Teadélután

Orbán Viktor ötvenéves lett, a honi média pedig ismét elővette a legrosszabb arcát – ezúttal is a baloldali-liberális fele, mely diktátoroknak kijáró ünnepséget csapott a jelenlegi miniszterelnöknek, megspékelve a jót Orbán-kvízzel, naptárral, mókával, „eltemetted a jövőnket”-féle megmondásokkal és zenés-táncos kacagással. Vadai Ágnes és Szanyi Tibor diktátorozott egy jót, Balczó Zoltán pedig bölcselkedett Orbán államférfiúi kvalitásain („a magyar társadalom legnehezebb problémáit meg tudta oldani”) – a jobbikos politikust azóta is igyekszenek kiműteni a Fidesz elnökének hátsó feléből.

„Az antiorbánizmus vallás” – jelentettre ki Tamás Gáspár Miklós a Heti Válasz-ban, és kétségtelen: az antiorbánizmus, hasonlóképp az orbánizmushoz, a gyurcsányizmushoz és a Kádár-kultuszhoz, nem racionális elvek mentén igyekszik piedesztálra emelni egy olyan embert, aki erre a legkevésbé sem mondható méltónak. Az ironikusnak szánt ünneplés sem üdítőbb sajnos a szolgalelkű hajlongásnál: itt két évtizede ki lett kiáltva sajnos, hogy Orbán egy „tehetséges politikus”, a jelenlegi kormányfő pedig azóta is fürdik a tehetséges embereknek ezek szerint kijáró dicsfényben. Érdekes dolog ez: a barkácszakkörön a többieknél ügyesebben lombfűrészelő kissrácot szokták tehetségesnek nevezni, esetleg a tizenéves költőpalántát, aki már összehozott egy-két valóban élvezetes verset. Nálunk egy húsz éve a közéletben jelen lévő, második miniszterelnöki ciklusát töltő politikus a tehetséges: úgy látszik, nem a megkerülhetetlen életmű járul hozzá egyesek szerint a tekintély megjelenéséhez, hanem az ahhoz szükséges tehetség érzékelhetősége.

Persze, a tehetségkutatók világában nincs mit csodálkozni – de már korábban is inkább arra volt szüksége a népeknek, hogy valami magukhoz hasonló, egyszerű lelket dicsőíthessenek – hogy aztán így magukat, saját kisszerűségüket is magasztosabbnak láthassák. A valódi tekintély a többségben kényelmetlen érzéseket teremt: az ember nem tudja magával egyenrangúnak érezni a valódi autoritást, így hát igyekszik magának egyszerűbb példaképeket keresni. Ilyen személy a magyar politikai életben a középszerű politikus, Orbán Viktor: jóban-rosszban velünk van két évtizede, olykor bölcselkedik egyet a jövőn, máskor hatalomra jut – különleges napokon pedig még a fehérvári huszárokról is dalol egy jót a csárdában. A lényeg: Orbán minden nap csinál valamit, ami alkalmas arra, hogy leássunk a lelkei mélyéig, igyekezzük megfejteni szándékait, motivációit, gondolatait. A miniszterelnök a teljes magyar média számára egy megkérdőjelezhetetlen istenség: vannak, akik úgy vélik, áhítatosan csodálni kell, milyen magasan is van ez az emberarcú vezető; mások pedig jobbnak látják, ha kövekkel igyekeznek addig dobálni, amíg csak le nem zuhan végre helyéről ez a megátalkodott jótevő.

A születésnap pedig tökéletesen alkalmas arra, hogy megmutassuk, kik is vagyunk valójában: az Együtt 2014-et megalapító, aztán a választási szövetségből kiszálló, mégis benne maradó millások például végre egyértelművé tették, hogy tizenéves hülyegyerekként szeretnének bevonulni a történelemkönyvekbe: a jeles alkalomra gyártott dalocskájuk legalábbis egy általános iskolás ötödikes gyerkőc szellemi színvonalán helyezkedik el, olyan elképesztő igazságokra rámutatva, minthogy Orbán akkor lenne jó kormányfő, ha mindenkivel haverkodna és emellett egy hajléktalan meleg cigány lenne (a szolidaritásról bizonyos körök fejében mindig is elképesztő hamis kép élt).

A tehetséges miniszterelnök pedig fölénk magasodik és lesújt – hogy éppen tönkreteszi vagy megmenti-e az életünket, jelen esetben teljesen lényegtelen. A valódi tekintélyekhez viszont semmi köze annak az Orbán Viktornak, akit a Magyar Nemzet hasábjain is olyanokért szokás magasztalni, minthogy jegyzetel, miközben ellenfele szólal fel, vagy hogy kocsival ruccan le vidékre megnézni, hogyan is él az ő népe. Az autoritás egyébként egyáltalán nem egy negatív dolog: csakhogy akiket itt bálványozni szokás, azoknak éppen egy fia valódi tekintélyük nincsen. A patkányként hatalomra jutó és otthon krumplilevest eszegető Kádár János éppúgy nem rendelkezik ilyesmivel (szemben a történelmi pillanatban nem meghátráló Nagy Imrével), mint a középszerű kormányosként az országot egyre nagyobb tragédiákba belevezető Horthy Miklósnak. Szoborba önteni utóbbi két alakot körülbelül azon a színvonalon mozog, mint a Blikket áruló rikkancsot mementóul állítani: nem lepődöm meg egyébként, hogy az igyekvő nímandokat egytől egyig körbeugráló Jobbik Horthyról épp úgy közteret akar, mint Tormay Cécile-ről avagy Nyirő Józsefről. Esetleg a baloldal is példaként akarja mindannyiunk állítani az évszázados szerencsétlent, Károlyi Mihályt. Csoda-e, hogy e tájon Orbán Viktor az egyik politikai oldal megváltója, a másiké pedig a dolgok mostani állását látva Bajnai Gordon, az egyetlen önálló gondolattal nem rendelkező szürke jófiú? (Az egykor jó szándékúnak tűnő ex-LMP-sek még az országot is kitapétázták a nép körében pajkosan mosolygó Bajnaival, te jó ég!)

Akkor szögezzük le: nem attól lesz valakinek tekintélye, hogy egyik nap focistát játszik, másikon kultúrembert, egyszer maffiavezért, máskor Gérard Depardieu, TGM és Roger Scruton jó barátját – ahogy a „remény” és a „korszakváltás” szavak egyre intenzívebb ismételgetése sem tett még senkit igazi autoritássá. Orbán nem diktátor, nem is hadvezér – de Bajnai sem a messiás, még ha ez egyesek számára szokatlanul is hangozhat. Ahogy a színészek legnagyobb hányada is csak sztár, de nem autoritás. Tekintély ugyanakkor Sólyom László, John Lukacs, Göncz Árpád, Esterházy Péter és Tandori Dezső (a jelenlegi politikai vezetők meg talán Schiffer András) – olyan emberek, akik valóban elképesztő életművet tudhatnak magukénak és akiket úgy lehet jobbára kritika nélkül tisztelni, hogy az embernek nem kell közben zavarban lennie, miért is próbál emelvényt ácsolni a tehetségnek és a középszernek.

