Teadélután

"A politikai rendszereknek kötelességük, hogy hirdessék a filozófiájukat: ennek szerény része e könyvsorozat. Talán balliberális barátaink is rájönnek, hogy nem ellenük van ez, hanem a kiegyensúlyozás érdekében, hogy a háttérbe szorított másság is megmutathassa magát."
(Kerényi Imre a Heti Válasznak adott interjújában, 2012/41)

Kerényi Imre - Pozsonyi Ádám mellett - talán olyan lehet a baloldal szekértáborokban gondolkozó része számára, mint Gyurcsány Ferenc a jobboldal ezen szegmensének: egy kiapadhatatlan szellemi kútforrást jelent a másik pólus megbélyegzésének, pocskondiázásának kieszközölésére - mintegy élő példázata annak, hogy a bevett sztereotípiák nem hamisak, lám, ennek az embernek is minden egyes lépésében hűen tükröződnek vissza.

Kerényi nem (csupán) szekértáborok szembenállásában látja Magyarországot: ő maga elemi következménye ennek az árokásásnak, mint azon gyermeke társadalmának, mely még nem jutott el abba a szellemi serdülőkorba, melyben már megkérdőjeleződnek az addig elfogadott toposzok, sokszínűségükben mutatkoznak meg az odáig egyszerű szürkének vélt jelenségek. Egy színházi rendezőtől talán elvárható is lenne, hogy ez az éleslátás már azért valamennyire jellemezze őt - de hát egy ügyvédről sem feltételeznénk, hogy az éj homályában oson ki szobrot öntve törvényt sérteni, így tehát inkább nem érdemes a több értelmet megkövetelő munkák végzőire vonatkozó szellemi elvárásokra hagyatkoznunk.

Ő tehát abban a hitben él, hogy minden, amit maga körül lát, úgy van, ahogy az a nyilvánosság előtt meg is mutatkozik. Míg Lánczi András machiavellista érvek alapján vallja, hogy a kormányzásnak úgy, mint az társadalomnak csak a látszatra kell törekednie, és valójában úgyis mindig csak saját önös érdekei fogják vezetni; addig Kerényi teljesen őszintén hisz abban, amit mond. Az ő szájából nem cinizmus, amikor magától értetődő dologként mondja az ATV riporternőjének, hogy "természetesen önöknek nem tetszenek [az Alaptörvényhez készült festmények], mert ez nem a balliberális kánon" - ő ezt teljesen komolyan gondolja. Ahogy azt is, hogy "én olyan országban szeretnék élni, ahol mindenkit mindig ellenőriznek" - nem ironizál, nem szarkasztikusan próbál rájátszani egy felvetődő problémára, abszolút hisz abban, amit éppen mond. Miként a kormányról vallott elképzeléseinek ecsetelése során is, miközben egy "ki kér fagylaltot?"-féle játékra való jelentkezéshez hasonlítja az előzetes regisztráció intézményét: "nekem ez tetszik, ha az Alkotmánybíróság elkaszálja, a mieink kitalálnak valami mást, és akkor úgy lesz jó".

Kerényi Imre irodalmi kérdésekben is ilyen szakavatott módon képes megnyilvánulni, ahogy a felvezető idézet is mutatja: szerinte a kiegyensúlyozás érdekében van szükség a Nemzeti Könyvtár köteteire, éspedig azon célból, hogy a "balliberális kánont el nem fogadó békemenet hívei is ki legyenek elégítve". Lévén "fizetőképes kereslet", ezért nem is kérdőjelezném meg a létjogosultságát egy ilyen irányú könyvkiadásnak - lám, az újságárusok polcain is kiapadhatatlan a Wass Albert-kötetek sora, nyilván meg is van az a réteg, amely Spiró Györgyöt a kocsmában szidja, vele szemben Tormay Cécile-t felmagasztalja, és nyolc órányi nehéz munka után betér a boltba, ahol hazafias-szenvedélyes indulattól fűtve vesz magának egy éppen az újságok mellé odahelyezett lektűrt. Bár mások szerint "piacellenes és brutálisan drága" a közpénzekből létrehozott könyvtár (a megjelentetésre szánt kötetek címrendje elérhető itt), de ezzel most nem nagyon foglalkoznék - engem legalábbis sosem annyira a materialista javak elosztása, mintsem a kifejezésre juttatott szellemi szint magaslata avagy mélysége érdekel. Ez pedig ebben az esetben nem hogy alulról rezegteti a lécet, de egyenesen a földet veri ordas nagy baromságaival.

