Teadélután

Először nem is igazán akartam hinni a Maszol.ro-nak, amikor arról írt: Traian Băsescu kijelentette, hogy „Románia kész vezető szerepet vállalni Magyarország rendreutasításában, mert az utóbbi időben feszültségi góccá vált a régióban.” A román kormányfő emellett állítólag arról is beszélt Marosfőn, hogy a magyar politikusok pofátlanok lettek, és „az idei volt az utolsó év, amikor a teljes magyarországi politikai elit zavartalanul lófrált Hargita és Kovászna megyében.” Ám hamar nyilvánvalóvá vált, hogy az Új Magyar Szó Online ezúttal nem egy „Redingék kivacsorázták a Fideszt az EPP-ből”-szintű álhírrel blamálja magát, hanem a román államfő tényleg szinte már hadat üzent a teljes magyar politikai elitnek.

Mint arra Földi Bence, illetve a Mandineren Tempetőfi rámutatott: Băsescu így készülhet az államfősége utáni ismételt politikai szerepvállalásra, melyet új háttérbázisának, a Népi Mozgalom Pártjának (PMP) a segítségével tart megvalósíthatónak. És hogy miért a magyarellenességgel próbálkozik? Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke szerint „Băsescu a megszokott populista stílusában adott hangot álláspontjának” – és Tempetőfi is úgy véli, hogy ezzel próbálhat meg az államfő szavazatot maximalizálni:  „az új pártjának tömegbázist kell teremtenie, mert az eddigi üzeneteik vérszegényre sikeredtek – és ilyen szempontból a magyarellenesség mindig is sikeres volt”.

Csakhogy jelenleg még államfőként testesíti meg a teljes román nemzetet Băsescu, így pedig szavait ebben a kontextusban kell értelmeznünk. Más következtetésre pedig nem nagyon juthatunk: méltatlanná vált a köztársasági elnöki pozícióra azáltal, hogy egy szomszédos, baráti állam ellen hirdetett harcot, ráadásul más nemzeteket is erre biztatott. Mindezt ráadásul teljesen zavaros okokra hivatkozva: oké, hogy Băsescu a külhoni románság körében próbál mostanság kampányolni, de mégis, miféle jogsértésekről beszél ő a Magyarországon élő románsággal kapcsolatban? Éppen hogy ő követ el hasonlót, amikor kétségbe vonja egy romániai magyar politikus, Tőkés László állampolgárságát. Ráadásul Tőkés védhatalmi státuszra vonatkozó kijelentését Băsescu kiterjesztette a teljes magyar politikai elitre, miközben Semjén Zsolt az FN24 számára egyértelművé tette: „a védhatalmi státusz igénylése tekintetében a magyar államnak nincs ilyen álláspontja”.

De még Vona Gábor harcias kirohanása kapcsán is leszögezte a Külügyminisztérium: „a magyar kormány elkötelezett a magyar–román stratégiai partnerség alapelvei mellett és célkitűzései iránt”. Miközben nagyon kommentálniuk sem kellett volna a Jobbik elnökének szavait: mind a magyar, mind a nemzetközi közélet alakítói leszokhatnának már arról, hogy egymáshoz nem kötődő szereplőktől várja el a kölcsönös elhatárolódást egy-egy vállalhatatlan megnyilvánulás kapcsán.

Jogosak Földi Bence kérdései: „Miért pont most ment neki a Tusványosnak (ahol korábban ő is előadott már), ha egyszer most egy radikális ellenzéki párt vezére hőbörgött egy sort? Államfőként miért érezte kötelességének, hogy reagáljon Vona kijelentéseire, s miért értelmezte azokat az egész magyar politikum nézeteiként? Miért nem hagyta rá a román külügyminisztériumra az uborkaszezon közepén jócskán felfújt ügyet? Államfőként miért érezte úgy, hogy a magyarkártya kijátszásával jó ötlet magára haragítani 1,4 millió állampolgárát?” Bár számomra nem túl megnyerő Áder János elnöki karaktere, de elképzelhetetlennek tartanám, hogy ennyire durva kirohanást intézzen bármely más nemzet, vagy annak tagjai ellenében. És ez még a Ponta-féle retorikánál és gyakorlatnál és agresszívebb tempót sejtet: Băsescu javaslata az egykori szlovén kormányfő, Borut Pahor szavait idézi, aki a magyar uniós elnökség után szintén elszigetelte volna Magyarországot az Európai Unión belül.

