Teadélután

Mindenki emlékszik még Navracsics Tibor emlékezetes ATV-s jelenésére, amikor is kifejtette Bayer Zsolt publicisztikája kapcsán: az „megcsúfol minden demokratikus közösségi elvet”, aki pedig ilyeneket ír, azzal ő, mármint Navracsics, nem szívesen tartozik egy demokratikus közösségbe. Az eredmény az lett, hogy Bayer videóüzenetben fejtette ki: Navracsics őt nem tudná kizáratni a Fideszből és inkább azzal kellene foglalkoznia, hogy a fenyegetőket „vigye el a kommandó”. Ezt aztán a HírTv Rájátszás című műsorában jól le is játszották a közigazgatási és igazságügyi miniszternek, Szabó Anett pedig feltette a kérdések kérdését: „ki tudná ön záratni Bayer Zsoltot a Fideszből?” Szegény Navracsics pedig, mit tehetett mást, szabadkozott: Bayer második írása „sok mindent helyretett” – mondta a miniszterelnök-helyettes arról a publicisztikáról, amiben a Magyar Hírlap újságírója csupán annyit pontosított, hogy ő nem kívánja senkinek sem a halálát. Közben a Fidesz is támadásba lendült, a Bayer-írás ellen tüntető MSZP-sekről pedig kijelentette, hogy azok a gyilkosok oldalára álltak.

Navracsics tehát kimondta, hogy „Bayer-ügy”, hogy aztán nem sokkal később szabadkozhasson és visszakozhasson: „már nincs Bayer-ügy”. A miniszter, ezúttal a HírTv-ben, annyit mondott: „trafik-ügy”, majd nem sokkal később szavai interpretálása miatt már magyarázkodhatott is. „Ha van trafik-ügy, akkor legyen ez meg az és egyébként sem beszéltem korábban trafik-ügyről” – fejtette ki az Index újságíróinak a fideszes politikus, akit ezúttal, úgy tűnik, a Magyar Nemzet értelmezett félre.

Nem vitás, mára a fontolva-visszakozva kritizálás nagymestere lett Navracsics Tibor. Ő ma a Fideszben az a politikus, aki a kínos kormánypárti ügyekről a nagy nyilvánosság előtt elismeri, hogy azok ügyek, nem sokkal később viszont módosítani kényszerül álláspontját, korábbi megállapításait még-nem-ügyre vagy már-nem-ügyre pontosítva. Igyekszik becsületét őrizni, ezért az ügynöktörvény tárgysorozatba vételét ugyan nem szavazza meg, de nem is utasítja el. „Van ügynök-ügy” – sugallja ezzel, de azért gyorsan egyértelművé teszi, hogy ez csak az ő magánvéleménye, ami, miniszterelnök-helyettesi és igazságügyi miniszteri rangjánál fogva úgy látszik, kevesebbet ér, mint az összes többi, pozícióban alatta helyet foglaló kiskáder álláspontja.

„Talán van trafik-ügy” – sugallta Navracsics Tibor, ami kétségkívül több és jobb annál, mint hogy „Philip Morris-ügy van”, esetleg hogy „a baloldal ne beszéljen ügyekről, mert neki sokkal több ügye van”. Navracsics Tibornak van tartása, ő nem az az ember, aki hajlandó gyalázatokhoz is asszisztálni csak azért, hogy ezzel saját bőrét mentse. Márpedig a tisztességes emberek egy szép napon elnyerik méltó jutalmukat. Ha Navracsics így folytatja, a jövőben talán még miniszterelnök-helyettes is lehet belőle.

Egy évtized után szerencsésen megindult a leányfalui gázoló, Francis Ciarán Tobin kiadatása Írországból, így talán végül csak győzedelmeskedik az igazságszolgáltatás: a tettes leüli büntetését, ami elől a túlontúl laza fogházi szabályozásnak köszönhetően egykor megszökhetett. És így Navracsics Tibor is megnyugodhat: érvényesül a biztonság és igazságosság elve Európában, egy bűnös tette pedig tényleg nem marad megtorlatlanul. Viviane Reding, az Európai Bizottság alapjogi biztosa viszont tényleg szégyellheti kijelentését: nincs túlzottan mentsége arra, hogy politikai vádjával (ti. hogy az igazságszolgáltatás nálunk nem független, ezért érthető, hogy az írek nem adják ki Tobint) maga kérdőjelezi meg az igazságszolgáltatás érvényesülésének fontosságát. Az EB élére ácsingózó Reding-től nem ez az első eset, amikor bizonyítja, hogy elfogult és tisztességtelenségre hajlamos politikus – szomorú, hogy épp az Európai Néppárt sorait gazdagítja.

