Teadélután

Quentin Dupieux új filmje, a Wrong (magyarul: Gázos) igen egyszerű alapsztorival operál: adott egy hétköznapi irodista, Dolph Springer, aki egy reggel arra eszmél, hogy kutyája eltűnt hazulról. Elindul hát felkeresni a köddé vált ebet, közben egyre több nehézséggel (szívózó munkatársak, a kutyája kézre kerítését inkább hátráltató nyomozó, kényszeresen tagadó szomszéd, stb.) kénytelen szembesülni, de azért bekopogtat a szerelem is - hogy aztán a végén egy kellemes happy end-del zárulhasson a bűbájos történet.

Igen ám, csakhogy a sztori magjával nem stimmel valami: ebben a világban ugyanis minden egy kicsit másként van, az általunk ismertnél némileg szürreálisabb működést mutat: az óra percszámlálója például az 59-es után mindig 60-ra ugrik; a munkahelyen a kinti időjárástól függetlenül megállíthatatlanul szakad az eső; a pizzéria hívása során frissen megismert rendelésfelvevő kisasszony pedig az első romantikus üzenetét azzal a sorral zárja, hogy "este akár dughatnánk is".

Mégsem ezek lesznek azok, amelyek hősünket kizökkentik megszokott életviteléből, hanem a már említett elveszett kutyus; a kertbéli, fenyőfává változott pálmafa; valamint a kollégák, akik nemtetszésüket fejezik ki azt illetően, hogy Dolph kirúgása után három hónappal is visszajár az irodába, ahol ráadásul csak úgy tesz, mintha dolgozna.

Ahogy az ottaniakat sem az frusztrálja, hogy folyamatosan zuhogó esőben kell dolgozniuk, úgy Dolph sem amiatt esik kétségbe, hogy a számára addig ismeretlen (hiszen a csaj a kertésszel találkozott egy véletlen folytán, akiről egyébként azt hitte, valójában vele beszélt korábban telefonon) hölgy egy hirtelen ötlettől vezérelten beköltözik hozzá; hanem az, hogy hangoskodik aközben, mikor ő a kutyájával szeretné felvenni a telepatikus kapcsolatot. De az is jobban kizökkenti a főszereplőt, hogy a pizzéria logója logikátlan módon egy motoron ülő nyúl (hiszen a nyúl amúgy is gyors, minek neki motor?), mint mondjuk annak tudata, hogy a nyomozó a kutya ürülékének tudatalattiját videóra rögzítve konstatálja: az ebet elrabolták.

Egyszóval: minden csak annyira lesz abszurd, amennyire a szereplők annak tekintik - a beckett-i szomszéd, aki folyamatosan menekül saját kocogásának tudata elől; a teljesen őrült mód viselkedő szereplők; a kutya elrablásának története: mindez kizárólag attól válik irreálissá, hogy mi annak minősítjük. Nem akadunk viszont fenn az ugyanúgy furcsának tetsző pizzalogón; a kutya nyomtalan eltűnésén és számtalan olyan dolgon, ami az itteni szereplőket teljesen kétségbe ejti.

Viszont - és ez talán a leglényegesebb - a szürreális helyzetek sora egyáltalán nem minősül kiszámíthatatlannak egy idő után. Az óra perckijelzője 59 után mindig 60-ra tér (sosem mondjuk 58-ra), az irodában mindig szakad az eső, a szomszéd egyre csak tagadja kocogását. Ezek sem azért képesztenek el minket, mert önmagukban lehetetlen a bekövetkezésük: csupán az vonja magára figyelmünket, hogy a szokatlan események nem azok a szereplők számára, márpedig egyértelműen érzékelik őket, hiszen a főnök irodájában is törölközők sora várja a megázott dolgozókat.
Tényleg pusztán attól lesz valami abszurd, hogy mi akként tekintünk rájuk? És ha valamit a közgondolkodás elfogad normálisnak (mint például most a szokásos éjszakai óraátállítást), akkor arra már nem is gondolunk többé szokatlan, szürreális eseményként?

Ahogy azon is érdemes elgondolkozni, mi számít valójában abszurd történésnek: ami egyszeri, váratlan és megmagyarázhatatlan, vagy ami többször, szabályszerűen következik be, alóla kivétel nem igazán mutatkozik számunkra?

A mű mindezt thrillerbe hajló komédiában tárja elénk, különben rendkívül szórakoztató módon: bár Dupieux korábban az értelemnélküliség mellett kötelezte el magát, a művén már az első pillanatban látszik, hogy ahogy a váratlannak az erejét a törvényszerűség rögzítésével tompítja, úgy saját valóságára is hasonlóként tekint, mint mi az általunk ismert világra. Szabályszerű abszurditás? Abszurd szabályszerűség? Igen, a David Lynch-re jellemző nyomasztó kiszámíthatatlanság és a monty python-i angol szatíra után itt a metaforikus abszurditás létsíkja, ahol minden valami általunk ismertről beszél, annak (az amerikai sablonfilmnek, a világunkban elfogadott szabályoknak, a technológia fejlődésének) paródiájaként, kifigurázásaként működik. Rendkívül mulattató lesz így az is, ahogy az elmúlt évtizedek műszaki fejlettsége vegyül a futurista elemekkel, a modern világ csodáival: bár a kutya salakanyagának tudatalattija vizsgálható, de csak egy amolyan kilencvenes évek eleji dobozszerű, fekete-fehér monitoron; a telefonról csak a körbeforgatható tárcsa hiányzik; a nyomozó fényképezőgépe azonnal kiadja a fotót, amit a derék ember aztán pár percig vígan rázogat is - de azért a kertész biztosítja Dolph-ot, hogy rákeres majd a Google-n, átváltozhat-e egy fenyőfa pálmává.