A Fideszt nagyon sok dolog miatt lehet támadni; azonban a nemzeti kisebbségekkel való bánásmód, illetve a nemzetpolitika nem igazán tartozik a fő kritizálandó pontok közé. Utóbbi még némileg sikeresnek is tekinthető, szemben mondjuk Băsescu-val, akit elnöksége során többször kíséreltek meg eltávolítani a hatalomból, és jobbára csak a szerencsének köszönhette, hogy államfő maradhatott. Illetve tavaly még a magyarok szavazatainak is: akkor úgy tűnt, Băsescu valóban hálás a székelyföldieknek; ám mostanra nyilvánvaló lett, hogy az elvszerűséget sem nála kell keresnie az érdeklődő állampolgárnak. Persze, tény, a hála nem politikai kategória, mégis: Băsescu némileg talán megbecsülhette volna, hogy sok román állampolgárral szemben Orbán Viktor jó hazafinak tartja őt.

Arra viszont jó volt az elnök kirohanása, hogy a román politikai élet több szereplőjét is a magyarellenesség elítélésére bírta. Crin Antonescu, a kormányzó pártszövetség társelnöke például kijelentette: „nincs szükség keresztes hadjáratra Budapest ellen”. Persze, még így sem lesznek semmissé Ponta és kormányának magyarellenes intézkedései, a magyarok elleni uszítással való szembehelyezkedés azonban így is üdvösnek mondható. Miként Mesterházy Attila részéről is Băsescu szavainak elutasítása: még akkor is, ha Ponta hasonló gesztusaira körülbelül annyi volt nem is oly rég a válasza, hogy a jó kapcsolat és a kölcsönös bizalom a legfontosabb.

És a román lapok sem igazán álltak ki Băsescu szavai mellett: a Gandul főszerkesztője például azt írta, „egy államfő nem biztathatja a polgárokat arra, hogy kifütyüljék egy szomszédos ország miniszterelnökét”. És így is van, e tekintetben tehát abszolút érthető a Tutiblog kérdése: mégis, „mit képzel magáról Băsescu”? Románia államfőjeként Magyarország rendreutasítását szorgalmazza?

Csak remélni lehet, hogy Románia élére jövőre méltóbb köztársasági elnök fog kerülni. 

Most, hogy Victor Ponta és az USL (Szociálliberális Unió) megszerezte az alkotmányozáshoz szükséges parlamenti kétharmadot, mindezt ráadásul az előzetes hírekkel szemben az RMDSZ nélkül, mindenkinek lesz néhány éve elgondolkozni a történteken.

Amikor a független hatalmi ágakat teljes mértékben szétverő és kéthetente Alkotmányt módosító Victor Ponta sérti majd más és más rétegek érdekeit, hogy azok tehetetlenül nézhessék a rajtuk való keresztülgázolást, Orbán Viktor kínosan hallgathat, illetve leszokhat a "de nekünk kétharmadunk van..." kezdetű magyarázkodásokról. Nem lenne szerencsés azt sem felemlegetnie, hogy most a románok valami ellen szavaztak, nem valami mellett - hiszen a 2010-es történet sem nagyon szólt másról.
Amikor a balliberális, a mostani látszat ellenére erősen magyarellenes és nacionalista szövetség utasítja élesen vissza az Európai Unió vádjait, "ebbe ne szóljanak bele kívülről" felkiáltással, akkor Orbán kétszer is átgondolhatja majd, érdemes-e Pontát internacionalistának bélyegeznie. Esetleg valószerű lesz-e, ha az IMF és az EU diktátumait egykor oly lelkesen betartó, a véleménynyilvánítók többsége által elutasított Traian Basescu jelenlegi államfőt csak "jó hazafiként" emlegeti.