Ertsey Katalin nyílt levelet intézett S. Teréziához, Balogh József fideszes képviselő élettársához. Ebben a valószínűleg huzamosabb ideje családon belüli erőszaknak kitett nőhöz az LMP-s képviselő kérdéseket intéz, illetve tanácsokat ad neki. Levelének lényege, hogy nem érti, az általa a fideszes képviselő által meghonosított módon csak Terikének nevezett hölgy mit képzelt, amikor összekötötte életét egy olyan férfival, akiről tudhatta volna, hogy előző feleségét is verte. Ertsey két szánakozó „de hát mégis, mit hittél?” között megemlíti, hogy ha a nő nem változtat, az könnyedén az életébe kerülhet – persze, ezt sem így, hanem a hiperérzékeny „te is így végezheted egy napon” fordulat csatasorba állításával. A NANE Egyesület önkéntesei aláírással válaszlevél is született bejegyzésére – melyben felhívták Ertsey Katalin figyelmét arra, hogy nem szerencsés egy idegen nőt terikézni, illetve számon kérni, mégis hogy gondolta az egészet – illetve megfenyegetni sem érdemes őt (nyilván azzal, hogy ha nem hagyja ott élettársát, meg fog halni). Ezek után a HVG.hu hasábjain Balavány György és Béres Zsuzsa (Feminista Hálózat alapító tagja) is nekirontott az Ertseyvel szemben kritikát megfogalmazóknak: a jogos választ mindketten megsemmisítő szándékú reakcióként értékelték, összefogást sürgettek és megbotránkoztak azon, hogy szerintük azonos súlyúként tüntetik fel Balogh József és Ertsey Katalin tevékenységét.

Merthogy, szerintük, a NANE-önkéntesek ezzel arra utalgatnak, hogy „Ertsey Katalin nőket erőszakol”. Haha, de jó vicc. De mégsem az: hát nem értik szerencsétlenek, hogy Ersey csak segíteni akart? Mi mindent meg nem tesz a Parlamentben is, hogy a családon belüli erőszak törvényi szabályozását keresztülverje! És akkor szegényt még hátráltatják is a szakmai szervezet önkéntesei? Hát hová lesz így a világ, ha lelkiismeretes országgyűlési képviselőket próbálnak majd ellehetetleníteni a hozzáértők!

Komolyra fordítva a szót: még ha valószínűleg sok dologban nem értenék is egyet a NANE-önkéntesekkel, és ők is osztják adott esetben a feminizmus tízparancsolatát, akkor is, itt igazat kell nekik adnom. Mert a családon belüli erőszak kapcsán nagyon nem igaz, hogy a férfiak lennének a potenciális agresszorok, a nők pedig a potenciális áldozatok. Gyereket éppenséggel ugyanolyan arányban bántalmazhatnak mentálisan és fizikailag is nők, mint férfiak. A verbális erőszak ugyan törvényileg nagyon nehezen volna szabályozható (nincs is szükség rá szerintem), de ettől még létét nem igazán érdemes eltagadni. Ahogy az ellene való küzdelmet sem szükségszerű csak azért takaréklángra tenni, mert a jog e téren nem sokat tehet.

Azt viszont kifejezetten abszurdnak tartom, hogy a NANE Segélyvonal alapító ügyvezetője, Béres Zsuzsa szerint az önkéntesek valósítják meg a lelki megsemmisítésre törő ezen gesztust válaszukkal. Jo Freeman-tól idézi a szerző, hogy ez a fajta „becsmérlés” nem véleménykülönbségek ütköztetését tűzi ki célul, hanem a totális lejáratást, megsemmisítést – miközben az önkéntesek egy kiadványt is Ertsey figyelmébe ajánlanak, illetve felkínálják neki a további egyeztetés lehetőségét. És, természetesen, a családon belüli erőszak kategóriájába nem vehető be egyikük levele sem – viszont a verbális megalázásról, lekezelésről így is lehet beszélni és Ertsey posztja kapcsán kell is.

Mert, azért, túlzásokba ne essünk: egy politikus nyílt levelére válaszoltak kissé kritikusabb hangnemben; míg Ertsey olyasvalakinek írt, aki nem közszereplő, akinek cselekedeteit nem éppen egy képviselőnek kellene számon kérnie. A politikus soha ne kérjen számon nyilvánosan egy olyan választópolgárt, aki nem közszereplő. Ellenben a nyílt leveleket írogató, országgyűlésben ülő asszonyok és urak megnyilvánulásai kapcsán határozottan biztatnék mindenkit ilyesmire: ha úgy érezzük, hogy egyébként jó ügyért harcol az adott személy, ha nem.

Lehet azt gondolni, hogy Ertsey egyébként dicséretes módon tesz a Parlamentben a családon belüli fizikai bántalmazás törvényi szabályozásáért. Príma, tulajdonképpen ez a kötelessége, külön dicséret érte nem nagyon járna. De nem látom be, miért kéne ezt figyelembe venni, amikor éppen egy efféle nyílt levelét kritizáljuk: vagy Balogh József polgármesteri tevékenységét is kötelességünk dicsérni, mikor éppen asszonyverőként ítéljük el? Legyen világos: verni valakit és verbálisan megalázni, az tényleg nem egy kategória. Összevetni sem érdemes a kettőt, illetve azon pattogni sem, hogy mennyivel durvább, ha valakinek szilánkosra verik a koponyáját. Ahogy a nemi erőszak kapcsán sem szoktunk senkit azzal védeni, hogy de mennyire más ez, mintha meg is ölte volna áldozatát.

Ertsey levele márpedig vállalhatatlan, még ha jó szándékkal írta, akkor is. Bejegyzése egyáltalán nem függ össze parlamenti tevékenységével, így ezért sem érdemes annak kapcsán felmentést adni neki: a képviselőnő egyértelműen egy magánszemélynek írt nyílt levelet, személyeskedő hangnemben, így, lássuk be, nem igazán tudjuk esetét a népképviselet hagyományos megnyilvánulásai közé tenni. Amit tett (bántalmazott nővel való kapcsolatfelvétel, tanácsokkal való ellátása), az sokkal inkább olyan egyesületek tipikus feladatai közé tartozik, mint amilyen a NANE is. Márpedig egyáltalán nem részletkérdés, hogy ez ügyben miként érdemes eljárni: főként, ha maga a társadalom is hajlik Ertsey hibáztató-számonkérő hangnemének elsajátítására.