Mert jó, nyilván Kerényitől ne várjon senki irodalomelméleti elemzéseket, sem mélyebb szintű megértését a kánon kérdésének: na de az már tényleg túlzás, hogy a magyar állam által megtámogatva történik a legitimálása annak a gondolatrendszernek, hogy létezik egyfajta balliberális kánon, mellyel szemben ki kell adni Gárdonyit, Móriczot és Jókait, pusztán a "háttérbe szorított másság" megmutatásának érdekében. Az, hogy egy az irodalomban is az egyszerűséget, a szórakozást kereső sértett honpolgár dühösen kifakad a "balliberális kánonnal" szemben, és hangosan követeli Nyirő és Wass tankönyvekbe kerülését, még rendben van - csinálják, ha ők ettől érzik jól magukat. Ha valaki szerint egy irodalmi alkotás attól lesz értékelhető, hogy annak alkotója nem zsidó származású, vagy éppen azért, mert az - nos, ez is csak a felvetés megfogalmazójáról árulkodik.
De miféle eszmei nyomorúság vezet oda egy embert, hogy azt gondolja: Karinthy Frigyest és Bánffy Miklóst meg kell védenie attól a kánontól, mely állítólag a balliberálisoké, és amelyre az oktatás épül - amelyik ugyanúgy tartalmazza Jókai Mór, Móricz Zsigmond és Gárdonyi Géza munkásságát, mint Adyét, Kosztolányiét, Németh Lászlóét, Weöres Sándorét vagy Kertész Imréét.

És ezek után mi az, hogy "majd megszólítunk húsz-harminc jeles embert, akár a ballib oldalról is, hogy ha valamennyire is egyetért ezzel a sorozattal, akkor jelöljön meg öt könyvet, aminek a megjelenését javasolja"? Mi ez a szívélyeskedő, uram-bátyám osztogatott gesztus, és miféle gondolat az, hogy vannak az irodalom "ballib ágát" képviselő személyek, akik megtiszteltetésnek vehetik, hogy igazolhatják Kerényi gyermeteg téziseit kánonokról és művészetről? Milyen sértő, lealacsonyító odavetés ez bárkinek is: na, te megítélésem szerint a balliberális irodalompolitikát képviseled, Móriczot és Jókait meg kell védeni tőled, de legyen, javasolj valamit a te világodból, legyen gyereknapod!

Sem Móricz Zsigmond Erdély-trilógiáját, sem Karinthy Frigyes Capilláriáját nem kell "csak azért" megjelentetni, hogy kiegyensúlyozzuk a "kánonokat", hogy valamit kínáljunk a "békemenet híveinek" is: megnyugodhat Kerényi Imre, nem csak ők olvasnak Bánffy Miklóst és Kós Károlyt sem, még ha szerinte a kormány filozófiáját is tükrözi elsődlegesen az, amit Gárdonyi Az én falum című művében megfogalmazott.

Ha berendezési tárgyként akar könyveket küldözgetni iskolaigazgatóknak és könyvtárosoknak, ha úgy gondolja, a legjobb az az uniformizálás, egyirányúsítás lenne, amely minden igazgató és közkönyvtár polcának "díszhelyére" ugyanazokat a könyveket sorakoztatja, ám legyen - de ne mondja már azt, hogy a létező és iskolákban tanított irodalmi kánonnal szemben kell meghatározni Móricz Zsigmondot és Karinthy Frigyest, mert ez már tényleg mindennek a teteje.