A magyar baloldal és a Brüsszelben fontoskodó európai szocialisták kínosan feszenghetnek majd, hogy amit a Fidesz számára diktatórikus lépésekként róttak fel, azt a saját pártcsaládjukba tartozó románoknál ugyan mire véljenek. Hogy amit a jobboldal eredendő populizmusának és nacionalizmusának tudtak be, az miként valósulhat meg egy balliberális kormányszövetség esetében. Hogy a plágiumbotrányból máig ki nem keveredett Ponta miért is ússza meg azt, amit Schmitt (egyébként teljesen jogosan) nem tudott, és amiért ma Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes lemondását is követelik.

És mindannyiunknak érdemes lenne elgondolkozni azon, mennyire üdvös dolog is kétharmadhoz juttatni populista, semmit nem képviselő tömegpártokat. És úgy egyáltalán akárkit.
Az idei nyári események fényében biztosra veszem, hogy nagyon tanulságos éveknek nézünk elébe.

"Mindenki a mennybe megy halála után, Sofi. Anya is, te is, Aurel is." - emígy magyarázza az élet rendjét az elvált apa, Marius ötéves lányának, mutatva, hogy még volt feleségének új élettársa iránt sem érez haragot, őt is a jó emberek közé sorolja gyermeke előtt.
A nap folyamán eztán már egyre kevésbé bizonyul engedékenynek "családja tönkretevője" és a csalfa feleség iránt, így mikor később már összekötözve fekszik előtte az exnej, Otilia és Aurel, ekként okítja az ölébe vett kislányt Marius: "Tudod, kicsim, el kell neked most mondanom valamit. Anyukád egy büdös kurva, aki el akarja érni, hogy én már sose láthassalak ezután téged."

Kisrealista román dráma - szomszédaink filmművészete különben is egyre inkább sikertörténetnek bizonyul, főként a valóságábrázolás elementáris erejű egyszerűségének, köznapiságának okán. Cristian Mungiu után most itt van Radu Jude, aki egy különvált pár végletekig elfajuló vitáját tárja elénk - és bizony, rendkívül kellemetlen, nyomasztó érzés nekünk ezzel szembesülni, még ha saját tapasztalataink szerencsére nincsenek is ilyen mértékű kapcsolatromlásról, sem az annak elkerülhetetlen hozadékaként felmerülő személyiségleépülésről.
Hiszen ki ne különbözött volna már úgy össze párjával, hogy azt érezte, innen már nincs visszaút, ő nem érez magában elég erőt ahhoz, hogy mentse a menthetőt: utólag mégis ezerszer megbánta, amit a vita hevében társa fejéhez vágott, és marcangolta lelkiismerete annak okán, hogy igazságtalanul viselkedett, csak a saját érveit hajtogatta egy értelmetlen disputa során.

Van azonban olykor a társas létnek egy olyan elképesztő mélységekig süllyedő periódusa is, amikor az ember már úgy érzi, nem képes elég nyersen kifejezni azt, miféle kiállhatatlan személynek is tartja ő a másikat: kapkodja a levegőt, lelkületének negatív hullámait és úgy érzi, a legbrutálisabban kell most kifejeznie azt, mennyire megveti ő a másikat, illetve milyen fokozhatatlan bántottság kerítette hatalmába abból kifolyólag, hogy saját igazsága a legdurvábban a földbe lett döngölve.

