Teadélután

Tavaly már Rajcsányi Gellért kolléga írt a dologról egy kiváló posztot, de most újra előtérbe került a probléma: egyes településeken idegenforgalmi adót kell(ene) fizetni, ha barátaink a saját házunkban alszanak. Mint kiderült, ez nemcsak nyaralókra, de mindenféle ingatlanra vonatkozhat, így magától értetődő módon az ember saját lakására is. Kivételt képeznek a vérrokonok, de, ahogy ergé említett írásában szerepel, „a vő vagy a meny után fizetni kell az önkormányzatnak”. Tehát, ha házibulit tartunk valamelyik Balaton-parti városban, akkor a barátaink után nekünk adóznunk is kellene.

Nemcsak a dolog lényege egészen elképesztő, de a megnevezése is. Idegenforgalmi adónak mondják, miközben nem idegenek után kellene fizetni, ráadásul nem is adót. Épp annyira nevezhető ez adónak, mint az, amikor a banki tartalékokat akarják megcsapolni: mivel semmiféle pénzvándorlásról nincs szó eredetileg, ezért az önkormányzat általi pénzbeszedés is sokkal inkább rablásnak nevezhető. Mivel nem arról van szó, hogy pénzért kiadja az ember a hozzá tartozó ingatlant ismeretleneknek, így idegenforgalomról sem beszélhetünk. Közösségromboló hatása ettől még persze van a dolognak, illetve az adózási morált is csak tovább rontja: nem éppen egy vidám felismerés, hogy a köz olyan dologban próbál vájkálni, amilyenben semmi keresnivalója.

Az teljesen természetes, hogy ha egy keszthelyi apartmant kiad valaki Budapestről érkező nyaralóknak, akkor az önkormányzat felé fizetési kötelezettsége van idegenforgalmi adó név alatt. De a magánélet súlyos megsértése, ha számunkra valóban idegenek próbálnak nyerészkedni azon, hogy mi barátainknak, a Ptk.-ban nem hozzátartozónak tekintett hozzátartozóinknak ellenszolgáltatás nélkül kölcsönadjuk ingatlanunkat, esetleg meghívjuk őket magunkhoz. Ahogy ergé is írja:  „Semmilyen hivatalnak, hatóságnak semmi köze ahhoz, hogy ki kit hív meg – nem fizetővendégként – a saját magánterületére, kivel tölti el saját szabadidejét és kivel osztja meg magánéletét.”

És nem: nem lehet azzal mentegetni a dolgot, hogy ha munkavégzés céljából tartózkodunk a településen, akkor nem kell utánunk fizetni. Itt nem lehet engedményeket elfogadni: senki mástól nem szabadna pénzt kérni, csak attól, aki idegeneknek pénzért adja ki az ingatlanát, vendégkönyvvel meg mindennel, ami kell. Csak nem olyan bonyolult feladat a két eset közti különbséget az önkormányzati szabályozásban világossá tenni. De azt egy percig nem lehet elfogadni, hogy abból próbáljanak pénzt nyerni a közterületek tisztán tartásához, a virágosításhoz, hogy házibuli után kirabolnak minket, mint holmi, az átmulatott éj leple alatt suttyomban távozni kívánó prostituált.

Ideje lenne ezzel kezdeni valamit, mielőtt még a kölcsönadott könyvek, DVD-k, esetleg a vendégeink számára felkínált vacsora után is adót kellene fizetnünk. Azért mindennek van egy határa.

Farkasházy Tivadar láthatóan nem tud különbséget tenni magán- és közélet között. A szárszói találkozót szervező álhumorista sajtóellenes megnyilvánulásairól már írtam, nem is akartam tovább ragozni ezt a témát, de a Heti Hetes-celeb HVG.hu-nak írott levele mellett nem lehet elmenni szó nélkül. A Tóta W. Árpádnak címzett írásban ugyanis egészen elképesztő morális mélységekbe süllyed a szerző, aminek ténye főleg azok után érdekes, hogy ő oktatott más újságírókat erkölcsre és jó modorra.

A levélből, Farkasházy tegnapelőtti ATV-s jelenéséből és szárszói megnyilvánulásaiból az válik világossá, hogy ez az ember nem tudja, mi a különbség valakinek a magánélete és közéleti megnyilvánulásai között. Illetve nem is feltétlenül ez: arról van szó inkább, hogy cinikus módon mindig akként választja szét a kettőt, ahogy az éppen neki jól esik, ahogy ő abból jól tud kijönni. Ha kell, kiírja Hócipő című lapjára, hogy Farkasházy Tivadarné a főszerkesztő, ha kell, azt állítja, hogy „Mimi” nem közszereplő. Ha a közeg ezt kívánja, a legnagyobb kereskedelmi csatornán anekdotázgat feleségével való rendkívül érdekfeszítő kalandjairól; de ha kell, akkor nejének nevét már megemlíteni sem lehet a sajtóban. A humorista szervez egy négyszáz fős közéleti teazsúrt a kertjébe, meghívja oda az MTI-t és a sajtó színe-javát, de a neki nem tetsző orgánumok simán kiutasíthatóak, lévén az ő magánterületéről van szó.

