melyen ez idő alatt két albumot is komponált - ezek ugyanúgy a nagyközönség elé kerülhettek, ahogy a népekről alkotott különféle okfejtései is.
És ha már korábban cellát említettem, érdemes azt is szemrevételezni, miféle helyen raboskodott a zenész: így nézett ki lakhelye, mely kollégiumi szobának inkább volt tekinthető, mintsem börtönbéli helyiségnek.

Anders Breivik a tömeggyilkosságért ugyanannyit kapott, mint Varg Vikernes az egyrendbeli emberölésért (plusz nála be volt számítva némi templomgyújtogatás is). Most azt mondják, ez a büntetés később meghosszabbítható lesz, ha az elkövető továbbra is "veszélyt jelenthet a társadalomra". Nem tudom, sírjak-e vagy nevessek. Varg Vikernes talán nem jelentett veszélyt rá? Mit kell tennie Breiviknek, hogy azt jelentsen? A világsajtót bejáró közleményében egy évvel szabadulása előtt kijelentenie: alig várja, hogy újra gyilkolhasson?

Hogy Norvégiában nem voltak képesek egy ilyen borzalmas cselekedet után adott esetben módosítani a törvényeken, vagy emberiségellenes cselekedet alá vonni a tavalyi tömeggyilkosságot, az mindennél többet árul el jogszolgáltatásuk impotenciájáról. Huszonegy év börtön ezért az emberi ésszel felfoghatatlan gonosztettért? Ártatlan gyermekek lemészárlásáért? És a híradások alapján, bár internethozzáférést nem fog kapni, de offline elérhetővé teszik számára a Wikipédiát, illetve nyugodtan írhatja és közzéteheti eztán is elborulásait - nehogy bárki is azt higgye, hogy akár huszonegy évre is kizárhatja életéből Anders Breiviket.

Életfogytiglani börtönt Breiviknek, az egyetlen elfogadható ítéletet, akárhogyan is!

Párbeszéd Amerikában, 1956 ősze

- Te, mit szólsz, hallottad, amit ezek a magyarok vagy kik műveltek ott az országukban most októberben?

- Ja, nem tudják ezek, mi az a rend. Ahelyett, hogy ülnének a seggükön, és örülnének annak, amijük van. Nem szent ezeknek a köz nyugodalma sem. Megérdemlik, hogy a ruszkik alaposan a helyükre tegyék őket, és néhányakat fel is akasszanak.

*

Na, körülbelül ezen a színvonalon fejtik ki egyes kommentelők a véleményüket Pussy Riot-ügyben, ráadásul főleg a jobboldal tájékáról. Gratulálok, szabadságharcosok népe, megint mindenki következetesen képviselte azt, amit a világról, szabadságról és emberségességről gondol.

A címen túl felesleges is ezt cifrázni. Már az év elején elkövetett "garázdaságért" az azóta előzetesben eltöltött fél év is sok volt, de a most megítélt két év nem csak, hogy nevetséges, de mérhetetlenül felháborító, abszolút értelmetlen.
Szabadságot, tisztességet, emberséget!

Dear Hugh Grant,

We're a huge fan of you and we would like to have an autographed photo from you. Would you please send us one? And we would also like to let you know that Hungary isn't a dictatorship. The situation of the hungarian media is very special, but it doesn't mean that the state controls the press - a positive proof that Nepszava couldn't call Mr Orbán "Kedves Vezető" if Fidesz (the state) were ruled the media. It's evidence. For more evidence, we'll send you a leaflet about the very speacial situation in Hungary (2/3, Bekemenet, last eight years, etc.) - the viewers of Only the Wind in the Berlinale were also happy to get to know the justice of the hungarian government. And Istvan Palffy (hungarian parliamentarian, KDNP) also want to send you the word that you think you're still the british prime minister (as you were in Love Actually). But you aren't. You are just an actor! I hope you understand that we say.
Thanks in advance!
Bye,
Ferenc Kumin (international communication, Hungary)


Ha ez megvan, jöhetnek a belföldi levelek is:


