Rendkívül hatásos kép terjedt el a családon belüli erőszak hétfő éjszakai parlamenti tárgysorozatba vétele után. Az üzenet egyértelmű, még ha cinikusan azt is mondhatnánk, hogy a dohányzást nem, a fizikai erőszakot viszont a jog erőteljesen szankcionálja. De itt most a családon belüli erőszak külön büntetőjogi kategóriává való tétele a kérdés, melynek a kormánypárt általi elutasítása mellé, ahogy az kell, a fideszes Varga István gondosan oda is csomagolta azt az elképesztő kaliberű ostobaságadagot ("talán az anyáknak vissza kéne térniük a gyereknevelés mellé, szülni két-három vagy inkább négy-öt gyereket, és akkor lenne értelme annak, hogy jobban megbecsülnék egymást, és fel sem merülhetne a családon belüli erőszak"), amely még inkább lehetetlenné tette, hogy a kérdésről épeszű vita induljon meg az angolul domestic violence néven egy csoportba sorolt esetek külön jogi tényállásba sorolásának kapcsán.
Egy, a fenti illusztrációból, illetve a legtöbb megszólalásból fakadó félreértést rögtön el is oszlatnék: a családon belüli erőszak nem egyenlő a feleség bántalmazásával - illetve nem csupán ez tartozik bele az említett kategóriába, bármilyen hangosan is róják fel jelen esetben az éjszakai ülés során meglévő férfitöbbséget, illetve az "asszony verve jó"-féle nagyon eredeti megmondásokat. A legszűkebb közösségeken belül uralkodó hatalmi szituációk ennél jóval összetettebb: egy, a feleség arcán elcsattant pofon pedig nem ott kezdődik, hogy a férj részegen kitántorog a kocsmából. Nem, sokkal inkább ott, hogy a mostani családapa még tizenkét évesen hazatér az iskolából, és remegve vallja be anyjának, hogy egyest kapott a legutóbbi dolgozatára. "Na, várj csak, mit fogsz ezért kapni apádtól" - sablonválasz, sablonverés. Tudja ezt, az ő anyját is meglegyinti a zord családfő, ha éppen elsózza az ételt, ha túl sokat pöröl, esetleg kissé lepcses a szája.
A gyerek szomorúan fogadkozik, hogy majd ő másképp, ő majd szülőként bizonyít - aztán kirepül a fészekből, családot alapít, érett férfiúvá válik. És hát azért egy komoly atya mégsem mehet el szó nélkül porontya neveletlensége, lustasága mellett.
Vagy nem is vesz feleségül senkit. Inkább gyermekkori sérelmeit a párkapcsolataiban éli meg, napról napra más nőket hitegetve azzal, mennyire is körülöttük forog a világegyetem, miért csak ők a méltóak arra, hogy egy jóképű fiatalember küzdjön a kegyeikért. A nemrég még bakfiskorban járó leányzó szóhoz sem jut a lovagiasság ilyen elsöprő erejű hatásától, korunk dzsentlmenjének hihetetlen sármjától. Két héttel később pedig attól, hogy hány évtizedet is képes előre eldönteni egy egyszerű kék csík. Az apa? Már valahol Nagy-Britanniában, abortuszról pedig szó sem lehet, nem olyan neveltetést kapott az ifjú hölgy, meg aztán amúgy sem túl nőies eljárásról lenne szó. Megszületik hát a kis Lacika, hát nem tiszta apja a kölök?
Rohadna meg az a tetű apád is ott, ahol van, egy akasztani való féreg az az ember! Mi, még te véded, na ne aggódj, felőle akár éhen is dögölhetnél, épp annyira érdekled őt! Takarodj a szobádba, mi ez a kupleráj már megint, mi vagyok én, a cseléded, durr, egy pofon.