A legelképesztőbb mégis az, ahogy a vicces ember saját édesanyja emlékét gyalázza meg. Farkasházy képes érvként felhozni a nyaraló wc-jének lefényképezése kapcsán, hogy azt a néhány hete elhunyt édesanyja is használta. Már az döbbenet, hogy a nyaraló wc-jéről a saját édesanyjára asszociál; de ez még elmegy a saját lelki szegénységének bizonyítványaként. A közre nem tartozna, ha nem ő maga turnézna ezzel a sajtóban: de a Cink.hu elmondása alapján már a szárszói találkozón is ezt vágta Panyi Szabolcs képébe. Ezen a ponton jegyezzük meg azért, hogy a fényképet nem Panyi, hanem Német Tamás készítette – Farkasházy mégis Panyitól vette el az ebédjét és kérte számon rajta az esetet. Miután egyáltalán felvilágosították, kik az indexesek – mert ugye meghívni meghívta őket, de arról fogalma sem volt, kikről van szó. Így megy ez, ugye, az ember magánterületén általában. 

És ha már itt tartunk, azt is tisztázzuk, hogy Farkasházynak nem csak azzal a nyomorult képpel volt baja. Több helyütt is írták, hogy korábban kiállt a színpadra, és felolvasást tartott az indexes írásból, „a stílus maga az ember” kommentárral. Farkasházynak az volt a baja, hogy ő hite szerint csak a „baráti sajtót” hívta meg, amelynek képviselőit étellel-itallal is próbálta lekenyerezni, azok meg ennek ellenére sem viszonyultak hozzá úgy, ahogy ő azt elvárta volna. „Kit nem küldtek még el a sunyiba?” – tette fel évekkel ezelőtt Farkasházy az ultimate kérdést az Index kapcsán, amely mondat szintén jól példázta, a humorista mit várna el egy-egy laptól. Szily szerint például az Indexről azt remélte, hogy online Népszabadságként fog működni, aztán meglepődött, hogy „az mégsem nyalta elvtelenül a fenekét”.

A sajtószabadsághoz való viszonyulásban ennél alantasabb elvárást nem is lehetne mondani: annak az igénynek a megfogalmazását, hogy a sajtótájékoztatón pogácsát és üdítőt fogyasztó újságíró majd a kedvességet meghálálván ne írjon rosszakat a pódiumon állókról. Természetesen a Fidesz háza táján is rengetegen próbálkoznak a lekenyerezéssel és az olyanok árulással való megvádolásával, akikkel két szót ha váltottak korábban, és egyébként is rühellik az illető munkásságát. Az „az nem sajtószabadság, hogy...” kezdetű mondatok sajnos elég gyakorinak mondhatóak, és a végén mindig csak annyi sül ki, hogy a megszólalónak fogalma sincs róla, mi az a véleménynyilvánítási szabadság. Farkasházy például az ATV-ben úgy fogalmazott, a sajtószabadság nem az, hogy őt és barátait folyamatosan kommunistázzák. Hát, sajnálom, hogy csalódást kell okoznom, de a sajtószabadság épp ezt jelenti. Ahogy például az is a sajtószabadság körébe tartozik, hogy „alább X. Y. mosakodását olvashatják” lead-del tegyünk közzé egy beküldött írást, melyben a szárszói találkozó egy résztvevője magyarázza a magyarázhatatlant. Misetics Bálint mégis valószínűleg a tűrhetetlen véleményezésből kifolyólag levetette a HVG.hu-ról az írását (pedig hát még nyilván ő is tett szívességet azzal, hogy lehozhatták a levelét): lelke rajta, ha emellett ő a sajtószabadság védelmezőjének tartja magát. De persze Farkasházy szerint is jó dolog a sajtószabadság, amíg ez nem vonatkozik a HírTV-re és a Magyar Nemzetre.

A halott édesanya ideráncigálására azonban tényleg nincsenek szavak. Az, hogy Farkasházy ilyesmivel próbál bűntudatot kelteni nemcsak Panyiban (ismétlem, nem ő fényképezte a wc-t), de Tóta W. Árpádban is, az valami egészen undorítónak mondható. Tisztázzuk: a Hócipő humorérzékével pontosan egy szinten lévő wc-fotózás nagyjából olyan fokú illetlenség, mint társaságban böfögni, esetleg az ilyesmin nagyokat nevetni. Ezután a házigazdák részéről az adekvát reakció egy gúnyos összenézés lehet – de nem a böfögőkre való dühödt rámutatás és az ő kipenderítésük a társaságból. Itt teljesen mindegy, vicces vagy sem az a nyomorult kép – beengedte az újságírókat Farkasházy, akkor meg nem tudom, mire számított. Na de a tragédia ilyen aljas és irreleváns felemlegetése ennél sokkal súlyosabb morális mélyrepülésnek nevezhető: lehet persze Farkasházyt azzal mentegetni, hogy elment az esze, de egy közszereplő ilyet akkor sem tehet meg, ha elmúlt hatvan.