Szerencsére viszont nekünk van egy Navracsics igazságügy-miniszterünk, aki tiszta lelkiismerettel küzd az ellen, hogy a hazánkban nem magyar állampolgárok által elkövetett gyilkosságok ne maradjanak megtorlatlanul. Így most duplán is fellélegezhetünk: egyrészt megnyugtató, hogy a Tobin-ügy ilyeténképp zárulhat le, másrészt örömteli az, hogy eztán még több idő áll az igazságszerető kormány rendelkezésére a Safarov-ügy megoldására. Csak bízni lehet benne, hogy az évek múltával is az eddigiekhez hasonló vehemenciával szállnak majd szembe azzal a világbotránnyal, hogy egy magyar földön gyilkoló idegen megmenekülhetett büntetése letöltése elől, ráadásul hazájában még ki is tüntették a baltás gyilkosság elkövetéséért. Bízom benne, hogy Navracsics Tibor a továbbiakban is igyekszik majd a felszínen tartani az ügyet: hogy Azerbajdzsán előbb-utóbb mégis csak kénytelen legyen tenni valamit, ha nem akarja, hogy aztán soha többet ne álljunk szóba velük.

Mert, ugye, az elképzelhetetlen, hogy a nyugatról érkező gyilkost egy évtizeden át üldözzük, míg a keletit futni hagyjuk, alig egy héttel a gyalázat után lezárva az ügyet, sőt, tovább dörgölőzve a bűnrészes, barbár államhoz. Ennek elfogadása egy olyan igazságszerető minisztertől, mint amilyen a tiszta lelkű és Reding beszólásán mérhetetlenül felháborodó Navracsics Tibor, elfogadhatatlan. Amúgy is egy elveihez végsőkig ragaszkodó, szabadságszerető, Európa alapértékeivel tökéletesen tisztában lévő emberről van szó. Mi sem bizonyíthatja ezt jobban, mint hogy a Mohamedet kritizáló film és az azt követő muszlim terror annak kijelentésére bírta: az efféle alkotások károsak és „hosszú távon a szólásszabadságba vetett hitet gyengítik”. Figyelem: nem a terrort alkalmazó barbárok gyengítik ezt a hitet, hanem a vélt szólásszabadsággal élni kívánó nyugatiak.

Aztán azért is egyértelmű Navracsics jellemessége, mert képes volt Bayer Zsolt cigányozó cikkét az ATV-ben két perc alatt (olvasatlanul) elítélni, majd az alapállásból semmit nem engedő újabb Bayer-publicisztika után szabadkozni, mondván, „a második írás sok mindent helyretett”. Igazságügy-miniszterünk tekintélyét mutatja, hogy ezek után Szabó Anett felmoshatta vele a HírTv stúdióját (egy klassz kis Bayer-bejátszással, ahol a népszerű publicista kijelentette, hogy Navracsics csak törődjön a maga dolgával), Bayer mögé pedig felsorakozott az egész Fidesz-vezérkar, a baloldal felé tett „ne álljatok a gyilkosok mellé”-felkiáltással. Nagyon is becsülendő magatartás ez attól a párttól, amelyik a már említett Safarov-ügy kezelése során igazán jó példával járt elöl a tekintetben, milyen is az, amikor valaki nem áll a gyilkosok mellé.

Navracsics egyéb ügyekben is következetesen szokta képviselni álláspontját: amikor például az LMP benyújtotta az ügynöktörvényt, a Fidesz pedig leszavazta, akkor gondolt egy merészet, és inkább nem nyomott meg semmilyen gombot. Amikor a Tárcatükör-beszélgetésen Török Gábor rá is kérdezett a dologra, sokat sejtetően ecsetelte: ”jelen voltam a teremben, de nem szavaztam, így egyeztettem össze a frakciófegyelmet a lelkiismeretemmel”. Ez az egyeztetés, eddig is láthattuk, ez Navracsics egyik erőssége: kimondottan szereti úgy egyeztetni a két dolgot, hogy aztán végül mindig egyenes gerinccel tudjon kijönni a történtekből.

