Teadélután

Egészen szürreális interjút jelent meg a Magyar Nemzetben Paul Lendvaival. Az állítása szerint több Bilderberg-konferencián is részt vett újságíró kijelentette: „hozzátartozik az újságírói etikához, hogy ha azt mondják, hogy ez bizalmas, és ne számoljak be róla, akkor nem teszem meg”. Mindez a szupertitkos Bilderberg-megbeszéléseket úgy érinti, hogy oda elvileg minden egyes alkalommal újságírók is meghívásra kerülnek, ki tudja, mi okból. Paul Lendvai ezek szerint úgy véli, azért, hogy ott saját tudásukat gyarapíthassák.

Körmendy Zsuzsa jót háborgott ezen, pedig hát nyilvánvaló, hogy ez nem csak Lendvai és nem is kizárólag baloldali újságírók sara. Szinte alig lehet mondani olyan sajtóterméket, mely ezt vagy azt az ügyet nem tekinti bizalmasnak, mondván, ez a barátoknak az üzlete: az újságíró pedig, bár tud a történtekről, inkább hallgat nagyokat. Jobboldali médiumok szeretik a sajtószabadság meglétét azzal bizonygatni, hogy lám, hogy virágzik az „ellenzéki” újságírás: pedig hát a korlátozott sajtószabadság egyik bizonyítéka éppen az, hogy képesek vagyunk „kormánypárti” médiumokról beszélni. A legnehezebb helyzetben mindig azok a lapok vannak, melyek feladják ellenzékiségüket, és nekiállnak védeni a hatalmat: minimum kínos az, amikor látványosan nem írnak semmiféle kormánypárti ügyeskedésről, viszont az ellenzéket, na, azt bátran leleplezik hétről hétre, napról napra. Persze, az sem lesz jobb, aki egy-egy ellenzéki pártot igyekszik védeni: bár általában mindig az jön ki legszerencsétlenebbül, ha valaki az éppen hatalomban lévők ügyeit igyekszik mosdatni.

Lendvai úgy véli, az újságírónak, ha annyit mondanak, erről meg erről ne beszéljen, akkor hozzátartozik a szakmához, hogy nem is fog így tenni. Könnyű ezen felháborodni, pedig még a jobbik eset, ha egy lap így tesz: gyakran láthattuk mostanság is, hogy adott esetben még álhíreket is kész generálni egy sajtótermék csak azért, hogy a sajátjainak kínos ügylete el legyen kenve. Elég csak a Magyar Nemzetet említeni, mely egy helyütt a kormánypárti reakcióval nyitotta a trafikügyről való beszámolót, utána pedig következetesen baloldali trafikosokról cikkezett, ami aztán fideszes politikusoknak nagyon jól is jött. És akkor arról még nem is beszéltünk, hogy a napilap nyomtatott változatában eleddig, hacsak nem kerülte el a figyelmemet, egyetlenegy véleménycikk nem született a trafikbotrányról.

Emlékezetes a HírTV-ből távozó riporter esete is, aki azért mondott fel, mert a csatorna nem volt hajlandó változtatás nélkül közölni egy Orbán Viktorral készült interjút. A Fideszhez közel álló lapok egy része az utóbbi években következetesen szinte meg sem említette a Közgépet vagy Simicska Lajost, miként 2010 előtt több lap is a Strabag ügyeinek leleplezésében volt ellenérdekelt. 

És akkor a közmédiát még nem is említettük. Jelen sorok írója tanúja volt például egy ízben, hogy ezen médiumok egyikének munkatársa arra hivatkozva, hogy ő gyerekeket nevel, próbált másokat is meggyőzni a környezetében, hogy egy bizonyos tüntetésről nem érdemes beszámolni. Az újságírók egy része természetesnek is veszi, hogy bizonyos botrányokat ő sosem fog kirobbantani: érdemes például elgondolkodni azon, mit tenne egy jobboldali lap, ha a Közgépet terhelő dossziék kerülnének az asztalára, esetleg egy kormányváltás után egyik-másik baloldali lap, ha ismét jönnének a nokiásdobozos és hasonló korrupciós ügyletek. 

Pedig ha valaki magát újságírónak tartja, az sosem kerülhet ennyire méltatlan helyzetbe – már ha elveiből valamicskét meg kíván őrizni. Persze, a megélhetés nagy úr, de a nyilvánosság akkor is elsődleges kell legyen, a véleményszabadsághoz való ragaszkodásból pedig egy jottányit sem szabad engedni. És nincs olyan sem, hogy egy konferenciára, egy beszélgetésre meginvitálnak újságírókat, de azok nem számolhatnak be róla. Szomorú, hogy a baloldali(-liberális) körökben nagy népszerűségnek örvendő, az újságírás etalonjának tartott Paul Lendvai még nyíltan hirdeti is, hogy ő ennyire tartja a szakmaiságot. 

Torkos Matild, a Magyar Nemzet vezércikkírója elfogadható kormányváltó alternatívának tekintené az LMP-t – nagyjából erre a következtetésre juthatott az, aki figyelmesen elolvasta tegnapi írásának első pár mondatát. A Gordon blőd című vezércikk nagyrészt ugyan valóban Bajnai hiteltelenségén merengett – ám ezt felvezetvén elismerte, hogy szükségük lehet egy pártra a Fideszből kiábrándultaknak is. Ugyan rögtön hozzátette, hogy aztán ez az alternatíva koalícióra léphetne a Fidesszel, de fogadjuk el: olyan ez, mint amikor valaki nem szereti a szegfűt, ezért aztán az MSZP-vel együtt kormányozni kívánó Bajnaira szavazna inkább. Ám Torkos Matild nem állt meg itt: kijelentette, hogy ez az új párt az LMP-vel is koalícióra léphetne annak érdekében, hogy „erőteljes befolyásával kikényszerítse a társadalmi igazságosság teljesebb körű érvényesítését a kormányzásban”.