Kedves Parti Nagy Lajos,

Értesültem róla, hogy az Élet és Irodalomban hetente megjelenő Magyar Mesékben ön miniszterelnökünket folyamatosan kerálnak, illetve I. Fülkefornak nevezi. Nyilván ön is tudja, hogy igazából sem királynak, sem Fülkefor néven ismert uralkodónak nem mondható Orbán Viktor. Valójában ő csak a jobbközép miniszterelnöke ennek az országnak, melynek államformája továbbra is köztársaság, amint azt az Alkotmányban is olvashatta.
Bár ön viccesnek találhatja, de szeretném azt is leszögezni, hogy "Matolcsy uramra" nem jött rá a 'feritélhetnék". Messzemenőkig visszautasítom az ön vádaskodását, miszerint "ki mint él, úgy feritél". Ez nem igaz, Magyarországon két éve kemény munka folyik, Feri meséjét szerencsére már csak egy igen szűk rétege hiszi el a társadalomnak.
Tisztelt Parti Nagy úr! Bizonyára ön is tudja, hogy két év megfeszített munkájának eredményeként jöhetett létre a végtörlesztés, az Erzsébet-utalvány és a tíz pontos akcióterv. Kérem, gondoljon ezekre is, ne csak "Matolcsy uram" jobb agyféltekéjére, illetve a "fasisztákra". Higgye el, ön is jobban fogja magát érezni.
Üdvözlettel:
Selmeczi Gabriella, a Fidesz szóvivője

A bejegyzés fő kérdésére egyelőre még nem kaptunk választ: fenntartható-e továbbra is a nemzetállamok Európája, vagy föderatív szerveződés szükséges, így létrehozva az Európai Egyesült Államokat, ezzel is megmentve az Európai Uniót a jövőnek.
Amellett fogok érvelni, hogy az EU jövője jelentős mértékben attól függ, sikerül-e ez irányba lépéseket tenni, vagy megmaradunk a jelenlegi rendszerben, ezzel is erőteljesen valószínűsítve, hogy az EU szétesik. Tehát a fő kérdés véleményem szerint az, hogy szeretnénk-e, ha az Európai Unió fennmaradna a jövőben is, ami pedig ahhoz a kérdéshez vezet el, hogy miféle előnyünk származna a különálló államokra tagolódó Európában mind nekünk, önálló nemzetállamnak, mind a kontinensnek.

Elsőként azt a kérdést kell feltennünk magunknak, hogy létezik-e az a bizonyos egységes Európa. Nem tudunk ilyesmiről – válaszolnánk gyorsan, gondolva itt a kulturális eltérésekre, melyek csakugyan fennállnak az eltérő történelemből és hagyományrendszerből fakadóan például Görögország, Magyarország, Finnország és Franciaország között. Nem állíthatjuk, hogy jelentős egyezést mutatna egy spanyol, egy dán, egy lengyel és egy szlovák ember identitástudata: eltérő a napi rutinjuk, hitük, szokásaik különböznek, másként tekintenek Európa elmúlt ezer évére. Hivatalosan nincs közös nyelvük, bár tudjuk persze, hogy ma már egyre ritkább, hogy egy európai állampolgár ne beszélne legalább angolul, és a német és a francia is egyre elterjedtebbé válik a kontinensen. De ettől még mások vagyunk: az angolok higgadtak és szarkasztikusak, az olaszok bőbeszédűek és temperamentumosak, a magyarokról pedig az a sztereotípia alakult ki, hogy pesszimistábbak a többieknél, hajlamosabbak a depresszióra. De vajon létezik ezek mellett egy közös európai identitástudat is? És ha igen, miben áll ez?

Tény, hogy az Egyesült Államokkal ellentétben itt mindig eltérő jellegek és érdekek keresztezték egymást, és sosem jött létre az Európai Unió ellenére sem az a fajta egységesség, ami az USA-ra jellemző.
Ellenben megalakult egy olyan szervezet, mely elsődlegesen a békés együttélés megalapozását tűzte ki célul, másrészt a közös fellépéssel igyekezett érvényesíteni érdekét a világgazdaságban. És éppen ez az, ami miatt ma szükségessé vált egy szorosabb európai kötelék kialakítása: a politikai hatalommal párhuzamosan kialakult egy másfajta hatalom is: a hitelezés és a hitelminősítés hatalma, az a rendszer, mely nemzetek felett áll, és akár képes egy egész államot is a csődbe vezetni, pusztán önös érdekei által vezérelten. Ma képes három hitelminősítő cég leértékelni egy állam hitelezését, aminek hatására a befektetők elfordulnak attól az országtól, és emiatt még inkább leértékelődnek az állam részvényei: ördögi kör, melynek végén az államcsőd áll, aminek súlyos következményeit már a bőrükön érzik meg a polgárok: befagyasztott számlák, infláció, tömeges elbocsájtások, de egy esetleges polgárháborút is maga után vonhat ez, ha valóban bekövetkezik.

Adott egy nemzetek és az Európai Unió felett álló réteg, mely úgy érvényesítheti törekvéseit az államokkal szemben, ahogy ő akarja: miniszterelnök-váltást hozhat létre uniós tagországokban (Olaszország, Görögország), kényszerítheti az egyes államokat gazdaságpolitikájuk megváltoztatására, és a befektetői réteg elpártolásával való fenyegetés segítségével okozhat rendkívüli financiális válságokat egyes államokban.

