Teadélután

"Szétverem a boltodat, kiirtom a családodat!"

Fenti mondat egy roma származású fiatal szájából hangzott el, miután kínos vitába keveredett eladó kollégámmal egy budai áruház előterében. Igen csak zokon vette, hogy nem sikerült biztonságban kicsempészni a boltból a 0,7-es Finlandiát (bár zsebéből furcsa mód' egy tízezres kandikált ki), az meg végképp nem tetszett neki, hogy a dologról jegyzőkönyv is születik. Mint mondta, vele jobb nem "baszakodnunk", mert ha a családja majd idejön, az szét fogja verni az egész boltot, ráadásul kiirtja a gaz pénztáros családját is, aztán megnézhetjük magunkat.

Ezt nem azért mesélem, mert arra akarnék következtetni, hogy minden cigány az áruházból igyekszik alkoholt eltulajdonítani, aztán agresszíven fenyegetőzik a tetten érése után. Nem azért mondom, mert azt gondolnám, a cigányok erőszakosak, mindegyikük bármikor ránk támadhat és miután kiraboltak bennünket, még az életünket is elvehetik, ha úgy tartja kedvük. Nem, tegye le a tollat, kérem, kedves ÉS-publicista, nem arról van szó, hogy egy önmagát konzervatív-liberálisként aposztrofáló blogger éppen "a nácikat igyekszik legitimálni", nem.

Csak arra kérem önöket, ha mondjuk holnapután visszajönne valóban a család, és kivégeznének mindannyiunkat, ne szervezzenek tüntetést "nem minden cigány bűnöző" felkiáltással. Ne írjanak hangzatos vezércikkeket arról, hogy ez csak egy család volt, és a többi ott sem volt, nem fogta a kezében a kést, nem felel egy percig sem közössége elfajzott tagjaiért.

De szépen kérem, kedves Jobbik-szurkolótábor, ne is vonuljanak a képemmel egy táblán, mint a cigánybűnözés legújabb áldozata. Ne üvöltsék a gyászmenetemen, hogy "dolgozzatok!", és ne tegyék hozzá röhögcsélve, hogy "egy munkatáborban". Ne kiabálják utána az ablakból kiordító cigány lakosnak, hogy "a kurva anyád, gyere le, tetves cigány" - nem lesz meg attól még halálom igazsága, ne aggódjanak.

De ez a vonulás is csak egy film. Állóképbe merevített lehetséges világmagyarázás. Hát az Amerikai História X volna a valóság precíz dokumentálása? A Romper Stomper? Esetleg a Cigányok ideje? Amelyiket akarom, az lesz az igazság? Dokumentálom a társadalmat, amilyennek én azt elgondolom - ha elképzelésemtől különbözőt tapasztalok, kényelmetlenül érzem magam, gyorsan bepasszírozom a kevés kivétel közé. Attól még nekem van igazam, tendenciák nem léteznek, tendenciák igenis léteznek.

Egy nép nő bele az erőszakba, a frusztrált emberképbe, az agresszív retorikába. Gimnazista koromban volt egy haverom, a megszokottnál sötétebb bőrrel, radikálisabb világképpel. Divízió 88, "takarodjatok a hazámból, bűnözők", fehér fűző. "Nácigány" - kiáltották neki fajtisztább társai, aztán jól el is verték egyazon lendülettel. "Mi van, miért nem bazmegezel, ahogy egy cigány szokta?" - ütés, vér, könnyek.
Aztán persze ez is elült, a Divízió 88 pedig szólt tovább mindegyiküknél - ez nem az Amerikai História X, ez még mindig a valóság.

Az, amelyikben az Újpesten szembejövő cigány fiatalok pénzt kunyerálnak tőlem? "Ne szívózz már, tesó, látod, hogy nem bántunk, se semmi", mire én hálából egy ezrest a kezükbe nyomok, bár nekik még több kéne. "Gyógyszerre lesz, tesó, esküszöm, megadom két órán belül, ha itt leszel, na, ne gecizzél már, tényleg megadom", de hiába, nálam csak ennyi volt, és szerencsére bennük sem több alkohol, így szabadon távozhattam.

"Balavány nagyon tisztességesen néz szembe rasszista múltjával" - hirdeti a Magyar Narancs, miközben Lupo tovább rappeli, hogy "én vagyok a cigó, aki simán mellbe szúr". Vona Gábor a cigány mercik korszakának végéről beszél tömegének, amelyik helyeslőleg bólogat, "erőszakos hordákról" üvöltözik, majd mennek és a cigányok kiirtásáról elmélkednek egymás között. "Megérdemelnék, tetves férgek" - dühöngenek, aztán meg tovább tetszelegnek az áldozati szerepkörben. "A Kuruc végre megírja az igazat!" - mondják, háborognak, aztán a többség visszatér egyszerű életébe, és soha életében nem bánt senkit, mert ő arra amúgy sem lenne képes.

Ahogy a pénztárnál most következő cigány pár sem - rám mosolyognak, "szép napot", mondják, majd kart karba öltve távoznak. Minden cigány művészember, minden magyar bátor hazafi - szeretek én minden embert. Reviczky Gyula szavaival, "a világ csak hangulat".

A társadalom szintúgy az. Neki kell megmentenie saját magát - az önvizsgálat és a felelősségvállalás alól pedig senki nem bújhat ki. Senki.