A helyzet pedig ez: áldozatot, aki nem közszereplő, nem tegezünk csak úgy le, nem terikézzük és nem is feddjük meg, amiért még mindig együtt van élettársával. A szemben álló fél gyerekként való kezelése, a lesajnálása, a szánakozó megszólítása – ez éppen azt szokta jelezni, hogy a férj nem tekinti magával egyenrangúnak feleségét, sőt, olyan gyermeklelkű félnek tartja, akit „nem árt időnként megrendszabályozni”. Nyilván én is tudom, hogy Ertsey nem fog idáig jutni: csupán érdemes felismerni, hogy ez a fajta hozzáállás mennyire kártékony, értelmetlen tud lenni. Ahogy az is, hogy az áldozat számára kilátásba helyezzük: halottként fogja végezni, ha végre nem kezd magával valamit. Ez a figyelmeztetés figyelmen hagyja mindazon egzisztenciális-lelki kötelékeket, melyek egy párkapcsolatban élő egyén számára megnehezítik az elszakadást a korábbi élettől. Senki, de főleg nem egy kiszolgáltatott személy számára nem érvelünk azzal, hogy meg fog halni, ha azonnal nem csinál valamit.

Az LMP-s képviselőnő címadása (Terikének mondom, Marika is értsen belőle) csak hab azon a bizonyos tortán: ennyire arrogáns, kioktató jellegű címet még egy az általuk „patriarchális társadalomban hívő, macsó” tulajdonságokkal leírt férfi sem tudna kieszelni – és, lám, a bántalmazottakért elvileg kiálló nőnek csak sikerült. Értsd már meg, az életed forog kockán, te kis hülye – nagyjából ezt üzeni bejegyzésével Ertsey, amire a NANE-önkéntesek levele adekvát, tűpontos válasz. Persze, értem én: a családon belüli erőszak elleni harcosok nem tudják elfogadni, hogy az agresszor szerepében nem mindig csak a gonosz, elnyomó férfit tudják köszönteni. Nem képesek megérteni, hogy az efféle lealacsonyító gesztusok nem csupán férfiaktól származhatnak és egy nő is ugyanúgy élhet velük, még hozzá úgy, hogy észre sem veszi közben magát. Nem véletlenül lett elkeresztelve az említett szervezet sem Nők a Nőkért Együtt az Erőszak Ellen-re: még ha önkénteseik most, szinte elhajló módon, képesek voltak kicsit árnyaltabban is rálátni a dolgokra.

Márpedig, ha azt hisszük, hogy a férfiak bűnbakként való tételezésével egyúttal letudtuk a verbális megalázásnak, a másik fél lealacsonyításának ügyét is, akkor éppenséggel nagyon rossz úton járunk. Ha a gyermekét kivégző férfira tudunk állatként tekinteni, az ugyanezt cselekvő nő viszont szerintünk lehet a körülmények áldozata, akkor sürgősen érdemes lenne elgondolkoznunk motivációinkon, mozgatórugóinkon. Ezzel nem azt mondom, hogy minden agresszort tekintsünk állatnak és veszítsük el a fejünket, ha csak rájuk gondolunk: de az azonos morális megítélés nem lehet kérdéses.

Ahogy az asszonyt a konyhába és a gyermekágy mellé zavarni szándékozó Varga István és a bántalmazott felet leterikéző, lesajnáló, halállal fenyegető Ertsey Katalin esete között sem olyan könnyű különbséget tenni. Már ha tényleg az emberségességet és a méltóságot vesszük alapul, nem pedig azt, hogy gyorsan-gyorsan meg kell védeni a nőket a férfiaktól.

Vidnyánszky Attila egy műparaszt, aki előtt két út áll: vagy betiltja Alföldi utolsó Nemzeti Színház-béli rendezését, a Mephisto-t, vagy hagyja élni, de ez utóbbi eset sem fog többet jelenteni, mint hogy „valamicskét elmozdultunk a közép-késő Kádár-korszak kultúrpolitikai gyakorlatától″. De teljesen mindegy is, hiszen Vidnyánszky egy a legutóbbi sajtótájékoztatón fura ruhába öltözött színidirektor, aki bár teátrumában Shakespeare és Gombrowicz darabjait fogja bemutatni, de biztos csak véletlenül, hiszen valójában Nyirő művei állhatnak közel a szívéhez. Aki pedig eladja magát, az ne csodálkozzon semmin – ezt tanulságként leszűrhettük Stohl András parádés játékának láttán is.

Előbbiek nem egy a jól bejáratott sablonokon túllépni nem képes, jelentéktelen blogbejegyzésből való szemelvények, hanem egy hetilap vezércikkeinek toposzai: a Magyar Narancs két legutóbbi számából vett izgalmas publicisztikai fordulatok. Mint a május 9-ei szám Nemzeti Naftalin című szerkesztőségi írásából kiderült, bár Vidnyánszky rangos szerzők műveit igyekszik majd színre vinni (a már említett Gombrowicz mellett Gorkij, Weöres, stb.), de mindhiába: a Fidesz kinevezettje ugyanis „jelmezt″ öltött a sajtótájékoztatón, amivel azt kívánta üzenni a közönségnek, hogy ő ti. egy „műparaszt″. Bár a Magyar Narancs siet leszögezni, hogy mindenki úgy öltözködik, ahogy akar, mégis: azért csak össze lehetett hozni annak kapcsán egy vezércikket, hogy Vidnyánszky eleddig akként mutatkozott, mint bárki más, de most, most aztán magára ölti árvalányhajas maskaráját, ami árulkodó lehet későbbi darabjaira nézvést is. 

És akkor elgondolkozhatunk mindannyian azon, vajon Stohl éppen miként reflektál művészetére akkor, amikor bedrogozva és részegen közlekedési balesetet okoz; esetleg olyankor, amikor élőben tudósít Györgyusz és Ágika vérre menő küzdelmeiről. Utóbbi történet már csak azért is érdekes, mert a művész önfeladása és a kultúra árulása is hangsúlyos szerepet kap benne: ahogy például tehetségkutató műsorba zsűrinek szegődni, kereskedelmi tévében bohóckodni, Heti Hetes-ben az ottani játékszabályokat elfogadni sem mindig egy előremutató, nagy intellektuális feladat. Hatalom ez is, persze – csak manapság valamiért nem szokás az ilyesmit egy lapon emlegetni a másfajta szolgálatba szegődéssel, napról napra megkötött magánalkuval és egyebekkel.

De felesleges ilyesmiket előrángatni akkor, amikor Stohl színpadi művészetét kívánjuk értékelni. Semmi értelme, mert előbb említettek nem igazán játszanak közre abban, a színész mennyire sikeresen ölti magára egy adott figura szerepét. Teljesen mindegy, Stohl hiteles közszereplő-e avagy sem és hogy mit is jelenít meg a médiában –  ha egyszer a feladatát nemhogy tökéletesen abszolválja, de még túl is teljesíti és heath ledger-i tökéletességgel egyesül Joker-maszkos karakterével, azt bizony el kell ismerni.