De ha már annyira gyászol és maga alatt van, minek szervez egy négyszáz fős találkozót a nyaralójába Bajnai Gordonnal és Mesterházy Attilával? Miért teszi lehetővé, hogy Kunhalmi Ágnestől Puch Lászlón és Vadai Ágnesen át Juszt Lászlóig mindenki megfordulhasson a rossz emlékeket felidéző mosdóban? Vagy ilyenkor már nem a magánélet szentségéről van szó? Mi köze egyáltalán bármihez is az édesanya halálának? 

És hogy jön a fotóhoz az, hogy Méray Tibor betegen utazott ide Párizsból, illetve hogy „évtizedeken át egy 16 négyzetméteres szobában szerkesztette Párizsban az Irodalmi Újságot”? Mit magyaráz az, hogy Paul Lendvai 56 évesnek tekinti magát és hogy Konrádot és Hellert kipaterolták a hetvenes években? Hiszen maga Farkasházy gondoskodott arról, hogy ne Konrád és Méray legyen a fő beszédtéma! Először azzal, hogy a teljes szocialista elitet meghívta, és szervezett egy Bajnai-Mesterházy vetélkedőt, másodszor pedig akkor, amikor kidobta az indexes újságírókat. Mit gondolt, hogy utóbbi majd nem kerül a nyilvánosság elé? Persze, ahogy ő tekint a sajtóra, az alapján ezt is el tudnám képzelni.

De hogy Farkasházy ennyire csak más embereken keresztül legyen képes érveket felhozni a saját igaza mellett, az egészen elképesztő. Az legitimálja az újságírók kidobását, hogy Méray Tibor mit csinált a hatvanas években? „Az a humor, amikor a 89 éves Méray Tibor betegen eljön Párizsból (...), és eközben ő (az indexes újságíró - a szerk.) a mi wc-nket fotózza?” Ez milyen mondat már? Ez mire válasz? Mi akar ez egyáltalán lenni?

Sajnos, igaza van Pintér Bencének abban, hogy a mi kis gerontokráciánkban efféle érvkészletek bátran elsüthetőek a közéletben, ráadásul egy olyan személy szájából, aki előtte a saját házában látta vendégül a fél magyar közéletet. Én tényleg nagyon együttérző vagyok, meg tapintatos az idős korukra a szenilitásig eljutott emberekkel – de könyörgöm, ezen személyeknek a környezetében legalább egy-két barát legyen (figyelem, ez alatt tényleg barátot értek, nem egy árokásásban segédkező havert!), aki ilyenkor megóv a nyilvánosság előtt való további lejáratódástól. Hogy azért a közéletben ne az legyen már a legfőbb érv: én idős és beteg vagyok, a barátaim is idősek és betegek, ezért aki rólam rosszat ír, az csak rosszindulatú és neveletlen lehet. 

Egészen szürreális interjút jelent meg a Magyar Nemzetben Paul Lendvaival. Az állítása szerint több Bilderberg-konferencián is részt vett újságíró kijelentette: „hozzátartozik az újságírói etikához, hogy ha azt mondják, hogy ez bizalmas, és ne számoljak be róla, akkor nem teszem meg”. Mindez a szupertitkos Bilderberg-megbeszéléseket úgy érinti, hogy oda elvileg minden egyes alkalommal újságírók is meghívásra kerülnek, ki tudja, mi okból. Paul Lendvai ezek szerint úgy véli, azért, hogy ott saját tudásukat gyarapíthassák.

Körmendy Zsuzsa jót háborgott ezen, pedig hát nyilvánvaló, hogy ez nem csak Lendvai és nem is kizárólag baloldali újságírók sara. Szinte alig lehet mondani olyan sajtóterméket, mely ezt vagy azt az ügyet nem tekinti bizalmasnak, mondván, ez a barátoknak az üzlete: az újságíró pedig, bár tud a történtekről, inkább hallgat nagyokat. Jobboldali médiumok szeretik a sajtószabadság meglétét azzal bizonygatni, hogy lám, hogy virágzik az „ellenzéki” újságírás: pedig hát a korlátozott sajtószabadság egyik bizonyítéka éppen az, hogy képesek vagyunk „kormánypárti” médiumokról beszélni. A legnehezebb helyzetben mindig azok a lapok vannak, melyek feladják ellenzékiségüket, és nekiállnak védeni a hatalmat: minimum kínos az, amikor látványosan nem írnak semmiféle kormánypárti ügyeskedésről, viszont az ellenzéket, na, azt bátran leleplezik hétről hétre, napról napra. Persze, az sem lesz jobb, aki egy-egy ellenzéki pártot igyekszik védeni: bár általában mindig az jön ki legszerencsétlenebbül, ha valaki az éppen hatalomban lévők ügyeit igyekszik mosdatni.