Lángh Júlia polgári engedetlenségre buzdít a Galamus.hu-n, Papp László Tamás pedig a Hvg.hu oldalon ért egyet: "tagadja meg mindenki a szolgálatot", ne küldje vissza senki a levelet, amelyben adatok közlésére kérnek minket, hogy aztán adott esetben polgári védelmi feladatok ellátására legyünk kötelezhetőek.

Mint ismeretes, a kiküldött levélben kért adatok be nem szolgáltatásáért komoly büntetésben részesülhetünk - a szóban forgó feladatok (árvíz esetén homokzsáktöltés, -pakolás, akármi) elvégzésére pedig mindenki köteles, kivéve a nyugdíjasok, a gyerekek, a rabbik és a terhes nők, stb., stb.

Kovács Zoltán erről így ír az Élet és Irodalom vezércikkében: "ez a rendelkezés látszólag a jogok és kötelességek jótékony egységét hangoztatja. [ti. a katasztrófavédelem joga és kötelessége - a szerk.] Valószínűleg sokan csak jól hangzó, ám senkit semmire sem kötelező soroknak gondolhatják, de előkészít egy későbbi rendelkezést, amelyik már nem olyan vidám."
Ugyanezen fordulatot használja a Hvg.hu is: "ezt valószínűleg sokan csak jól hangzó, de senkit semmire nem kötelező szlogennek gondolták, amíg levelet nem kaptak az önkormányzattól, amelyből megtudhatták: őket is polgári védelmi kötelezettség terheli."

Hogy tényleg sokan vélték-e így, nem tudom, de nevezett úriemberek mentalitásukból fakadóan biztosan: azon elvből kiindulva, hogy "jogok és kötelességek jótékony egységéből" a jogok, azok valóban jogok, tehát elmaradásuk esetén üvöltve kérhetőek számon, de a kötelességek, azok "csak valami jól hangzó, semmire nem kötelező dolgok".

Kíváncsi vagyok, ha a szólásszabadságra vonatkozó jogról állítaná valaki, hogy "jól hangzik, de semmire nem jogosít fel", ahhoz mit szólna Kovács Zoltán - vagy mondjuk mekkora egyszemélyes polgári engedetlenséget valósítana meg Lángh Júlia, aki a nyugdíjkorhatár elérésének okán amúgy sem köteles polgári védelmi szolgálatra.

Hogy az adatküldésre szólító levél túlzottan fenyegetőző-e, azt nem tudom, de abban biztos vagyok, hogy ha kötelezettségről van szó, azt kötelezettségnek is kell tekinteni, tehát szükséges legalább minimális szinten tudatosítani az emberekben, hogy most éppen nem egy azonnal kidobandó PR-anyagról van szó, és abból kiindulva feladatuk lehet később egy esetlegesen végrehajtandó mentési folyamat során.
Hogy egyszerűbben is meg lehetett volna oldani ezt, engedélyezve a katasztrófavédelemnek a hozzáférést személyes adatainkhoz, az lehetséges, ám így viszont az ez alól mentesülőket nehezen lehetett volna kiszűrni. Hogy így túl sok hatalmat adunk egy-egy polgármester kezébe? Talán, bár azt azért kevéssé hiszem, hogy a XXI. században lehetősége lenne egy településvezetőnek szolgálatra behívnia bármilyen lakost, holmi mondvacsinált katasztrófára hivatkozván.

Nyilván nem egy mindennapos kötelezettségeket ránk testáló rendelkezésről van szó, de akkor is lehet értelme a lakosság ilyetén szisztémájú összeírásának - az ezen való látványos tiltakozás pedig, finoman szólva is, rendkívül gyerekes. Meg aztán abban Lángh Júlia is biztos lehet, hogy az erkölcs nem áll azok oldalán, akik nem hajlandóak árvíz esetén segíteni a mentésben - még ha közben folyamatosan mantrázzák is magukban, hogy ezzel valójában Orbán Viktornak tesznek rosszat.

Egyszer volt, hol nem volt, avvót, hogy az én-ehhez-nem-asszisztálok íródeákok mán nem csak teoretice, de szórul szóra bétiltatták ennen irományaikat, de akkoron mégsem kerűtt még a keráli posztra a jó Róna Péter uram, pediglen a Kovács Zoltán uram már többedjére hozakodott elő vele, hogy mán nem csak torokig ér a salak, de mi magunk vónánk es a salak, ha eztet tovább tűrjök a haduraknak.

Akkó vót, hogy dzsetleg bandukótt a bántott magyar a vásárnapi lapbó az alaptörvény televízijó feléje, de hajlott kora es keze a maga szentségtelen uradalma felije, de hiába a: szerteníz, de olvasóját nem lelé, csak a saját berkiben, de Radnóti Sándor uram neve most hallgattassék, iszen ő is csak ippeg ijedelme növekedtetésére, vagy zsugorettására falja a bötűket, nem másér. De ezen tényálladék neve most legyen smafu, iszen criticát nevezett jó uram skribál, akkó meg a kerálpárt ha törik, ha szakad, a mesének mennie kell a maga sikerországúttyán.

De mán az íródeáknak sem fogott úgy az agyveleje, dejszen próbákozott ű mindenfélével: bartusóvasgatással, kámánóga érvejivel, de ideára mán mégsem futotta, hijába ötölt-hatolt-nyolcvannyolcolt a szörnűségeken, akkó sem. Mán akkó inkább epét hányt-vetett, es arra jutott, hogy a honnak ha ű nem kell, akkó a hon rohaggyon meg, ahó köll, akkó ű pediglen Canadába fog menekűni erlájn, kertészokos uram mán régóta ajángattya ugyanes, hogy az íróuramék számára elkülönített lakóneggyed várva vár minden fődöniszkolót egy nagy partira, vagy Parti Nagyot eggy fődön iszkolásra, a sorrend most légyen másodlagos.