Mit lehet tenni ebben az esetben? Nem vitás, hogy egységes EU-fellépés lenne szükséges ahhoz, hogy az egyes tagállamok védve legyenek az efféle kényszerlépésektől: a nemzetközi tranzakciós adó (Tobin-adó) bevezetése akkor lenne lehetséges, ha azt az egész Európai Unió elfogadná, emellett szorosabbra kellene venni az együttműködést is gazdasági téren. Vagyis a nemzeti szuverenitás e téren gyakorlatilag megszűnne. Más kérdés, hogy ez miként képzelhető el jelenleg, amikor az euró még nem is került használatba az egész unióban, de az említett réteggel szembeni védelem csak úgy lenne lehetséges, ha a nemzetállamok mindegyike feladná szabadságát, és átruházná egy központi hatalom számára azt. Ismerős történet, nem igaz?

Valóban egész hasonló dologról van szó, mint mikor az adott ország állampolgárai mondanak le bizonyos jogaikról az állam számára, és kötik meg a társadalmi szerződést annak érdekében, hogy az egyes személyek védve legyenek a külsődleges támadásokkal szemben. Az Európai Unió országainak is ezt kellene tennie ahhoz, hogy sikeresen megvédjék az egyes tagállamokat: kérdés, hogy maga az Unió meg akarja-e védeni őket, és hogy felismeri-e minden egyes tagja, hogy e nélkül a támadásokkal szemben védekezésképtelennek fog mutatkozni mindenki.

De vizsgáljuk meg inkább azt: fennáll-e jelenleg az a fajta tagállami szuverenitás, amelynek lebontásától óva intjük magunkat, elutasítva ez által a gondolatát is az Európai Egyesült Államoknak. Azt láthatjuk, hogy Görögországba uniós biztost szándékoznak küldeni, aki felügyel az előírt megszorítások következetes betartására; azt látjuk, hogy Olaszországban Mario Monti képében kineveznek egy olyan miniszterelnököt, aki a pénzpiacok érdekeit nagyon is a szeme előtt tartja; azt látjuk, hogy Magyarországon bizonyos előírások betartásához kötik azt, hogy a Nemzetközi Valutaalap (IMF) egyáltalán a tárgyalóasztalhoz üljön velünk, és készenléti hitelt vehessünk fel tőlük.
Ma Európában gyakorlatilag nem létezik az a nemzetállamok szintjén élő szuverenitás, amely az egyéni financiális politika gyakorlatához szükséges lenne, vagy alkalmas arra, hogy a külső érdekekkel ellentétes döntéseket hosszú távon alkalmazni tudjuk a gyakorlatban is.

Ma nemzeti szuverenitás az Európai Unión belül eleve nem teljes mértékben áll fenn: hiszen a szuverenitás azt takarja, hogy mindenki saját belátása szerint alakíthatja államának (gazdasági) politikáját, és az semmiképpen nem vezethet ahhoz, hogy külső erők emiatt büntethessenek minket (hitelezés megtagadásával, hitelképesség leminősítésével, stb.).

Ezért is merült fel egy európai hitelminősítő cég beindításának gondolata, illetve az egységes gazdaságpolitika kialakításának ideája, mely szükségszerűen maga után vonná azt, hogy a megmaradt szuverenitásunk e téren egyszerűen elpárologjon. Megérné ez mindenkinek, sok változást hozna a mostani helyzethez képest?

A nemzetállamok húzódoznak. Korábban is temették már őket, ma pedig épp úgy virulnak, mint századokkal korábban: a legkisebb jelét sem mutatják annak, hogy az egységesülést pozitív történésként könyvelnék el. Ráadásul felemelkedőben van Európában egy radikális jobboldali pártcsalád, mely EU-szkepticizmusával és a nemzetállamiság szerepének hangsúlyozásával véteti észre magát, és kap egyre nagyobb képviseletet az európai demokráciák parlamentjeiben. Azaz: az európai emberek is egyre nagyobb számban utasítják el a jelenleg fennálló közös rendszert is, és még inkább a széthúzás, az egyéni érdekek érvényesítése felé húznak.

Görögországban a mostani, 2012-es májusi választásokon minden korábbinál több szavazatot kapott a radikális baloldali és a radikális jobboldali párt, amelyek mindegyike elutasítja az Európai Unió diktátumainak betartását. Franciaországban minden korábbinál többen szavaztak a Nemzeti Frontra, mely ugyan némileg visszavett radikalizmusából az utóbbi évtizedben, de Marine Le Pen képében szert tettek egy újabb karizmatikus vezetőre, aki elutasítja az Európai Unió rendszerének hosszú távú fennmaradását.

