Teadélután

Sajnálom elsősorban azért Mihancsik Zsófiát, mert életét annyira áthatja a közélet, hogy egy számára ismeretlen újságíró iránti heves érzelmeit érzi kötelességének megvallani karácsony előtt – bár tulajdonképpen ez az év többi napján is sajnálatra méltó dolognak minősül.

Sajnálom őt, mert a személyeskedésen túl nem képes értelmes válaszokat adni egy konkrét kérdésre, valamint a kettős mérce jegyében magának vindikálja a jogot arra, hogy a körülmények hatalmából kifolyólag saját és társa felelősségét kisebbítse, míg a másik emberét egy másik helyzetben ugyanakkor erősen kihangsúlyozza. Sajnálom őt, mert a kettős mérce jegyében magának fenntartja a jogot, hogy ne a fekete és fehér szembenállásában gondolkodjék múltjáról, míg a rendszerváltás után jöttektől ezt eltagadja akkor is, ha magára nézvést továbbra sem tartja kötelező érvényűnek.

Sajnálom őt, mert a valódi autokrácia kiszolgálóiként játszották Aczél Endrével és a többiekkel a szabadság merész tágítóit, miközben szemernyit sem tettek a fennálló állapotok megszűnéséért, hovatovább képesek voltak tökéletesen belesimulni az adott szisztéma kereteibe. Sajnálom azért is, mert évtizedek fáradságos munkájával el tudta magával hitetni, hogy kisebb bűn egy valódi diktatúra fennállásához asszisztálni, mint a demokratikus viszonyok közt adott esetben elköteleződni egy politikai szereplő mellett, hinni annak igazában.

Sajnálom Mihancsikot azért is, mert saját, Magyar Televízió- és Magyar Rádió-béli munkájától a rendszerváltás előtt nem tudták eltántorítani az akkori lehetetlen viszonyok sem; míg 2006 után is mindenféle szégyenérzet nélkül szerkesztette a Friderikusz Most című műsort, és adott médiafelületet Gyurcsány Ferencnek a kimosakodáshoz azok után, hogy a rendőreivel veretett meg ártatlan tüntetőket.

Sajnálom Mihancsik Zsófiát, mert nem képes disztingválni úgy felelősség kérdésében, mint a médiaviszonyok tekintetében: bátran mossa hát egybe a teljes mai jobboldali sajtópalettát a köztévével, a lehető legapróbb különbséget sem látva aközött, amit Stumpf András és Pozsonyi Ádám ír egy-egy publicisztikájában, tökéletesen eltörölve a határokat aztán Bencsik András és Ablonczy Bálint között éppúgy. Sajnálom Mihancsikot, mert azt sem tudja, miről beszél.

Sajnálom, hogy a lehetőségei egyre csak szűkültek a demokráciában, és hogy a két évtized alatt odáig jutott, hogy egy alig látogatott kádertemetőt szerkesztgethet, illetve másokat próbálhat kirekeszteni saját kis honlapocskájáról. Sajnálom, hogy a sajtószabadság letéteményeseként a maga oldalán tiltja a kommentelést, míg a hozzászólásokat engedőkön számon kéri a kommentelők stílusát, mintegy egybeolvasztva a bejegyzések íróit azok hozzászólóival. Sajnálom, hogy annyira nem képes beleolvasni csak a Mandiner blogbejegyzéseibe, hogy rájöjjön, kormánypropagandát itt nehezen kérhet számon – és sajnálom, hogy a pártosság hangoztatásán túl azért nem rest (ha csak idézet formájában is, de) beolvasni a kritikus bejegyzések ("megmondós stílus") miatt is.

Sajnálom, hogy olyanoknak rója fel a hírek torzítását, akik a legkiegyensúlyozottabban igyekeznek tájékoztatni az olvasóközönséget, és akik minden oldalról szemléznek véleményeket, odafigyelve még a Galamus-csoport tagjainak bejegyzéseire is. Azt is sajnálom, hogy kész akár hazudozni is, és a diáktüntetések bagatellizálásával vádolni egy olyan oldalt, akiknek szerkesztői közül többen is részt vettek a szóban forgó tüntetéseken, a legpontosabban tájékoztatva az olvasókat a történésekről (tudom, mert magam is ott voltam).