Most pedig, hogy már nincs Tobin-ügy, egyeztetheti lelkiismeretét a Safarov-üggyel, újult erővel. Vagy abban állna a keleti nyitás, hogy ott megúszhatják azt, ha embereik ide járnak gyilkolni? Ha vérfürdőt rendeznek magyar földön? Nyugat felé nem áramolhatnak a gyilkosok büntetlenül, kelet felé viszont igen? Ez lenne a Tobin-adó keletinyitás-módra?

A kormány összes tagja, de leginkább az igazságügy-miniszter jobban tenné, ha nem formálna más politikusokkal szemben váddá igazságot, szabadságot, biztonságot és európaiságot mindaddig, amíg nem tudja hitelt érdemlően tisztázni Ramil Safarov kiadatását. Mert, valljuk be, az nagyon aranyos, hogy miniszterelnök a nyugat morális és gazdasági válságát hirdeti úton-útfélen, miközben a pénzcsapok leállását egy másodpercig nem képes elfogadni; ugyanakkor magának és keleti cimborájának (karöltve a Jobbik nevű álnemzeti brigáddal) két nap alatt megbocsátja a kulturális árulást, egy kis mellékesért pedig hajlandó továbbra is asszisztálni az őt felültető és kiröhögő kelet dévajkodásához. Örményország és a közös kulturális alapok pedig mit sem számítanak, amíg tőlük nem számíthatunk cserébe mesés aranytengerre, ráadásul bármiféle elvi elvárás nélkül. Persze, Azerbajdzsántól is maximum még több cserediákot várhatunk, de esetükben legalább lehet ámítani magunkat, hogy egyszer majd talán pénzt is küldenek melléjük. Na, meg a siker receptjét – mellyel a nyugat nincs tisztában, de hát a nyugat válságban van, ráadásul „az európai ember nem tud kibújni keresztény bőréből”, amit sajnálatos módon Brüsszelben nem igazán értenek. Talán Azerbajdzsánban, Európa szívében jobban tisztában vannak ezzel.

"Lapos köveket az ember fölfordít a pincében, és ilyen arcú lények másznak ki alóla" – jellemezte Bayer Zsolt Zagyva György Gyula jobbikos képviselőt, máskor meg efféle kérdésfeltevéssel izgatta a nagyérdeműt: "valaki mesélje már el végre, mi az a Juhász Péter?". Mert a Magyar Hírlap publicistájának ilyen a stílusa. Ha valaki nem tetszik neki, abból rögtön már valami lesz. Függetlenül attól, hogy jogos-e voltaképpen a kritikája, avagy sem. Jelen esetben éppenséggel az.

És most, hogy mind alaposan kibayerzsoltoztuk magunkat, vesztegessünk némi szót arra a kérdésre is, amit a politikai korrektség langymeleg oltalmában igyekszünk magunktól afféle szemtelen légyként elhessegetni, olyan jóval fontosabb problémákra terelve a szót, minthogy mit is ír egy publicista az ő körülbelül tizenötezres olvasótáborának.

Merthogy az ember fia, ha végig megy éjszaka egy kihalt utcán, azért mégsem Bayer Zsolttól fog rettegni. És nem is úgy ánblokk a részegektől, francba már a fantazmagóriákkal.
Bizony, ez előítélet – ami ugyanakkor nem egyenlő a rasszizmussal. Máskülönben ugyanúgy reszketnénk a minket megközelítő "raj babák" és cigány jósnők tekintetét. Persze sokszor róluk sem vagyunk a legjobb véleménnyel, ami az előítéletnek már egy jóval öncélúbb és szégyenletesebb fajtája, de most ezt hagyjuk is.

Beszéljünk inkább a nagyon is hasznos, sokszor életmentőnek bizonyuló előítéletről, mely leginkább oláh cigányok csoportos megjelenésekor fog el minket. Az erőszakosság, a gyávaság (késsel és megannyi testvérrel, ugyebár) és az érzéketlenség rájuk jellemző a leginkább, ugyanakkor sikeresen terjeszti ki a szégyent az egész kisebbségre is.