Ráadásul Torkos ezután kifejti, hogy így lépéseket lehetne tenni a társadalmi mobilitás és az esélyegyenlőség irányába, amelyek megvalósulását a Fidesz is mindig „bölcsen és lelkesen” megígérik, de... Jó, a vezércikkben nincs „de”, viszont valahogy a fideszes megvalósítás részletezése is elmarad. Lukács Csaba elégedetlenségnek hangot adó publicisztikája óta talán nem is volt ennyire kritikus véleménycikk a Magyar Nemzetben.

Immár pedig nem lehet nem észrevenni, hogy a jobboldali sajtó minimum elfogadóbb lett a kettészakadt LMP schifferista részével: a nagy kérdés, hogy azért, mert úgy gondolja, így nem veszélyeztetné a párt a Fidesz győzelmét, vagy amiatt, hogy az LMP-ben maradók nyilvánvalóvá tették, nem kívánnak szövetkezni a 2010 előtt kormányzó erőkkel csak azért, hogy le lehessen váltani a Fideszt. Utóbbinak persze lehetnek gyakorlatias, illetve valóban elvi okai is: előbbi, hogy így Bajnaiékat is gyengítené az LMP, utóbbi, hogy tényleg új utat kínál a párt, nem pedig a meggyökeresedett struktúrák folyamatos revitalizálását. 

Rögtön a jávorista PM-esekkel való szakítás után érkeztek a biztató hangok: Fricz Tamás az MNO-s blogjában jelentette ki, hogy „nem kell félnie Schifferéknek: egy széles választói bázis vár arra, hogy végre legyen Magyarországon egy, a nemzeti és konzervatív értékekre is nyitott liberális és zöld párt”. Zsebők Csaba a Magyar Hírlapban fejtegette, hogy „a „hivatalos” LMP a politikai aréna jobbos és balos szereplői számára is partner lehet”. De már a tavaly novemberi, első LMP-s belső összecsapás után a Fideszhez hasonlította Balogh Ákos és Borókai Gábor is a schifferistákat: eszerint a zöldpárt a '90-es évek eleji Fideszhez hasonlít abban, hogy szintén egyértelművé teszi, nem kíván a szocialistákkal összebútorozni a jobboldali kormánypárt leváltásának kedvéért. Tehát: hogy nem kisebb rosszban és nagyobb rosszban gondolkodik, hanem ragaszkodik saját elveihez (vagy csak önállóan kíván kormányozni, de most maradjunk optimisták). Ráadásul Schiffer András volt az egyetlen frakcióvezető, aki 2012-ben két nagyinterjút is kapott a Heti Válaszban – utóbbi ráadásul rögtön címlapot is ért.

Az LMP frakcióalakítási kérelme után a nagyobb sajtótermékek közül talán az MNO volt az egyedüli, amely kiállt a párt mellett: ráadásul a nézőpontos alblogon írt arról Veisz Márton, hogy a frakcióalakítás jogát igazságosnak érzi az LMP kapcsán. Érdekes módon egyébként ötből négy közvélemény-kutató a bejutási küszöb alatt mérte az utóbbi hónapokban az LMP-t, egyedül a Nézőpont adott a pártnak hat százalékot.

Ugyanakkor a szakítás óta egyáltalán nem érzékelhető, hogy az LMP látványos jobboldali fordulatot vett volna. Egész hasonlóakat mondanak földügyben, közjogi kérdésekben és az emberi jogok tekintetében, mint korábban. Egyébként ugyanez nagyjából elmondható a Párbeszéd Magyarországért pártról is: annak lehettünk mostanság tanúi, hogy még arra is rávették Bajnait, hanyagolja Oszkó Pétert és helyette Scheiring ökoszociális gazdaságpolitikáját részesítse előnyben. A jobboldali sajtónak mégis az LMP szimpatikusabb: egyesek hangot is adnak annak, hogy a pártban maradókat elvszerűbbnek, míg a távozókat árulónak tartják.

A zöldpárt érezheti, hogy a Fideszben csalódottak környékén lehet keresnivalója, ám egyelőre nem tűnik úgy, mintha lenne az ő megnyerésükre konkrét stratégiájuk is. A legutóbbi, Sólyommal és Ángyánnal közösen tartott konferencia persze üzenet lehet a választópolgárok felé; csak hát a helyzet az, hogy az LMP közjogilag eddig is Sólyoméhoz hasonló nézeteket vallott, míg a földpolitika kapcsán korábban is valamiféle nagytőke ellen volt, és akként beszélt a kérdésről, mint a volt vidékfejlesztési államtitkár (vagy mint a Jobbik). De emberi jogok tekintetében sem vett fordulatot az LMP: a párt politikája ugyanazt az „innen is, onnan is egy kicsit” jelleget mutatja, ami évekkel ezelőtt is jellemző volt rá. Kérdés, kell-e, lehet-e bármilyen téren másként beszélniük, gondolkodniuk, ha szélesebb tömegeket akarnak megszólítani – esetleg elégedjenek meg azzal, hogy bebetonozzák magukat a Parlamentbe, és lassan építkezve bár, de hosszabb távon is részét képezzék a közéletnek. 

Az embernek jó szokása, hogy bűnös szokásairól, vágyairól, múltbéli cselekedeteiről fennhangon beszéljen mások előtt, előbbieket akként prezentálva a többieknek, hogy azok sose tudhassák biztosan: az illető komolyan beszél avagy csak hülyéskedik. Tudjuk jól, így van ez minden szinten: attól a rossz arcú üzletembertől, aki hátba vág minket, hogy ne aggódjunk, nem fog minket megveretni és élve eltemettetni az erdőben, jobb minél messzebbre kerülni. Annak a kissé zakkantnak tűnő, nővel életében nem mutatkozó negyvenes férfinak a fanyar-ironikus megjegyzéseit, amelyek a pincében való gyerektartás viccességeire vonatkoznak, jobb kicsit komolyabban venni.

