Teadélután

A Klebelsberg Iskolafenntartó Központ (KIK), azaz az iskolák fenntartásáért felelős új intézet ideiglenes jelleggel megtiltotta az iskolaigazgatóknak, hogy közvetlenül nyilatkozzanak a sajtónak. Mint a hírek szólnak, a feltett kérdésre adott választ be kell küldeni a központba, ahol majd érdemben foglalkoznak vele, nem túl kényelmetlen-e, amit az adott igazgató elmondott, és kell-e egyáltalán foglalkozni az esettel.

Ezzel párhuzamosan az Eötvös Loránd Tudományegyetem, a Debreceni Egyetem, a Pécsi és a Szegedi Tudományegyetem eltiltotta hallgatóit a Magyar Hírlapnál való gyakornokoskodástól. Az ELTE Művészetelméleti és Médiakutatási Intézetének nevében György Péter által is aláírt állásfoglalás leszögezi, az emberi szabadságjogok melletti kiállás érdekében nem engedélyezik a hallgatóknak a napilapnál való gyakornokoskodást, ahogy nem engedik például ugyanezt a kuruc.info esetében sem.

Két hír, mely nagyon jól jelzi demokráciafelfogásunkat a rendszerváltás után 23 évvel. Megmutatják ezek egyúttal azt is, mennyire vagyunk képesek ma szétválasztani a szakmai és a politikai megnyilatkozásunkat, hogy ezzel aztán ne csak saját magunkról mutassunk fel egy negatív képet, de az általunk vezetett intézményről is. Mert ezek politikai állásfoglalások, az nyilvánvaló.

Ahogy az volt a Balatonalmádi két tannyelvű gimnáziumában lezajlott eset is, amikor az igazgató a tanulókat faggatta, mi a véleményük a diáktüntetésekről, valamint melyik tanáruk politizál az órán. Hogy most az igazgatók sem mondhatják majd el, amit gondolnak, megint csak hűen tükrözi, mit is gondolnak ma sokan a szabadságjogok gyakorlásának kérdéséről. A kádárista reflexek és korlátok tovább élnek, persze, miért is ne élnének: onnan hozták a mai negyvenesek és ötvenesek a szocializációs mintájukat, nem csoda hát, hogy nem sikerült alkalmazkodniuk a demokratikusnak tekinthető viszonyokhoz.

Persze, ehhez nem is kell túl lenni a negyvenen: Molnár Csaba, a Demokratikus Koalíció alelnöke például 1975-ben született, de, ha úgy adódik, nem rest egy párt betiltása mellett kampányolni, már pusztán demokratikus felbuzdulásból. Mert azt egy két százalékon lévő, baloldali párt fogja eldönteni, demokratikusnak tekinthető-e a 17 százalékos, demokratikus módon a Parlamentbe szavazott radikáljobbos mozgalom.

És úgy látszik, az ELTE média szakán pedig a nyilvánvalóan politikailag nem elfogult György Péter határozza meg, hogy hová mehet a hallgató gyakornoknak. A Magyar Hírlaphoz, úgy tűnik, nem, mert "szélsőséges". De megkérdezném azért szépen, szelíden, ha a Hírlap egyetlen publicisztikája alapján lehet nyilatkozni egy egész sajtótermékről, akkor egy kisebbségi közösség egyes csoportjai által ugyan miért ne lehetne az egész közösségről? Még ha ilyet senki nem is tett jelenleg, Bayer is csak a cigányok egy részéről beszélt, önmagát pedig középre pozicionálta, a két szélsőértéket Erdős Virág és a Jobbegyenes blog jelenítette meg.

Elit körökben dívik a Hírlap szélsőjobboldalinak nyilvánítása, ami persze már rögtön nem címkézés és erőszakos besorolási kísérlet, hanem a tények kimondása – ha a Magyar Narancs vagy György Péter mondja, akkor annak úgy is kell lennie, gondolják egyesek.

Azzal persze nyilván nem kell törődni, hogy Szajlai Csaba a Magyar Hírlapban rendszeresen megfogalmazza gazdaságpolitikai kritikáit a jelen kormány felé, nem éppen szélsőjobbról támadva a Matolcsy-kabinetet; hogy Zsebők Csaba mérsékelt jobbos kritikái is gyakran megjelennek; hogy azért Huth Gergely és Pindroch Tamás sem igazán mondható szélsőségesnek. Én pedig kikérem az ő nevükben is, hogy az ELTE és más egyetemek prominensei politikai szemszögből bírálják tevékenységüket, majd az általuk irányított, politikailag elvileg semleges egyetemek hallgatóit eltiltják a MH-nál való gyakornokoskodástól.