Nem vitás, hogy Vidnyánszky maga is részese lett a hatalmi játszmának, amikor megpályázta a direktori széket: ám ettől még egy kicsivel sem fognak tovatűnni munkásságának kvalitásai, még ha azok egyesek ízlését nem is elégítik ki maradéktalanul. Van ez így, ettől még nem érdemes kétségbe vonni senki művészetét: miként Alföldi hozzáértését is minimum dilettáns dolog megkérdőjelezni a művészeti szabadság kihasználása és az egyébként nem haszontalan, jó értelemben vett provokáció megjelenése miatt. Magam a folyamatosan árvalányhajazó, Gombrowicz sötét zsenialitásának giccsbe fordításán aggódók mellett ugyanolyan jókat tudok kacarászni azokon is, akik „mefisztói értékrendről” okoskodnak, majd közlik, hogy ők a tiszta levegő és a székelyek miatt minden egyes alkalommal meg fogják tekinteni a Vidnyánszky-éra bemutatkozó darabját.

Vidnyánszkyt pedig előre afféle dilemmák elé állítani (a május 16-ai MaNcs vezércikkében, Az igazgató árnyéká-ban), hogy vagy politikai indokból betilt egy darabot, vagy eladja esetleg a Vígszínháznak (netán megtartja), de utóbbi esetben sem fog ő maga többet érni: nos, ez a fajta mentalitás az, ami legalább annyira unalmas és kiábrándító már, miként a szolgalelkűség is tud lenni. A művészeti teljesítmény jó előre való leírása, a kiváló darabok keltette remény ellenére való további, kisstílű kötözködés, az Alföldi ellen való nemtelen támadásoknak a másik féllel szembeni újrajátszása: mindez csak a fárasztó kultúrharc felesleges és kártékony továbbgyűrűzését eredményezheti, a születő produkciókra való pontos reflektálást semmiképp.

Mindenesetre azt én is remélem, hogy Vidnyánszky a forgalmazási jogokat át fogja adni a Vígszínháznak, ha maga nem tart igényt rájuk. Nem azért, mintha annyira érdekelne az Orbán-rendszerre való folyamatos utalgatás, magának a NER-nek a jövője és a megmaradása: egyszerűen kíváncsi vagyok a darabra, a hátralévő előadásokra viszont már sajnos nem tudok ellátogatni. Ha a Vígszínház átveszi, magam is megtekintem majd a darabot: nem a nácik miatt, nem is a székelyek hiányától fellelkesülve (vagy annak ellenére érdeklődve) – de még csak „esztétikai hovatartozásomat″ sem kívánom majd megvallani. Csupán a nagyszerű mű újabb feldolgozására, annak maradandóságának avagy felejthetőségének kérdésére leszek kíváncsi.

Mindenki emlékszik még Navracsics Tibor emlékezetes ATV-s jelenésére, amikor is kifejtette Bayer Zsolt publicisztikája kapcsán: az „megcsúfol minden demokratikus közösségi elvet”, aki pedig ilyeneket ír, azzal ő, mármint Navracsics, nem szívesen tartozik egy demokratikus közösségbe. Az eredmény az lett, hogy Bayer videóüzenetben fejtette ki: Navracsics őt nem tudná kizáratni a Fideszből és inkább azzal kellene foglalkoznia, hogy a fenyegetőket „vigye el a kommandó”. Ezt aztán a HírTv Rájátszás című műsorában jól le is játszották a közigazgatási és igazságügyi miniszternek, Szabó Anett pedig feltette a kérdések kérdését: „ki tudná ön záratni Bayer Zsoltot a Fideszből?” Szegény Navracsics pedig, mit tehetett mást, szabadkozott: Bayer második írása „sok mindent helyretett” – mondta a miniszterelnök-helyettes arról a publicisztikáról, amiben a Magyar Hírlap újságírója csupán annyit pontosított, hogy ő nem kívánja senkinek sem a halálát. Közben a Fidesz is támadásba lendült, a Bayer-írás ellen tüntető MSZP-sekről pedig kijelentette, hogy azok a gyilkosok oldalára álltak.

Navracsics tehát kimondta, hogy „Bayer-ügy”, hogy aztán nem sokkal később szabadkozhasson és visszakozhasson: „már nincs Bayer-ügy”. A miniszter, ezúttal a HírTv-ben, annyit mondott: „trafik-ügy”, majd nem sokkal később szavai interpretálása miatt már magyarázkodhatott is. „Ha van trafik-ügy, akkor legyen ez meg az és egyébként sem beszéltem korábban trafik-ügyről” – fejtette ki az Index újságíróinak a fideszes politikus, akit ezúttal, úgy tűnik, a Magyar Nemzet értelmezett félre.

Nem vitás, mára a fontolva-visszakozva kritizálás nagymestere lett Navracsics Tibor. Ő ma a Fideszben az a politikus, aki a kínos kormánypárti ügyekről a nagy nyilvánosság előtt elismeri, hogy azok ügyek, nem sokkal később viszont módosítani kényszerül álláspontját, korábbi megállapításait még-nem-ügyre vagy már-nem-ügyre pontosítva. Igyekszik becsületét őrizni, ezért az ügynöktörvény tárgysorozatba vételét ugyan nem szavazza meg, de nem is utasítja el. „Van ügynök-ügy” – sugallja ezzel, de azért gyorsan egyértelművé teszi, hogy ez csak az ő magánvéleménye, ami, miniszterelnök-helyettesi és igazságügyi miniszteri rangjánál fogva úgy látszik, kevesebbet ér, mint az összes többi, pozícióban alatta helyet foglaló kiskáder álláspontja.

„Talán van trafik-ügy” – sugallta Navracsics Tibor, ami kétségkívül több és jobb annál, mint hogy „Philip Morris-ügy van”, esetleg hogy „a baloldal ne beszéljen ügyekről, mert neki sokkal több ügye van”. Navracsics Tibornak van tartása, ő nem az az ember, aki hajlandó gyalázatokhoz is asszisztálni csak azért, hogy ezzel saját bőrét mentse. Márpedig a tisztességes emberek egy szép napon elnyerik méltó jutalmukat. Ha Navracsics így folytatja, a jövőben talán még miniszterelnök-helyettes is lehet belőle.

Az embernek jó szokása, hogy bűnös szokásairól, vágyairól, múltbéli cselekedeteiről fennhangon beszéljen mások előtt, előbbieket akként prezentálva a többieknek, hogy azok sose tudhassák biztosan: az illető komolyan beszél avagy csak hülyéskedik. Tudjuk jól, így van ez minden szinten: attól a rossz arcú üzletembertől, aki hátba vág minket, hogy ne aggódjunk, nem fog minket megveretni és élve eltemettetni az erdőben, jobb minél messzebbre kerülni. Annak a kissé zakkantnak tűnő, nővel életében nem mutatkozó negyvenes férfinak a fanyar-ironikus megjegyzéseit, amelyek a pincében való gyerektartás viccességeire vonatkoznak, jobb kicsit komolyabban venni.