És mondhat Vona Gábor bármit is a földkérdésről, a vízkészletről és hasonló dolgokról: ha a nemcigányok jókora tömege nem félne elképesztő módon a cigányoktól, akkor ma a Jobbik egy két százalékos törpepárt lenne, nem több. Nem érezzük magunkat biztonságban, ez a helyzet. Ki a lakásába zárkózva, ki gárdamellényt öltve. Ki otthonában lapulva, ki bátorságot színlelve. Vagy éppen utóbbit valóban megélve – bajtársakkal körülvéve, erőfölényt kieszközölve, ahogy teszik azt egyesek, kiválóan lemásolva az ellenoldal taktikáját.

Lehet nem tudomást venni az egyértelműről, vagy légből kapott tanulmányokra hivatkozva letagadni az egészet és alakzatban masírozással riogatni, attól még a borsodi öregasszony ugyanúgy a borotvált fejű roma sráctól fog félni, nem pedig a markos árpádsávos legénytől. És elhatárolódni sem Gyöngyösi Mártontól fog, hanem jó vastag kerítéssel az éjszakai rémálmokat biztosító garázda személyektől.

Bizonyos értelemben már rég eljött, más tekintetben a nyakunkon Spiró György Feleségversenyének világa – egy kis cigány-magyar viszály után bátran szavazhatunk esemesben, ki is legyen Magyarország legnépszerűbb arca.
Közben Setét Jenő társadalomról, közösségről és felelősségről értekezik, úgyhogy úgy illenék, hogy ezeket a fogalmakat kérjük végre számon a roma kisebbség tagjain is. Hogy végre ne individualista érvekkel mentegetőzve tárja szét mindenki a karjait, hogy itt csak egy gyilkosról és egy támadóról van szó. Mert ha a Bayer Zsolttól való elhatárolódásra jogosan szólítjuk fel a Fidesz tagjait, akkor még hitelesebb alapállásból követeljük ezt meg a cigány kisebbség képviselőitől is. És ilyenkor, könyörgöm, ne jöjjünk olyannal, hogy "nincs egységes cigányság", mert persze, hogy nincs, ugyanakkor ha van képviselete, akkor csak egy közösséget igyekszik alkotni, nem igaz?!

A közösségi felelősségtudat természetesen nem azonos a kollektív bűnösséggel – nyilván nem is kell felelnie mások tettéért senkinek, tartozzanak bármilyen egyazon közösségbe is a bűn elkövetőjével. Ugyanakkor mindannyiunknak felelősséget kell vállalnunk a hozzánk hasonlókra ráégett cselekedetekért – és kötelességünk súlyos esetben hangot is adni mélységes felháborodásunknak. Ahogy megtette azt most Navracsics Tibor (bár úgy, hogy nem is olvasta a cikket), és ahogy megtette sokszor Forgács István és Rostás Árpád is. Csak így lehetséges ugyanis valamiféle tisztulás – ha nem is ismerjük be se közösségünk, se mások előtt, hogy mi a probléma, és mivel szemben nem jár semmiféle felmentés, akkor megette a fene az egészet.

Így most, jobboldaliként én is kijelentem, hogy nem vállalok közösséget Bayer Zsolt alpári és ízléstelen megnyilvánulásaival, és nem tartom elfogadhatónak, hogy valaki attól legyen konzervatív, hogy folyamatosan fröcsög és gyalázkodik.
De azt azért érdemes lenne mindenkinek végiggondolnia, melyik is a nagyobb probléma: az agresszivitás és a valóban állatias jellegű, ösztönből való gyilkolás, vagy egy bunkó publicisztika?
Ha ez megvolt, akkor pedig bátran fejezze be a Navracsics Tiborra való mutogatást, kedves Setét Jenő!