Sértett mesélőnk faxfórdútáva üzent es, hogy őt itten bántyák, mint újpestiánus cigánpurdét a pízt adni nem hajlandó burzsujkölkök, es ű ezt tűrni nem fogja, ű elhaggya a szép hazát, ríjjon az utánna akármennyit es.

Na de ezt megelégette mán a kerál is, bécsöngetett a menekülés naptyán a jó író uramhó, hogy ugyammá, ne haraguggyon így ennyiré, vagy ha mán mégisen, akkó abbó magyarmesét skribáljon furtonfurt, ne pediglen menekülési kéredelmet. Iszen ű olllyan jól mulat eggy-eggy píntek éccaka, mikó a fáradalmas országházbéli oligarcha-labancz disputa után kezibe kerű a partinagy hetimodorosa! Neki az úgy teccik márpedig, mint Bán Zoltán András uramnak, ippeg más okozatbó, de az akkó is aranyszabál, hoty az ertéel kettő, a partinagyértés kettő, a hahota egy.

Mán akkó partinagy uram es úgy éreszte, visszatérőben közeleg a Múzsa névre hallgató komongyorja, ki úgy heányzott neki az emúttnyócmenuszhatplusztíz esztendőben, es akit valószínleg a fészerbe bézárva hagyótt nagy haragosságiban, még valamikó az azeri világbotrány esetikor.

- Most pediglen térj haza békételenséggel, jó kerál uram - mondotta a nagy mesegyáros -, én meg majdan az élet után, de míg az irodalom előtt meglelem hazám a páratlan irományok főggyén, ahol rólad es hozzád es lesz egykéthánégykurvaanyád jó szavam, mongyuk, hogy te félázsiábó gyütté, es mesterséged címere a demó Grácia rontása.

Es a haza partinagyra derült.

Rendkívül érzékletes példájával szembesülhetett a magyar újságolvasó annak, miként is terjed Magyarországon az antiszemitizmus, ha a két héttel ezelőtti (augusztus 24-ei) Élet és Irodalom Páratlan Oldalának Még Páratlanabb Glosszáin átrágta magát.

Az oldalról eleve árulkodó, hogy Parti Nagy Lajos Magyar Meséi határozzák meg a jelenlegi irányvonalát, de leginkább humorérzékét: cinikusnak, ironikusnak látszani akaró megmondások sorjáznak itt hétről hétre, melyekre a szellemi üdeség, a maró gúnnyal operáló éleslátás a legkevésbé sem jellemző, az erőltetett ideológiai küzdelem, az izzadságszagú és egyben gőgös "kritikai attitűd" fenntartása annál inkább.

Így lehetséges, hogy mostanság a Podmaniczky Szilárd által szállított A XX. század története című glosszasorozaton kívül gyakorlatilag az összes itt helyet kapó írásnak az ún. "demokratikus ellenzéki" szellemiség szolgál táptalajul; annak morális kizárólagosságtudata határozza meg a szerzők kilencven százalékának beszédmódját.

Miről írjon 2012 nyarán egy inkább liberális publicista, ha krokiban/glosszában gondolkozik, és az írását mindenképpen alá kell rendelnie bizonyos odamondogatós formának? Rengeteg témajavaslat adódik mostanság: a diktatúra kiépülése, a szélsőjobboldal és a jobboldal nászi (vagy náci?) tánca, a fasiszta írók rehabilitálása, az újabb és újabb kuruckodás - ezek így mind ott vannak a talonban, az előbbi megfogalmazásoknál nem igazán összetettebb problémaértési és -kezelési mechanizmusokat feltárva a szerzők/szerkesztők oldaláról.

De az abszolút nyerő témát még nem is említettem, azt, amellyel mindig lehet könnyű népszerűséget szerezni, erkölcsi magaslatokat ácsolni a baloldalon; azt, ami - mint Gerő András e nyári tevékenységéből következtethetünk - 2012-ben sem évült el egyáltalán, sőt, éppen a jelenség állítólagos aktualizálhatósága okozza a legmélyebb gyönyörérzetet antifasiszta barátainknak. Ez pedig nem más, mint az antiszemitizmus rohamos terjedése Magyarországon, ezzel párhuzamosan egyszerre a harmincas, a negyvenes és az ötvenes évek világának ismételt kiépülése, a zsidóellenes hangulat egyre aggasztóbb legitimálása úgy a hatalom részéről, mint a jobboldali közszereplők írásai által.

A rövidecske glossza Nyári fesztivál! címmel jelent meg ba tollából, és bár valóban nem túl terjedelmes műről van szó, mégis szeretnék egy kicsit elidőzni rajta, mint egy látszólag mérhetetlen jelenség sikeres tárgyiasításának módszereit alig leplező tevékenységről a legtöbbet eláruló mint egy roppant tanulságos íráson. Íme a szöveg:

Nyári fesztivál!