Ilyenkor már mindkét fél csak arra figyel, hogy a leghangosabban ő üvöltse a másik fülébe sértettségét, haragját saját megalázó helyzetének okán: így érzi itt a volt férj is, aki hiába vesz ki szabadságot és szeretné a rendes láthatás idején elvinni a tengerpartra lányát - az anya szerint ugyanis a gyermek lázas, nem mehet sehova, meg ha jobban is van, akkor sem érti, Marius miért nem képes eltakarodni, hiszen "senki nem kíváncsi rá", a lánynak amúgy is van már családja: ő, a nagymama és Aurel, az új barát. Az elnyomott apa meg csak "egy vadállat", hiszen Aurel-t is megütötte, amikor az nem akarta hagyni, hogy a feleség távollétében elvigye a gyereket: "megbeszéltük, hogy mivel beteg, itthon marad erre a pár napra". Megbeszélték. Az apa persze begorombul, az új családtag fejét kissé be is veri az ajtófélfába - tökéletes indok a hazatérő feleségnek, hogy családon belüli erőszak okán feljelentést tegyen. Bár a férj szajkózza, hogy "jöjjenek csak", hiszen az ő jogai is ugyanúgy sérültek, legbelül mégis érzi, hogy aki itt kedvezményezett lesz a hatóság szemében, az egyértelműen a feleség, illetve annak új barátja.

"Ne hidd, hogy nem tudunk szerezni majd erről is igazolást. Eltiltalak végleg tőle, ahogy azt is könnyedén elintéztem, hogy az óvodába ne mehess érte" - kedveskedik a nej, és valahol itt szakad el a cérna: ha vadállat, hát vadállat, legyen akkor túszdráma, hiszen a feleség fondorlatos, aljas kis húzásaira a férj ritkán tud másként felelni, mint az erőszak nyelvén - ki praktikával, ki az öklével, de valahogy megpróbálja a maga módján elhallgattatni a másikat. Diadalmas tort ül hát az önzés kultúrája, az állítólagos harc a gyermekért, melynek során nyilván a kis Sofia érdekei lesznek a legkevésbé szem előtt tartva. Hiszen nem érte folyik a küzdelem, hanem mindenkinek a saját igazáért, a saját kárpótlásáért és győzelméért - és igazoltnak látják a legalantasabb fegyvernemeket is ahhoz, hogy néhány röpke percig az legyen végre, amit ők akarnak.

A film egyszerre zúzza porig a család szentségébe vetett hitet a legnevetségesebb körülmények közt is ápolók vallásos hevületét, illetve a családon belüli erőszak előidézőiként mindig a férfiakat hibáztató nőjogi aktivisták lármázását - hiszen itt nyilvánvalóvá válhat mindenki számára, hogy egyáltalán nem tekinthetünk az apára potenciális agresszorként, míg az anyára potenciális áldozatként: itt mindenki szétfrecskeli a maga sarát, mindenki a pokolba megy, és ezen már nem segít az sem, ha időnként a hullámvasút mégis felfelé ível, és a támadás esdeklésbe lendül át. Mert a könyörület itt senkinek nem érdeke - ahogy a kompromisszumok megkötése szintén nem lesz egy kötelező lépés.

Így a rendkívül sötét humorral átitatott zárlat sem hozhat feloldozást - meglépi hát az egyedül lehetséges pozitív megoldást, és szabadjára engedi hőseit - mutatva, hogy itt már csak annak lehet örülni, ha nem látjuk előre a következő lépést.

Orbán Viktor a Tusnádfürdőn megrendezett Bálványosi Szabadegyetemen azt állította, Traian Băsescu, a nemrég felfüggesztett román államfő jó hazafi, és kíváncsian várja, ősszel hazafias, avagy internacionalista kormány alakul-e Bukarestben.

Nem igazán értem, miért éppen a "jó hazafi" jelző az, amely Orbán szerint a legjobban illik egy olyan politikusra, aki egykor a kommunista párt tagja volt; aki azért szorgalmazta az USA-val való stratégiai partnerséget, hogy aztán román katonákat küldjenek ennek jegyében Afganisztánba; aki az uniós megszorítások híveként a románok számára nem a legkedvezőbb reformok végrehajtását szorgalmazta (melynek köszönhetően a népszerűsége jelentősen megcsappant); és aki most, hogy felfüggesztették elnökségéből, rögvest az Európai Unióhoz rohant segítséget kérni.