Egy szóval: sajnálom, hogy Mihancsik Zsófia a rendszerváltás után huszonkét évvel is csak tények ferdítésére és mások kirekesztésére áll készen, ahogy azt a dicső szocializmus médiaviszonyaiból olyan jól elleshette. Sajnálom, hogy a kilencvenes évek elején csalódni volt kénytelen az általa a "világosság politikusának" nevezett Orbán Viktorban, és eztán (igaz, jó érzékkel) felfedezte magának az árokásás nemtelen lehetőségét, valamint a kettős mérce mindenkori alkalmazhatóságát.

Sajnálom Mihancsikot, mert kiégett, mert csak csúsztatásra képes, és mert nagy múltjával csak egy begyepesedett gondolkodásmódról napról napra tanúbizonyságot tevő portál szerkesztéséig vitte. Ezt valószínűleg én is nehezen viselném. Kívánom mindenesetre, hogy karácsony idején Mihancsik Zsófia életébe is vigyen valamely szerette boldogságot, hogy kicsit ki tudjon lépni a fárasztó gyűlölködés mókuskerekéből, és kipihenje a mostani év megerőltető küzdelmeit is.

Áldott, békés karácsonyt, kedves Mihancsik Zsófia!

"Az élet küzdelem, S az ember célja e küzdés maga"
/Madách Imre - Az ember tragédiája/

Kezdjük rögtön az untig ismert frázissal, melynek ismételgetése olyan nagyívű lépéseknek is magyarázatául próbál szolgálni, mint amilyen a teljesen különböző ellenzéki pártok egy akolba terelése: "a kormány a maga képére szabta az új választójogi törvényt". Ami egyrészt nem teljesen igaz, hiszen maximum is csak megpróbálja a maga szempontjai alapján kialakítani; másrészt abban sincs semmi, ha így tesznek: kétharmadjuk van, hatalmat akarnak, hiábavaló lenne hát tőlük elvárni, hogy az ellenzéknek próbáljanak kedvezni, vagy akár csak lépéseket tegyenek az egyenlő, nemes küzdelem feltételeinek megteremtésének irányába.

Tehát nem lenne min csodálkozni a szavazókörzetek új határainak kialakításakor, a jobb felé lejtő kerületek megszervezésekor, a nagyobb és becsatornázottabb pártok pozitív kiinduló helyzetbe hozásakor: ugyan a tisztességhez és a nagyvonalúsághoz ezeknek sincs semmi köze, na de mégis csak érthető: vesztettek ők már választást Medgyessy Péter és Gyurcsány Ferenc ellen is, jogos hát, hogy alapvetően nem bíznak a sors és a jó kormányzás erejében, főként, ha ez utóbbinak is eléggé híján vannak a mostani, második ciklusuk során.

Na de itt még csak nem is erről van szó: a Fidesz ugyanis láthatóan semmi jelét nem adja annak, hogy tudná, mi válna a következő választások során az ő előnyére. Így marad a blöffszerű döntések meghozatala, a hetente változó szabályok Alaptörvénybe rögzítése, valamint az éppen tetszhalott állapotban fetrengő ellenzék lépéseihez való igazodás, a látványos próbálkozás azok éppen aktuális következő lépésének meghiúsítására.

Így lehetséges az, hogy a jelenlegi kormánypárt és szövetségese egy gyakorlatilag indokolhatatlan, minden egyes elemére szebbnél szebben, demokratikusabbnál demokratikusabbnak hangzó magyarázatokkal szolgáló, ám valójában a kilógó lóláb sártól csöpögő valós mozgatórugói szerint megalapozott választójogi törvényt tett le az asztalra, melynek jövő heti, zárószavazáson való sikeressége már most borítékolható, illetve az ellenzék akkortól datálható, megerősödő, és, tegyük hozzá, indokolt lármázása szintúgy.

Arról már mindannyian megbizonyosodhattunk, hogy az új törvény szellemiségét meghatározó előzetes regisztráció ötletét sajnos nem fogják elvetni - sőt, amikor már azt láthattuk, hogy ennek érdekében Lázár Jánosék akár a lakossági nyilvántartást is készek lennének megsemmisíteni, inkább úgy döntöttünk, hogy nem hozzuk fel többet az Egyesült Államokkal kapcsolatban ellenvetésként, hogy hát ott még sincs ilyen nyilvántartás, nálunk meg van, akkor meg mégis mire fel ez a fene nagy párhuzam, kérem.