Van egy helyzet. Az a helyzet, hogy a jelenlegi kormányzat a jobboldali szavazókat már elég régóta nem tudja képviselni. A Fidesz-KDNP koalíció állítása szerint válságban próbálja a kikötő felé kormányozni az országot - és ehhez képest, mint mondják, gazdaságilag jól is teljesítünk -, és ezért nem lehet rajtuk számon kérni az olyan megszorító intézkedéseket, melyeket Matolcsy György nemzetgazdasági miniszter csomagjai fémjeleznek. A pedagógusok ne rendeljenek bruttó százötvenezrük mellé konyakot, a közmunkát vállalók örüljenek, hogy egyáltalán kapnak valamicske pénzt.
Rendben van, ez a fajta külső, gazdasági lejtmenet, melyből mi egyszer kimaradunk ("Magyarország szerencsére nem elszenvedője az EU válságának"), máskor ugyanúgy részét képezzük, ez legitim magyarázata lehet az újabb és újabb adóknak, fizetéscsökkenésnek és a többinek. Az is egyértelmű persze, hogy 2014-es megválasztása esetén a jelenlegi hatalom folytatná a válságos idők hullámainak meglovaglását, a nehéz idők rettenthetetlen harcosának szerepében tetszelegve: ez a fajta kormányzásmagyarázat mindig is kedvence volt az éppen regnáló hatalomnak.

Na de itt már sajnos rég nem csak ennyiről van szó: a 2012 második felére konszolidációt ígért kormánypárt ugyanis immár hétről hétre, napról napra hoz magyarázhatatlan döntéseket, kelt felesleges feszültséget és fogad el értelmetlen törvényeket. A legtűrhetetlenebb mégis az: a Fidesz-KDNP feláldozta a moráletikai megfontolásokat úgy a hatalomban maradás, mint a gazdasági előnyszerzés kétes oltárán és elképesztőbbnél elképesztőbb húzásokkal bizonyította: van az a pénz, amiért bármeddig képesek elmenni, akármilyen ordító erkölcstelenséghez képesek felszegett fejjel asszisztálni.

Az idei nyár kijózanító lehetett mindazok számára, akik még bármilyen változásban reménykedtek, illetve akik a Fidesz-KDNP becsületesebb tagjaiban bíztak: az igazságügyi miniszter, Navracsics Tibor feje felett átnyúlva átadtak Azerbajdzsánnak egy börtönbéli gyilkost, mindezt csupán azért, hogy a keleti ország Magyarországon fektessen be, idehozza tőkéjét. Abban reménykedtek, hogy nem fog túl nagy port felkavarni döntésük, de az újdonsült ázsiai partner mégis hozzásegítette őket a nyilvánosság erejéhez: rögvest államfői amnesztiában részesítették Ramil Szafarovot, akit aztán hazájában hősként is ünnepeltek, visszamenőlegesen megkapta apanázsát, királyi jutalom lett osztályrésze. Az örménygyilkos azerivel való ilyetén bánásmód mégsem okozott túl nagy feszültséget a kormány számára: rövid látszatfelháborodás után bejelentették, hogy sokat ígérő üzletet kötnek Azerbajdzsánnal; miként most kínai üzletembereket is hozzá kívánják segíteni a letelepedési engedély és az állampolgárság megszerzéséhez, mindezért hetvenmillió forintot kérve államkötvény-vásárlás formájában.
A botrány után senki nem mondott le, Navracsics Tibor ugyanúgy a helyén maradt, mint a külügyminiszter Martonyi János. A megszerzett pozíciók itt már mindenkinek fontosabbak, mint a becsület visszaszerzése. Változást már felesleges tőlük várnunk.

A teljesen indokolatlan választási regisztráció bevezetésének híre újabb kedélyeket korbácsolt fel: a kormány itt is igyekezett a vízbe veszést elkerülve kormányozni a már rég léket kapott hajót, hiába: nem sikerült egy épkézláb magyarázatot sem találniuk, mi szükség van a választói jog ilyen durva korlátozására. A nemzeti konzultációkkal az állampolgárokat félévente zaklató kormányzat még azt is indokként találta hozni, hogy így az emberek megóvhatóak a pártok kínos zaklatásától választás idején, de odáig sem voltak restek elmenni, hogy egyenesen a lakcímnyilvántartás megsemmisítését vizionálják, csak hogy végre valahogyan kikecmeregjenek az általuk megásott méteres szakadékból. A nyilvántartás eltörlése és az ország kaotikus állapotba sodrása sem lett volna nagy ár azért, hogy a döntő pillanatban némi előnyhöz juttassák magukat a korábban bizonytalan szavazók választásból való kizárásával.