Nem világos az sem, miért pont az "internacionalista" jelzőt sikerült kitalálni Victor Ponta jelenlegi miniszterelnökre, aki jelenleg éppen hogy hadban áll az Unióval, aki saját elvbarátai segítségével igyekezett megcáfoltatni a brit Nature plágiumvádját, aki a magyar féllel keményen szembemenve tanúsított szupernacionalista hozzáállást Nyirő-ügyben, és aki csak kénytelen-kelletlen fogadta el, hogy a Băsescu eltávolítását szolgáló népszavazáson legyen ötven százalékos alsó küszöb (miközben a 2007-es népszavazáson, mely szintén Băsescu felfüggesztésére irányult, nem volt ilyen).

Azért lesz internacionalista Victor Ponta, mert "baloldali"? Azért jó hazafi Traian Băsescu, mert "jobboldali"?

A jobboldal kettős mércéje épp olyannyira elképesztő tud lenni, mint a baloldalé. Mert - ne legyen kétséges senki számára -, a jobboldal ugyanúgy él ezzel, ahogy a bal, csak ő még ennek kivitelezésekor is azzal van elfoglalva, hogy a balliberálisokat vádolja meg ezzel.
A magyar jobboldal csupán azért áll ki Băsescu mellett, mert jobboldalinak mondják. Az a Magyar Nemzet, ahol eddig egyetlen elítélő publicisztika sem született Csatáryról, és vele kapcsolatban jobb esetben is csak Zuroffot szidják, illetve nácivadászoznak, és ahol másfél hete szakmányban születnek a Mátsikról szóló vezércikkek, az a Magyar Nemzet elég érdekes módon ítéli meg Victor Ponta jogsértéseit, melyek ugyan nem vethetőek össze Orbán Viktor hasonló tetteivel, de azért rokonságot nagyban mutatnak. Ennek ellenére, ha Orbán unortodox jogértelmezéséről van szó, akkor a Magyar Nemzet siet hozzátenni, hogy erre az örökség miatt van szükség, és a még rosszabb baloldal csak fogja be a száját - most viszont, hogy Ponta tenyerel bele a jogállamiságba, rögvest védelmükbe veszik a megszorító Băsescu-t, és úgy tesznek, mintha valóban ő lenne a tétje annak, hogy megmarad-e a demokrácia Romániában.

Băsescu ugyanúgy érvel, ahogy tették egykor az SZDSZ-esek, ahogy teszi ma is az MSZP: ha ő(k) nincs(enek), vége a demokráciának, és ez esetben az EU segítsége is abszolút jól jön, csak hogy helyre legyen téve az a fránya jogállamiság.

És bár Băsescu jelen álláspontjában van némi igazság (ő néhány tizedszázalék előnnyel meg lett választva 2009-ben, míg Ponta és az USL egyelőre semmiféle demokratikus legitimációval nem rendelkezik), csakhogy a népszavazáson elsöprő fölénnyel szavaztak Băsescu leváltására, ami épp azért nem következett be, mert az eddigi román törvényeket (népszavazáson nincs érvényességi küszöb) az EU közbenjárására megváltoztatták - tehát, ha egy kicsit kevésbé vagyunk jóindulatúak az államfővel, akkor hozzátehetjük: már ő sem rendelkezik demokratikus legitimációval (annyiban biztos nem, amennyire Gyurcsány sem rendelkezett 2006 őszétől). És az őszi választások kapcsán sem lehet túlzottan bizakodó a román jobboldal: ha hihetünk a felméréseknek, Pontáék fognak győztesként kikerülni.

Más kérdés, hogy a magyar kisebbség számára ez nem fog túl jól jönni. A Marosvásárhelyi Orvosi Egyetem magyar karának esete, és a Nyirő-ügy már bizonyította, hogy Ponta rendkívül agresszív nacionalista retorikával képes nekimenni a magyaroknak, melyet csak tetéz, hogy Băsescu felfüggesztésének sikertelenségét is az erdélyi magyarokra fogta, mondván, ők mentek el a legkisebb arányban szavazni. Tudvalevő márpedig, hogy Băsescu épp ezzel kampányolt, melyben aztán Tusványoson besegített Orbán Viktor: ne menjenek el szavazni, támogassák a jó hazafi államfőt. Az RMDSZ pedig hiába buzdított lelkiismeret szerinti szavazásra, a sértett Ponta újabb rossz pontként könyvelte el ezt a magyarok számára: rossz hír ez az ottani magyar kisebbség számára, melynek valóban az érdekét kívánta képviselni az RMDSZ felhívásával.