Viszont az alaphelyzet maradt: az előzetes feliratkozás gyakorlatilag tényleg csak arra jó, hogy a demokratikus alapelveket, a minden nagykorú állampolgár egyenlő szavazati jogának kritériumát sértse, valamint hogy egy gyenge kísérletet tegyen arra, hogy a korábban bizonytalan szavazókat kizárja a versenyből - még ha tizenöt nappal a választások előttig lehet regisztrálni, akkor is.
Mégis különösen undorító volt a tudatos választás fontosságának hangoztatása mellett az a fajta gyanúsítgatás, mely abból indult ki, hogy mindazok, akiknek fáj a jogállamiság ilyen durva lebontása, azok valójában csak a megvásárolható szavazatokat féltik - de most eljött a vigadalom vége, többé nincs babgulyásért a fülkébe csábított vidéki paraszt, a jó világnak egyszer és mindenkorra bealkonyult. Mert hát valóban, így, hogy a korábbi kétfordulós rendszert leváltja egy 1+1 fordulós, már tényleg nem lehet majd lefizetni senkit ugyanúgy két alkalommal; és igen, egyáltalán nem feltételezzük, hogy a populista módszerekkel folyamatosan élő másik nagy párt, a Fidesz ne hagyatkozott volna korábban szintén ilyen alantas módszerekre.

Jött aztán, hogy mi lesz azokkal, akik nem tudnak, vagy nem akarnak a regisztrációs időszakban ellátogatni a polgármesteri hivatalba, ők képesek lesznek-e otthonról, esetleg levélben feliratkozni, ahogy utóbbi például a külföldön élő állampolgárok számára lehetővé válik; de nem, ebben is csak annyi módosulás történt, hogy a hazulról kimozdulni képtelenekhez házhoz mehet a jegyző, illetve interneten is lehet talán majd regisztrálni - ám ez még mindig nem változtat azok helyzetén, akiknek a lakásukban nincs netes kapcsolat, és ahhoz, hogy regisztráljanak, mondjuk a szomszéd faluba kell majd átruccanniuk, ráadásul munkaidő alatt. Az ő számukra talán segítség lehet a kormányablakok, és így a kiterjesztett nyitva tartás bevetése; ám még erre is azt mondhatjuk, hogy sok hűhó semmiért, felesleges hajcihő generálása egy senkinek az érdekében nem álló eljárás lebonyolításának kedvéért.

Az alapvetően érdektelenek leszorítására szolgál továbbá az az új szabályozás is, hogy kereskedelmi tévékben és internetes hírportálokon nem lehet majd politikai hirdetéseket elhelyezni: így a néző az RTL Klubon nem, az MTV-n viszont ugyanúgy találkozhat majd pártreklámokkal; valamint, ahogy Balogh Ákos Gergely rámutat a Mandineren, a Facebook és a Google szolgálhat egyeseknek reklámfelületül, ám az Index és az Origo megint csak nem.
Ennek így szintén semmi értelme, a kormánypártiaknak nyilván az lehetett a fejében, hogy ha ezzel akár csak néhány ezer-tízezer bizonytalan szavazót vonhatnak ki a Bajnaiék kampányának való bedőlés alól, azzal már jól jártak - viszont itt is olyan egyértelmű, hogy a változások semmiféle praktikus célt nem szolgálnak, hogy az az összes fideszes - kádéenpés politikusnak csak szégyenére válhat.

Szintén az Együtt 2014 megalakulására kívánnak reagálni azzal, hogy egyesületek választáson való indulását mégsem teszik lehetővé; továbbá nyilván az utóbbi hetekben bizakodni kezdő kisebb tényezők ellehetetlenítésének kedvéért döntöttek úgy, hogy a kétszáz ajánlás helyett szerezzen a jövőben mindenki inkább ötszázat, és csak utána indulhasson a választásokon - ha egyáltalán sikerül ennyit összegyűjtenie.

Változás még, hogy a kampányidőszak lerövidült ötven napra, illetve megmaradt az utolsó két napban a teljesen felesleges kampánycsend intézménye - valamint az utolsó héten közvélemény-kutatások eredményeit sem lehet majd nyilvánosságra hozni, nehogy így is befolyásolva lehessen a regisztrációs próbán túlesett, ám a legutolsó pillanatig hezitáló választópolgár döntését.