Lendvai úgy véli, az újságírónak, ha annyit mondanak, erről meg erről ne beszéljen, akkor hozzátartozik a szakmához, hogy nem is fog így tenni. Könnyű ezen felháborodni, pedig még a jobbik eset, ha egy lap így tesz: gyakran láthattuk mostanság is, hogy adott esetben még álhíreket is kész generálni egy sajtótermék csak azért, hogy a sajátjainak kínos ügylete el legyen kenve. Elég csak a Magyar Nemzetet említeni, mely egy helyütt a kormánypárti reakcióval nyitotta a trafikügyről való beszámolót, utána pedig következetesen baloldali trafikosokról cikkezett, ami aztán fideszes politikusoknak nagyon jól is jött. És akkor arról még nem is beszéltünk, hogy a napilap nyomtatott változatában eleddig, hacsak nem kerülte el a figyelmemet, egyetlenegy véleménycikk nem született a trafikbotrányról.

Emlékezetes a HírTV-ből távozó riporter esete is, aki azért mondott fel, mert a csatorna nem volt hajlandó változtatás nélkül közölni egy Orbán Viktorral készült interjút. A Fideszhez közel álló lapok egy része az utóbbi években következetesen szinte meg sem említette a Közgépet vagy Simicska Lajost, miként 2010 előtt több lap is a Strabag ügyeinek leleplezésében volt ellenérdekelt. 

És akkor a közmédiát még nem is említettük. Jelen sorok írója tanúja volt például egy ízben, hogy ezen médiumok egyikének munkatársa arra hivatkozva, hogy ő gyerekeket nevel, próbált másokat is meggyőzni a környezetében, hogy egy bizonyos tüntetésről nem érdemes beszámolni. Az újságírók egy része természetesnek is veszi, hogy bizonyos botrányokat ő sosem fog kirobbantani: érdemes például elgondolkodni azon, mit tenne egy jobboldali lap, ha a Közgépet terhelő dossziék kerülnének az asztalára, esetleg egy kormányváltás után egyik-másik baloldali lap, ha ismét jönnének a nokiásdobozos és hasonló korrupciós ügyletek. 

Pedig ha valaki magát újságírónak tartja, az sosem kerülhet ennyire méltatlan helyzetbe – már ha elveiből valamicskét meg kíván őrizni. Persze, a megélhetés nagy úr, de a nyilvánosság akkor is elsődleges kell legyen, a véleményszabadsághoz való ragaszkodásból pedig egy jottányit sem szabad engedni. És nincs olyan sem, hogy egy konferenciára, egy beszélgetésre meginvitálnak újságírókat, de azok nem számolhatnak be róla. Szomorú, hogy a baloldali(-liberális) körökben nagy népszerűségnek örvendő, az újságírás etalonjának tartott Paul Lendvai még nyíltan hirdeti is, hogy ő ennyire tartja a szakmaiságot. 

Torkos Matild, a Magyar Nemzet vezércikkírója elfogadható kormányváltó alternatívának tekintené az LMP-t – nagyjából erre a következtetésre juthatott az, aki figyelmesen elolvasta tegnapi írásának első pár mondatát. A Gordon blőd című vezércikk nagyrészt ugyan valóban Bajnai hiteltelenségén merengett – ám ezt felvezetvén elismerte, hogy szükségük lehet egy pártra a Fideszből kiábrándultaknak is. Ugyan rögtön hozzátette, hogy aztán ez az alternatíva koalícióra léphetne a Fidesszel, de fogadjuk el: olyan ez, mint amikor valaki nem szereti a szegfűt, ezért aztán az MSZP-vel együtt kormányozni kívánó Bajnaira szavazna inkább. Ám Torkos Matild nem állt meg itt: kijelentette, hogy ez az új párt az LMP-vel is koalícióra léphetne annak érdekében, hogy „erőteljes befolyásával kikényszerítse a társadalmi igazságosság teljesebb körű érvényesítését a kormányzásban”.

Ráadásul Torkos ezután kifejti, hogy így lépéseket lehetne tenni a társadalmi mobilitás és az esélyegyenlőség irányába, amelyek megvalósulását a Fidesz is mindig „bölcsen és lelkesen” megígérik, de... Jó, a vezércikkben nincs „de”, viszont valahogy a fideszes megvalósítás részletezése is elmarad. Lukács Csaba elégedetlenségnek hangot adó publicisztikája óta talán nem is volt ennyire kritikus véleménycikk a Magyar Nemzetben.