Ezek csak azért jutottak eszembe, mert, ahogy Lázár János a Heti Válasz-nak adott interjújában fogalmazott, a „kölcsönös bizalom és párton belüli együttműködés jegyében” hangfelvétel készült arról, ahogy a szekszárdi fideszes képviselők megbeszélik, kiknek kellene kiosztani egy-két trafikot. Mindezt olyan egzakt szempontrendszer alapján, hogy szerintük ki az „elkötelezett jobboldali”, illetve ki az, aki nem számít „szoci”-nak. Hogy mennyi elkötelezett jobboldali van a Fideszben, nem tudom, mindenesetre a trafikbotrány kapcsán jobboldalinak mondott politikusok közül egyedül Hadházy Ákos bizonyította: maradt még benne szemernyi becsület, mely egy ekkora gyalázathoz való asszisztálást már nem kíván megtűrni.

A jobboldalinak mondott sajtó pedig elképesztő módon leszerepelt (a kevés kivétel egyike Pesty László, riszpekt neki innen is!). A Magyar Nemzet megpróbálta balosnak kikiáltott jelöltek előállításával bizonyítani a balhé nemlétét, a Magyar Hírlapban pedig Bayer Zsolt szidta pár ezer karakterben a baloldalt, a végén hozzátéve, hogy említett „rohadékok” miatt nem engedhetik meg maguknak a trafikügyet (Bayer – más állítólagos jobbosokkal karöltve – azt képzeli, hogy szellemi fölényben van az ún. baloldali-liberális tengellyel szemben, minderre nem saját tulajdonságai, hanem az „ellenoldal” „bűneiből” következtetve). A Heti Válasz se nagyon igyekezett megmondani a tutit – Stumpf András ugyan publicisztikájában nagyon gyanúsnak minősítette az ügyet, de ennél jóval több nem történt. A legújabb számban olvasható Lázár-interjúban persze óvakodtak az alákérdezéstől, ami örömteli (Zsuppán Andrástól nem is számítottam szervilizmusra), de azért az Üzlet rovatba száműzött trafik-cikk kapcsán is csak az mondható el, hogy Facsinay Kinga szerint eddig direkt a pultok alatt tárolták a kisebb gyártók termékeit, de majd most, hál'Istennek, minden másként lesz. (Éljen soká a Continental!) Amiből körülbelül annyi igaz, hogy én például, amikor multinál dolgoztam, a mindig máshová kerülő (ahogy épp elfértek, úgy kerültek ki) termékeket igyekeztem úgy forgatni, hogy legalább amikor nem nyúlok oda, ne kelljen a dobozokra rakott undorító képeket bámulnom.

Lázár az interjúban tehát említést tett a hangfelvételről, melyről addig nem is nagyon tudott senki – mintegy előremenekülve ezzel, azt sugallva, hogy ha a helyi fideszes politikusok egyeztetnek a jelöltekről, az nem is akkora baj, hiszen formálisan nincs beleszólásuk a pályázatok elbírálásába. Hasonló dologról van szó, mint a Portik-Laborc-találkozó esetében: ép ésszel felfoghatatlan, miért készít valaki hangfelvételt kétes megítélésű tevékenységéről, majd miért helyezi el úgy a kazettákat, hogy azokat mindenki jól láthassa, még csak nagyon nyújtózkodni se kelljen értük (vagy a pult alatt kutakodni, miként eddig a szegény kisebb dohánygyártók termékeit illetően kellett). A titkosszolgálati ügy kapcsán pedig ez is volt a baloldal egyik kedvenc érve (ha éppen védeni kívánta Laborcékat): hogy az NBH-sok hangfelvételt készítettek, melyet aztán ugyanolyan precízen irattároztak és kezeltek is, miként a többi másik hangfelvételt, dokumentumot.

Aki pedig ennyire nem próbálja rejtegetni az állítólagos bűnjelet, az biztos nem is bűnös. Mintha csak az, hogy a Nemzetbiztonsági Hivatal főigazgatója egy több évig bujkáló bűnözővel találkozik, aki olyanokat állít, hogy kormányváltás esetén őt le fogják tartóztatni („elvisznek” – mondja, mire a kérdező fél meg bólint, hogy igen, de lehet, hogy őt is), teljesen szokványos és elfogadható lenne. Mintha tényleg ne tudtak volna erre alkalmasabb embert találni a legmagasabb beosztásban lévőnél. Mintha tényleg normális lenne, hogy bármiféle érthető, ésszerű indok nélkül az NBH vezetője találkozik Portikkal, majd két félreérthető kijelentés között kedélyesen bájcseveg vele a semmiről. Mintha tényleg ne lenne semmi kínos abban, hogy egy gyilkosságokkal összefüggésbe hozható ember a szocialista vezetés alatt magas rangú titkosszolgákkal ebédelget úgy, hogy közben a bűnöző által gyakorlatilag fogva tartott nő családjának panaszaira, könyörgésére a Gyurcsány-kormány nem is igazán reagál érdemben („nincs politikai akarat a Portik-téma rendezésére”). Hogy azoknak az olajosoknak, akiket korábbi állításuk szerint Horn Gyula is öt perc alatt hívott vissza, a Gyurcsány-kormány alatt haja szála sem görbül, fideszes regnálás idején viszont tényleg elviszik őket, méghozzá igen-igen csúnya dolgokért (na, nem mintha erről a mostani rendőrség elkötelezettségére és sziklaszilárd erkölcsiségére lehetne következtetni).

Nem, Portik és Laborc forgalmas helyre megy étkezni, ahol hangfelvétel is készül a „támadhatatlan” beszélgetésről – miként valaki felveszi a szekszárdi fideszes egyeztetést is. Hogy ki, az nem világos – Horváth István polgármester ugyanis letagadott mindenféle ilyen irányú beszélgetést, majd Lázár egyenesen egy hangfelvételről kezdett beszélni, mondván, az a „kölcsönös bizalom” jegyében készült a beszélgetés során. Mert, úgy tűnik, a Fidesznél sem tudnak efféle botrányos ügyleteket lebonyolítani úgy, hogy legalább ennyire nyilvánvaló bűnjeleket ne hagyjanak hátra – mintha csak valóban semmi gond ne lenne azzal, hogy a képviselők megbeszélik a trafikpályázat jelöltjeit. Majd, láss csodát, a nekik tetszők hozzájutnak a dohánybolthoz, a nekik nem tetszők pedig nem. „A Nemzeti Dohánykereskedelmi Zrt. döntött világos és méltányos szempontrendszer alapján” – hazudná erre Lázár János, majd rámutatna az égre és kijelentené arról, hogy az ott a föld. „Nyilván a pályázatokkal a jelentkezők kétharmada veszített, de nekem nincs közöm a politikai vádakhoz” – sütne el egy-két vicces politikai utalást Gyulay Zsolt sport- és üzletember, majd, hogy még hitelesebb legyen, kacsintana és hozzá is tenné: „kajakra!”. (A vele készült interjút egyébként érdeme elolvasni a legújabb 168 Órában, csupa móka és kacagás). „Mindez semmi, Vonyarcvashegyen pedig a 4K! egyik budapesti aktivistájának embere kapott trafikot” – döbbentene meg mindenkit a Magyar Nemzet. „Portik Laborccal kajált” – mentegetőzne Kósa Lajos. „Idióták” – állítaná a Tutiblog vezérkara a Facebook-on, majd a Tutiblogra mindegyikük írna egy posztot Bajnairól és Gyurcsányról. Csupa-csupa erényes, délceg ember, akik erkölcsi tartásukat hitük szerint már azzal bizonyították, hogy jobboldalinak kiáltották ki magukat. „A baloldal pedig tényleg igazán kussoljon az ilyen mutyikat illetően” – fortyogna, ki mást nem tehet.