A Fidesz-KDNP által jelenleg elfogadásra kínált választójogi törvény nem mutat mást, csak bizonytalanságot, spontaneitást és az egyes érdekeket szolgáló, ám a fő eszményt nem kiiktató lépések terén mutatott teljes tudatlanságot - a kormánypárt nem volt képes létrehozni egy bizakodásra okot adó, a XXI. század megváltozott szabályaihoz és a digitális valósághoz illeszkedő választójogi törvényt, így összeeszkábált a saját képzelt előnyszerzéséül alapként szolgáló, ám valójában semmiféle hosszútávú célt önmaga előtt nem látó szabályrendszert. Így csak maguk alatt vágják a fát.

Földes András "kulturális újságíró" méltán érdemelné ki a cikke alatt kommentelők által is odaítélt, Bartus László nevével fémjelzett publicista díjat: a Szépművészetiben látható Hagyomány és megújulás – kínai művészet az ezredfordulón a Kínai Nemzeti Művészeti Múzeum válogatásában kiállítás kapcsán vetemedett kritikára az Indexen, melyre Salát Gergely Kína-kutató válaszolt a Mandiner hasábjain. Utóbbi ebben ízekre szedte Földes írását, rávilágítva annak egysíkú gondolatmenetére, prekoncepciózus jellegére, üvöltő tájékozatlanságára. Míg Földes írása a "Kína diktatúra, ez a kiállítás pedig kommunista propagandakiállítás" egybites gondolatára épült, addig Salát válaszában részletesen leírta minden egyes képről keletkezésének körülményeit, szereplőinek vélhető motivációit.

Míg Földes írásában "arató nőként" jellemzett egy szomját csillapító figurát, és a termeléskultusz megnyilvánulásaként könyvelte el a kép jelenlétét, addig Salát rávilágított, hogy éppen egy internált személy látható a Liu Kongxi által festett képen, és ő többekkel együtt az úgynevezett "elveszett generáció" tagja, amelynek emlékezete máig fájó sebeket okoz a kínaiaknak, és ez a kép is annak lenyomata.

Földes válaszából azonban kitűnik, hogy ő az efféle apróságokra nem igazán fogékony: Kína kommunista diktatúra, és kész, ahogy az volt a rendszerváltás előtt is Magyarország - Salát Gergely pedig ez iránt való szimpátiából írja azt, amit. Ügyesen lebbenti fel ezáltal is a fátylat Földes arról, hogy ő tényleg nagyon nem érti, mi folyik ott Keleten - ami -figyelem! -, nem azt jelenti, hogy ne lenne kritizálható a kínai rendszer, hanem épp azt a Salát által is hangoztatott tézist, hogy amíg az ember alapjaiban nem képes felfogni valamit, addig jobb, ha csendben marad.

Jól mutatja ezt a második Földes-írás: Deng Xiaoping-et Kádárral összevetni, a mai kínai rendszert a magyar szocializmushoz hasonlítani, nos, az leginkább egy negyedikes gimnazista gondolatmenetével rokonítható: már olvasta a tankönyvben, hogy Kínában még mindig kommunizmus uralkodik, ezért hát úgy képzeli el, hogy egészen hasonló lehet az ottani rendszer, amilyen a magyarországi volt a Kádár-érában (bár néha azért leleményesen vegyíti ezt a Rákosi-rendszer durvulataival is).

A második írásán látszik a leginkább Földesnek, hogy őt igazából nem a képek érdeklik itt: bement, röhögött egyet, hogy "némmá, mecsoda kommunista propaganda", majd kiballagott, rittyentett ebből egy cikket, és izgatottan várta az elismerő szavakat tudatlan hőbörgéséért.
De sajnos nem egészen ezt kapta: Salát Gergely elegáns, a tényekre koncentráló írásában zúzta porrá a szerző minden egyes jópofának szánt megjegyzését, egyben rámutatott arra, hogy nem lehet egy kínai művészek festményeiből összeállított galériát elintézni azzal, hogy "a tusrajz nem kortárs, a munkaeszközt ábrázoló kép pedig a termelési verseny kultuszáról szól". Nem, mert ez így nagyon leegyszerűsítő, sematikus gondolkodás tükre, ráadásul még művészetileg is elég igénytelen: nem attól lesz egy alkotás ugyanis jó, hogy ilyen vagy olyan módon készült, hanem hogy valami fontosra igyekszik rávilágítani, egyben hatással van a befogadóra.
A kiállított képek közül pedig ez többről is elmondható, még ha Földes szerint az uralkodó kánonnak nem is képezhetik részét.