Sokan nemhogy a még nagyobb egységesülésre nem vevők, de a mostani rendszert is elutasítják, és visszatérnének a tisztán nemzetállami keretek közé. Volna erre lehetőség? Azt egyelőre senki nem tudja megjósolni. Annyi biztos, hogy a nemzetközi pénzhatalom nem lenne túl barátságos egy Európai Unióból kilépő tagállammal: gyakorlatilag biztosra vehetjük az államcsőd beütését, amelynek következményei szintén felmérhetetlenek.

A kulturális sokszínűség megszűnése, az uniformizált Európa viszont minden bizonnyal csupán rémkép: a schengeni övezet egyre növekvő méretével, a szabadon beutazható és könnyebb külföldi munkavállalást biztosító Európa sem hozta magával a rettegett önfeladást és kulturális egységesülést – szerintem ettől a jövőben sem kell tartanunk.
Mégis komoly lemondást jelentene minden tagállam részéről, ha fiskális politikájáról lemondva egy közös EU-s gazdaságpolitika mellett foglalna állást, és arra a következtetésre jutna, hogy máskülönben nem védhetőek meg a tagállamok az összeomlástól.

Persze az összeomlás nem evidens abban az esetben, ha a jelenlegi rendszerben folyik tovább az Európai Unió és tagállamainak sorsa – csupán védtelen marad mindenki a külsődleges tényezőkkel szemben – a jelenlegi bizonytalan helyzetben pedig nem biztos, hogy a békés konszolidáció lenne a legmegfelelőbb válasz.

Az Európai Unió létrejöttének egyik oka volt, hogy megegyező érdekek mentén vegyen részt a világpolitika folyásában, és hogy minden külső problémával szemben hatékony közvetítő közeg legyen a tagállamok számára. Betölti-e ma is az EU ezen funkcióját? Megvan-e a kellő szolidaritás az egyes állampolgárokban ahhoz, hogy a másik állam érdekében áldozatot vállaljanak? Ha megnézzük a görögök és németek példáját, azt látjuk, hogy nem igen tartható már fenn sokáig a mostani rendszer: a görögök dühösen utasítják vissza a németek által szorgalmazott megszorító politikát, a németek igazságtalannak tartják, hogy nekik kelljen megfizetniük a görögök adósságát úgy, hogy utóbbiak nem igen hajlandóak további erőfeszítéseket tenni a fellendülés érdekében.

Henry Kissinger azt kérdezte egykor, kit is kellene vajon felhívnia, ha Európával szeretne beszélni. Ma többen is állítják, hogy a jelek szerint a németeket: ez viszont a 2012. májusi német tartományi (vesztfáliai) választásokat nézve nem sokáig maradhat fenn, ráadásul Franciaországban is leváltották a németek politikájával egyetértő Nicolas Sarkozy-t, helyére egy, a növekedést a megszorítások elé helyező baloldali politikust (Francois Hollande) megválasztva.

Hogy magának az Európai Uniónak mennyi ideje van hátra, azt sejteni sem lehet. Hónapjai, évtizedei? Jelenleg bármi lehetséges. Az egyes parlamentek az állampolgárok választása révén azt mutatják, hogy a nemzetállamok korát, akárcsak a ’80-as évek végén, most sem érdemes temetnünk.

Tisztában vannak-e azzal a görögök, jelen helyzetben milyen rendkívül súlyos következményei lehetnek tetteiknek?

Hogy a politikusaik nincsenek, arról mér rég meggyőződhetett Európa és az Unió nagyobbik része. A gazdasági körülményekre fittyet hányó nepotizmus és ebből fakadó dilettantizmus jellemezte az utóbbi években a hellén kormányzást, aminek a gazdaság és a társadalom erodálódása lett a következmény, illetve Lukasz Papademosz képében egy uniós biztos (Európai Központi Bank volt igazgatója) került a miniszterelnöki posztra.

Mindhiába: a most májusban tartott választás eredménytelennek bizonyult, és a győztes párt, a konzervatív Új Demokrácia nem volt képes koalíciót alkotni az ő unióbarát politikáját (ti. a pénzügyi mentőcsomag elfogadása) egyáltalán nem akceptáló szocialista Paszokkal - új választást kellett tehát kiírni. Ez fog megtörténni most vasárnap, és szinte garantálható, hogy a múltkorihoz hasonló arányok fognak megismétlődni: győz az Új Demokrácia, vagy akár a radikálbalos Sziriza, és megint nem akar majd senki együttműködni senkivel, ami gyakorlatilag  egyet jelent a görög államcsőddel, az eurozóna elhagyásával, és akár a közös valuta és az EU szétesésével is.