Immár pedig nem lehet nem észrevenni, hogy a jobboldali sajtó minimum elfogadóbb lett a kettészakadt LMP schifferista részével: a nagy kérdés, hogy azért, mert úgy gondolja, így nem veszélyeztetné a párt a Fidesz győzelmét, vagy amiatt, hogy az LMP-ben maradók nyilvánvalóvá tették, nem kívánnak szövetkezni a 2010 előtt kormányzó erőkkel csak azért, hogy le lehessen váltani a Fideszt. Utóbbinak persze lehetnek gyakorlatias, illetve valóban elvi okai is: előbbi, hogy így Bajnaiékat is gyengítené az LMP, utóbbi, hogy tényleg új utat kínál a párt, nem pedig a meggyökeresedett struktúrák folyamatos revitalizálását. 

Rögtön a jávorista PM-esekkel való szakítás után érkeztek a biztató hangok: Fricz Tamás az MNO-s blogjában jelentette ki, hogy „nem kell félnie Schifferéknek: egy széles választói bázis vár arra, hogy végre legyen Magyarországon egy, a nemzeti és konzervatív értékekre is nyitott liberális és zöld párt”. Zsebők Csaba a Magyar Hírlapban fejtegette, hogy „a „hivatalos” LMP a politikai aréna jobbos és balos szereplői számára is partner lehet”. De már a tavaly novemberi, első LMP-s belső összecsapás után a Fideszhez hasonlította Balogh Ákos és Borókai Gábor is a schifferistákat: eszerint a zöldpárt a '90-es évek eleji Fideszhez hasonlít abban, hogy szintén egyértelművé teszi, nem kíván a szocialistákkal összebútorozni a jobboldali kormánypárt leváltásának kedvéért. Tehát: hogy nem kisebb rosszban és nagyobb rosszban gondolkodik, hanem ragaszkodik saját elveihez (vagy csak önállóan kíván kormányozni, de most maradjunk optimisták). Ráadásul Schiffer András volt az egyetlen frakcióvezető, aki 2012-ben két nagyinterjút is kapott a Heti Válaszban – utóbbi ráadásul rögtön címlapot is ért.

Az LMP frakcióalakítási kérelme után a nagyobb sajtótermékek közül talán az MNO volt az egyedüli, amely kiállt a párt mellett: ráadásul a nézőpontos alblogon írt arról Veisz Márton, hogy a frakcióalakítás jogát igazságosnak érzi az LMP kapcsán. Érdekes módon egyébként ötből négy közvélemény-kutató a bejutási küszöb alatt mérte az utóbbi hónapokban az LMP-t, egyedül a Nézőpont adott a pártnak hat százalékot.

Ugyanakkor a szakítás óta egyáltalán nem érzékelhető, hogy az LMP látványos jobboldali fordulatot vett volna. Egész hasonlóakat mondanak földügyben, közjogi kérdésekben és az emberi jogok tekintetében, mint korábban. Egyébként ugyanez nagyjából elmondható a Párbeszéd Magyarországért pártról is: annak lehettünk mostanság tanúi, hogy még arra is rávették Bajnait, hanyagolja Oszkó Pétert és helyette Scheiring ökoszociális gazdaságpolitikáját részesítse előnyben. A jobboldali sajtónak mégis az LMP szimpatikusabb: egyesek hangot is adnak annak, hogy a pártban maradókat elvszerűbbnek, míg a távozókat árulónak tartják.

A zöldpárt érezheti, hogy a Fideszben csalódottak környékén lehet keresnivalója, ám egyelőre nem tűnik úgy, mintha lenne az ő megnyerésükre konkrét stratégiájuk is. A legutóbbi, Sólyommal és Ángyánnal közösen tartott konferencia persze üzenet lehet a választópolgárok felé; csak hát a helyzet az, hogy az LMP közjogilag eddig is Sólyoméhoz hasonló nézeteket vallott, míg a földpolitika kapcsán korábban is valamiféle nagytőke ellen volt, és akként beszélt a kérdésről, mint a volt vidékfejlesztési államtitkár (vagy mint a Jobbik). De emberi jogok tekintetében sem vett fordulatot az LMP: a párt politikája ugyanazt az „innen is, onnan is egy kicsit” jelleget mutatja, ami évekkel ezelőtt is jellemző volt rá. Kérdés, kell-e, lehet-e bármilyen téren másként beszélniük, gondolkodniuk, ha szélesebb tömegeket akarnak megszólítani – esetleg elégedjenek meg azzal, hogy bebetonozzák magukat a Parlamentbe, és lassan építkezve bár, de hosszabb távon is részét képezzék a közéletnek. 

Ahogy Kocur László is írja az Új Szó-n: csak nagyon keveseket lephetett meg, hogy az USA titkosszolgálatai figyelemmel követik az olyan oldalak belső levelezését, adatforgalmát, mint amilyen a Facebook, a Google vagy a Yahoo. Szokás volt korábban is ezt felhozni a közösségi oldalakkal szembeni érvként: Fábry Sándor például egy hónapokkal ezelőtti interjújában mondta, hogy soha nem nyitotta meg a Facebookot, hiszen „az egészet a CIA és az FBI találta ki”. Itt azért annyit megjegyeznék, hogy valószínűleg azért nem ők fejlesztették ki a legnagyobb közösségi portált, de kapva kaptak az alkalmon, hogy munkájukhoz hasznosítani tudják a felgyülemlett adattengert. Munkájukban nagyban segítjük őket azzal, hogy, ahogy Balogh Ákos is írja, „önként és dalolva adjuk meg bizalmas adataink egész sorát”.