Ezek csak azért jutottak eszembe, mert, ahogy Lázár János a Heti Válasz-nak adott interjújában fogalmazott, a „kölcsönös bizalom és párton belüli együttműködés jegyében” hangfelvétel készült arról, ahogy a szekszárdi fideszes képviselők megbeszélik, kiknek kellene kiosztani egy-két trafikot. Mindezt olyan egzakt szempontrendszer alapján, hogy szerintük ki az „elkötelezett jobboldali”, illetve ki az, aki nem számít „szoci”-nak. Hogy mennyi elkötelezett jobboldali van a Fideszben, nem tudom, mindenesetre a trafikbotrány kapcsán jobboldalinak mondott politikusok közül egyedül Hadházy Ákos bizonyította: maradt még benne szemernyi becsület, mely egy ekkora gyalázathoz való asszisztálást már nem kíván megtűrni.

A jobboldalinak mondott sajtó pedig elképesztő módon leszerepelt (a kevés kivétel egyike Pesty László, riszpekt neki innen is!). A Magyar Nemzet megpróbálta balosnak kikiáltott jelöltek előállításával bizonyítani a balhé nemlétét, a Magyar Hírlapban pedig Bayer Zsolt szidta pár ezer karakterben a baloldalt, a végén hozzátéve, hogy említett „rohadékok” miatt nem engedhetik meg maguknak a trafikügyet (Bayer – más állítólagos jobbosokkal karöltve – azt képzeli, hogy szellemi fölényben van az ún. baloldali-liberális tengellyel szemben, minderre nem saját tulajdonságai, hanem az „ellenoldal” „bűneiből” következtetve). A Heti Válasz se nagyon igyekezett megmondani a tutit – Stumpf András ugyan publicisztikájában nagyon gyanúsnak minősítette az ügyet, de ennél jóval több nem történt. A legújabb számban olvasható Lázár-interjúban persze óvakodtak az alákérdezéstől, ami örömteli (Zsuppán Andrástól nem is számítottam szervilizmusra), de azért az Üzlet rovatba száműzött trafik-cikk kapcsán is csak az mondható el, hogy Facsinay Kinga szerint eddig direkt a pultok alatt tárolták a kisebb gyártók termékeit, de majd most, hál'Istennek, minden másként lesz. (Éljen soká a Continental!) Amiből körülbelül annyi igaz, hogy én például, amikor multinál dolgoztam, a mindig máshová kerülő (ahogy épp elfértek, úgy kerültek ki) termékeket igyekeztem úgy forgatni, hogy legalább amikor nem nyúlok oda, ne kelljen a dobozokra rakott undorító képeket bámulnom.

Lázár az interjúban tehát említést tett a hangfelvételről, melyről addig nem is nagyon tudott senki – mintegy előremenekülve ezzel, azt sugallva, hogy ha a helyi fideszes politikusok egyeztetnek a jelöltekről, az nem is akkora baj, hiszen formálisan nincs beleszólásuk a pályázatok elbírálásába. Hasonló dologról van szó, mint a Portik-Laborc-találkozó esetében: ép ésszel felfoghatatlan, miért készít valaki hangfelvételt kétes megítélésű tevékenységéről, majd miért helyezi el úgy a kazettákat, hogy azokat mindenki jól láthassa, még csak nagyon nyújtózkodni se kelljen értük (vagy a pult alatt kutakodni, miként eddig a szegény kisebb dohánygyártók termékeit illetően kellett). A titkosszolgálati ügy kapcsán pedig ez is volt a baloldal egyik kedvenc érve (ha éppen védeni kívánta Laborcékat): hogy az NBH-sok hangfelvételt készítettek, melyet aztán ugyanolyan precízen irattároztak és kezeltek is, miként a többi másik hangfelvételt, dokumentumot.

Aki pedig ennyire nem próbálja rejtegetni az állítólagos bűnjelet, az biztos nem is bűnös. Mintha csak az, hogy a Nemzetbiztonsági Hivatal főigazgatója egy több évig bujkáló bűnözővel találkozik, aki olyanokat állít, hogy kormányváltás esetén őt le fogják tartóztatni („elvisznek” – mondja, mire a kérdező fél meg bólint, hogy igen, de lehet, hogy őt is), teljesen szokványos és elfogadható lenne. Mintha tényleg ne tudtak volna erre alkalmasabb embert találni a legmagasabb beosztásban lévőnél. Mintha tényleg normális lenne, hogy bármiféle érthető, ésszerű indok nélkül az NBH vezetője találkozik Portikkal, majd két félreérthető kijelentés között kedélyesen bájcseveg vele a semmiről. Mintha tényleg ne lenne semmi kínos abban, hogy egy gyilkosságokkal összefüggésbe hozható ember a szocialista vezetés alatt magas rangú titkosszolgákkal ebédelget úgy, hogy közben a bűnöző által gyakorlatilag fogva tartott nő családjának panaszaira, könyörgésére a Gyurcsány-kormány nem is igazán reagál érdemben („nincs politikai akarat a Portik-téma rendezésére”). Hogy azoknak az olajosoknak, akiket korábbi állításuk szerint Horn Gyula is öt perc alatt hívott vissza, a Gyurcsány-kormány alatt haja szála sem görbül, fideszes regnálás idején viszont tényleg elviszik őket, méghozzá igen-igen csúnya dolgokért (na, nem mintha erről a mostani rendőrség elkötelezettségére és sziklaszilárd erkölcsiségére lehetne következtetni).