"... kiabálja egy érces hang a Ferenciek tere aluljárójában, a férfi brossúrát lebegtet a kezében. Mivel nem nagyon vonzanak a fesztiválok mint olyanok - idén valóságos dömpingjüket éljük -, nem kértem a felajánlott ismertető füzetből. Otthon azért megnéztem a port.hu-n, vajon milyen nyári fesztiválok várhatóak a fővárosban. Kiderült, hogy csak a Zsidó Nyári Fesztivál van programozva a hónap végére, ám úgy tűnik, a zsidó jelző nem eladható az aluljáróban."

Ekként terjed hát a zsidóellenes közhangulat ma Magyarországon: az aluljáróban hallott kiáltozással - vagyis hát éppen hogy a nem hallottal. Ha Romsics Ignác azért minősül "funkcionális antiszemitának" Gerő András, Bojtár Endre és Tatár György szerint, mert bizonyos mondatokat nem mond, akkor evidens, hogy a társadalom is azáltal lesz zsidógyűlölő, hogy nem kiabál valamit a mozgólépcsőn, vagy hogy ha kiabál is, azt a megfelelő kontextus nélkül teszi. Hisz lehet, hogy attól még a Ferenciek terén 0-24-ben süvöltő férfi a magánéletében nem antiszemita, még akár zsidó felmenői, barátai is akadhatnak: de amikor dolgozik, akkor feltör benne az a bizonyos leküzdhetetlen rasszizmus, és úgy ítéli meg, hogy még ha Zsidó Nyári Fesztivált rendezhetnek is a fővárosban, hát akkor sem kell annyira reklámozni annak az eseménynek a milyenségét.

Az nem számít, hogy önmagában a Zsidó Nyári Fesztivál plakátjával tele volt a főváros idén ugyanúgy, ahogy tavaly is: a Stadionok metrómegállójánál épp úgy találkozhatott vele a járókelő, ahogy a Móricz Zsigmond téren vagy egyéb frekventált helyeken - csak az nem tudott a Zsidó Nyári Fesztivál hó végi megrendezéséről fővárosiként, aki egész nap nem mozdult ki lakásából. És nincs ezzel semmi baj. Nevezett esemény minden évben egy kulturálisan sokszínű, izgalmas produkciókat kínáló eseménysor, hirdetése sokkal szimpatikusabb az egyszeri kultúrember számára, mint mondjuk Budapest metróinak megszokott kitapétázása az Ulpius kiadó férckiadványaival.

De itt még csak nem is erről van szó. Az antiszemitizmus ugyanis nem csak simán úgy terjed, hogy valaki fennhangon nem mond valamit: sokkal inkább akként, hogy ez a nem mondás kiegészül a befogadó elváráshorizontjába illeszkedő, nem túl bonyolult gondolati konstrukciókkal. Ezek a sémák viszont magukban hordozzák az alapesemény megértésére tett legcsekélyebb erőfeszítés hiányát is: azaz, ha egy főrabbinak való állítólagos utcai beolvasás egy brutális antiszemita támadásként fog manifesztálódni, akkor a Ferenciek terének nyomorult rikkancsa is lehet élő példázata a rasszizmus lelkünkbe való beköltözésének. Ilyenkor nem számít, hogy nevezett férfiú nem "Nyári fesztivál!"-t kiabál, hanem "Nyári fesztiválműsor!"-t, az utolsó szótagot gyakorlatilag érthetetlenül elnyújtva - ki tudja, miféle marketingmegfontolásból.

Ilyenkor az sem lesz fontos, hogy ha már internetes utánanézés, akkor könnyűszerrel fellelhető a szeptember kilencedikéig tartott Budapest Nyári Fesztivál, melynek előtagja nem valószínű, hogy azért nem lett szintén kikiabálva, mert a budapestieknek már saját fővárosukból is elegük van, és ha csak meghallják az aluljáróban a nevét, rögvest kedvük támad az azzal kérkedő szórólapost félholtra verni.

És az sem lesz lényeges, hogy az említett érces hang gazdája szeptemberben is ugyanakkora elánnal kínálja portékáját  a Ferenciek terén, csak éppen "Őszi fesztiválműsor!" felkiáltással.

Így terjed ma Magyarországon az antiszemitizmus: valaki mond valamit, amiből következtethetünk arra, hogy egy fontos dolgot elhallgat, amely már maga után vonhatja talán egy egész társadalom empátiaérzetének leépülését is. És akkor, ahogy Erdős Virág írja versében, már nincs messze, hogy bár a haza ma még bölcső, de holnapra "már vagon".

Vigyázzunk hát, mit nem kiabálunk a mozgólépcsőn!

Nagyon tanulságos a június végétől folyó, Gerő András által a galamus.hu portálon kezdeményezett Romsics-vita (remélem, ez az eseménysor pontos megnevezése), és nem csak azért, amit Ungváry Krisztián történész a "bizalom, és a megfelelő <<nyelv>> hiányának" hív.. Annak az idézetnek a metsző pontossága is fontos, amelyet éppen Bojtár Endre elevenít fel írásában, egyenesen a "nem zsidó" Esterházy Pétert megszólaltatva: "Az emberek, ha nem akarják, képesek nem tudomásul venni a valóságot. Azt kell mondjam, a Kádár-korszak cinizmusa nem követelt meg ennyi riszálást. Itt most őszintén kell magunkat becsapni - amennyiben ez a cél."