A játékgépeket gyakorlatilag egyik napról a másikra betiltották, mindenféle hamis humánetikai indokokra és semmitmondó nemzetbiztonsági szükségszerűségre hivatkozva: közben szinte egy perc alatt tettek munkanélkülivé minden addig ebből élő magyar állampolgárt. Akik két hónappal ezelőttig biztos munkahellyel rendelkeztek egy-egy játékteremben, mára új állás után kellett nézzenek.
A trafiktörvény elfogadásával a Fidesz-KDNP ismét bizonyította, hogy a gazdasági élet átrendezésének során a társadalom gyermekként való kezelése sem olyan elfogadhatatlan: lehetővé teszik hát jövő júliustól a dohányosok számára, hogy ha cigarettához akarnak jutni, adott esetben fél-egy órát kelljen gyalogolniuk, és oda ráadásul be se vihessék az éppen velük lévő, kiskorú, mondjuk kétéves gyermeküket.

A Fidesz-KDNP napról napra bizonyítja, hogy pillanatnyi érdekeiktől vezérelten már nem tartanak fontosnak semmiféle elvi-eszmei alapot, és hogy semmi sem túl drága számukra, ha egy számukra kedvező lépést igyekszenek keresztülverni a társadalmon. A Fidesz-KDNP már rég nem képviseli a jobboldali szavazókat - jóval inkább azt a nyugdíjas réteget, melynek kék plakátkampányban is üzenget, és akinek ugyanúgy igyekszik a kegyeibe férkőzni, miként egykor azt az MSZP-SZDSZ is tette kormányzása során.

De nem képviseli a "kiábrándult jobboldali szavazókat" Bajnai Gordon sem. Nem vevő a valóban konzervatív(-liberális) réteg az álcivil, egykori MSZP-s vezérkart, volt munkásőröket és leszerepelt szocialista politikusokat átmentő "elitváltásra"; ahogy a millás bohóckodással sem fognak megnyerni maguknak egyetlen valódi jobbos szavazót sem.
Bajnai valójában nem képvisel semmit és senkit, csak mindig jókor van jó helyen: az ország felvirágoztatása viszont eddig sem szerepelt elsődleges céljai között, miként a magyar valóság is csak akkor kezdi el érdekelni, amikor a legnagyobb az esélye a hatalomba való bekerülésre. Valóban nem politikus, hiszen a legkisebb látszatát sem igyekszik kelteni annak, hogy fogékony lenne a köz alakulására, annak formálására: amint bizonyossá válik, hogy ellenzékben lehet csak, visszavonul a pénzvilágba, és csak akkor tér vissza, mikor az ellenzék legnagyobb reménységeként tekint már rá Kuncze Gábor, Gyurcsány Ferenc és Kónya Péter egyaránt.

A jobboldali szavazóknak nagyon régóta nincs pártja Magyarországon. Mire várunk még?! Tényleg azt gondoljuk, hogy bennünket Bajnai Gordonnak, Juhász Péternek vagy bármilyen baloldali szereplőnek kellene megszólítania? Komolyan hagyjuk őket abban a hitben élni, hogy ha lenne pártunk, az szerepet vállalna az ő nevetséges játszmáikban? És tényleg asszisztálunk ahhoz, hogy a rég leszerepelt MSZP-SZDSZ kör térjen vissza, és vegyen rá bizonytalan embereket a melléjük való felsorakozásra: olyanokat, akik igazából egy jobboldali alternatívához vonzódnának?

Elmondhatjuk még százszor, ezerszer kissé cinikus felhanggal, hogy "igen, kell egy jobboldali párt", aztán várhatjuk a csodát, hiába. Jobboldali pártot ugyanis nekünk kellene elsősorban szerveznünk, nem pedig valami jótevő idegennek, sem a baloldali megmondóembereknek.
Vajon csak pillanatnyi érdekeink, biztos megélhetésünk fog minket vezetni a következő hónapokban, években? Hagyjuk elszállni a történelmi pillanatot, hagyjuk, hogy Bajnai és csapata biztonságban kezdjen bele a bizonytalan szavazók és a csalódottak felszipkázásába, vagy élünk a lehetőséggel, és bizonyítjuk, hogy a jobboldali választóknak is lesz hova szavazniuk 2014-ben?

Mi lesz már?!