Nem, Portik és Laborc forgalmas helyre megy étkezni, ahol hangfelvétel is készül a „támadhatatlan” beszélgetésről – miként valaki felveszi a szekszárdi fideszes egyeztetést is. Hogy ki, az nem világos – Horváth István polgármester ugyanis letagadott mindenféle ilyen irányú beszélgetést, majd Lázár egyenesen egy hangfelvételről kezdett beszélni, mondván, az a „kölcsönös bizalom” jegyében készült a beszélgetés során. Mert, úgy tűnik, a Fidesznél sem tudnak efféle botrányos ügyleteket lebonyolítani úgy, hogy legalább ennyire nyilvánvaló bűnjeleket ne hagyjanak hátra – mintha csak valóban semmi gond ne lenne azzal, hogy a képviselők megbeszélik a trafikpályázat jelöltjeit. Majd, láss csodát, a nekik tetszők hozzájutnak a dohánybolthoz, a nekik nem tetszők pedig nem. „A Nemzeti Dohánykereskedelmi Zrt. döntött világos és méltányos szempontrendszer alapján” – hazudná erre Lázár János, majd rámutatna az égre és kijelentené arról, hogy az ott a föld. „Nyilván a pályázatokkal a jelentkezők kétharmada veszített, de nekem nincs közöm a politikai vádakhoz” – sütne el egy-két vicces politikai utalást Gyulay Zsolt sport- és üzletember, majd, hogy még hitelesebb legyen, kacsintana és hozzá is tenné: „kajakra!”. (A vele készült interjút egyébként érdeme elolvasni a legújabb 168 Órában, csupa móka és kacagás). „Mindez semmi, Vonyarcvashegyen pedig a 4K! egyik budapesti aktivistájának embere kapott trafikot” – döbbentene meg mindenkit a Magyar Nemzet. „Portik Laborccal kajált” – mentegetőzne Kósa Lajos. „Idióták” – állítaná a Tutiblog vezérkara a Facebook-on, majd a Tutiblogra mindegyikük írna egy posztot Bajnairól és Gyurcsányról. Csupa-csupa erényes, délceg ember, akik erkölcsi tartásukat hitük szerint már azzal bizonyították, hogy jobboldalinak kiáltották ki magukat. „A baloldal pedig tényleg igazán kussoljon az ilyen mutyikat illetően” – fortyogna, ki mást nem tehet.

Egyébként, ha engem kérdeznek, nem kompenzálni kellene a mostani vesztesek egy részét, nem ismét újraosztani és még jobban pontozni, hanem hagyni a francba az egészet. Semmi értelme a rendszer ilyetén átalakításának, álszent, képmutató dolog a nemdohányosokra hivatkozva egyre durvábban vegzálni a dohányosokat, majd a multikra kenni ismét a balhét. Hogy itt melyik multikról van szó? Azokról, amelyek már keresik is a trafikosokkal való szerződés lehetőségét, és amelyek a legkevesebbet fogják veszíteni az ügyön? Vagy azokról a dohánygyártókról, akiknek az átalakulás logisztikai szempontok szerint még jót is fog tenni? Ne vicceljünk már.

De, sajnos, a körülrajongott politikusok, akiket az állítólagos értelmiség igyekszik cikkeiben képviselni (javaslom, nevezzük át inkább ezen újságírókat is képviselőkké), ezután is tovább folytatják majd a szégyentelenkedést; mennél több és mélyebb nyomot hagyva úgy maguk mögött, miként dicső történelmünkben és az emberi fejekben-lelkekben. „Ne a szocik nyerjenek” – kacsint a fideszes, és már a becézésben is benne van mindaz, amit erről a társadalomról ő gondolni merészel. Amely egyébként nem sokban különbözik az MSZP-s világképtől – egy kis demagógia itt, egy kis populizmus ott, egy kis „most mi jövünk!” amott – csak nehogy bárki is megpróbáljon kikeveredni ebből a nyomorult körből. Mert, aki megkérdőjelezi, hogy egyik rossztól csak a másik rossz mentheti meg a hazát, az árulónak lesz kikiáltva. A legnagyobb baj pedig, hogy aki a körből kikerül, az is azt hiszi, az alternatívaképzés helyett a nihilizmus a helyes válasz a kérdésre.

Nick Thorpe levelet írt a Magyar Nemzetnek. A BBC közép-európai tudósítója írásában (Egy független moderátor aggályai, május 2.) Buzna Viktor újságíróval száll vitába annak korábbi véleménycikke miatt: Thorpe úgy véli, Buzna „meggondolatlanul etnikai konfliktus felé sodorja az országot, azt sugallva, hogy a romák kollektívan hadat viselnek a magyar társadalom ellen”. A BBC tudósítója szerint „cigánybűnözés”-ről épp annyi értelme van beszélni, mint „melegbűnözés”-ről vagy „kék szeműek által elkövetett bűncselekmények”-ről, továbbá úgy véli, a „gyűlölet-bűncselekmények”-et aszerint lehet megkülönböztetni a „közönséges bűntettek”-től, hogy azokat az áldozat valamilyen szempontú mássága miatt kénytelen elszenvedni. Thorpe azt sugallja, hogy az ilyen bűncselekményeket fokozottabban kell üldözni, egyben közli: Magyarországon nem értik a gyűlölet-bűncselekmény lényegét, hiszen 2011-ben Nagy-Britanniában 55 ezer ilyet jelentettek be, nálunk viszont csak 56-ot.