Jó kis felelősség, nem igaz? Amiről - a korábbi kérdésre visszatérve - tényleg nem annyira szerencsétlen görögök tehetnek, mintsem korrupt, a költségvetési adatokat meghamisító, elképesztő hiányt és adósságot felhalmozó politikusaik, akik még most, a szakadék szélén táncolva is azzal vannak elfoglalva, hogy az egységkormány "tipikus szocialista megoldás, tüzet akarnak a vízzel keresztezni" (Sziriza-álláspont), illetve hát itt vannak ezek a médiakedvenc neonáci arany hajnalosok, akiknek izomagyú képviselői számára az jelenti a legésszerűbb válságkezelést, hogy egy televíziós adásban össze-vissza pofozzák a radikálbalos képviselőasszonyt, illetve felállíttatják az újságírókat, mikor vezérük, az elmebeteg Dr. Moreau-utánzat érkezik a terembe.

Közben a patikákból már gyakorlatilag lehetetlen orvosi vényre gyógyszert szerezni (ki kell fizetni mindenképpen a beszerzési árat, ha van egyáltalán raktáron a szükséges szerből), a munkanélküliség húsz százalékra duzzadt, és a legújabb hírek szerint átlag napi egymilliárd eurót vonnak ki betétesek a bankokból.

Mi történik, ha most sem tud egy épkézláb kormány felállni? Megint ki kell írni egy új választást, aminek esetén szinte száz százalék az államcsőd, hiszen bérekre, nyugdíjakra, gyógyszerekre július közepéig maradt pénze az államnak. Fejük felett görög vélekedések szerint Damoklész kardjaként lebeg az uniós mentőcsomag, melyet az Új Demokrácián kívül szinte egy nagyobb párt sem szándékozik elfogadni, és még talán ők is újratárgyalnának belőle egy-két pontot. Ugyan a francia államfő, Francois Hollande nemrég úgy nyilatkozott, hogy ez nem is olyan elképzelhetetlen, de az EU jelenlegi motorját alkotó németeknek és az IMF-vezető Christine Lagarde-nak erről egészen más elképzelései vannak: a segélycsomagot úgy kell elfogadni, ahogy van, és a görögök amúgy is fogják be a pofájukat, hiszen még adózni sem képesek most, mikor a haláltáncot járja államuk.

Ezen is jól látszik, hogy bár az állampolgárokat szolidaritásra és kitartásra szólítják fel több helyről is, az uniós vezetők sem túlságosan megértőek már a hellénekkel, és a megannyi válságstratégia ellenére ők sem tudják, mi fog történni a vasárnapi választások után. Márpedig az eurozónára is behatással lehet a görög csőd: az egész övezetben korlátozhatják a pénzfelvételt, visszatérhetnek a schengeni előtti állapotok, és akár a teljes euroövezet szétesésével is járhat, ha a görögök visszatérnek a megoldást szintén nemigen jelentő drachmához.

Itt tartunk most. Holnap választanak a görögök. Tőlük kaptuk mindannyian a demokráciát. Most ők is fogják elvenni tőlünk.

Kétségtelenül a címben megjelölt mindkét terminus egy eseményre vonatkozik, csak míg előbbi a magyarság traumájának megidézését hivatott szolgálni, addig a jelenleg életben lévő megnevezés valami pozitívra, valami olyanra próbál reflektálni, mely a számunkra végzetes történésből új életként kisarjadhatott. Ez pedig a magyar nép határokon átívelő összefogása, mely a mostani kormány által létrehozott kettős állampolgárságnak és a mai Trianon-emléknapnak köszönhetően talán még sikeresebb is lehet a jövőben.

Persze, ennek temérdek külső akadálya is van. Itt élünk hiszen Kelet-Közép-Európában, a revíziónak még a gondolatától is hidegrázást kapó nemzetekkel körülvéve, így ilyenkor fokozottabban is törekednünk kell arra, hogy saját tragédiánk felemlegetése mellett ne sértsük meg szomszédainkat, ne kérdőjelezzük meg őket létjogosultságukban. Ehhez érdemes leginkább azt alapul venni, hogy a versailles-i kastélyban aláírt békeszerződésbe foglalt területelcsatolások a nagyhatalmak érdekeit szolgálták. Vona Gábor, a Jobbik elnöke szokta erre mondani: ezzel sikeresen hintették el a békétlenség magvát itt Közép-Európában, miközben nekünk (és a szomszédos népeknek is) épp az összefogás jönne a legjobban. Ha sokban nem is, ebben egyet kell értenem Vonával.

