Teadélután

Ahogy Kocur László is írja az Új Szó-n: csak nagyon keveseket lephetett meg, hogy az USA titkosszolgálatai figyelemmel követik az olyan oldalak belső levelezését, adatforgalmát, mint amilyen a Facebook, a Google vagy a Yahoo. Szokás volt korábban is ezt felhozni a közösségi oldalakkal szembeni érvként: Fábry Sándor például egy hónapokkal ezelőtti interjújában mondta, hogy soha nem nyitotta meg a Facebookot, hiszen „az egészet a CIA és az FBI találta ki”. Itt azért annyit megjegyeznék, hogy valószínűleg azért nem ők fejlesztették ki a legnagyobb közösségi portált, de kapva kaptak az alkalmon, hogy munkájukhoz hasznosítani tudják a felgyülemlett adattengert. Munkájukban nagyban segítjük őket azzal, hogy, ahogy Balogh Ákos is írja, „önként és dalolva adjuk meg bizalmas adataink egész sorát”.

Mégsem hiszem, hogy az NSA-botrány kirobbanása után első lépésünk kellene legyen, hogy megszüntetjük Facebook-fiókunkat, illetve hogy eztán minden második mobil-beszélgetésünket az „ez nem telefon-téma” frázissal zárjuk rövidre. Először is, mivel az amerikai titkosszolgálatoknak valószínűleg egész addig nem fogunk a látómezejébe kerülni, amíg nem tervezünk terrortámadást az Újvilág ellen – másrészt, mert az életünket nem érdemes úgy élni, hogy minden második percben azon aggódjunk, ki mit tud és mond rólunk. A magyarországi puha diktatúrában is sokak módszere volt, hogy egyáltalán nem foglalkoztak potenciális lehallgatásukkal, sőt, nem is rejtették egy idő után véka alá véleményüket a rendszerről – márpedig az átlagembernek akkoriban még oka is volt aggódni amiatt, hogy megfigyelőinek nem fog túlzottan tetszeni tevékenysége. Manapság sajnos Magyarországon is tovább él ez a mentalitás: az emberek még mindig rettegnek tőle, hogy politikai preferenciájuk, véleményük, magánéletük valamely lista részét képezze, ez pedig rá nézve kellemetlen következményekkel járjon.

Az elővigyázatosság egy bizonyos pontig ugyanakkor erősen javallott: azt például mindenki tudja, hogy a munkáltatónak szokása ilyen helyeken is utánanéznie a jelentkezőnek, és bizony, ha kellemetlen információkat talál valakiről a Facebookon, akkor nagy eséllyel nem neki fogja adni a munkát. Ha már mindenáron kompromittáló dolgokat akarunk megosztani, legalább annyit érdemes megtenni, hogy ismeretlenek számára nem tesszük nyilvánossá profilunkat. Ha például a közmédiánál dolgozunk, legalább ne mindenki számára jól látható módon osszunk meg zsidóvicceket. Ha nem épp a legtisztességesebb úton jutunk munkához, legalább a munkahelyet ne tüntessük fel nyíltan az iWiW-en. És így tovább.

Azon aggódni viszont, hogy a CIA mit tudhat meg az emberről, teljesen feleslegesnek tűnik, főként az öreg kontinensen: Fábry Sándor megnyugodhat, valószínűleg az FBI-t akkor sem fogja érdekelni, ha valami számára nagyon kellemetlen dologról levelezget barátaival. Hogy az amerikaiaknak van-e okuk aggódni, azt nem tudom, mindenesetre felháborodásuk hatalmasságaikkal szemben abszolút érthető. Olyan korban élünk sajnos, amikor egy nagyhatalmat a terrorizmus elleni harc teljesen paranoiássá tett: az USA már bő egy évtizede bizonyul érdektelennek mindenfajta erkölcsi szempontrendszerrel szemben, amikor bármiféle fenyegetettség lehetséges kiiktatásáról van szó. Háborúk, erőszakos civilizálás, muszlim felkelők támogatása: mindez nem akadály az Amerikai Egyesült Államoknak. Ahogy a lakosság lehallgatása sem, mint most világossá vált.