Mert úgy tűnik, mind Gerő Andrásnak, mind Bojtár Endrének a legkevésbé sem számít a valóság, a történelem lehető legpontosabb megismerése - és ezt a fajta érzelmi narratívájukat szeretnék kiterjeszteni magára a történetírásra is. Akkor, amikor a Tanácsköztársaságban szerepet játszó népbiztosok kétharmadának zsidó származását megemlíti Romsics, és akkor, amikor különálló csoportként utal a II. világháború során "sérelmeket szenvedett" zsidó származású történészekre, nem tesz ugyanis mást, mint két nagyon is fontos tényállást szögez le. Fontosak ezek, mint azt Antiszemita vagyok-e? című írásában (ÉS, 2012. augusztus 3.) kifejti, mert "ennek közlése nélkül sem a fehérterrorra markánsan jellemző antiszemitizmus, sem a numerus clausus nem magyarázhatók meg kellőképpen". Színtiszta beszéd, azontúl a történetírásnak nem is (lenne) feladata, hogy az azt író személyes konklúziókat vonjon, elhatárolódjon, érzelmileg befolyásoljon. Különben is maguk a puszta tények, a kendőzetlen valóság az, amely a legnagyobb hatást tudja az emberre gyakorolni, ha a történelmet szemléli. Hogy ebben a perspektívában nincs benne Romsics Ignác véleménye, csak "bizonyos értelmezési konstrukciói", melyek a zsidó származás külön hangsúlyozásával próbálják legitimálni az antiszemita vélekedéseket? Badarság, hiszen az elmondottakból nem következik, hogy 1) minden zsidó támogatta volna a Tanácsköztársaságot, 2) hogy csak a zsidó származású népbiztosoknak lett volna "köszönhető a Tanácsköztársaság, 3) hogy kizárólag "sértett, zsidó származású" történészek lettek volna azok, akik szerepet vállaltak a történelem kommunista újraértelmezésében, illetve "a magyar történetírás szovjetizálásában".
Innentől kezdve antiszemita értelmezői konstrukcióról beszélni értelmetlen, hiszen ha nem történik általánosítás magára a zsidóságra egy-egy esemény kapcsán, nem érhető tetten olyan következtetés, hogy "a modernizáció és a Tanácsköztársaság a zsidóknak köszönhető", akkor antiszemitizmusról nem lehet beszélni, maximum a nevezett zsidó származású szereplők elítéléséről. Nagyon helyesen állítja Babarczy Eszter és Ungváry Krisztián is, hogy az ő származásuknak a "tabusításával" gyakorlatilag az egész XX. századi történelem válik érthetetlenné, és az egykori motivációk lesznek annál homályosabbak.

Tudja ezt Bojtár is, mégis úgy véli, hogy számon kell kérnie Romsicson azt, "amit nem tesz meg". Tudniiillik azon kijelentést például, hogy "ami szép és jó, ami érték létrejött a két háború között Magyarországon, az mind a Horthy-rendszerrel szemben, annak ellenére jött létre", illetve Bojtár felrója Romsicsnak az árnyalt, a Horthy-rendszer érdemeit nem eltagadó megfogalmazást, mely olyannyira távol esik a költő Gábor Andor szóhasználatától, aki Horthyt "Hitler széjjelmállott kapcarongyának", "pribéknek", "kos-orrú váznak" nevezte. Bojtár azt várja Romsicstól, hogy ebben a hangnemben írjon a Horthy-rendszerről, és annak első húsz évére se merészeljen "hármas fölét" adni, csakis "színtiszta, duplatalpas rámás elégtelent".
Ugye nem gondolja senki komolyan, hogy az válna előnyünkre, ha visszasüllyednénk a történelem marxista értelmezési keretrendszerébe, ha a Horthy-éráról csak annak modorában emlékeznénk meg, ha megragadnánk a Horthy-fasizmus kőprimitív fogalomhasználatánál?

A történésznek nem feladata, hogy szenvedélyes írásokban legyen részese az antifasiszta frontnak, hogy Bojtárral és Kálmán C. Györggyel vállt vállnak vetve küzdjön az antiszemitizmus terjedése ellen: sokkal inkább a tények valós felkutatására kell koncentrálnia, és az olyan momentumok feltérképezésére, melyek szerepet játszhattak az adott események alakulásában.

És mitől lenne "antiszemita értelmezési konstrukció" az, ha az ember megemlíti, hogy "sértett, zsidó származású történészek" is részt vettek a történetírás átkonstruálásában? Hiszen ez valójában annyira egyértelmű, hogy mindenki logikusan végig tudja gondolni az átjárási folyamat mibenlétét: amit Ungváry Krisztián "információs kódhálózatnak" nevez, és ugyanúgy megvan a zsidó származásúaknál, mint a keresztény középosztálynál, gyakorlatilag igen egyszerű, nyilvánvaló ismeretátadást takar. Mégpedig azt, hogy aki zsidó származású volt, annak bizonyos emancipációs folyamat része volt a kommunisták közé keveredés: "kommunista voltam, mert zsidó lettem" - idéz itt Ungváry, de több hasonló példát lehetne hozni mind magyar, mind német nyelvterületről. Hogy ennek elismerése antiszemitizmus volna? De hát miért? Ha zsidó származásúként ott lettünk volna, és ugyanazokat a szörnyűségeket éljük át, mint ott oly sokan, valószínűleg mi magunk is ezt az utat jártuk volna be. Hogy később felismerjük ennek is a tarthatatlanságát avagy nem, ez már megint egy más kérdés. A lényeg itt az, hogy antiszemita értelmezése ennek a ténynek csak akkor van, ha az ember nem bír kellő empátiával a történelemben sodródó, nehéz sorsú szereplőkkel szemben, és ha az ember nem ismeri el, hogy bizonyos társadalmi folyamatok, egybecsúszások végbemenetelének elismerése nem jelent egyet az abban részt vevők megbélyegzésével, még ha a végeredményt felettébb nemkívánatosnak is nyilvánítjuk.