Mindez a Mr Oizo művésznéven munkálkodó rendező zenéjével hat igazán a befogadóra, annak különös hatásával is megtámogatva az abszurd komédiát: mi pedig csak figyeljük a csetlő-botló, szerethetően idióta karaktereket, és a végén annak ellenére friss lendülettel tesszük tovább a dolgunkat, hogy valójában úgy kellene éreznünk: lefárasztott minket ez a sok lehetetlenség. Én személy szerint több Monty Python-film, például Az élet értelme alatt is így éreztem - itt viszont üdítő volt figyelni a rendszerszerűvé fajuló bolondságokat, melyekre mások talán mégis az értetlenség hangján reagáltak: mint például a Magyar Narancs-béli kritikát jegyző Békés Bálint, aki szerint "a no reason-filmkészítés legszélére érkeztünk". Pedig a metaforizációval csak most adtuk meg igazán a mozgóképes abszurditásnak a valóban sokszínű értelmezési lehetőséget.

Elöljáróban azt szeretném leszögezni, hogy a Paranormal Activity (magyarul: Parajelenségek) legújabb epizódjáról épp úgy nem lehet rendes kritikát írni, ahogy egy pornófilmről, esetleg egy thrillersorozat egyetlen epizódjáról sem. Hogy szóban forgó alkotás melyik kategóriába tartozik, az erősen kérdéses, de mindez a lényegen nem változtat: e "filmet" mozikban mutogatni legalábbis eléggé visszás dolog, majdnem annyira, mint a Titanic 3D-s változatát premierként a közönség elé tárni - mondjuk azért ennyire mélyre persze még egy Wayans-komédia sem képes süllyedni.

Ha a Paranormal Activity-sorozatot úgy kell értelmeznünk, mint egy monumentális, koncepciózus akármicsodát, akkor nagyon nincs miről beszélni - a tizenhetedik részben majd végre kiderül, vajon a kontinens, esetleg a második világháborús nácizombik állnak-e az egész mögött, addig meg a kiéhezett közönség újra és újra elrágódhat a titokzatos információmorzsákon - "ma újabb dolgot tudtunk meg Providence titkáról", két év múlva talán már a nagy egész terén is tisztábban fogunk látni.

Persze, ennek körülbelül annyi az esélye, mint Dennis Dugan-nek egy ZS-kategóriásnál jobb film leforgatásához, hiszen az egyes epizódok forgatókönyve annyira brutálisan egysíkú, annyira értelmetlen és percről percre saját korábbi téziseire rácáfoló, hogy ebből egy épkézláb természetfeletti összeesküvést még az X-akták alkotógárdája sem lenne képes kihozni.

Mert ha itt valóban számít bármit is a történet, hát igazán nehéz lesz megmagyarázni, miért hal meg minden egyes részben majdnem mindenki, miért játszik a "felsőbb" hatalom egyszer féltékeny szerelmest, egyszer gondoskodó anyát, máskor pedig pajtáskodó kisfiút - de azt is nehéz eldönteni, hogy ha ezek különböző kísérteteket takarnak mind, azok ugyan miként szállnak meg úgy normálisnak látszó embereket, hogy ők, ha kedvük szottyan, eztán vásárolni tudjanak egy házat a külvárosban és úgy tudjanak viselkedni mások előtt, mint egy hétköznapi édesanya.

Ha még mindig komolyan vesszük a sztori gyengéden felfűzött szálait, a negyedik epizód láttán azt kell gondolnunk, hogy az ötödik-hatodikban itt már összemberiségre kiterjedő problémák feszegetése fog következni, minden létező entitásról kiderülvén, hogy a Gonosz szolgálatában áll és mind arra tették fel életüket-halálukat-akármijüket, hogy letűnt sátánista mantrák ügyetlen felelevenítése által öljenek meg mindenkit, aki csak útjukban áll. Ennek persze így sincs semmi értelme, de hát már annak sem volt, hogy az ősi átok hangos lábdobogással jelzi az ijedt párnak jelenlétét, ajtókat csapkod, fényképeket visz fel a rejtett helyiségbe, majd szellemként szállja meg a szerencsétlen ifjú leányzót.

Nem, sokkal valószínűbb, hogy itt a történet csak azt a célt szolgálja, mint mondjuk amit egy pornófilmben szokott az ilyesmi: kell valami keret az érzékek másfél órán át való fogságban tartásához, legalább valami látszatja annak, hogy itt nem csupán egy egész estés suspense-parádét szemlél a mozijegy árát becsülettel kipengető plázaboy és plázagirl.