Nagyon valószínű ugyanis, hogy magyar kisebbség így vagy úgy, baloldali kormány fog felállni ősszel: ezt kellett mérlegelnie az RMDSZ-nek, és úgy döntött, megpróbál kicsit az USL kegyeibe férkőzni, hátha aztán az ottani magyarok jönnek majd jól ki ebből. Mert hiába lett érvénytelen a népszavazás, néhány hónap múlva akkor is valószínűleg baloldali győzelmet hoznak majd a választások, akkor pedig nem lesz túl jó helyzetben a kisebbség, és az RMDSZ-nek is kisebb esélye lesz arra, hogy szövetséget kössön az USL-lel. A PDL-lel meg akkor már minek? Persze, az elvhűség szép dolog, csakhogy az ottani magyar kisebbség érdekképviselete éppen hogy fontosabb lenne annál, minthogy az egész erdélyi magyarságot ellenzékbe kormányozzák.

Két rossz közül kell tehát most választania a románoknak (és az ottani magyaroknak), és valószínűleg a megszorítások elkerülése érdekében Pontáék mellett fognak voksolni. Mert hiába a plagizált szakdolgozat, hiába a csökkentett jogkörű alkotmánybíróság, ha az egyszeri román állampolgárok úgy ítélik meg, hogy ellenkező esetben marad a szilárd jogállam, illetve a növekvő munkanélküliség és a csökkenő bérek.

Persze, arra sem vennék mérget, hogy Ponta nagyon más irányt tudna szabni a román kormányzásnak. Ugyanolyan demagóg és populista politikus, mint Băsescu, csak éppen jóval több nacionalista felhanggal - szemben az Unió-barát államfővel.
Nehéz megmondani, mi lenne most a kisebbik rossz választás Románia számára.

Kim Lane Scheppele, az amerikai Princeton egyetem jogászprofesszora most a román helyzet kapcsán aggódik - vagy retteg, mondhatnánk némi rosszindulatú felhanggal, ha csak a mostanában dívó tendenciákat nézzük.

"Románia az új Magyarország?" - teszi fel a költői kérdést Scheppele, és már ezzel magas labdát ad az egyszeri bloggernek, lévén a kérdés mögött megbújó argumentáció körülbelül annyit mond, hogy "mindkét országban megpróbálják lebontani a fékek és ellensúlyok demokratikus rendszerét" (mely iránt olyannyira aggódnak két éve egyesek, hogy már a kifejezést sem bírják rendesen megjegyezni, holmi "fékeket és egyensúlyokat" emlegetve folyton-folyvást).

De nyugodtan írhatná azt is Scheppele a Paul Krugman blogjában megjelent írásában, hogy Románia az új Magyarország, mert már ott is Victornak hívják a miniszterelnököt. Nem lenne akkor sem hiányosabb az érvrendszere - merthogy "a jogállamiság szövetének lebontása" körülbelül annyi konkrét értelemmel bír, mint Göncz Kinga szocialista EP-képviselő tanácsa: ne csak a jog betűjét, hanem annak szellemét is tartsuk be pontosan.

Mégis, Scheppele akkurátusan kifejti, hova is jutott néhány hónap alatt a hatalom élén Ponta, illetve a Szociálliberális Unió (USL): leváltották a Parlament ellenzéki házelnökeit, az ombudsmant, 2007 után ismét sikerült elérni, hogy referendummal dönthessenek Traian Basescu államfő leváltásáról (aki az utóbbi hetekben sokat kritizálta a kormány tevékenységét, azt alkotmányellenesnek beállítva), valamint kivonták az alkotmánybírák feladatköréből a parlamenti határozatok alkotmányosságának vizsgálatát. Azon kívül az Egyetemi Címeket és Okleveleket Tanúsító Országos Tanács rögtön azután feloszlatásra került, hogy megállapították a miniszterelnök doktorijáról, hogy annak nagy részét egy az egyben máshonnan vette át, tehát doktoriját azonnali hatállyal vissza kell venni. Bár Ponta korábban leszögezte, hogy a plágiumgyanú bizonyítása esetén lemond, láthatóan a jelen helyzetben erre már nem lesz szüksége.