Bojtár például nyilván nem rendelkezik ezzel a fajta beleérző képességgel, így képes "riszáláson kapni" történésztársainak, különben "jó barátainak" nagy részét, mert azok nincsenek vele egy véleményen. Antiszemita vagy-e? (ÉS, július 27.) című írásában megbélyegez, akit ér, és még ha Gerő András érveit ismétli is el szóról szóra, azért a Gerő elleni személyeskedést is kárörvendve figyeli: "nem árt mindig az orra alá dörgölni a Terror Háza igazgatónőjét" (micsoda megfogalmazás, irodalmárhoz méltó!). A különben "vitriolos tollú" Tamás Gáspár Miklós is megkapja a magáét, ő csak úgy "Gazsisan" sütkérezik tájékozatlanságában, de a többi történész is közrejátszik "a magyar szellemi életet fenyegető újabb katasztrófában", hiszen képesek ez egyszer tarthatatlannak minősíteni a megkérdőjelezhető érvényességű indokokkal alátámasztott billogozást.
A legviccesebb mégis az, hogy Bojtár Endre írásában arra a következtetése jut, "Romsics, mint történész, nem antiszemita", közszereplőként viszont az. És ez utóbbi antiszemitizmusra jönnek példaként az idézetek Romsics írásaiból, illetve akadémiai székfoglalójából, melyek közül utóbbi még elmegy "közszereplői megnyilatkozásnak", de előbbi semmiképp. De ha már itt tartunk, milyen minőségében nevezhető Romsics Ignác közszereplőnek, ha nem történészként? Mikor jön el az a pillanat, amikor Romsics levedli magáról történészi gúnyáját, és átvedlik közönséges közszereplővé? Mert hogy egy író-politikus esetében szét lehet választani a különböző szerepeket, az egyértelmű (bár egyesek szerint nem az, lásd Nyirő-ügy), de egy történész csak történész marad, kivéve, ha Schmidt Máriáról van szó, mert ő meg a közszereplői gúnyáját nem tudja levetkőzni, hogy "csupán" történészként lehessen tekinteni rá.

A hosszú-hosszú, fárasztó szellemi maszturbációkkal szegélyezett vitából leginkább három írás érdemes az olvasásra (a többi maximum elrettentő példaként): Romsics Ignác viszontválasza Bojtár cikkére, Babarczy Eszter publicisztikája az MSZP-SZDSZ által létrehozott antifasiszta frontról (Zsidók pedig vannak, ÉS, augusztus 10.), illetve Ungváry Krisztián cikke, melyben Romsics védelmére kel Bojtárral szemben (Horthy megítéléséről, ÉS, augusztus 17.). Utóbbiban kifejtésre kerülnek a fentebb röviden összefoglaltak, Ungváry által is megerősítve azt a tényt, hogy egy olyan több évtizedes korszakról, mint amilyen a Horthy-rendszer (vagy a Kádár-éra), nem lehet csupán egyjelzős értelmezési keretben gondolkodni, és érdemes magunk elé tűzni a kor árnyalt jellemzését, melybe a pozitívumok épp úgy elférnek, mint a negatív sajátosságok.

Babarczy Eszter írásáról érdemes még szót ejteni, mert abban a szerző egy nagyon is valós összefüggésre mutat rá: arra, hogy az antiszemitizmus politikai közbeszédbe való behozataláért az "antifasiszta front" a felelős, amely folyamatos feladatának érezte az elmúlt húsz évben az ellenoldal ilyen irányú megbélyegzését, hogy az folyamatosan védekező pozícióba kényszerüljön. Nem vitás, a népi antiszemitizmus ettől függetlenül létezik, és létezni fog eztán is, de a közbeszédnek nem lett volna olyan markáns része az antiszemitizmus, ha a Demokratikus Charta életre hívói nem ítélik reális fenyegetésnek az antiszemitizmust pusztán Csoóri Sándor egy írásának nyomán. Rámutat Babarczy arra is, hogy ezzel szemben az olyan nagyon is valós politikai gesztusokat, mint Csurka István kizárása az MDF-ből, az antifasiszta front nem írta a jobboldal előnyére. Azaz: képesek voltak nem tudomásul venni a valóságot, mert így volt számukra kényelmesebb. Ha az ellenfelet tudták megtenni az antiszemitává, ők lehettek az örökös áldozatok, azok, akik támadhatatlanok, hiszen ők a "jó oldalon" állnak. Erre mutat rá Babarczy a Bolgár György által készített interjúban is, amikor Bolgár rögtön az első kérdésében megteszi azt a szívességet, hogy azonosítja a liberális értelmiséget a zsidósággal.
Ahogy megteszi ezt a szívességet Paul Lendvai Mester is, amikor az Élet és Irodalomnak írott levelében nem vitába száll Babarczy cikkével, hanem az ellenfél ledorongolásában éli ki magát: Babarczy írásának színvonala "valahol a Heti Válasz és a Magyar Hírlap közti színvonalon mozog", egyúttal túlmegy minden határon, mert csak. Mindenesetre Lendvai ajánl pár nevet Babarczynak, kiktől tanuljon eztán, hogy ne beszéljen akkora butaságokat, mint hogy a baloldal nem azonos a zsidósággal. Gyönyörű. Babarczy Facebook-hozzászólása szerint egyébként az ÉS arra kérte őt, ne válaszoljon Lendvainak: mert erről szól egy valódi vita, nem igaz? Hogy jön Lendvai, kioszt néhány atyai pofont, dühöng egyet, mindenki behúzza fülét-farkát, és már meg is van cáfolva az összes állítás. Hogy a valóság mi, az meg a legkevésbé sem lesz itt fontos. A lényeg, hogy "őszintén tudjuk becsapni magunkat".
Ennek fényében érdemes amúgy kinyitni az augusztus 17-ei Élet és Irodalmat, melynek második oldalán megtalálható Paul Lendvai levele (Babarczy zsidói), fölötte pedig egy hirdetés, mely szerint keresik a Paul Lendvai-díjra leginkább érdemes újságírót. Az elbíráló kuratórium egyik tagja pedig nem más, mint Bojtár Endre. Csodálatos érzés lehet egy ilyen díjat elnyerni.