Először is, hadd szögezzem le, mennyire nem értek egyet a „gyűlölet” szó használatának már-már mindennapos gyakoriságával, jelentésének leegyszerűsítésével. A gyűlölet egy borzasztóan komplex és sötét érzés, egyaránt magába foglalja a harag, a sértettség, a félelem és a beteges frusztráció szélsőséges megnyilvánulásait – és még így sem érhetjük fel ésszel a valódi gyűlölet tartalmát, értelmét. A szimpla düh, a bántottság, a félelem által vezérelt xenofóbia még nem válik gyűlöletté – ahogy a szónak a politikai jellegű használata („gyűlöletmenet”, „gyűlöletkampány”) is elképesztő módon degradálja annak valódi értelmét, kiüresíti jelentéstartalmát. Az, hogy valaki megtámad egy másik embert annak származása miatt, az még nem feltétlenül lesz gyűlölet következménye: az idegenellenesség lehet a kisemberi sértettség eredménye ugyanúgy, mint a félelem és agresszió veszélyes elegyéé. A valódi gyűlölet inkább az, amit Roman Polanski Keserű méz című filmjében Oscar és Mimi éreztek egymás iránt, nem pedig az, ami az Amerikai História X főszereplőjét motiválta szörnyű tetteiben. Az inkább csak szűklátókörű ostobaság és beteges harag eredménye volt – a gyűlölet azonban sokkal ijesztőbb és szorongatóbb.

De rendben, értem, valójában mire gondol Nick Thorpe: arra, hogy az, ami a South Park egy korai epizódjában „faji bűn”-ként jelent meg, valójában más megítélés alá esik, mint az azonos jellegű, de az éles megkülönböztetés jegyét nem mutató bűncselekmény. Magyarán: ha valakit az utcán összevernek csak azért, mert romának tartják, az borzasztóbb és üldözendőbb, mint ha valakit csak úgy heccből rugdosnak meg. Thorpe úgy véli, utóbbi esetben nem azért kell az áldozatnak elszenvednie a verést, mert ilyen vagy olyan, hanem féltékenységből, nyereségvágyból, frusztrációból és számos egyéb okból. Példákat is sorol: szerinte „Szögi Lajos Olaszliszkán, Marian Cozma Veszprémben és Bándy Kata Szegeden (sic!)” nem másságuk miatt váltak áldozattá. Ellenben Csorba Róbert és fia, illetve Malina Hedvig igen: Thorpe úgy véli, ez alapján lehet megkülönböztetni a különféle eseteket.

Jól hangzik, csak hülyeség. Bándy Kata például egy törékeny nő volt, akin gyilkosa megérezhette: nála nem nagyon fog ellenállásba ütközni, vagy ha igen, azzal sem lesz sok gondja. Bándy Kata azért válhatott áldozattá, mert fiatal nő volt: P. László támadásától nem kellett volna tartania egy 25 éves férfinak vagy egy idősebb néninek. És Szögi Lajos meglincselésében, Marian Cozma meggyilkolásában ne lehetne felfedezni ilyen indítékokat? Hogy a romák áldozatai között „épp úgy találni romákat”, mint másokat? Persze. És olyankor is jegyzőkönyvbe kerülnek hasonló felkiáltások, mint az „Öld meg a magyart!”, gondolom.

Ahogy az ároktői bűnbanda áldozatainak is egytől egyig azért kellett meghalniuk, mert idős, védtelen emberek voltak. A cigány tettesek megverték és módszeresen megkínozták áldozataikat, majd gyakran néhány ezer forintot vagy csak egy kis fagyasztott húst vittek el. Az elkövetők mégis négy év után szabadulhattak az előzetesből, mivel nem sikerült első fokon ítéletet hozni az ügyükben. Az ilyen ügy nem minősül már „gyűlölet-bűncselekmény”-nek? Azért, mert az áldozatok nem származásuk okán megtámadott romák, hanem idős koruk miatt kiszemelt szépkorúak, már más megítélés alá kell essenek? Érdekes.

Az a szöveg pedig, hogy a cigányok bűnözéséről beszélni ugyanolyan, mint a kék szeműekéről, a problémák cinikus szétkenése, politikailag korrekt agymenés. Egyrészt: a kék szeműeknek nincs önkormányzata, nem számítanak nemzeti kisebbségnek és sokkal kevesebb közös vonásuk van, mint mondjuk a romáknak. Melegeket viszont már lehet összehasonlítani cigányokkal: a tények pedig azok, hogy homoszexuálisok nem tartják rettegésben egész falvak lakosságát, sötétedés után pedig senkinek nem szokása attól félnie, hogy majd szembejön egy meleg és jól megtámadja. Ellenben, ha egy településen elszaporodnának a homoszexuálisok által elkövetett gyilkosságok, akkor igenis figyelembe kellene venni az elkövetők nemi irányultságát, hogy valamit talán meg lehessen tudni a szörnyűségekről, azok okairól. Ha Norvégiában megsűrűsödnek a sátánista templomgyújtogatások, akkor nyilván a sátánisták körében kell keresni az okokat, nem pedig mondjuk a hosszú hajú férfiak csoportjában. Persze, meglehet, hogy az elkövetők nagy része hátközépig érő lobonccal rendelkezik, mégis valószínű, hogy a haj hosszúsága az identitásnak és a szociokulturális sajátosságoknak nem éppen mérvadó eleme hasonló esetek tükrében. Valamint: lehet, hogy az illetők unatkozó újgazdag tinédzserek, de azért nyilván nem az unalomban és az anyagi jólétben kell keresni a templomgyújtogatások olyan okait, melyekkel lehet kezdeni valamit.

Nem hinném, hogy az az újságíró gerjeszt etnikai konfliktust, aki rámutat bizonyos összefüggésekre és kezelendő problémákra: jóval inkább az a tudósító, aki politikailag korrekt módon maszatol, beszél kékszeműekről és „melegbűnözés”-ről, miközben Kelet-Magyarország jó része már rég radikalizálódott a kérdést illetően, mert azt kell lássa, hogy problémáira egyesek nemhogy nem keresik a megoldást, de még a problémát magát is letagadják. Rasszizmust kiáltanak inkább, miközben faji-determinista okoknak ehhez semmi köze: sokkal inkább a nevelésről és a környezetről van szó, amelynek következtében a késsel való fenyegetőzés jellemzőbb lesz roma fiatalok körében, mint nem-romákéban. Ahol a gyermekek azt látják maguk előtt példaként, mint ami a Lupo nevű rapper videójából is egyértelműen kiviláglik, ott felesleges is bármi javulásra, változásra számítani.