A viszályt azonban nem csak az országok között sikerült ezzel hosszú időre megalapozniuk a vesztes világháború után minket szankcionáló döntéshozóknak. Sikerült újabb ürügyet szolgáltatni arra, hogy magyar magyarral is szembe kerüljön, és éles szembenállásokat gerjesztő viták alakuljanak ki, melyben mindkét fél sértetten (és sokszor az empátia teljes hiányában) igyekszik védeni saját igazát. De miről is folynak ezen kiengesztelhetetlen polémiák? Míg egyesek már túllépnének a történteken, addig mások a „csak az magyar, akinek fáj Trianon“ eszméjétől fűtve közösítenének ki a nemzetből mindenkit, akit a múlt árnyai már nem foglalkoztatnak túlzottan. Pedig hát elég egyértelmű ez, ahogy Ablonczy Balázs is írta még 2005-ben : „igazságtalan és kegyetlen békeszerződés volt-e a trianoni? Az volt. Kisebbségi sorba taszított hárommillió magyart? Abba. E tömeg sora rosszabbra fordult-e az impériumváltás után? Bizony ám. A nemzetközi viszonyokban következik-e ma ebből bármi? Aligha.” De természetesen magyarnak lenni mindig is többet jelentett, mint beragadni egyetlen tragikus pontba.

Nemzeti trauma volt-e a tatárjárás? Na és a mohácsi vész? Természetesen, ahogy az 1920 június negyedikével határainkon kívül rekedt 3,3 millió magyar ember sorstragédiája is. Ezt, azt hiszem, mindenki elismerheti.

Mindenképpen pozitív a Fidesz-KDNP azon szándéka, hogy a nemzeti összetartozás erősítésével igyekszik egységbe kovácsolni azt, amely a földrajzi határok tekintetében félő, már sosem lehet egy. Mert „harci menetre”, újabb háborúra egyértelmű, hogy nincs szükség, és mivel egyes vélekedésekkel ellentétben a békeszerződés nem válik semmissé száz év után, sokkal inkább igyekeznünk kell kulturális értelemben megteremtenünk nemzeti egységünket. Vajon ezzel valóban megvalósul az, amiről Théophile Delcassé egykori francia külügyminiszter beszélt? „Egy nemzet sincs megalázva azzal, hogy legyőzték, vagy hogy aláírt – késsel a torkán – egy végzetes békeszerződést. Becstelenné válik azonban, ha nem tiltakozik, ha tönkretételéhez maga is hozzájárulását adja. Nem a vesztés a bukás, hanem a lemondás.”  Vajon a föld az értékesebb vagy az ember? Mert hogy egyetlen magyar nemzettársunkról sem mondunk le, és nem is fogunk soha, az biztos.

Fenti kérdés merült fel mostanság Nyirő József irodalmi munkásságával kapcsolatban, amire Kálmán Olga ma az Egyenes Beszédben rendkívül konkrét választ adott: "nem lehet; van egy istentelenül jó írónk, aki egyébként náci - ilyen nincs, mert akkor eljutunk oda, hogy fantasztikusan jó festő volt Hitler".

Na mármost: ide nem azért nem fogunk eljutni, mert Hitlert a huszadik század legkegyetlenebb háborús bűnöseként, hatmillió zsidó haláláért vádolhatjuk. Sokkal inkább azért, mert Hitler középszerű festő volt. Senki nem fogja megpróbálni képzőművészeti alkotásainak okán rehabilitálni. Írói munkássága már relevánsabb kérdés - antikváriumokban kéz alatt adják-veszik a Mein Kampfot, egyesek náci nézeteik, mások az "ismerd meg ellenséged gondolataid" felvetés okán. Mindkét csoportnak csalódnia kell - a Mein Kampf borzalmasan száraz, unalmas mű, mely épp azért készülhetett el, mert a börtönben rettenetesen unták Hitler folyamatos agitálását, és amíg harcáról inkább írt, addig sem traktálta rabtársait érdektelen eszmefuttatásaival.

De ne szaladjunk ennyire előre, ugyanis jelen esetben "csak" egy olyan székely íróról van szó, aki szerepet vállalt a II. világháború utolsó magyar, nyilas kormányában, de korábban Göebbels-t is fennen dicsérte. Hogy lehetséges-e ezt elkülöníteni írói életművétől? Nem hogy lehetséges, de kötelező is.

Nyirő politikai szerepvállalása ugyanis teljesen lényegtelen művei tekintetében, ahogy egyetlen irodalmi alkotást sem ítélhetünk meg az alapján, milyen ember alkotta azt meg. Érdemes ismernünk természetesen az életrajzot is, de ez alapján nem söpörhetjük félre az 1924-ben született elbeszéléseket (Kopjafák), vagy az 1933-as Uz Bence című Nyirő-regényt. Megítélhetjük viszont irodalmi jelentőségük okán: a mértékadó irodalmárok szerint pedig ezek ugyan jól megírt, de középszerű, felejthető művek. Nem tudom, még nem jutottam el oda, hogy egy Nyirő-regényt is elolvassak, ahogy szerintem a most róla ítélkezők háromnegyede szintén soha nem vett a kezébe tőle semmit. A Magyar Narancs legutóbbi számának vezércikkében épp ezt rója fel neki: mivel hogy "senki nem olvassa őt", ezért Nyirő József, mint író nem is létezik. Nos, ez épp olyan elfogadhatatlan, szélsőséges állítás, mint az, hogy Nyirő lenne a huszadik századi erdélyi irodalom letéteményese. Na de ki állított ilyet?