Sokan nem igazán értik még, miben is áll az a fajta szabadságeszmény, amit a rendszerváltás elvileg valósággá formált számunkra. Igyekeznek az előző rendszerből hozott mintáikkal korlátozni mások szabadságát, tevékenységét. Szomorú, hogy még mindig itt tartunk.

Riasztó véleménycikk jelent meg a Magyar Hírlapban Sinkovics Ferenc tollából. Ijesztő, mert az ember még a Magyar Hírlap publicistájától sem várna ilyen fokú ordas dilettantizmust, mindent egybemosó demagógiát, több száz éve meghaladott közhelypufogtatást.

"Mai kutatóktól is tudhatjuk, hogy több elmélet is létezett akkoriban a magyarok múltját illetően, például a türk eredetelmélet is, de az akadémia a finnugor mellett döntött. A finnugor elmélet mellett, amelyet a nyelvtudomány, pontosabban korabeli nyelvészek alkottak meg, s amely kitű­nően alkalmas volt egyébként arra, hogy egyrészt nyugati rokonsághoz, történetesen a finnekhez kapcsolja a magyarokat, másfelől pedig leterelje őket igaz múltjuk megismeréséről" - írja Sinkovics, és mintha csak egy, a Magyar Szigeten "előadást" tartó, Warrior-pólós hagyományőrzőt hallanánk, nem egy jobboldali lap állítólag iskolázott újságíróját. Nézzük akkor a tényeket.

A finnugor nyelvrokonság, ahogy nevében is benne van, a nyelvünk múltjáról kíván tájékoztatást adni, nem pedig népünk genealógiájáról. A magyar nyelv finnugor eredetének semmi köze ahhoz, hogy genetilailag bizonyítható-e a török néppel való keveredésünk, lévén előbbi hatezer éves múltra tekint vissza, és már négyezer évvel ezelőtt elváltunk a finnugor nyelvcsalád finn-permi ágától. De már az obi-ugoroknak is búcsút intettünk 2500 éve - az pedig, hogy a honfoglalás környékén a magyarság sem népszokásaiban, sem testfelépítésében nem hasonlított korábbi társaira, természetes dolog, hiszen elégséges idő telt el közben az életmód megváltoztatásához.

Azonban a nyelv olyan dolog, ami őrzi korábbi sajátosságait évezredek után is: teszi ezt nem azonos hangzású szavak révén (akkor a magyar rokon nyelv lehetne az angollal és a némettel is, mondjuk a ház - house - haus szavak kapcsán), hanem megegyező hangtani változásokon keresztül: a rokon nyelvekben az ugyanazt a fogalmat jelölő szavak vizsgálatán keresztül eljuthatunk arra a megállapításra, hogy adott hangok a másik nyelvben ugyanolyan hangtani változáson mentek keresztül (például a finnugor nyelvekben megtalálható p a magyarban f lett).
Számos nyelvtipológiai módszer létezik még a nyelvek rokonításának kivitelezéséhez (például a toldalékolási rendszer azonossága), ám ezek egyikének sincs semmi köze biológiai tényezőkhöz. Annyi ezer év után az lenne szokatlan, ha a különböző népek még mindig ugyanúgy néznének ki, ugyanazokkal a szokásokkal bírnának: ezzel szemben a finnek szőkék lettek és kékszeműek; a hantik és a manysik viszont ferdevágású szemmel rendelkeznek mára. A nyelvrokonság egyáltalán nem egyezik a népek rokonságával.

Sinkovics állításával szemben kizárólag az alternatív nyelvészkedésen lovagolt mindig is a politika, ahogy teszi azt ma is a Jobbik nevű parlamenti párt képében.
Amit az MTA "választásának" nevez a szerző, az hosszú évszázadok fáradalmas kutatómunkájának eredménye, melynek első komoly sikere nem a 19. század végére tehető, hanem 1770-re, Sajnovics János Demonstratio - Idioma ungarorum et lapponum idem esse című munkájának megjelenésére. Ez ugyan még sok téves szórokonítást tartalmazott, de a finnugor nyelvészetet sikeresen megalapozta - és, hogy precízek legyünk, a politika támogatását csak olyannyira élvezte, hogy az első magyar fordítás is 1994-ben (!!!) jelent meg belőle.