A legbosszantóbb ez egészben viszont talán az, hogy a lebukás után sem tűnik úgy, mintha szégyellenék magukat: még felháborodottan hirdetik is, hogy a magánélethez való jog súlyos megsértése teljesen törvényes és helyes dolog, illetve legitim fegyver a terrorizmus elleni harcban. Ennek mentén pedig most azt az Edward Snowden-t kiáltották ki bűnbaknak, aki szivárogtatott az NSA módszereiről: a fiatalembernek ezért Hongkongba kellett menekülnie, miközben már megkezdték felkutatását, mintegy árulónak bélyegezve a titkosszolgálatok tevékenységét leleplező informatikust. Pedig sokan az Egyesült Államokban is úgy gondolják, hogy Snowden jó hazafi, illetve semmiféle felelősségre vonásra nem lenne szükség az esetében.

Persze, efféle botrányok kirobbanása után sehol sem szokatlan, hogy a nyilvánossághoz fordulót tartják egyesek árulónak, explicite azt állítva, hogy az embereknek semmi közük ahhoz, miket is követnek el ellenük napról napra. Pedig ne legyenek kétségeink: a demokrácia és a társadalom árulói éppen azok, akik efféle etikátlan módszerek bevetésével harcolnak fantomok ellen. Hogy egy kisebb közösség árulásnak tekinti, hogy a nyilvánosság elé kerül tevékenysége, azt pedig mindenki belátása szerint véleményezheti: nos, ez már ezeknek az úgynevezett kisebb közösségeknek a problémája. A nyilvánosság mindig előnyt élvez, így senki nem teheti meg, hogy magánügynek tekinti azt, amit felelőssége teljesen tudatában a társadalommal művel. 

A művelt nyugat értetlenkedő szánakozással figyeli, mit művel Észak-Korea ifjú diktátora mostanában – hogy miként fenyegeti az Egyesült Államokat, Japánt és Dél-Koreát egy mindent elsöprő, „végső támadással”. Az emberek pedig, akik csak afféle keleti egzotikumként tekintenek Észak-Koreára, nagy lelkesedéssel gyártják a Kedves Vezér fiának merész fenyegetőzésein ironizáló mémeket: hát igen, milyen humoros is, hogy a kis Kim háborúval fenyegetőzik, miközben a világot nyilván nem tudná leigázni. Kim Dzsong Un harci kedvén viccelődni nem sokkal jobb annál, mint 1943-ban kacagni azon, milyen komolyan is veszik magukat ezek a haláltábort üzemeltető német legények – Észak-Korea fenyegetőzésének alábbhagyását és a csöndes folytatást várni pedig körülbelül egyenértékű azzal, mint Auschwitz üzemeltetőitől csak azt várni: ne szűrődjenek ki a kerítéseken a halálsikolyok.

Ahogy Máthé Áron is írja, „Észak-Korea egy itt felejtett kommunista diktatúra. Észak-Koreában szürreális világ uralkodik. Nemrég még fakérget ettek az emberek. Miközben százezrével – igen, százezrével – haltak éhen a szerencsétlen koreaiak, Kim Dzsong Il pornófilmeket nézett a mozitermében. (...) Észak-Korea egy élő skanzen, egy panoptikum, a Terror Háza országméretű reality showja.” Észak-Koreában agyonlövik azt, aki nem tapsol elég lelkesen, Észak-Koreában éhen halnak az emberek, Észak-Koreában a legutóbbi időkig letagadták azt is, hogy vannak mozgássérültek az országban. Észak-Korea diktátora ugyanannyira nem vicces, ahogy a Magyarországgal vont nagyon szellemes párhuzamok sem azok: minden egyes kedvesvezetőzés után nagyon komolyan magukba nézhetnének azok, akik a keleti államban szenvedőkkel egy szintre próbálják hozni saját nyomorukat. Mert a valóban mindennapos félelemben és elnyomásban élők kínjait ilyen kontextusban emlegetni nemcsak hogy méltatlan, de embertelen is.