De, persze, lehet közben „gyűlölet-bűncselekmények”-ről magyarázni meg békeharcot hirdetni: csakhogy szerintem ez jóval veszélyesebb tevékenység, mint rámutatni arra, miért rettegnek Magyarországon az emberek sötétedés után, illetve miért teszik jobban a falusi özvegyasszonyok, ha férjük halála után inkább kitárnak ajtót-ablakot és felkínálják egész kiskertjüket a betolakodóknak, hogy legalább saját maguk miatt kevéssé kelljen aggódniuk az éj beállta után. Egyébként meg: ha Magyarországon is akként jelentenék be a „gyűlölet-bűncselekmények”-et, mint Nagy-Britanniában, akkor elég hamar világossá válna, hogy a Kettős Mérce (és a Megadom a szót) bloggere másik bolygón él, itthon pedig nem éppen a roma fiatalok lesznek agresszió áldozatai származásuk okán.

Igen furcsa alternatív valóság kezd kibontakozni a Magyar Nemzet hasábjain: egy olyan világé, ahol a trafikpályázatokon gyakorlatilag minden egyes politikai alakulat nyerészkedett egy jót a Fideszen kívül. Jól hallották: a napilap szakmányban szállítja a híreket a mutyigyanús jobbikosokról, MSZP-sekről, egykori MSZMP-sekről, míg a fideszes szálról (tehát: a vezérfonálról) a legtöbb helyütt mélyen hallgat, esetleg csak utalgat rá, mint amit „sokan kritizáltak”. A Magyar Nemzet szerint benne volt a dohánybizniszben Puch László sógornője és testvére, az éhségmenetben szerepet vállaló sellyei polgármester felesége, Boldvai László „embere”, illetve egy Mihályin élő jobbikos kocsmáros. A Magyar Nemzet mellettük mutyigyanúba kevert még jó néhány trafiknyertest, miként tette azt december végén is a „gyanúsan sok egyetemi évvel rendelkező” hök-vezetőkkel is. Bár nem akarom elsietni a hasonlatot: még a végén most is kapunk majd egy precíz kis címlapos összesítést a balos és a jobbikos győztesekről.

A Magyar Nemzet most körülbelül akként viselkedik, mintha egy baloldali lap a Laborc-Portik-találkozó után megszellőztette volna: a Menza pultosa jobbos kötődésű (mondjuk 2002-ben fideszes önkormányzati képviselő volt a sógora), és valójában ő is ismerte Portikot, sőt, az NBH-vezető és a maffiózó felbukkanását kihasználva ő is boltolt a mosdó rejtekében utóbbival. Persze, jelen hasonlat mentén még sem a jobbos kötődést, sem a Portikkal való szóba elegyedést nem sikerült bizonyítani, de az akkori vendégek állítására való hivatkozás már megtörtént.

Egyes balos közszereplők ennél ízlésesebben jártak el: ugyanúgy „a mi kutyánk kölyke”-alapon kezelték a helyzetet, de úgymond a „sajátjaikat” próbálták védeni: megkérdőjelezték az elhangzottakat, az ellenzékiek ellen való felbujtást, a törvénytelenségeket. A Magyar Nemzet most ugyanezen logika alapján jár el, de még gusztustalanabb módszerhez nyúl: nem tud semmit felhozni a gyanúba keveredettek védelmére, így az „ellenoldalt” próbálja befeketíteni, karaktergyilkossággal próbálkozik. „Ti sem vagytok különbek, nem igaz?” – érezzük a vádat, amely egy sajátos címadásban testet is ölt: „Mit kezd majd saját trafikgyőzteseivel a baloldal?” No de mit kell kezdjen „saját győzteseivel” a jobboldal, már a Magyar Nemzet szerint? Két eset lehetséges, egyik förtelmesebb, mint a másik: 1), a MN sajátos példáival azt próbálja illusztrálni, hogy ez a dolgok rendje, jogosan történt meg a piac újraosztása, és nem gond egyáltalán, hogy olyan könyvtárosok kerülnek majd az évtizedek óta ezzel foglalkozók helyére, akik adott esetben utóbbiakat fogják visszafoglalkoztatni saját korábbi boltjukban; 2), a MN úgy véli, a nepotizmus nem szép dolog, aki pedig ilyen alapon jut hozzá valamihez egy pályáztatás során, annak nincs joga az így elnyert tulajdonhoz. Az első alapján a Magyar Nemzet egy cinikus, hatalmi logikával élő, etikátlan napilap, utóbbiban pedig egy szintén cinikus, szintén etikátlan, azontúl pedig végletekig elfogult médium.

Nyilvánvalóan utóbbiról van szó, ami ékes bizonyítéka annak, hogy Techet Péternek nem volt igaza: a Magyar Nemzet egyelőre nem vált sajnos egy a „saját oldala” felé legalább jobbító szándékkal kritikus lappá. Hagyjuk is most azt, hogy ők állítólag csak hírt adnak valamiről: akiknek így néz ki a keresője a trafikpályázat legutóbbi híreinek kapcsán, az nem csupán tájékoztatni kíván valamiről. Az – ahogy Nyüzsi is írja – tudatosan ferdíteni próbál. Amikor a lap a Fidesz trafikbotrányáról Lázár János cáfolatától indítva számol be csupán a második oldalon, miközben saját kétes állításainak címlapot szentel (ahogy történt ez a május 2-ai szám esetében), akkor mit sem törődik a korrekt tájékoztatással. Amikor az eléggé mutyigyanús esetek helyett a jobbikos kocsmárost és a volt MSZMP-st emeli ki, akkor nem csupán híreket igyekszik közreadni, az olvasó informálását szem előtt tartva. Az olvasói helyett politikus haverjaival kíván kommunikálni.