Ezek után Reguly Antal foglalkozott a kérdéssel, aki nyelvészeti és néprajzi gyűjtőútjai során térképezte fel az obi-ugor népeket, hogy aztán munkája betegsége miatt befejezetlen maradjon. A 19. század végére akadtak neves követői: Budenz József és Hunfalvy Pál, akiket itt Sinkovics nemes egyszerűséggel a névtelenség homályában hagy, csak amolyan "korabeli nyelvészekként" emlegetve őket. Különösen vicces ez annak fényében, hogy néhány sorral lejjebb velük szemben lesz igaza két mai hagyományőrző kutatónak, egy antropológusnak és egy humánbiológusnak, akik nyelvészeti kérdésekben épp akkora kompetenciával rendelkeznek, mint a kedves publicista.

Tehát a politika volt, ami már a 19. század végén is rátelepedett a kérdésre, ami érzelmi ügyet akart csinálni egy tudományos vitából, és ami az ésszerű, logikus magyarázatok helyett mindig is a magyarság öntudatosságára apellált. Ennek "köszönhető", hogy Budenzet és Hunfalvyt hazafiatlansággal igyekeztek vádolni, és velük szemben a ringbe küldték az amúgy kiváló orientalista Vámbéry Ármint, aki kezdeti elkötelezettsége ellenére később sértettségből is a finnugor nyelvrokonság ellen szólalt fel - körülbelül azon a színvonalon, melyen nemrég Gerő András igyekezett Romsics Ignácot antiszemitának nevezni. Nem is volt csoda, hogy az "ugor-török háború" során Budenzék fölényes győzelmet arattak, még ha a velük szemben álló Vámbéry valóban tudományosabb magyarázatokkal próbálkozott (legalábbis a mai eredetkutatásokhoz képest tudományosnak nevezhetőkkel).

És bár már Szinnyei József is elmondta a 20. század hajnalán, hogy a nyelvrokonság nem egyenlő a népek rokonságával, és a török népekkel való genetikai rokonság akár lehetséges is, az alternatív nyelvészeket ez máig nem nyugtatta meg. Azóta ugyanúgy kísérleteznek megannyi nyelvvel rokonságba keverni minket: mindegy is, hogy melyikkel (sumér, etruszk, dravida, szkíta, stb.), a lényeg, hogy ne a finnugor legyen az. Hiába, hogy mindmáig a finnugor nyelvrokonság az egyedül bizonyított tudományos módszerekkel, ők csak kutakodnának, hátha még rádöbbenhetnek elképesztő őssejtkutatások segítségével a japán-magyar rokonságra, hátha tudják bizonyítani olyan szintű nyelvészeti módszerek segítségéével a sumér múltat, amilyennek a segítségével Arisztotelész is kihozható magyar származásúnak, Harisnyás Tót Illés néven.

És amikor a finnugor nyelvészek veszik a fáradságot, hogy egyenként cáfolják a dilettánsok összes mondvacsinált, idétlen, összefüggéstelen érvét, akkor utóbbiak sértetten húzódnak vissza: "de hát mi csak a teóriákat igyekeztük feltérképezni". Aha.

Az alternatív nyelvészkedők azóta is politikai indokokkal igyekeznek számunkra "jobb" nyelvrokonokat találni, azóta is egy máig bizonyítatlan Trefort Ágoston-idézeten rugózva vélik megdőltnek az egész bizonyított nyelvrokonságot, és azóta is próbálják elméletnek beállítani azt, ami logikusan meg van magyarázva. Márpedig tudományos kérdésekben nincs demokrácia, ez nem bekiabálásos alapon működik, akármilyen szomorú is ez egyesek számára: ahogy a relativitáselméletről, úgy a nyelvrokonságról sem sms-ben beérkezett szavazatok fognak dönteni. Jó lenne, ha ezt végre felfognák a Sinkovics-félék is, és nem ócska demagógiával, szánalmas hangulatkeltéssel mosnának egybe IMF-delegációt, lovasíjászokat, izotópos kormeghatározást és nyelvrokonságot.