Mégsem hiszem, hogy az NSA-botrány kirobbanása után első lépésünk kellene legyen, hogy megszüntetjük Facebook-fiókunkat, illetve hogy eztán minden második mobil-beszélgetésünket az „ez nem telefon-téma” frázissal zárjuk rövidre. Először is, mivel az amerikai titkosszolgálatoknak valószínűleg egész addig nem fogunk a látómezejébe kerülni, amíg nem tervezünk terrortámadást az Újvilág ellen – másrészt, mert az életünket nem érdemes úgy élni, hogy minden második percben azon aggódjunk, ki mit tud és mond rólunk. A magyarországi puha diktatúrában is sokak módszere volt, hogy egyáltalán nem foglalkoztak potenciális lehallgatásukkal, sőt, nem is rejtették egy idő után véka alá véleményüket a rendszerről – márpedig az átlagembernek akkoriban még oka is volt aggódni amiatt, hogy megfigyelőinek nem fog túlzottan tetszeni tevékenysége. Manapság sajnos Magyarországon is tovább él ez a mentalitás: az emberek még mindig rettegnek tőle, hogy politikai preferenciájuk, véleményük, magánéletük valamely lista részét képezze, ez pedig rá nézve kellemetlen következményekkel járjon.

Az elővigyázatosság egy bizonyos pontig ugyanakkor erősen javallott: azt például mindenki tudja, hogy a munkáltatónak szokása ilyen helyeken is utánanéznie a jelentkezőnek, és bizony, ha kellemetlen információkat talál valakiről a Facebookon, akkor nagy eséllyel nem neki fogja adni a munkát. Ha már mindenáron kompromittáló dolgokat akarunk megosztani, legalább annyit érdemes megtenni, hogy ismeretlenek számára nem tesszük nyilvánossá profilunkat. Ha például a közmédiánál dolgozunk, legalább ne mindenki számára jól látható módon osszunk meg zsidóvicceket. Ha nem épp a legtisztességesebb úton jutunk munkához, legalább a munkahelyet ne tüntessük fel nyíltan az iWiW-en. És így tovább.

Azon aggódni viszont, hogy a CIA mit tudhat meg az emberről, teljesen feleslegesnek tűnik, főként az öreg kontinensen: Fábry Sándor megnyugodhat, valószínűleg az FBI-t akkor sem fogja érdekelni, ha valami számára nagyon kellemetlen dologról levelezget barátaival. Hogy az amerikaiaknak van-e okuk aggódni, azt nem tudom, mindenesetre felháborodásuk hatalmasságaikkal szemben abszolút érthető. Olyan korban élünk sajnos, amikor egy nagyhatalmat a terrorizmus elleni harc teljesen paranoiássá tett: az USA már bő egy évtizede bizonyul érdektelennek mindenfajta erkölcsi szempontrendszerrel szemben, amikor bármiféle fenyegetettség lehetséges kiiktatásáról van szó. Háborúk, erőszakos civilizálás, muszlim felkelők támogatása: mindez nem akadály az Amerikai Egyesült Államoknak. Ahogy a lakosság lehallgatása sem, mint most világossá vált.

A legbosszantóbb ez egészben viszont talán az, hogy a lebukás után sem tűnik úgy, mintha szégyellenék magukat: még felháborodottan hirdetik is, hogy a magánélethez való jog súlyos megsértése teljesen törvényes és helyes dolog, illetve legitim fegyver a terrorizmus elleni harcban. Ennek mentén pedig most azt az Edward Snowden-t kiáltották ki bűnbaknak, aki szivárogtatott az NSA módszereiről: a fiatalembernek ezért Hongkongba kellett menekülnie, miközben már megkezdték felkutatását, mintegy árulónak bélyegezve a titkosszolgálatok tevékenységét leleplező informatikust. Pedig sokan az Egyesült Államokban is úgy gondolják, hogy Snowden jó hazafi, illetve semmiféle felelősségre vonásra nem lenne szükség az esetében.

Persze, efféle botrányok kirobbanása után sehol sem szokatlan, hogy a nyilvánossághoz fordulót tartják egyesek árulónak, explicite azt állítva, hogy az embereknek semmi közük ahhoz, miket is követnek el ellenük napról napra. Pedig ne legyenek kétségeink: a demokrácia és a társadalom árulói éppen azok, akik efféle etikátlan módszerek bevetésével harcolnak fantomok ellen. Hogy egy kisebb közösség árulásnak tekinti, hogy a nyilvánosság elé kerül tevékenysége, azt pedig mindenki belátása szerint véleményezheti: nos, ez már ezeknek az úgynevezett kisebb közösségeknek a problémája. A nyilvánosság mindig előnyt élvez, így senki nem teheti meg, hogy magánügynek tekinti azt, amit felelőssége teljesen tudatában a társadalommal művel. 