Az egybites gondolkozás legmókásabb megnyilatkozása az az elképesztő magasságokig emelkedő értetlenség és tahóság, amely Földes ezek utáni reakcióira jellemző lesz: az érdemi kritikára nem válaszol, ehelyett továbbra is kommunistázik, illetve belevisz egy kis aktuálpolitikai színezetet is, majd lezárja az egészet egy jó kis személyeskedéssel: Salát igazából jobboldali, ezért milyen vicces, hogy Kínáról összetetten képes gondolkozni, hahaha, majd jól összezavarodik a sok buta mandineres kommentelő!

Csakhogy a leginkább mégis Földes András van most összezavarodva: hiszen ő a "jó oldalon áll", elítélte a kommunistákat, a diktatúrát, egy "propagandakiállítást" is megköpködött, ahogy kell - erre idejön valami Salát, és próbálja beléverni a vörös gyilkosok szeretetét, az antikommer kommentelők meg erre bőszen helyeselnek.
Hát milyen világ ez? - kérdezi sértetten Földes. Hiszen még a Radnóti Sándor is megmondta, sok-sok névvel, ha csak ez kell!
És valóban: milyen világ az, ahol az ilyen tudatlan, frusztrált, személyeskedő, értő gondolkodásra képtelen valakik lesznek kulturális újságírók? Leginkább olyan, ahol a Bartus Lászlókból közéleti publicisták.

A nemrég lezajlott kőszegi Tranzit Fesztivál saját, FesztiVálasz néven megjelenő napilappal is rendelkezett, melyen a Heti Válasz szerkesztőségén kívül újságíró műhelyük hallgatói dolgoztak, színesnél színesebb cikkekkel, interjúkkal meglepve a művelődésre vágyó látogatókat.
Ugyan a fesztiválon lezajlott, Orbán Viktorral való beszélgetés sarokpontjai bejárták a szélesebb nagyközönséget, úgy érzem, mégis van egy talán ehhez fogható, vagy még fontosabb kérdéseket felvető szegmense az esemény, illetve a tábori újság rövid történetének.

Az első szám utolsó oldalán G. Fodor Gábor, a Századvég igazgatójának helyzetelemzését közölték, melyre a másnapi lapban válaszolt ugyanitt Böszörményi Nagy Gergely és Békés Márton, a fesztivál két szervezője, az internetes jobboldali szubkultúra jeles képviselői.



Fontos szóváltásnak lehettek tanúi az olvasók, ugyanis itt mutatkozott meg a fő különbség mind az újságírói, mind a közéleti szerepvállalás minőségéhez való hozzáállást, elvárást illetően. G. Fodor hatalmas eszmei magasságokba szárnyaló írásban kísérelte meg kifejezésre juttatni dorgálását az okból, hogy az ifjú konzervatívok nem hajlandóak szervilis módon kiszolgálni az úgynevezett jobboldali kormányzat tevékenységét, mérceként pedig saját, jobboldali gyökerű értékrendjüket tartják még a Fidesz-KDNP regnálása idején is szem előtt, nem pedig a hatalom lépéseinek minél hihetőbb magyarázgatásában látják fő feladatukat.

Bár G. Fodor újságírónak nehezen nevezhető, mégis megütközést kelt, a Fidesz-közeli intézet vezetője hogyan viszonyul az értékrendhez való ragaszkodáshoz a politika világában: kicsinyes, apróságokon fennakadó dolognak tartja ezt, és úgy véli, a fiatal jobboldaliaknak erkölcsi kötelessége lenne kiállni Orbán Viktor pártja mellett még olyan ügyekben is, amelyekben eredetileg egészen mást tartanak helyénvalónak.

Vízválasztóhoz érkeztünk: itt válik világossá, ki tartja még 2012-ben is irányadónak, hogy a baráti sajtó feladata a "vele egy oldalon álló pártok" tevékenységének propagálása kell, hogy legyen; "pártja" aktuális céljainak minél logikusabbnak tetsző elmagyarázása az egyszerű olvasók számára. Nem csupán a választókat nézi hülyének ez a fajta mentalitás, hanem az újságírókat is egyszerű pártszócsövekké degradálná: hiszen látni kell, hogy demokráciában sosem lesznek azonosak a fő célokról alkotott elképzelések, ami egyet jelent azzal, hogy mindenkinek a saját érdekkörét kell a leghathatósabban képviselni, ügyet sem vetve arra, hogy ez esetleg sokszor a legnagyobb képmutatásnak is tetszik a korábban hangoztatott nézetekkel szemben.