Inkább nem is hagyja el megesett barátnőjét az a felelőtlen férfiember. Nem teheti, nem ezt tanították neki otthon, meg hát aki az ágyban legény, az a szülőszobában is legyen az - létrejön hát a frigy, elégedett a leendő nagymama is, "legalább nem csonka családban kell felnőnie annak a szerencsétlennek". Persze, harmonikus háttérrel rendelkezőben szintén nem - az apa iszik, az anya ordibál, az iskolában meg a focista cigánygyerek rendez rajta célba köpési maratont, látva az ellenállás hiányát, a másik félelmét bárminemű nyílt konfliktus kiprovokálásától. "Hát miért nem véded meg magad?" - mondaná az egyszerű apa, ha nem éppen azzal töltené minden idejét, hogy a feleségétől ától cettig végighallgassa a "te nem vagy jó semmire, akkor bezzeg meg tudtál kúrni, most még a farkad sem áll föl, milyen ember vagy te, havi százötvennel kitörölhetjük a seggünket, nem lett belőled semmi, a gyerek két hónapja ugyanabban a szakadt cipőben jár, annak a ribancnak a seggére meg rá ne nézz többet, mert én országos patáliát rendezek akkor!"-féle nagymonológot.
De talán ezeket mégsem mondja az a tisztes fehérnép. Inkább csak otthon marad a gyerekkel, és örül, hogy az első pár évben nem kell azon aggódnia, ki vigyázzon addig a kicsire, amíg ő próbálná megkeresni azt a pénzt, amit ugyanúgy betehetne a családi kasszába. Aztán meg már hol dolgozzon? Kellene egy diploma, de hát kinek van ideje harmincöt évesen az iskolapadban ülnie? A rántott csirke sem fog magától a tányérba repülni.
Nem igaz, asszony? Vagy én főzőcskézzek este hatkor, mikor végre fáradtan hazaesem a munkából? Hogy te egyszer talán megkeresd a minimálbért? Ezért kockáztassam én a középvezetői állásom? Hát hülye vagy te? A gyerek nevelése már nem elég izgalmas? Pedig abba sem szakadsz bele, nézd meg, már megint hogy néz ki a nadrágja. A koszos edények meg a mosogatóban. Van erre nekem időm? Kezdj már magaddal valamit, ne csak azzal az idióta Erikával telefonálgass, azt is én fizetem, nézd meg! Aztán egyszer tényleg feldühítesz, kapsz egy pár nyaklevest, és még én leszek a szemétláda. Mintha nem érdemelnéd meg!
Megerőszakolni egy huszonnyolc éves nőt más büntetőjogi kategória, mint egy nyolcévessel tenni ugyanezt. Megölni egy romát, "megdöglötök, büdös cigányok!" felkiáltással nem ugyanaz a tényállás, mint az "add már ide a tárcád, te nyomorult!" üvöltése mellett tenni ugyanezt.
A terhes feleségedet félájultra verni pedig nem ugyanazon erkölcsi, és ebből szükségszerűen következve jogi kategória alá esik, mint a söntésbeli kötekedővel tenni ugyanezt.
Mint a fenti esetekből is kiviláglik, a családon belüli erőszak igen sokrétűen van jelen társadalmunkban, mely felett való néma továbblépés nem abból fakad, hogy élvezetes hallgatni a szomszédék perpatvarát. Fakad viszont a társadalmi közönyből, a "mi közöm nekem hozzá?" mentalitásból, a "még csak az hiányzik, hogy ebbe is belekeveredjek" életelvből. Abból, ami a rossz szocializációs mintáknak köszönhetően tökéletesen kifejlődött a legtöbb emberben, abból, ami a "csak magadra számíthatsz, mások gondjait magadra nem veheted" állításból eredve szép lassan bevetté vált a populáció nagy részének gondolkodásmódjában.
Büntessük hát azonosképpen a feleségét verő férfit, a gyermekét naponta pofozó asszonyt, a másikat napról napra szavak szintjén porig alázó házastársat? Nem egyszerű kérdés, számos érv szól mellette, ahogy ellene is. Viszont, ha eljutunk addig a következtetésig, hogy a személyes hatalommal való korlátlan visszaélés, a másik ember alávetett jellegének kihasználása nagyobb bűn, mint a pusztán az adott időben való fizikai felülkerekedést mutató agresszió, és hogy a menekülés lehetőségének hiányával való visszaélés borzasztóbb, mint a támadásból rövid időn belül kijutó fél ellencsapásának (feljelentés) felmérésének ellenére elkövetett erőszak, akkor nem gondolhatjuk azt, hogy a családon belüli erőszakot a jognak ne kellene különbözőképpen kezelnie, ahogy azt egyébként az erkölcs is teszi.
Mert, gondoljon bárki bármit, az a férfi, aki megveri feleségét, nagyobb megvetés tárgya lesz ismerősei körében, mint aki ugyanezt a felesége szeretőjével teszi.