Miután Szaniszló Ferenc kitüntetése után kirobbant a botrány, Balog Zoltán először kijelentette, hogy nem volt tisztában az Echo TV-n konteókat gyártó szerkesztő huszonegyedik századi tevékenységével, utólag viszont nem tehet semmit, a díjat vissza nem veheti. Néhány nap után mégis levelet írt Szaniszlónak, felkérve a kitüntetettet, adja már vissza a Táncsics-díját, hát fogalma sem volt neki arról, hogy a kiérdemesült újságíró az utóbbi években nekiállt szittya ufókra vadászni. Amilyen szégyenteljes volt a kitüntetés, épp annyira bizonyult elfogadhatatlannak ez a próbálkozás: mint már korábban is írtam, nem Szaniszlóval kellett volna elvitetni a balhét, rátestálva a felelősséget, hanem az Emberi Erőforrások Minisztériumában előállítani azt, aki az egész kitüntetősdiről tehet és mondjuk szélnek ereszteni.

Most a másik kitüntetettről, Petrás Jánosról derült ki, hogy a kormány összekeverte valaki mással: az Arany Érdemkereszt-tel díjazott énekest ugyanis a Palya Bea által fémjelzett, rég feloszlott Kárpátiához kötötték, ahogy ez az Emmi indokolásából világosan kiderült. De ez még semmi: a minisztérium ezután előállt azzal, hogy ők tisztában voltak vele, kit tüntetnek ki, csak az indoklásba került némi adminisztrációs hiba. Ahogy Nyüzsi fogalmazott: „érkezett Balog Zoltán, és jelezte: az igaz, hogy alkalmatlan és hülye, de ragaszkodik hozzá, hogy szélsőséges is”.

Ez az a pont, amikor az embernek már nincs is kedve értelmes kérdéseket feltenni („akkor mégis miért?”, „hogy került ide a másik Kárpátia?”, stb.) – miként annak magyarázatába sem volt túl nagy kihívás belemenni, hogy nem, kedves Emmi, Uz Bence nem egy a NAT-ba bekerült új szerzők közül. Annál is világosabban mutatják az említett baklövések, hogy a kormány csak értelmezhetetlen, gyanús tehernek tekinti a kultúrával való foglalkozást – épp úgy, ahogy számára a bölcsészek is csak az állam pénzén a büfében lebzselő, semmihez sem értő ingyenélők. Vissza kell ilyenkor az embernek fognia magát, hogy ne menjen át tótawébe, mégis: a kormányzati szintre emelt pozsonyiádámság, a nulla hozzáértés és az értelmezési képességek teljes hiánya olyannyira szemet szúró, hogy Balog Zoltán legyen a talpán, aki ebből ki tud hozni legalább egy jó kis adminisztrációs hibát.

A legszomorúbb az egészben mégsem az, hogy azt sem tudják, miről beszélnek – sokkal inkább, hogy így próbálnak okosakat mondani kánonokról, szerzőkről, művészetről, így akarják feldúlni a teljes magyar kultúréletet, így szándékoznak helyzetbe hozni valakik helyett teljesen másokat. Kinevezik Dörner Györgyöt színházigazgatónak úgy, hogy a pályázatát kenterbe veri a rivális Márta Istváné – és miért? Mert Dörner azt írja, hogy ő magyar drámákat fog látástól vakulásig játszani, a mélyen tisztelt kinevező pedig azt hiszi, hogy a magyar dráma el van nyomva a színházakban, szükséges hát egy olyan hely, ami otthont ad „ennek is”. Aztán csodálkozik a főpolgármester úr, amikor nyilvánvalóvá válik, hogy mellőzött darabokon itt olyan borzalmas gagyikat kell érteni, mint amilyen Csurka Istvántól A hatodik koporsó vagy Nyirő Józseftől a Jézusfaragó ember. Mert ez a kormány, karöltve néhány hívével, azt képzeli, hogy néhány író csak azért való a kánonba, mert a szocialista rendszerben el volt nyomva: persze, a valódi írózseniktől vagy hamar eltávolodik (Márai Sándor), vagy már a kezdettől idegenkedik politikai alapon (Petri György). És egyébként is – írástudó ember kikéri magának, hogy Márait és Tamási Áront egy lapon emlegesse bárki is Nyirő Józseffel vagy Wass Alberttel.