Hogy előrébb vitték-e nevezett személyek a vitát? Nos, azt figyelembe véve, hogy Gerő András a legújabb Magyar Narancsban már vagy huszadjára magyarázza a magyarázhatatlant, nem sok jót lehet elmondani az egészről. Mindenesetre említett három íráson érdemes mindenkinek átrágnia magát, tanulságosak lesznek.

A kortárs magyar értelmiség egy jól behatárolható csoportja bizony hadilábon áll a valósággal. Vagyis hát tevékenységéből fakadóan (jobbára írókból áll ez a kör) egyszerűen nincs szüksége rá, hogy felfogja, ami körülötte zajlik - láván olyan világot találnak ki műveik számára, amilyet csak akarnak. Csakhogy a mai magyar értelmiség úgy érzi, mégis képes a valóság tűpontos értelmezésére: kilép hát az Írók Boltjából és az irodalmi folyóiratokból, és elkezdi magyarázni a közéletet, a nagypolitikát és a pártok világát. Teszi ezt úgy, ahogy: egy adott paradigmába beleragadva, bizonyos hívószók mentén hadakozva, és az árokásás nemes hagyományát úgy folytatva, hogy közben maguk azt állítják, ideje lenne végre felszámolni az ország megosztására irányuló törekvéseket.

Amikor az irodalom és a politika világa ekként felborul, akkor lehetünk tanúi az olyan gyönyörű eseteknek, minthogy Nádas Péter Friderikusznak magyarázza az ATV-n, szükséges-e egy adott morális alap a miniszterelnöknek, vagy hogy Heller Ágnes nyugati lapokban válogatott jelzőkkel illeti a kétharmados Fidesz-kormányzást (autokrácia, féldiktatúra, nacionalista látszatdemokrácia, bonapartizmus, stb. stb.). Bizonyos jelszavakat ismer az értelmiség: antiszemita, fasiszta, diktatúra, sajtószabadság - majd ezekből kiindulva elindul a valóságmagyarázás rögös útján, melynek a vége minden bizonnyal nem lehet más, mint Parti Nagy Lajos ÉS-beli Magyar Mesék-sorozata.

"Mostanság Aiszkhülosz is Kálmán Olgát nézné" - efféle állatorvosi lónak is beillő kijelentésekre számíthatunk ma az Író egyes megnyilatkozásait hallgatva. Mondja ezt Parti Nagy azon műsorról, melyben felváltva beszél valamelyik LMP-s betyár és egy szakszervezeti nagyasszony az orbáni kétharmadról, néha pedig érkezik egy-egy kormányzati ember is, hogy azért a baloldali néző elégedetten dőlhessen hátra: nahát, ez az Egyenes Beszéd tényleg a kiegyensúlyozott tájékoztatásra törekszik, hiszen még a Giró-Szász is magyarázhatja időnként a magyarázhatatlant! Arra mondjuk már nincs magyarázat, az éppen aktuális jobbikos történésekről miért Schiffer Andrást vagy Fodor Gábort kérdezik.

Persze nagyon is érthető, miért: a baloldali elitnek ugyanis "Jobbik = nácik és fasiszták", a Fidesz velük kacsintgat össze titokban, így evidens, hogy Nyirő újratemetése és egy apró falucskában avatott Horthy-szobor egyenlő lesz azzal, hogy itt valami borzalom van kiépülőben. "Korábban ezt elképzelni sem tudtam volna" - mondja a Horthy-szobrokról Parti Nagy Lajos, melyet nyilván maga sem gondol komolyan. Vagy ha igen, akkor egyáltalán nem érti a huszadik századi magyar történelmet, a társadalom alakulástörténetét: akkor viszont minek áll be a politikáról nyilvánosan elmélkedők kétes társaságába? Hovatovább: hogy válhat író olyan emberből, aki nem érti azt a társadalmat, amelyben elvileg ő is él? A magyar értelmiség egyik alapvető hiányossága, hogy a valóságra teljesen vakon úgy érzi, hogy politikai véleménye mégis számottevő, fontos lesz, már maga a megnyilatkozás ténye, a megnyilatkozó kiléte azzá teszi a kijelentést.

Ez van, az írók ma is itt tartanak: keverednek ezek a huszadik századi fogalmak, mint fasizmus-nácizmus-hungarizmus-antiszemitizmus, és ezekből próbálják rekonstruálni a 21. század valóságát is, időnként ráadásul rendkívül modoros módon, ahogy azt Parti Nagy teszi a Magyar Mesékben.