A lényeg tehát az értelem helyett az érzékek bizsergetése, a félelemkeltés helyett az ijesztgetés, akárcsak egy jóféle netes vírusvideóban szokás: az ember nézi a nyugodtan alvó párt, aztán egyszer csak az egész képernyőt betölti egy üvöltöző szörnypofa, és mindannyian hátrahőkölünk, hogy hát "hú bazmeg, ez tényleg rideg volt".
Ebben az esetben viszont annál inkább érdemes megnézni, mit próbálnak közben lenyomni a torkunkon, elvégre egy szadomazo pornóból is sokat megtudhatunk alkotóik lelkivilágáról, illetve arról, mit is gondolnak ők közönségük ízlésvilágáról, szellemi színvonaláról.

A negyedik rész itt nem tér el sokban az előző háromtól, csak immár megvan toldva egy Henry James-féle "a gyerekek szellemeket látnak, az őket pesztráló fiatal lány meg egyre riadtabban próbál segítséget kérni, mindhiába"-jelleggel, csak éppen a XXI.század trendi dolgaira átjátszva az egész történetvezetést.
A fő szál viszont ezúttal is rendkívül riasztó: van egyfajta felsőbb hatalom / szellemjárta világ / zombivalóság / ősi rítusok megidéződésének létsíkja, vagy amit akarunk; szóval van ez a paranormális gonosz, amely abban leli örömét, hogy csapkodja ártatlan/bűnös emberek ajtaját az éj közepén; késeket lebegtet, mikor a jóravaló családanya zöldséget pucolna; a sötét beálltával kényszeríti a vendég kisfiút, hogy osonjon át a csinos tinédzsergörl szobájába, és simuljon szorosan hozzá, hogy az lehetőleg a videóra vett jelenet megtekintése után jó kínosan érezze magát.

Egyszóval, ritka nagy szemétláda ez a felsőbb erő, de neki ez sem elég: a sok rémisztgetés után ugyanis rendre bebújik valakinek a testébe, és annak segítségével legyilkolja az őt körülvevő összes humanoid lényt. Az első részben még jobban próbáltak hivatkozni valami ősi átokra, de a negyedikben már ennek is csak a paródiáját kapjuk: az ifjú pár riadt szemekkel keres a Google-n keresztül az egymásba helyezett síkidomokra, és a megfelelő találat elolvasása után kénytelenek rádöbbenni, hogy a szellem azért beszélget éjszaka a kisfiúval a nappaliban, hogy különböző fázisok révén vegye őt rá egy ártatlan ember megölésére. Ártatlan, vagyis szűz? Hihihihi, drágám, ezt megszívtad, de még segíthetek rajtad - mondja viccesen a fiú, és mi alig kapunk levegőt a kacajtól, hogy hát micsoda humorlabdacsokkal bombáznak itt minket a sok-sok kiugró szék közti megpihenést elősegítendő.

És bár valóban borzasztóan színvonaltalan, mégis rendkívül ijesztő az a metafizikai gondolkodásmód, ami ezekre a filmekre jellemző: szerintük a felsőbbrendű hatalom természete abban áll, hogy a földi életben jelenlévő oksági viszonyok kikapcsolásával pusztít lépten-nyomon a káosz, a züllés, a barbarizmus és az értelemnélküliség. Más indoka nem lehet annak, hogy itt boldog-boldogtalannak meg kell halnia végül, akárhogyan is csöppent abba a nyomorult házba - a szellem senkinek sem kegyelmez. "Nem szeret téged" - susogja a kisfiú, és hiába szorul ökölbe kezünk, hogy "a pokolba már azzal, kit szeret és kit nem ez a betolakodó, szenvedjen végül": nem így történik, hiszen a metafizikai gonosz nem is tud szenvedni, azt nemhogy támadni nem lehet, de előle menekülni sem. A Paranormal Activity tehát egy sátánista erő szórakoztatási lehetőségként való teljes kihasználása, mindezt ráadásul abszolút logikátlan módon megvalósítva. Persze, mondhatnánk, ennek az egésznek épp a logikátlanság a lényege - de itt gyorsan be is fejezem az egész időfecsérlő okfejtést, mielőtt azon kapnám magam, hogy én is egy homevideo-n magyarázom a lelkes hallgatóságnak, hogy Lady Gaga legújabb klipjében az ördög mutatkozik meg eleven valójában. Persze, a Paranormal Activity-nél azért mégsem kell annyira elborult gondolkodással rendelkezni, hogy az ember erre a következtetésre jusson. Az viszont nekem mégis csak újdonság, hogy ma már a Sátán is efféle celluloid-szemeteket választott a filmvásznon való megmutatkozására, ahelyett, hogy továbbra is Rosemary gyermeke-nívójú művekben dicstelenkedjen. Hiába, ez mégis csak egy ilyen világ - immár nem az arra érdemes paranoid árnylelkek a legmegfelelőbb célpontok: sokkal inkább a webcamon a kacsaszájról panaszkodó, csilli-villi tinilánykák érdemesültek ki a gonosz kísértésére.