Ám a Magyar Nemzet még az általa felsorolt adatok hitelességét tekintve sem pontos. Van, ahol pedig nem is mond igazat. Mint kiderült ugyanis, a Madocsán trafikjogot nyert Puch József nem testvére Puch Lászlónak, ráadásul helyi fideszes képviselő-testületi tag is. Nagy Attila sellyei polgármester felesége pedig valóban Baksán szerzett trafikot – csakhogy az Origo értesülése szerint Nagyné Dékány Ivett a baksai független fideszes polgármester féltestvére. De ha mindezen túllépünk, akkor sem világos: miként jutott a Magyar Nemzet szerint a jobbikos kocsmáros, a volt MSZMP-s, illetve a „helyi fideszes polgármester ellenzéki ellenfele” trafikhoz? A hatalomban ülő MSZMP-sek, jobbikosok és ellenzékiek passzolták oda neki? Esetleg lehet, hogy mégis csak vannak nekik is fideszes haverjaik? Az említett cáfolatok alapján az eddig nem vizsgált MN-esetek kapcsán sem zárhatjuk ki ezt. Ad absurdum, lehet, hogy valóban jogosan nyerték el a koncessziót, mert mondjuk évek óta kiskereskedelemmel foglalkoznak?

Világos: ez utóbbi fideszes haverok kapcsán is lehetséges opció. Ahogy az is nyilvánvaló, hogy Lázár Jánosnak igaza van, és tényleg, ha akarta volna, sem tudta volna elintézni, hogy az összes nyertes fideszes legyen. Ahogy a helyi fideszesek sem biztos, hogy ezt minden egyes trafik esetében meg tudták volna oldani. Csak hát ott a kínzó gyanú, hogy valamennyire mégis sikerült nekik. Ott vannak a nevek, ott van Hadházy Ákos szekszárdi fideszes képviselő interjúja. Utóbbira eddig csak egy erőtlen cáfolat érkezett – Hadházy felszólítása viszont, hogy vonja vissza állítását, különben beperlik rágalmazásért, nos, ez nem történt meg. Márpedig állításai igen súlyosak, azok egyesek felelősségét elég konkrétan érintik, ha így maradnak, bármiféle hihető cáfolat nélkül.

Utóbbit (mármint a hiteles cáfolatot) például elősegítené, ha a trafikpályázatok bírálatait és az elbírálás szempontrendszerét nyilvánosságra hoznák – ahogy azt Stumpf András is írja. Csakhogy, hahó, nem akarják nyilvánosságra hozni! Gyulay Zsolt, a Nemzeti Dohánykereskedelmi Zrt. vezetője már ki is jelentette, hogy ez fizikai képtelenség, maximum a legvégén (már amikor a most dohány nélkül maradt 1400 település koncessziós jogai is elkelnek) számíthatunk egy gyors összegzésre! És ha ez nem lenne elég: a Fidesz gyorsított eljárással el is fogadta az információs törvénynek az adatigénylést megnehezítő módosítását, mely valószínűleg az információszabadságra vonatkozó alapjogot is elég erőteljesen sérti. Lehet, hogy a kétharmados verebek csicseregnek ezt-azt, de egyrészt nyilván nem fogják bevallani, hogy „igen, a trafikügy felderítését próbáltuk ellehetetleníteni”, másrészt ezt az összefüggést már tényleg nem lehet ignorálni, ha az ember nagyon jó szándékú a kormánypártokkal, akkor sem.

Ha a Magyar Nemzet újságírói egymás között elismerik, hogy valóban a Fidesz körül van a fő botrány, „de hát mi ezt nyilván nem írhatjuk meg”, azzal csak rontanak a helyzeten: az általuk folyamatosan emlegetett kettős mércét alkalmazzák igen látványosan, egy védhetetlen helyzetet próbálván a másik fél besározásával menteni. Csak aztán mindig jönnek majd újabb és újabb kritikusok, akik már nem nyertek trafikot, és akik már nem csak a Fidesz felé fognak fordulni vádjaikkal, hanem a Magyar Nemzet újságírói felé is. A lap újságírói nyugtatgathatják magukat azzal, hogy a Fideszhez lojálisnak kell lenni, „különben valami még rosszabb jön” – önmeghatározásukból így nyugodtan törölhetik az „újságíró”-féle megnevezést. Gondolhatják, hogy ők csak leleplezik „a másik oldalt is”, a sajátjukat pedig úgysem kell, azt megteszi helyettük a konkurencia – az ilyesmit akkor is csak propagandának fogják nevezni.

A jobboldali újságírók nyugodtan etethetik magukat azzal, hogy független újságírás nem létezik, ők pedig csak azt csinálják, amit akárki más – így semmivel sem lesznek különbek a kushadó fideszeseknél. Lehet ebben a helyzetben is hosszú évek szakmai teljesítményére hivatkozni – csak az összkép mitől lesz erkölcsileg különb, mint Balogh József esetében, aki adott esetben talán jól el is vezette Fülöpháza községét?

Így kezdi Stier Gábor Az igazság nevében? című szombati, Magyar Nemzetnek írott vezércikkét: „a mindennapi megélhetés gondjai, a gazdasággal kapcsolatos kérdések foglalkoztatják a magyar társadalom többségét, s egyáltalán nem az alkotmány negyedik módosítása. Ezt a témát jobb híján a hatalomba négyévi parkolópálya után visszavágyók tartják melegen.” Az írást tovább olvasva sem kerül más kontextusba ez a két mondat, így hajlok annak feltételezésére, hogy a külpolitikai rovat vezetőjénél ez egy érvként hangzik el, afféle tényállításként. Ha pedig így van, akkor azt kell gondoljam, hogy Stier elég látványosan lenézi a magyar társadalom többségét.