Képíró Sándor - Biszku Béla. Horthy Miklós - Kádár János. Csatáry László - Mátsik György. Ahogy Grecsó Krisztián  írja a mai Élet és Irodalomban, "Libikókaországban így szokás", ki kell egyenlíteni a mérleg minden felét. Ha a Simon Wiesenthal Központ jeruzsálemi kirendeltsége náci háborús bűnöst talál Budapesten, akkor a HírTV nem sokkal később felmutatja a Mansfeld Péterre halált kérő ügyész nevét, és onnantól kezdve utóbbit picit jobban igyekszik is előtérbe tolni.

De a baloldali média sem kapkod, hogy Mátsik Györgyöt, mint a minden oldalon fellelhető embertelenség élő bizonyítékát mutassa be - míg Csatáryról éles hangú publicisztikákat jegyeznek, az egykorvolt kommunista élharcos, Marosán György fia ismét felveszi a jól bejáratott antifasiszta kesztyűt, és a Népszava sem siet Mátsik Györgyöt, mint kíméletlen gyilkost bemutatni. Ha beírjuk a Népszava és a Népszabadság internetes keresőjébe előbb Csatáry nevét, akkor több oldalon keresztül olvashatunk cikkeket a témában, ellenben ha Mátsik nevét pötyögjük, akkor mindkét weboldalon egy-egy találat érkezik: a Népszabadság oldalán a Jobbik közleményéről való híradás, míg a Népszaván egy tavalyi cikket kapunk egy másik Mátsikról.
Persze, nem állítom, hogy a nyomtatott verzióban nem számoltak be utóbbi esetről is - ezt nem tudom ellenőrizni, lévén nem olvasom ezeket a lapokat. De tény, hogy ha be is számolnak róluk, a publicisztikák közt akkor is csak szemérmesen hallgatnak, és igyekeznek a szót Csatáryra terelni.

Ahogy a Magyar Nemzetben sem született egy árva jegyzet sem Csatáry Lászlóról Efraim Zuroff és a The Sun bejelentése óta. Pilhál Tamás korrekten számol be az újabb és újabb fejleményekről, nem hallgatva el a kutyakorbácsos, a nők vagináját átvizsgáltatós, a kegyetlenkedős megemlékezéseket sem - de ezeken nem háborodnak fel úgy a véleménycikkekben, ahogy az utóbbi egy héten Mátsik kapcsán azt teszik. Pilhál György már a sokadik gúnyjegyzetét teszi közzé, hol a Gyerekekért Alapítvány, hol Fónay Jenő egykori halálraítélt engesztelhetetlen véleménye kapcsán - és a kegyetlen ügyész hétfőn még egy vezércikket is kapott, Ugró Miklós tollából. Ebben a szerző ugyan említést tesz Csatáryról, de csak annak kapcsán, hogy a két ügy egyáltalán nem mérhető egy lapon - ami egyébként így is van.

Ha a baloldal felmutat egy Csatáryt, akkor a jobboldal magasba emeli Mátsikot - mindketten ugyanazon érvek mentén (elévülhetetlen bűnök, embertelenség, fiatalkorúakkal szembeni elképesztő kíméletlenség), amelyeket ugyanakkor nem igazán hangsúlyoznak a másik ügy kapcsán. Két történelmi bűnt tesznek aktuálpolitikai kérdéssé, a jelenben is küzdelmek tárgyát képező témává. A huszadik század, sajnos, még mindig nem ért véget. Az évtizedekkel ezelőtti bűnökkel kapcsolatban nem választhatunk önkényesen, nem mondhatjuk, hogy egyik brutálisabb tett lenne a másiknál. Valóban, nem is lehet összevetni sem őket - de, ha igazak, mindkettőnek azonos erkölcsi megítélés alá kell esnie.

És akkor nem esnénk abba, hogy interjúban mosdatjuk Csatáryt, ahogy tette azt a Magyar Hírlap is, míg Mátsik esetében már nem vagyunk ilyen megengedőek. Akkor nem mennénk ki tüntetni Csatáry háza elé, mintha az ilyesminek lenne bármi értelme is, és nem is raknánk ki a tüntetők nevét a szennylapunkra, adatostól-zsidózástól. Nem gúnyolódnánk egyik kapcsán, hogy "persze, csak egy joviális öreg úr", és szenvelegnénk a másik kapcsán, mondván, "megkezdték az idős bácsi halálba üldözését". És végül, nem folytatnánk még mindig ugyanazt a fárasztó, áporodott szagú ideológiai küzdelmet, amely már néhány évtizede meghaladott kellene, hogy legyen.