Ablonczy Bálint és Rajcsányi Gellért is felrótta publicisztikájában a jobboldalnak, hogy veszélyes lehet a kulturális bezárkózás illetve Nyirő, Szabó Dezső és Wass Albert felmagasztalása csupán azért, mert korábban politikai okok miatt nem lehetett őket olvasni. Ismerjük a jelenséget: a Kádár-éra tiltott jelenségeiről egyesek a rendszerváltás után automatikusan elhitték, hogy azok valójában pozitív megítélés alá kell, hogy essenek, hiszen az átkos rendszerben amit megtagadtak, az rossz nem lehet. Nos, ezen nézetrendszer létezése ellenére sem gondolom, hogy a jobboldalon bárki számára is Nyirő testesítené meg Az Írót. Még talán Pozsonyi Ádám számára sem, aki nemrég a Demokratának írott publicisztikájában méltatta a Kopjafákat, sajátos vállalhatatlan stílusával körbeöntve persze.

De miért nem érdekes Nyirő nyilas parlamenti szerepvállalása, amikor irodalmi munkásságát próbáljuk megítélni? Épp azért nem, amiért Csáth Géza kapcsán sem fontos, hogy a morfin rabjaként lelőtte feleségét, vagy Verlaine esetében, hogy szerelemféltése miatt rálőtt Rimbaud-ra. Ahogy Louis-Ferdinand Céline írói munkásságának felmérésekor is lényegtelen az antiszemitizmus vádja.
Ők úgy tudtak kiváló alkotókká válni, hogy erkölcsi magatartásuk egy adott történelmi szituációban, vagy éppen emberi helyzetben felettébb szégyenletes volt.

Ahogy Nyirő esetében sem az számít, hogy antiszemita volt-e életében, hanem hogy művei milyen esztétikai értékeket hordoznak, vagy éppen nem hordoznak. Nála valószínűsíthetően inkább utóbbi felé billen a mérce. De egyáltalán nem azért, mert a Szálasi-féle Parlamentnek is tagja maradt.

 Ha jobban belegondolunk, teljesen jogos Románia aggodalma Nyirő József író székelyudvarhelyi újratemetése kapcsán. Ez ugyanis csak egy gigantikus terv első felvonása, melynek nyomán nyilas csapataink megindíthatják Trianon revízióját, és Székelyföld előbb autonóm, majd újra a magyar közigazgatáshoz tartozó területté válhat.

A terv pofonegyszerű: Nyirő után újabb fasisztának mondott jeles személyek újratemetésével bízzák meg Lukács Csabát, amely előbbi gondolkodók hamvai szintén valamely erdélyi településen kaphatják meg végső sírhelyüket. Ha kifogytunk a szélsőségesnek tartott írókból/költőkből/olimpikonokból/balett-táncosokból, akkor mi magunk kezdjük el terjeszteni bizonyos halott személyekről, hogy románellenesek voltak, és őket is újratemettetjük Székelyföldön.

A román hatóságok ugyan fokozottabb ellenőrzést vezetnek majd be, de a határon minduntalan csak üres urnákat és Wass Albert-mellszobornak látszó Károlyi-figurákat fognak találni, amiket kénytelenek beengedni országukba.

Ezek után Victor Ponta román miniszterelnök szlovák mintára elrendeli válaszcsapásként, hogy amely székely kérvényezi a magyar állampolgárságot, az automatikusan elveszti a románt. Ennek hatására alig marad román állampolgár Erdélyben, ami megfelelő alapot fog szolgáltatni a Magyar Gárdát látszólag elítélő, de titokban a Jobbikkal szövetkező Fidesznek, hogy megindítsa támadását.

Mondjuk az is lehet, hogy csupán egy nehéz sorsú erdélyi írónak szeretnék végre megadni azt a végső tisztességet, amit halálakor nem kaphatott meg. De az után a bohóckodás és szürreális hajtóvadászat után, amit Romániában rendeztek az eset kapcsán, ráadásul pünkösd előtt, el sem merjük képzelni, hogy csupán egy ártalmatlan újratemetésről legyen szó.