Egyébként, ha engem kérdeznek, nem kompenzálni kellene a mostani vesztesek egy részét, nem ismét újraosztani és még jobban pontozni, hanem hagyni a francba az egészet. Semmi értelme a rendszer ilyetén átalakításának, álszent, képmutató dolog a nemdohányosokra hivatkozva egyre durvábban vegzálni a dohányosokat, majd a multikra kenni ismét a balhét. Hogy itt melyik multikról van szó? Azokról, amelyek már keresik is a trafikosokkal való szerződés lehetőségét, és amelyek a legkevesebbet fogják veszíteni az ügyön? Vagy azokról a dohánygyártókról, akiknek az átalakulás logisztikai szempontok szerint még jót is fog tenni? Ne vicceljünk már.

De, sajnos, a körülrajongott politikusok, akiket az állítólagos értelmiség igyekszik cikkeiben képviselni (javaslom, nevezzük át inkább ezen újságírókat is képviselőkké), ezután is tovább folytatják majd a szégyentelenkedést; mennél több és mélyebb nyomot hagyva úgy maguk mögött, miként dicső történelmünkben és az emberi fejekben-lelkekben. „Ne a szocik nyerjenek” – kacsint a fideszes, és már a becézésben is benne van mindaz, amit erről a társadalomról ő gondolni merészel. Amely egyébként nem sokban különbözik az MSZP-s világképtől – egy kis demagógia itt, egy kis populizmus ott, egy kis „most mi jövünk!” amott – csak nehogy bárki is megpróbáljon kikeveredni ebből a nyomorult körből. Mert, aki megkérdőjelezi, hogy egyik rossztól csak a másik rossz mentheti meg a hazát, az árulónak lesz kikiáltva. A legnagyobb baj pedig, hogy aki a körből kikerül, az is azt hiszi, az alternatívaképzés helyett a nihilizmus a helyes válasz a kérdésre.

Nick Thorpe levelet írt a Magyar Nemzetnek. A BBC közép-európai tudósítója írásában (Egy független moderátor aggályai, május 2.) Buzna Viktor újságíróval száll vitába annak korábbi véleménycikke miatt: Thorpe úgy véli, Buzna „meggondolatlanul etnikai konfliktus felé sodorja az országot, azt sugallva, hogy a romák kollektívan hadat viselnek a magyar társadalom ellen”. A BBC tudósítója szerint „cigánybűnözés”-ről épp annyi értelme van beszélni, mint „melegbűnözés”-ről vagy „kék szeműek által elkövetett bűncselekmények”-ről, továbbá úgy véli, a „gyűlölet-bűncselekmények”-et aszerint lehet megkülönböztetni a „közönséges bűntettek”-től, hogy azokat az áldozat valamilyen szempontú mássága miatt kénytelen elszenvedni. Thorpe azt sugallja, hogy az ilyen bűncselekményeket fokozottabban kell üldözni, egyben közli: Magyarországon nem értik a gyűlölet-bűncselekmény lényegét, hiszen 2011-ben Nagy-Britanniában 55 ezer ilyet jelentettek be, nálunk viszont csak 56-ot.

Először is, hadd szögezzem le, mennyire nem értek egyet a „gyűlölet” szó használatának már-már mindennapos gyakoriságával, jelentésének leegyszerűsítésével. A gyűlölet egy borzasztóan komplex és sötét érzés, egyaránt magába foglalja a harag, a sértettség, a félelem és a beteges frusztráció szélsőséges megnyilvánulásait – és még így sem érhetjük fel ésszel a valódi gyűlölet tartalmát, értelmét. A szimpla düh, a bántottság, a félelem által vezérelt xenofóbia még nem válik gyűlöletté – ahogy a szónak a politikai jellegű használata („gyűlöletmenet”, „gyűlöletkampány”) is elképesztő módon degradálja annak valódi értelmét, kiüresíti jelentéstartalmát. Az, hogy valaki megtámad egy másik embert annak származása miatt, az még nem feltétlenül lesz gyűlölet következménye: az idegenellenesség lehet a kisemberi sértettség eredménye ugyanúgy, mint a félelem és agresszió veszélyes elegyéé. A valódi gyűlölet inkább az, amit Roman Polanski Keserű méz című filmjében Oscar és Mimi éreztek egymás iránt, nem pedig az, ami az Amerikai História X főszereplőjét motiválta szörnyű tetteiben. Az inkább csak szűklátókörű ostobaság és beteges harag eredménye volt – a gyűlölet azonban sokkal ijesztőbb és szorongatóbb.

De rendben, értem, valójában mire gondol Nick Thorpe: arra, hogy az, ami a South Park egy korai epizódjában „faji bűn”-ként jelent meg, valójában más megítélés alá esik, mint az azonos jellegű, de az éles megkülönböztetés jegyét nem mutató bűncselekmény. Magyarán: ha valakit az utcán összevernek csak azért, mert romának tartják, az borzasztóbb és üldözendőbb, mint ha valakit csak úgy heccből rugdosnak meg. Thorpe úgy véli, utóbbi esetben nem azért kell az áldozatnak elszenvednie a verést, mert ilyen vagy olyan, hanem féltékenységből, nyereségvágyból, frusztrációból és számos egyéb okból. Példákat is sorol: szerinte „Szögi Lajos Olaszliszkán, Marian Cozma Veszprémben és Bándy Kata Szegeden (sic!)” nem másságuk miatt váltak áldozattá. Ellenben Csorba Róbert és fia, illetve Malina Hedvig igen: Thorpe úgy véli, ez alapján lehet megkülönböztetni a különféle eseteket.

Jól hangzik, csak hülyeség. Bándy Kata például egy törékeny nő volt, akin gyilkosa megérezhette: nála nem nagyon fog ellenállásba ütközni, vagy ha igen, azzal sem lesz sok gondja. Bándy Kata azért válhatott áldozattá, mert fiatal nő volt: P. László támadásától nem kellett volna tartania egy 25 éves férfinak vagy egy idősebb néninek. És Szögi Lajos meglincselésében, Marian Cozma meggyilkolásában ne lehetne felfedezni ilyen indítékokat? Hogy a romák áldozatai között „épp úgy találni romákat”, mint másokat? Persze. És olyankor is jegyzőkönyvbe kerülnek hasonló felkiáltások, mint az „Öld meg a magyart!”, gondolom.

