Kétségtelenül a címben megjelölt mindkét terminus egy eseményre vonatkozik, csak míg előbbi a magyarság traumájának megidézését hivatott szolgálni, addig a jelenleg életben lévő megnevezés valami pozitívra, valami olyanra próbál reflektálni, mely a számunkra végzetes történésből új életként kisarjadhatott. Ez pedig a magyar nép határokon átívelő összefogása, mely a mostani kormány által létrehozott kettős állampolgárságnak és a mai Trianon-emléknapnak köszönhetően talán még sikeresebb is lehet a jövőben.
Persze, ennek temérdek külső akadálya is van. Itt élünk hiszen Kelet-Közép-Európában, a revíziónak még a gondolatától is hidegrázást kapó nemzetekkel körülvéve, így ilyenkor fokozottabban is törekednünk kell arra, hogy saját tragédiánk felemlegetése mellett ne sértsük meg szomszédainkat, ne kérdőjelezzük meg őket létjogosultságukban. Ehhez érdemes leginkább azt alapul venni, hogy a versailles-i kastélyban aláírt békeszerződésbe foglalt területelcsatolások a nagyhatalmak érdekeit szolgálták. Vona Gábor, a Jobbik elnöke szokta erre mondani: ezzel sikeresen hintették el a békétlenség magvát itt Közép-Európában, miközben nekünk (és a szomszédos népeknek is) épp az összefogás jönne a legjobban. Ha sokban nem is, ebben egyet kell értenem Vonával.
A viszályt azonban nem csak az országok között sikerült ezzel hosszú időre megalapozniuk a vesztes világháború után minket szankcionáló döntéshozóknak. Sikerült újabb ürügyet szolgáltatni arra, hogy magyar magyarral is szembe kerüljön, és éles szembenállásokat gerjesztő viták alakuljanak ki, melyben mindkét fél sértetten (és sokszor az empátia teljes hiányában) igyekszik védeni saját igazát. De miről is folynak ezen kiengesztelhetetlen polémiák? Míg egyesek már túllépnének a történteken, addig mások a „csak az magyar, akinek fáj Trianon“ eszméjétől fűtve közösítenének ki a nemzetből mindenkit, akit a múlt árnyai már nem foglalkoztatnak túlzottan. Pedig hát elég egyértelmű ez, ahogy Ablonczy Balázs is írta még 2005-ben : „igazságtalan és kegyetlen békeszerződés volt-e a trianoni? Az volt. Kisebbségi sorba taszított hárommillió magyart? Abba. E tömeg sora rosszabbra fordult-e az impériumváltás után? Bizony ám. A nemzetközi viszonyokban következik-e ma ebből bármi? Aligha.” De természetesen magyarnak lenni mindig is többet jelentett, mint beragadni egyetlen tragikus pontba.
Nemzeti trauma volt-e a tatárjárás? Na és a mohácsi vész? Természetesen, ahogy az 1920 június negyedikével határainkon kívül rekedt 3,3 millió magyar ember sorstragédiája is. Ezt, azt hiszem, mindenki elismerheti.
Mindenképpen pozitív a Fidesz-KDNP azon szándéka, hogy a nemzeti összetartozás erősítésével igyekszik egységbe kovácsolni azt, amely a földrajzi határok tekintetében félő, már sosem lehet egy. Mert „harci menetre”, újabb háborúra egyértelmű, hogy nincs szükség, és mivel egyes vélekedésekkel ellentétben a békeszerződés nem válik semmissé száz év után, sokkal inkább igyekeznünk kell kulturális értelemben megteremtenünk nemzeti egységünket. Vajon ezzel valóban megvalósul az, amiről Théophile Delcassé egykori francia külügyminiszter beszélt? „Egy nemzet sincs megalázva azzal, hogy legyőzték, vagy hogy aláírt – késsel a torkán – egy végzetes békeszerződést. Becstelenné válik azonban, ha nem tiltakozik, ha tönkretételéhez maga is hozzájárulását adja. Nem a vesztés a bukás, hanem a lemondás.” Vajon a föld az értékesebb vagy az ember? Mert hogy egyetlen magyar nemzettársunkról sem mondunk le, és nem is fogunk soha, az biztos.