Nézzünk néhány, az első mondathoz hasonló állítást: „az érdekli az embereket, hogy legyen mit enniük és keressenek eleget, nem pedig az, hogy mi folyik valójában Guantánamóban”. Vagy: „a társadalom jó része megelégszik a saját bajaival, nem túlzottan érdekli ezen felül a székely autonómia ügye is”. „A magyar társadalom jó részét a Barátok közt érdekli, nem pedig a közszolgálatin ugyanakkor vetített Bergman-klasszikus”. Vagy, ugye, vegyük csak a klasszikus példát, egyenesen az államszocializmus dicső korszakából: „a magyar társadalom jó részét a mindennapi megélhetés érdekli, nem pedig az, hogy nincsenek szabad választások”.

Előzőekkel én természetesen nem értek egyet – az állításoknak ezen formájában legalábbis biztosan nem. Egyrészt azért nem, mert efféle kijelentések csak a társadalom iránti megvetésem tükröznék – lévén a közügyeket nyilvánvaló módon nagyobb jelentőségűnek tartom, mint mondjuk egy ember mindennapos gondját-baját: nem véletlen, hogy blogot sem a saját kis problémáimról vezetek, hanem az azoknál nagyságrendekkel fontosabb dolgokról. Stier Gábor egy napilap külpolitikai rovatvezetője: mit gondol, ha az emberek valóban úgy gondolkodnának, ahogy ő azt leírja, akkor a lapjának vásárlása helyett nem inkább spórolnának és eltennék a pénzt kenyérre meg tejre? Nem érzi, milyen mélységesen alantas az, ahogy a számára politikailag kényelmetlen történést lesöpri az asztalról, mondván, az embereket úgyis az érdekli, hogy zabáljanak, nem pedig ez?

Persze, nyilván lehet ezt is magyarázni, előjönni válsággal, nehéz időkkel meg más egyéb maszatolásokkal: ám mielőtt még azt gondolnánk, a közéleti történések fontosságának fokmérője az, hogy a mélyszegénység alatt élőket ez foglalkoztatja-e avagy sem, szerintem inkább húzódjunk vissza a szerkesztőség melegébe, és gondolkodjunk el egy kicsit az újságírás, a közélettel való foglalatoskodás mibenlétén.

Stier Gábor mondatait kissé átalakítva már közelebb juthatunk a valósághoz: igazából a magyar társadalom többsége nem becsüli többre magát annál, mint amennyire mások tartják őket. És ez nem is csak a mi esetünkbe van így: minden ember szereti a kényelmet, és ha nem kényszerül rá avagy valamilyen szerencsés okból nem döbben rá a szükségességére, nem is próbál tudatosabb életet élni. Ha a kereskedelmi televízióknál úgy gondolják, hogy az embereket úgyis csak a Barátok közt érdekli, akkor ha elég ügyesek, valóban így is lesz: az emberek nem fogják többre becsülni magukat annál, minthogy efféle etikátlan szemetet nézzenek nap mint nap. Ha a választópolgárokról a kormánypárt és csatlósai úgy gondolják, hogy úgyis csak a mindennapi megélhetés érdekli őket, nem pedig mondjuk az ország berendezkedése, akkor ha elég nagy nyilvánosság áll ennek hirdetésére a rendelkezésükre, el is fogják tudni hitetni az erre fogékonyakkal, hogy a nyugdíj és a rezsi fontosabb annál, hogy mi áll az ország alkotmányában.

A vezércikk írója azonban nem csak a társadalom nagy részét nézi le, de saját olvasóit is. Írása közepén ugyanis odavet egy ilyet: „Magyarországon sem minden tökéletes. Mehetnének jobban is a dolgok. Hogy a témánál maradjunk, nem értem például, hogy a »kőbe vésett« alkotmányt miért kellett már negyedszer módosítani”. Mivel ezzel ennyiben is maradnak a dolgok (amiként Lukács Csaba is csak annyit írt a módosításról a múlt héten, hogy nem érti), meg kell állapítanunk: egy a boltokban árusított napilapba olyan ember írhat vezércikket a negyedik alkotmánymódosításról, aki nem érti, az mi célt szolgál. Egy újságíró, akinek az lenne a feladata, hogy elmagyarázza a történések hátterét olvasóinak, ennyivel megpróbálja eltolni magától az egész problémakört – ezzel elérve, hogy ne kelljen semmit írnia arról, mi is a gondja az alkotmánymódosítással, ugyanakkor mégis diszkréten kivonja magát az események alakulásából. Sőt, az első bekezdést ehhez hozzágondolva azt is ki lehet jelenteni, hogy Stier Gábor szerint saját olvasóit is jobban érdekli a mindennapi megélhetés, mint a közélet alakulásának mikéntje – ezért hát még csak annyival sem tiszteli meg őket, hogy kifejti nekik, konkrétan mit nem ért ő ebben az egészben. Pedig van egy olyan sanda gyanúm, hogy az emberek nem azért fizetnek a Magyar Nemzetért, hogy aztán Stier Gábor ne értse – ahhoz elég átmenni a szomszédba, kis szerencsével az ott lakó sem fogja érteni.

Nem csoda, hogy ha egyesek számára valóban fontosabbnak tűnnek fel a rezsiköltségek az alkotmánymódosításnál: legalábbis, akik a Magyar Nemzetet olvassák, azok bőséggel kaphatnak ebből a fajta szép, polgári gondolkodásmódból – a rezsicsökkentés jó, mert kevesebbet fogsz fizetni, paraszt polgár, ellenben az alkotmánymódosítás téged konkrétan nem érint, ne is nagyon foglalkozz vele. Úgysem tart másra érdemesnek a kormányod sem: minden második megnyilvánulásával mutatja, hogy csak egy önző, falékony húsdarabnak gondol téged, ne becsüld hát te sem magadat többre ennél.