Ahogy az ároktői bűnbanda áldozatainak is egytől egyig azért kellett meghalniuk, mert idős, védtelen emberek voltak. A cigány tettesek megverték és módszeresen megkínozták áldozataikat, majd gyakran néhány ezer forintot vagy csak egy kis fagyasztott húst vittek el. Az elkövetők mégis négy év után szabadulhattak az előzetesből, mivel nem sikerült első fokon ítéletet hozni az ügyükben. Az ilyen ügy nem minősül már „gyűlölet-bűncselekmény”-nek? Azért, mert az áldozatok nem származásuk okán megtámadott romák, hanem idős koruk miatt kiszemelt szépkorúak, már más megítélés alá kell essenek? Érdekes.

Az a szöveg pedig, hogy a cigányok bűnözéséről beszélni ugyanolyan, mint a kék szeműekéről, a problémák cinikus szétkenése, politikailag korrekt agymenés. Egyrészt: a kék szeműeknek nincs önkormányzata, nem számítanak nemzeti kisebbségnek és sokkal kevesebb közös vonásuk van, mint mondjuk a romáknak. Melegeket viszont már lehet összehasonlítani cigányokkal: a tények pedig azok, hogy homoszexuálisok nem tartják rettegésben egész falvak lakosságát, sötétedés után pedig senkinek nem szokása attól félnie, hogy majd szembejön egy meleg és jól megtámadja. Ellenben, ha egy településen elszaporodnának a homoszexuálisok által elkövetett gyilkosságok, akkor igenis figyelembe kellene venni az elkövetők nemi irányultságát, hogy valamit talán meg lehessen tudni a szörnyűségekről, azok okairól. Ha Norvégiában megsűrűsödnek a sátánista templomgyújtogatások, akkor nyilván a sátánisták körében kell keresni az okokat, nem pedig mondjuk a hosszú hajú férfiak csoportjában. Persze, meglehet, hogy az elkövetők nagy része hátközépig érő lobonccal rendelkezik, mégis valószínű, hogy a haj hosszúsága az identitásnak és a szociokulturális sajátosságoknak nem éppen mérvadó eleme hasonló esetek tükrében. Valamint: lehet, hogy az illetők unatkozó újgazdag tinédzserek, de azért nyilván nem az unalomban és az anyagi jólétben kell keresni a templomgyújtogatások olyan okait, melyekkel lehet kezdeni valamit.

Nem hinném, hogy az az újságíró gerjeszt etnikai konfliktust, aki rámutat bizonyos összefüggésekre és kezelendő problémákra: jóval inkább az a tudósító, aki politikailag korrekt módon maszatol, beszél kékszeműekről és „melegbűnözés”-ről, miközben Kelet-Magyarország jó része már rég radikalizálódott a kérdést illetően, mert azt kell lássa, hogy problémáira egyesek nemhogy nem keresik a megoldást, de még a problémát magát is letagadják. Rasszizmust kiáltanak inkább, miközben faji-determinista okoknak ehhez semmi köze: sokkal inkább a nevelésről és a környezetről van szó, amelynek következtében a késsel való fenyegetőzés jellemzőbb lesz roma fiatalok körében, mint nem-romákéban. Ahol a gyermekek azt látják maguk előtt példaként, mint ami a Lupo nevű rapper videójából is egyértelműen kiviláglik, ott felesleges is bármi javulásra, változásra számítani.

De, persze, lehet közben „gyűlölet-bűncselekmények”-ről magyarázni meg békeharcot hirdetni: csakhogy szerintem ez jóval veszélyesebb tevékenység, mint rámutatni arra, miért rettegnek Magyarországon az emberek sötétedés után, illetve miért teszik jobban a falusi özvegyasszonyok, ha férjük halála után inkább kitárnak ajtót-ablakot és felkínálják egész kiskertjüket a betolakodóknak, hogy legalább saját maguk miatt kevéssé kelljen aggódniuk az éj beállta után. Egyébként meg: ha Magyarországon is akként jelentenék be a „gyűlölet-bűncselekmények”-et, mint Nagy-Britanniában, akkor elég hamar világossá válna, hogy a Kettős Mérce (és a Megadom a szót) bloggere másik bolygón él, itthon pedig nem éppen a roma fiatalok lesznek agresszió áldozatai származásuk okán.

Igen furcsa alternatív valóság kezd kibontakozni a Magyar Nemzet hasábjain: egy olyan világé, ahol a trafikpályázatokon gyakorlatilag minden egyes politikai alakulat nyerészkedett egy jót a Fideszen kívül. Jól hallották: a napilap szakmányban szállítja a híreket a mutyigyanús jobbikosokról, MSZP-sekről, egykori MSZMP-sekről, míg a fideszes szálról (tehát: a vezérfonálról) a legtöbb helyütt mélyen hallgat, esetleg csak utalgat rá, mint amit „sokan kritizáltak”. A Magyar Nemzet szerint benne volt a dohánybizniszben Puch László sógornője és testvére, az éhségmenetben szerepet vállaló sellyei polgármester felesége, Boldvai László „embere”, illetve egy Mihályin élő jobbikos kocsmáros. A Magyar Nemzet mellettük mutyigyanúba kevert még jó néhány trafiknyertest, miként tette azt december végén is a „gyanúsan sok egyetemi évvel rendelkező” hök-vezetőkkel is. Bár nem akarom elsietni a hasonlatot: még a végén most is kapunk majd egy precíz kis címlapos összesítést a balos és a jobbikos győztesekről.

A Magyar Nemzet most körülbelül akként viselkedik, mintha egy baloldali lap a Laborc-Portik-találkozó után megszellőztette volna: a Menza pultosa jobbos kötődésű (mondjuk 2002-ben fideszes önkormányzati képviselő volt a sógora), és valójában ő is ismerte Portikot, sőt, az NBH-vezető és a maffiózó felbukkanását kihasználva ő is boltolt a mosdó rejtekében utóbbival. Persze, jelen hasonlat mentén még sem a jobbos kötődést, sem a Portikkal való szóba elegyedést nem sikerült bizonyítani, de az akkori vendégek állítására való hivatkozás már megtörtént.

Egyes balos közszereplők ennél ízlésesebben jártak el: ugyanúgy „a mi kutyánk kölyke”-alapon kezelték a helyzetet, de úgymond a „sajátjaikat” próbálták védeni: megkérdőjelezték az elhangzottakat, az ellenzékiek ellen való felbujtást, a törvénytelenségeket. A Magyar Nemzet most ugyanezen logika alapján jár el, de még gusztustalanabb módszerhez nyúl: nem tud semmit felhozni a gyanúba keveredettek védelmére, így az „ellenoldalt” próbálja befeketíteni, karaktergyilkossággal próbálkozik. „Ti sem vagytok különbek, nem igaz?” – érezzük a vádat, amely egy sajátos címadásban testet is ölt: „Mit kezd majd saját trafikgyőzteseivel a baloldal?” No de mit kell kezdjen „saját győzteseivel” a jobboldal, már a Magyar Nemzet szerint? Két eset lehetséges, egyik förtelmesebb, mint a másik: 1), a MN sajátos példáival azt próbálja illusztrálni, hogy ez a dolgok rendje, jogosan történt meg a piac újraosztása, és nem gond egyáltalán, hogy olyan könyvtárosok kerülnek majd az évtizedek óta ezzel foglalkozók helyére, akik adott esetben utóbbiakat fogják visszafoglalkoztatni saját korábbi boltjukban; 2), a MN úgy véli, a nepotizmus nem szép dolog, aki pedig ilyen alapon jut hozzá valamihez egy pályáztatás során, annak nincs joga az így elnyert tulajdonhoz. Az első alapján a Magyar Nemzet egy cinikus, hatalmi logikával élő, etikátlan napilap, utóbbiban pedig egy szintén cinikus, szintén etikátlan, azontúl pedig végletekig elfogult médium.