Jók ezek az említett írások? Megtisztító hatásúak, nyelvileg zseniálisak? Gondolhatja ezt bárki komolyan azon írásokról, melyek legfőbb poénja a Fülkefor és a Viktor Emmándöfi szavak ismételgetése, illetve a folyamatos kerálozás, Vezérezés, illetve efféle fordulatok összerántása, hogy "mán a centrális erőtér szerént le vót rendezve a nemzeti kultúra". Olvashatatlan, rendkívül zavaros gondolatok bújnak meg ezen írások mélyén, melyek olyanok, mintha csak Parti Nagy álmainak írásba való kivetülése lenne: itt egy modoros szófordulat, ott egy hungarista, amott egy kerál, és az egészből nem áll össze semmi; az írásokat szervező értelem is olyan, hogy hol vót, hol nem vót, de inkább nem vót.

A magyar értelmiség viszont mégis kalapemelve és ujjongva laudál Parti Nagynak: Radnóti Sándor az Élet és Irodalomban, Bán Zoltán András a Magyar Narancsban lelkendezik a szerző bátorságán és zseniális nyelvi ortopédiáin, melyek szerintük nemhogy helyükön vannak, de egyenesen az "újra felépítendő köztársaság üdvét szolgálják", ráadásul még a nyelvet is fantasztikus módon újítják meg. Mely tulajdonságok tényleg igazak voltak egykor Parti Nagy verseire, de álljon meg a menet: ne kiáltsuk már ki azért ezeket a publicisztikákat magas irodalomnak, mert mi, balliberális értelmiségiek egyként drukkolunk a Fidesz bukásának. "Ez után az este után még inkább bízhatunk abban, hogy az Orbán-rendszernek már nincs sok hátra" - ujjongott Bán Zoltán András az Édes Hazám közéleti versantológia felolvasásának levezetésekor, és ez valahogy jól jellemzi azt is, miként viszonyulnak ma a mértékadó "kritikusok" Parti Nagy Lajos fülkeforrongásaihoz.

Újabban más ügyben is központba került egyébként Parti Nagy: mint mondják, a Menekültek Napjára készülő kiadványból "kicenzúrázták" az ő, illetve Makai József és Kőszeg Ferenc írásait. Azt érdemes rögtön az elején elmondani, hogy ezt a pályázatot az EU mellett a Belügyminisztérium szponzorálja, így azért nagyon nem csodálkozhatunk, hogy a BM az általa (is) kiadott anyagban nem akar olyanokat olvasni, hogy "akadálytalanul kiépülő autokrácia", vagy "hazánk nevéből kioperált Köztársaság". Ezen fel lehet horkanni, de azt hiszem, ugyanígy a Népszavában sem lehetne megírni, hogy a lap elképesztő Orbán-fóbiában szenved, és hogy mindenről csak a szélsőjobb jut eszébe: ha igaz ez, ha nem. Cenzúra emiatt még nem lesz, lám, az Élet és Irodalomban bátran megjelenhetett mindhárom írás, a helyére került tehát például Az elképzelt bőrönd című Parti Nagy-írás is.

Másrészt persze nagyfokú tájékozatlanságról vall, hogy a kiadvány készítői nem voltak tisztában már a felkéréskor, hogy nevezett szerzőktől mire számíthatnak: az utólagos felhajtás egyértelműen az ő bénázásuknak köszönhető. Viszont érdemes itt is elolvasni Parti Nagy írását: számára ugyanis a menekültek ügye egyet jelent az "indulatvak" (ez meg mit jelent?) írása miatt menekülni kényszerülő Kertész Ákossal, illetve a hétköznapi rasszizmus miatti félelmükben Kanadába emigráló cigánysággal. Bizony, Parti Nagy ezt komolyan gondolja: hogy ti. a hazai romák szörnyű üldöztetésnek vannak kitéve, rasszista-hungarista fenevadak lesnek rájuk minden bokorból, így természetes és érthető, miért próbálnak új életet kezdeni a tengerentúlon. Az a részlet sajnos kimaradt a szerzőnél, hogy Kanada jelenleg épp azért próbálja módosítani a menekülttörvényét, mert a magyar cigányok mondvacsinált okokból kimennek, ott felveszik az ezért járó összegeket, és alkalmanként még csicskákat is tartanak pluszjövedelem előállítására a pincében. Nem, Parti Nagy szerint ha menekültekről van szó, akkor a legjobb, ha mi is elképzeljük: "a szomszédunkat kergették meg viperával újnyilas fiatalemberek, mégis úgy meséljük, mi voltunk az áldozat, hiszen lehettünk volna". Elképesztő.

Kőszeg és Makai írásai mondjuk elgondolkodtatóak, és a kormányzás tényleg jól tenné, ha okulna belőlük, mert valóban sokat kell még tenni Magyarországon a menekültek befogadását és a velük való emberséges bánásmódot illetően. És Parti Nagy Lajos, bár elmondta Kálmán Olgának is (tudjátok, akit Aiszkhülosz is hallgatna), hogy nem akarta elvállalni, mert nem értett a dologhoz, de aztán mégis úgy érezte, ez egy fontos ügy, és ki kell nyilatkoztatnia, hogy Kertész Ákos és cigányok. Bár írt volna helyette is inkább egy fejezetet majdani szépirodalmi alkotásához! Bár a Magyar Mesék helyett is ezt tette volna!