Az érdekeiket féltők legnagyobb problémája ugyanis mindig az, hogy a vele egy oldalon álló, ám a pozíciókkal le nem kenyerezett véleményformálók esetleg önálló gondolatok megfogalmazására vetemednek, melyek igen hatásos fegyvernek bizonyulhatnak az "ellenoldal" kezében: "lám, még a tieitek sem értenek veletek egyet."

Azt kell azonban megérteni, hogy a huszonegyedik században már naiv illúzió abban hinni, hogy az emberek vevők lesznek a látványosan saját politikai oldaluk érdek- és értékváltásaival sodródó közéleti szereplőkre, újságírókra, kommentátorokra: az internet, a blogok világa ugyanis elhozta magával, hogy rengetegen tudják hallatni úgy a hangjukat, hogy abból nem érezhető ki a személyes elfogultságból szóló, bizonyos prekoncepciók mentén haladó, szervilizmussal jócskán átitatott hang jelenléte. Ehhez mérten a fiatal konzervatív újságírók, bloggerek (Mandiner, Konzervatórium, Jobbklikk, satöbbi) is kizárólag saját jól meghatározott, világos értékrendjük szerint igyekeznek megítélni a köz eseményeit, és nem hajlandóak rá, hogy olyan kérdésekben, mint például az előzetes regisztráció, a tandíj, a keleti nyitás, csak azt szajkózzák, amit éppen Orbán Viktor is lenyilatkozik a témában.

Mert vannak, akik belátták, hogy nincs annál szánalmasabb, mint amikor egy addig teljesen mást hirdető platform magyarázni kezd valami abszolút érték- (és sokszor élet-) idegen dolgot, melyről ők ugyanolyan jól tudják, mint a választók, hogy a valósággal semmilyen kapcsolatot nem tart fenn.

Valójában G. Fodor Gábor szövege, hozzáállása van jócskán áthatva azzal a posztkádári, elvtelen jelleggel, mellyel ő a fiatal konzervatívokat vádolja: ezért van, hogy a G. Fodor Gáborhoz hasonló közszereplők csak annyira minősülnek jobboldalinak, amennyire éppen a Fidesz is, és nézetei is csak annyira lesznek egyértelműek, amennyire a jelenlegi kormánypártéi.

Persze, az érdekelvűség ugyanúgy jelen van mindkét oldalon, és bár a baloldal ezen szempontból dicstelenebb múlttal, hagyományokkal büszkélkedhet, az elmúlt évek tevékenységét szemlélve a Fidesz-közeli értelmiségieknek sincs okuk szégyenkezni. A berögzült sémák tovább élése éppen akkor válik a legnyilvánvalóbbá, amikor egy jobboldalinak mondott véleményformáló rosszallóan szemléli a jobboldali médiumok kritikus tevékenységét, jóval megengedőbb viselkedést elvárva a sajtó munkásaitól - és ennek lesznek foglyai azok az újságírók is, akik inkább az utolsó pillanatokig halogatják a Schmitt Pál-ügyben való megszólalást, és az első adandó alkalommal is szívesebben térnek át annak elemzésére, hogy a másik oldal 2006-ban hogyan viselkedett a Gyurcsány-botrány kirobbanásának idején.

Mert legyen egyértelmű: az úgynevezett kettős mérce jobboldali hangoztatói ugyanúgy élnek a kettős mércével, a folyamatosan az ellenoldal viselkedését vizslatók pedig gyakorlatilag semmivel nem mondhatóak egyenesebb gerincűnek, mint a saját üzenet hiányát folyamatosan a "növekvő antiszemitizmusról, fasizmusveszélyről" való beszéddel leplezők.

Mert aki nem képes belátni, hogy az elvtelen meghunyászkodás, érdekelvű ide-oda ingázás nem vezet sehová, az kénytelen lesz hitelességének semmibe foszlásán túl azzal is szembesülni, hogy a jövendő korok őszintébb, egyenesebb médiájában, közéletében az ő számára nem osztanak lapot.