Tudható az is, hogy Basescu államfő a korábban kormányzó PDL jobbközép párt támogatását élvezi, így a jelenlegi szociálliberális koalíciónak kifejezetten jól jönne, ha sikerülne őt végre tényleg megbuktatni - ami az előzetes felmérések alapján meg is fog valósulni ezúttal.

Tehát Scheppele mindezeket szépen végigveszi, majd levonja a tanulságot: Magyarország így is sokkal rosszabb helyzetben van, hiszen Orbán Viktor már több, mint húsz éve a Fidesz élén áll. Hovatovább: neki nem is kell ingatag koalíciót egyengetnie a választások felé. Ráadásul Orbán új alkotmányt is írt - hogy ez hogyan járult hozzá a demokratikus viszonyok csorbításához, arra Scheppele itt nem tér ki.

Lehet, hogy az én gondolkodásbéli deficitem csupán, de egy demokratikus választások után kormányra jutott párt tevékenységét összehasonlítani egy puccsal a hatalomra került pártszövetség tevékenységével, nos, ezt rendkívül ízléstelennek tartom. Főként úgy, hogy nálunk az államfőnek a plágium bebizonyosodása után le kellett mondania; és úgy, hogy a román helyzettel szemben nálunk egy döntés alkotmányellenes voltát nem lehetett bizonyítást érdemlően kétségbe vonni, vagy ha igen, azt az Alkotmánybíróság annak rendje és módja szerint meg is semmisítette, még ha csak formai okokból is.

Bár a legutóbbi helyhatósági választásokon az USL fölényes győzelmet aratott, azt azért mégsem kellene elfelejteni, hogy jelenleg ügyvivő kormányként vezetik országukat, és az őszi választásokig nem tudnak maguk mögött egy olyan biztos választói legitimitást, mint amilyennel itthon a Fidesz-KDNP két éve rendelkezik.
Azt sem mondanám a helyzet súlyosságát fokozó körülménynek, hogy Orbán húsz éve szilárdan egyben tartja pártját, mint ahogy azzal sem dobálóznék, hogy Magyarországon azért rosszabb a demokrácia állapota, mert a miniszterelnök jobboldali. Nem inkább az adhat okot több aggodalomra, hogy Ponta és kormánya semmiféle választói legitimitással nem rendelkezve formálja saját kényére-kedvére az ország alkotmányos berendezkedését, valamint iktatja ki a rendszerből a neki nem tetsző szereplőket?
De azt se írjuk már a borzasztóbb kormányzás számlájára, hogy az "ellenzék totális zűrzavarban van" - mert ezt aztán tényleg csak magának köszönheti itthon a balliberális oldal, illetve annak, hogy két év ellenzéki lét után még mindig csak az ideológiai máztól várja el önnön népszerűségének növekedését: attól, hogy nem hajlandóak előbújni a történelemkönyvekből, és újra és újra fasisztának, antiszemitának bélyegzik a kormányzó erőket.

Mert azzal tényleg nem lehet választást nyerni, hogy épkézláb alternatíva felvázolása helyett az a legfőbb gondunk, hogy melyik diktátorhoz lenne a leghumorosabb és legdurvább hasonlítanunk Orbán Viktort.

Egyszóval, Románia attól még nem lesz az új Magyarország, hogy a miniszterelnököt ott is Viktornak hívják. Az aggodalmaskodás scheppeli metodikájának meghonosítása helyett pedig a kedves ellenzék jobban tenné, ha végre felvázolná, miként is virágoztatnák fel Magyarországot.