Nyilvánvalóan utóbbiról van szó, ami ékes bizonyítéka annak, hogy Techet Péternek nem volt igaza: a Magyar Nemzet egyelőre nem vált sajnos egy a „saját oldala” felé legalább jobbító szándékkal kritikus lappá. Hagyjuk is most azt, hogy ők állítólag csak hírt adnak valamiről: akiknek így néz ki a keresője a trafikpályázat legutóbbi híreinek kapcsán, az nem csupán tájékoztatni kíván valamiről. Az – ahogy Nyüzsi is írja – tudatosan ferdíteni próbál. Amikor a lap a Fidesz trafikbotrányáról Lázár János cáfolatától indítva számol be csupán a második oldalon, miközben saját kétes állításainak címlapot szentel (ahogy történt ez a május 2-ai szám esetében), akkor mit sem törődik a korrekt tájékoztatással. Amikor az eléggé mutyigyanús esetek helyett a jobbikos kocsmárost és a volt MSZMP-st emeli ki, akkor nem csupán híreket igyekszik közreadni, az olvasó informálását szem előtt tartva. Az olvasói helyett politikus haverjaival kíván kommunikálni.

Ám a Magyar Nemzet még az általa felsorolt adatok hitelességét tekintve sem pontos. Van, ahol pedig nem is mond igazat. Mint kiderült ugyanis, a Madocsán trafikjogot nyert Puch József nem testvére Puch Lászlónak, ráadásul helyi fideszes képviselő-testületi tag is. Nagy Attila sellyei polgármester felesége pedig valóban Baksán szerzett trafikot – csakhogy az Origo értesülése szerint Nagyné Dékány Ivett a baksai független fideszes polgármester féltestvére. De ha mindezen túllépünk, akkor sem világos: miként jutott a Magyar Nemzet szerint a jobbikos kocsmáros, a volt MSZMP-s, illetve a „helyi fideszes polgármester ellenzéki ellenfele” trafikhoz? A hatalomban ülő MSZMP-sek, jobbikosok és ellenzékiek passzolták oda neki? Esetleg lehet, hogy mégis csak vannak nekik is fideszes haverjaik? Az említett cáfolatok alapján az eddig nem vizsgált MN-esetek kapcsán sem zárhatjuk ki ezt. Ad absurdum, lehet, hogy valóban jogosan nyerték el a koncessziót, mert mondjuk évek óta kiskereskedelemmel foglalkoznak?

Világos: ez utóbbi fideszes haverok kapcsán is lehetséges opció. Ahogy az is nyilvánvaló, hogy Lázár Jánosnak igaza van, és tényleg, ha akarta volna, sem tudta volna elintézni, hogy az összes nyertes fideszes legyen. Ahogy a helyi fideszesek sem biztos, hogy ezt minden egyes trafik esetében meg tudták volna oldani. Csak hát ott a kínzó gyanú, hogy valamennyire mégis sikerült nekik. Ott vannak a nevek, ott van Hadházy Ákos szekszárdi fideszes képviselő interjúja. Utóbbira eddig csak egy erőtlen cáfolat érkezett – Hadházy felszólítása viszont, hogy vonja vissza állítását, különben beperlik rágalmazásért, nos, ez nem történt meg. Márpedig állításai igen súlyosak, azok egyesek felelősségét elég konkrétan érintik, ha így maradnak, bármiféle hihető cáfolat nélkül.

Utóbbit (mármint a hiteles cáfolatot) például elősegítené, ha a trafikpályázatok bírálatait és az elbírálás szempontrendszerét nyilvánosságra hoznák – ahogy azt Stumpf András is írja. Csakhogy, hahó, nem akarják nyilvánosságra hozni! Gyulay Zsolt, a Nemzeti Dohánykereskedelmi Zrt. vezetője már ki is jelentette, hogy ez fizikai képtelenség, maximum a legvégén (már amikor a most dohány nélkül maradt 1400 település koncessziós jogai is elkelnek) számíthatunk egy gyors összegzésre! És ha ez nem lenne elég: a Fidesz gyorsított eljárással el is fogadta az információs törvénynek az adatigénylést megnehezítő módosítását, mely valószínűleg az információszabadságra vonatkozó alapjogot is elég erőteljesen sérti. Lehet, hogy a kétharmados verebek csicseregnek ezt-azt, de egyrészt nyilván nem fogják bevallani, hogy „igen, a trafikügy felderítését próbáltuk ellehetetleníteni”, másrészt ezt az összefüggést már tényleg nem lehet ignorálni, ha az ember nagyon jó szándékú a kormánypártokkal, akkor sem.

Ha a Magyar Nemzet újságírói egymás között elismerik, hogy valóban a Fidesz körül van a fő botrány, „de hát mi ezt nyilván nem írhatjuk meg”, azzal csak rontanak a helyzeten: az általuk folyamatosan emlegetett kettős mércét alkalmazzák igen látványosan, egy védhetetlen helyzetet próbálván a másik fél besározásával menteni. Csak aztán mindig jönnek majd újabb és újabb kritikusok, akik már nem nyertek trafikot, és akik már nem csak a Fidesz felé fognak fordulni vádjaikkal, hanem a Magyar Nemzet újságírói felé is. A lap újságírói nyugtatgathatják magukat azzal, hogy a Fideszhez lojálisnak kell lenni, „különben valami még rosszabb jön” – önmeghatározásukból így nyugodtan törölhetik az „újságíró”-féle megnevezést. Gondolhatják, hogy ők csak leleplezik „a másik oldalt is”, a sajátjukat pedig úgysem kell, azt megteszi helyettük a konkurencia – az ilyesmit akkor is csak propagandának fogják nevezni.

A jobboldali újságírók nyugodtan etethetik magukat azzal, hogy független újságírás nem létezik, ők pedig csak azt csinálják, amit akárki más – így semmivel sem lesznek különbek a kushadó fideszeseknél. Lehet ebben a helyzetben is hosszú évek szakmai teljesítményére hivatkozni – csak az összkép mitől lesz erkölcsileg különb, mint Balogh József esetében, aki adott esetben talán jól el is vezette Fülöpháza községét?