Észak-Korea új vezetője most fenyegeti a művelt nyugatot. Az oda- odaszól egy keményet (mint az Államok, amikor egy újságnak névtelenül azt nyilatkozták bizonyos hatalmasságok, hogy észak-koreai támadás esetén megdöntik a diktatúrát), majd próbálja békés útra terelni a párbeszédet. A békés út itt azt jelenti, hogy Észak-Korea ne fenyegetőzzön, hanem inkább továbbra is többé-kevésbé csendesen tartsa terrorban népét. Szó nincs róla, nem a vérontást hiányolom én: csupán szeretném leszögezni, hogy attól még, hogy Észak-Korea nem szállítja ide-oda a rakétaerőit, nem fenyegeti Japánt elpusztítással, még nem lesz béke, még nem fog kevesebb vér folyni.

Csakhogy Észak-Korea népe nem nagyon érdekel senkit. Persze, nagyszerű és példamutató kivételek vannak: a legnagyobb elismerés illeti például a Baptista Szeretetszolgálatot, amiért próbálják a legelesettebbeket segíteni és némi vigaszt vinni oda, ahol ilyesmiből nem igazán akad. Ám a többség Észak-Korea népét csak felesleges tehernek tartja: mindenki szereti például elmondani, milyen nehéz helyzetbe kerülne Dél-Korea az újraegyesítéssel, hogy milyen súlyosan belerokkanna északi testvéreinek ellátásába. Egyébként hasonló okok miatt jött létre a keszongi ipari park is tíz éve a két ország határán: gondolták, talán némileg lehetne fejlődést kieszközölni ennek révén, így segítve részben a későbbi egyesülést is. Ám a létesítményt az északiak néhány hete blokád alá vonták és később sem engedtek be egy délit sem – igaz, a bent tartózkodó déliek távozhattak.

A hatalmi logikát is szeretik elővenni ilyenkor többen: újra és újra elmondják, mennyire nem szeretne Kína egy USA-szövetséges szomszédot, mennyire nem jönne jól az Egyesült Államoknak a Kínával való viszálykodás, ahogy vica versa sem lenne ez túl szerencsés. Így lehetséges, hogy az észak-koreaiak ellen a létező összes bűnt el lehet követni több mint fél évszázada, és amennyiben az állam nem nagyon fenyegetőzik, maximum elfogadnak ellenük egy jó kis embargót.

Egyébként Észak-Korea vezetésének éppen a nyugodt válaszreakciók nem jönnek jól. Nem mintha mazochisták lennének, vagy azt kívánnák, hogy igázzák le őket: csak éppen saját agresszív retorikájukat is külső fenyegetettséggel magyarázzák befelé. Nem csoda, hogy Dél-Korea korábbi elnökének, Li Mjung Bak-nak sem bocsátották meg, hogy visszafogottan reagált arra, amikor északiak elsüllyesztettek egy déli őrhajót, illetve tűz alá vettek egy déli szigetet. Észak-Korea jelenlegi vezetője ugyanis valószínűleg nemcsak tábornokai előtt akarja bizonyítani képességeit, de a lakossággal is el kell hitetni, hogy a külvilág folyamatos fenyegeti őket. Így állíthatják be magukat nélkülözhetetlen irányítónak Észak-Korea diktátorai, és így győzhetik meg a lakosságot arról, hogy a jelenlegi helyzet még mindig a kisebbik rossz számukra.

Az északi állam pedig talán el is érheti még, amit akar: az Egyesült Államokkal való tárgyalást, egyezkedést. Az USA is csak annyit szeretne, hogy Kimék, ha lehet, ne váljanak atomhatalommá, a többi kérdés másodlagosnak bizonyul. Ettől még az észak-koreaiaknak nem valószínű, hogy bármivel jobb életük lenne. Csendes átmenetet várni pedig jelenleg akkor sem túl életszerű, ha Kim Dzsong Un nemrég ki is nevezte miniszterelnöknek a kínai gazdasági reformokhoz hasonló ötletekkel előálló Pak Pong Csu-t. Épp itt lenne az ideje, hogy az önmagukat műveltnek gondoló népek végre felszabadítsák az évtizedek óta elnyomás alatt élő észak-koreaiakat.