A francia elnökválasztás első fordulója után a francián kívüli sajtó számára a legérdekesebb fejleményt Marine Le Pen, illetve a Nemzeti Front (Front Nationale) harmadik helye, 18 százaléka jelenti. Új erőre kapott a szélsőjobb, ez még keménykezű apja, Jean-Marie Le Pen 2002-es legendás tizenhét százalékánál is jobb eredménynek számít. Minek köszönhető a fiatal, negyvenes éveinek közepén járó hölgy sikere, mi az, ami elhozhatja néhány éven belül egy új, radikálisabb hangot megütő erő felemelkedését Franciaországban?
Marine Le Pen minden populizmusával együtt is sokkal mérsékeltebb irányt képvisel, mint apja, így sikerrel szólította meg azon csalódott francia tömegeket, akik ugyan kevésbé hajlanak a szélsőséges megoldásokra, de úgy gondolják, nem mehet tovább, ami az V. Köztársaság elmúlt éveit jellemezte, és a jobboldal jelentős megújulásra szorul.
Ez az ifjabb Le Pen, és a Nemzeti Front stratégiája is ma: újraszervezni a meggyengült jobboldalt, egy karakteres, szenvedélyes női vezető segítségével sikeresen nyitni a korábban a Nemzeti Frontot elutasító konzervatív szavazók irányába is, ugyanakkor rendkívül antikapitalista, a rendszert maximálisan elutasító, oligarchák ellen tiltakozó politikájával a jobboldalon kívül is sokakat elhódítani az új erő frontvonalai mögé.

 

                                                                                                                  
A Jobbikkal való összevetés nem veszett fejsze nyele még akkor sem, ha a nyugati szélsőjobb teljesen más irányt is képvisel, mint magyar társuk: amire rájött a Nemzeti Front, azt itthon is próbálgatja a Jobbik egyre inkább népszerűvé tenni az emberek számára. A dolog pikantériáját még inkább kiemeli, hogy a hazánkban jelenleg folyó államfőválasztás során a Jobbik Morvai Krisztinát jelölte ismét, tehát a kvázi magyar Marine Le Pen-t: Morvai mind kiállásában, mind retorikájában igencsak hajaz francia kolleginájára. Ott márpedig úgy látszik, vevők erre a fajta temperamentumos nacionalizmusra az emberek, hát miért ne lennének Európa ezen csücskén?
Marine Le Pen sikerét az adja, hogy egyrészt képes egy fiatal, erős Franciaország képét megjeleníteni, amely bár kétségtelenül épít hagyományaira és a francia jellegre, mégis képes erőt sugározni, és egy pozitívabb jövőképet közvetíteni a szavazók számára.
Na de mi is ez a másfajta perspektíva? Kissé leegyszerűsítő, de a valósághoz közel álló szempontrendszer alapján mindezt a bevándorló-probléma, a kiszipolyozó bankok, az uniformizálódó és a kisembert semmibevevő globalizáció számlájára írhatjuk, mellyel szemben az egyenlőséget mindig is fontosnak tartó francia nép szívesen háborodik fel, illetve egyetért "mindenki elszegényedett, kivéve ők, a kiváltságosok"-féle dühöngés jogosságával.
Az új nyugat-európai szélsőjobb egyébként már teljesen más képet fest, mint évtizedekkel ezelőtti önmaga: egy Izrael-barát, iszlámellenes és euroszkeptikus oldal van feltörekvőben, mely most Marine Le Pen-nek köszönhetően valószínűleg sikeresen fogja megnyerni magának a Nemzeti Front-tal addig nem szimpatizáló rétegeket is.
Ráadásul a jobboldali elnökök után Franciaország némiképp besokallt a konzervatív vezetőktől: ezt a nem túl izgalmas, program tekintetében zsákbamacskát áruló François Hollande első fordulós győzelme mutatja, míg második helyen Nicolas Sarkozy érkezik alig három százalékkal lemaradva, így ők ketten jutottak tovább az elnökválasztás második fordulójába.
Jean-Luc Mélenchon sikerét emelik még ki többen, aki a szélsőbal zászlaját emeli magasba, illetve vicces módon még trockista jelölt is akad Nathalie Arthaud képében, ám ez már tényleg a futottak még kategória.
A szexi új szélsőjobb viszont nem valószínű, hogy gesztust fog gyakorolni a jelenlegi jobbos elnök, Sarkozy felé, hiszen mint már mondtam, szándéka a jobboldal leépítése és egy jóval előnyösebb pozíció kiharcolása - tehát minden esély megvan arra, hogy Marine Le Pen hívei nem fognak egy az egyben átszavazni Sarko-ra, sokkal inkább választják majd a baloldal jelöltjét, ezzel is kinyilvánítva negatív véleményüket a mostani elnökről és arról, amit politikájáról gondolnak.
Alábbi videó is jól mutatja ezt: akármikor tesz említést Sarkozyről Le Pen, mindegyre dühös fújolás a felelet, arra pedig, hogy a radikális szavazók a jelenlegi helyzet konzerválására szavazzanak, nincs sok esély.