Akik valóban járatosak is a kultúra világában (Gulyás Gábor, L. Simon László), azokat hamar a háttérbe szorítják, helyüket meg átveszik a feketegyörgyök, halászjánosok, kerényiimrék. Mindegy, ki, csak a lényeg, hogy ne nagyon értsen az adott területhez, mondjon jó nagy hülyeségeket és leplezze le már az első pillanatban, hogy az értelmezési kerete kimerül annyiban, hogy mindenhová székelyeket meg hősöket szándékozik importálni. A kultúráról alkotott elképzelésük kimerül annyiban, hogy van a „liberális kánon”, amibe szerintük Esterházytól tartozik az Így gondozd a magyarodat, Spirótól a Jönnek meg Heller Ágnestől a legutóbbi lapinterjúja, ezzel szemben pedig majd jön a „jobboldali kánon”, amibe, tekintve, hogy az előzőhöz hasonlóan ilyen kategória sincs, bárki belefér: Uz Bence éppúgy, mint a Moldva táncait és dalait játszó Petrás János, esetleg a magyar drámát a fővárosba visszahozó Dörner György. 

Ennek a fideszes kultúrpolitikának, hát, tényleg nincsen párja, nincsen párja. Egészségükre.

Törökországban a múlt héten zavargások törtek ki, miután a Gezi parkban tüntetőket a török rendőrség a maga szokott módján igyekezett távozásra bírni – egyszerűen a demonstrálókra gyújtva a sátrukat. A kezdetben a zöldterületért folyó tüntetés így hamar a kormányzó Igazság és Fejlődés Pártja (AKP) elleni tiltakozássá fajult, ahol is az utcára vonulók már Recep Tayyip Erdogan rendszerével szemben fejezték ki nemtetszésüket.

A rendőri brutalitás és a hatalom erőszakossága ellen tiltakozók így már az országot rohamosan iszlamizáló Erdogan-nal állnak szembe: mintegy a korábban a mostani vezetővel ellentétes folyamatokat megindító Kemal Atatürk világi rendszerét védelmezve, annak szabadabb légkörét visszakívánva. (Nem kis mértékben támaszkodva a törökök körében tabuvá vált alkoholfogyasztást szigorúbb keretek közé szorítani kívánó szabályozás elutasítására.) Sajátos ez a mostani helyzet, ugyanis az országot kemény kézzel vezető Erdogan kétségkívül gazdasági sikereket ért el, a nehéz helyzetben lévő államot emelte fel úgy, hogy a helyiek életszínvonala növekedni tudott. Ám a gazdasági sikerekkel együtt jártak az autoriter elemek is: az állandósuló rendőri brutalitás, az ellenállást nem tűrő iszlamizálódás, a törökök szabadságának folyamatos korlátozása.

Sitkei Levente a Magyar Nemzet vezércikkében értetlenségének ad hangot, mondván, Törökországot egyesek rendőrállamnak nevezik a most tüntetők elleni támadások okán, holott „a török rendőrség nagyjából hetente lép fel így ezért vagy azért tüntetők ellen, soha nem bánt kesztyűs kézzel a néppel”. Rendben, akkor eddig is rendőrállam volt – most jobb? Ahogy az újságírók és az ellenzékiek elleni agresszív támadások, illetve bebörtönzésük is szinte már hagyománnyá érett – török belügy, ezt majd maguk között lerendezik, nem igaz?

Nos, nem egészen. Említett államról ugyanis nem is olyan rég a német külügyminiszter, Guido Westerwelle még azt állította, az EU-s integráció újabb fejezetéhez érkezett – a mi házelnökünk, Kövér László pedig egyenesen „közös érdeknek” nevezte a csatlakozásukat. Maga Törökország pedig már 1987 óta szeretne taggá válni az uniós elitklubban.

Ugyan, mire fel? – merülne fel bennem a kérdés, ha nem tudnám, hogy erős érdekérvényesítő képességük és a világgazdaságban elfoglalt helyük tükrében van egyesek szerint helye ennek a nem is igazán európai országnak az Európai Unióban. Persze, Kövér még erre is képes volt rátenni egy lapáttal, dicsérve a török társadalompolitikát és „modernizációt” – mondván, ez a modernizáció a vallási hagyományokhoz való visszatérésben ölt testet. Na, igen – ezt szokás iszlamizációnak nevezni, melynek Európában mostanság olyan üdvös hatásai érződnek, mint a lángokba boruló Stockholm, illetve az iszlámot bírálók fejére vérdíjat kitűző muszlimok egyre hangsúlyosabb jelenléte.

Eleve muzulmán országnak semmi keresnivalója egy alapvetően keresztény gyökerekre épülő értékközösségben – na de egy olyannak, amely a szabadságjogok tagadásában és a vallási fundamentalizmusban egyre ijesztőbb módon merül el? Persze, megértem, hogy az inkább érdek- mint értékközösségben gondolkodó Jobbik szerint egy fél-autoriter muzulmán országhoz kellene húznunk – na de hogy EU-s vezető politikusok is efféle gondolatokat fogalmazzanak meg?

Pedig egy biztos: Erdogan Törökországának semmi keresnivalója az Európai Unióban – ahogy egy iszlamizálódó államnak sem keresztény gyökerű, a szabadságjogokat elismerő kultúrállamok közösségében.