Teadélután

Orbán Viktor ötvenéves lett, a honi média pedig ismét elővette a legrosszabb arcát – ezúttal is a baloldali-liberális fele, mely diktátoroknak kijáró ünnepséget csapott a jelenlegi miniszterelnöknek, megspékelve a jót Orbán-kvízzel, naptárral, mókával, „eltemetted a jövőnket”-féle megmondásokkal és zenés-táncos kacagással. Vadai Ágnes és Szanyi Tibor diktátorozott egy jót, Balczó Zoltán pedig bölcselkedett Orbán államférfiúi kvalitásain („a magyar társadalom legnehezebb problémáit meg tudta oldani”) – a jobbikos politikust azóta is igyekszenek kiműteni a Fidesz elnökének hátsó feléből.

„Az antiorbánizmus vallás” – jelentettre ki Tamás Gáspár Miklós a Heti Válasz-ban, és kétségtelen: az antiorbánizmus, hasonlóképp az orbánizmushoz, a gyurcsányizmushoz és a Kádár-kultuszhoz, nem racionális elvek mentén igyekszik piedesztálra emelni egy olyan embert, aki erre a legkevésbé sem mondható méltónak. Az ironikusnak szánt ünneplés sem üdítőbb sajnos a szolgalelkű hajlongásnál: itt két évtizede ki lett kiáltva sajnos, hogy Orbán egy „tehetséges politikus”, a jelenlegi kormányfő pedig azóta is fürdik a tehetséges embereknek ezek szerint kijáró dicsfényben. Érdekes dolog ez: a barkácszakkörön a többieknél ügyesebben lombfűrészelő kissrácot szokták tehetségesnek nevezni, esetleg a tizenéves költőpalántát, aki már összehozott egy-két valóban élvezetes verset. Nálunk egy húsz éve a közéletben jelen lévő, második miniszterelnöki ciklusát töltő politikus a tehetséges: úgy látszik, nem a megkerülhetetlen életmű járul hozzá egyesek szerint a tekintély megjelenéséhez, hanem az ahhoz szükséges tehetség érzékelhetősége.

Persze, a tehetségkutatók világában nincs mit csodálkozni – de már korábban is inkább arra volt szüksége a népeknek, hogy valami magukhoz hasonló, egyszerű lelket dicsőíthessenek – hogy aztán így magukat, saját kisszerűségüket is magasztosabbnak láthassák. A valódi tekintély a többségben kényelmetlen érzéseket teremt: az ember nem tudja magával egyenrangúnak érezni a valódi autoritást, így hát igyekszik magának egyszerűbb példaképeket keresni. Ilyen személy a magyar politikai életben a középszerű politikus, Orbán Viktor: jóban-rosszban velünk van két évtizede, olykor bölcselkedik egyet a jövőn, máskor hatalomra jut – különleges napokon pedig még a fehérvári huszárokról is dalol egy jót a csárdában. A lényeg: Orbán minden nap csinál valamit, ami alkalmas arra, hogy leássunk a lelkei mélyéig, igyekezzük megfejteni szándékait, motivációit, gondolatait. A miniszterelnök a teljes magyar média számára egy megkérdőjelezhetetlen istenség: vannak, akik úgy vélik, áhítatosan csodálni kell, milyen magasan is van ez az emberarcú vezető; mások pedig jobbnak látják, ha kövekkel igyekeznek addig dobálni, amíg csak le nem zuhan végre helyéről ez a megátalkodott jótevő.

A születésnap pedig tökéletesen alkalmas arra, hogy megmutassuk, kik is vagyunk valójában: az Együtt 2014-et megalapító, aztán a választási szövetségből kiszálló, mégis benne maradó millások például végre egyértelművé tették, hogy tizenéves hülyegyerekként szeretnének bevonulni a történelemkönyvekbe: a jeles alkalomra gyártott dalocskájuk legalábbis egy általános iskolás ötödikes gyerkőc szellemi színvonalán helyezkedik el, olyan elképesztő igazságokra rámutatva, minthogy Orbán akkor lenne jó kormányfő, ha mindenkivel haverkodna és emellett egy hajléktalan meleg cigány lenne (a szolidaritásról bizonyos körök fejében mindig is elképesztő hamis kép élt).

A tehetséges miniszterelnök pedig fölénk magasodik és lesújt – hogy éppen tönkreteszi vagy megmenti-e az életünket, jelen esetben teljesen lényegtelen. A valódi tekintélyekhez viszont semmi köze annak az Orbán Viktornak, akit a Magyar Nemzet hasábjain is olyanokért szokás magasztalni, minthogy jegyzetel, miközben ellenfele szólal fel, vagy hogy kocsival ruccan le vidékre megnézni, hogyan is él az ő népe. Az autoritás egyébként egyáltalán nem egy negatív dolog: csakhogy akiket itt bálványozni szokás, azoknak éppen egy fia valódi tekintélyük nincsen. A patkányként hatalomra jutó és otthon krumplilevest eszegető Kádár János éppúgy nem rendelkezik ilyesmivel (szemben a történelmi pillanatban nem meghátráló Nagy Imrével), mint a középszerű kormányosként az országot egyre nagyobb tragédiákba belevezető Horthy Miklósnak. Szoborba önteni utóbbi két alakot körülbelül azon a színvonalon mozog, mint a Blikket áruló rikkancsot mementóul állítani: nem lepődöm meg egyébként, hogy az igyekvő nímandokat egytől egyig körbeugráló Jobbik Horthyról épp úgy közteret akar, mint Tormay Cécile-ről avagy Nyirő Józsefről. Esetleg a baloldal is példaként akarja mindannyiunk állítani az évszázados szerencsétlent, Károlyi Mihályt. Csoda-e, hogy e tájon Orbán Viktor az egyik politikai oldal megváltója, a másiké pedig a dolgok mostani állását látva Bajnai Gordon, az egyetlen önálló gondolattal nem rendelkező szürke jófiú? (Az egykor jó szándékúnak tűnő ex-LMP-sek még az országot is kitapétázták a nép körében pajkosan mosolygó Bajnaival, te jó ég!)

Akkor szögezzük le: nem attól lesz valakinek tekintélye, hogy egyik nap focistát játszik, másikon kultúrembert, egyszer maffiavezért, máskor Gérard Depardieu, TGM és Roger Scruton jó barátját – ahogy a „remény” és a „korszakváltás” szavak egyre intenzívebb ismételgetése sem tett még senkit igazi autoritássá. Orbán nem diktátor, nem is hadvezér – de Bajnai sem a messiás, még ha ez egyesek számára szokatlanul is hangozhat. Ahogy a színészek legnagyobb hányada is csak sztár, de nem autoritás. Tekintély ugyanakkor Sólyom László, John Lukacs, Göncz Árpád, Esterházy Péter és Tandori Dezső (a jelenlegi politikai vezetők meg talán Schiffer András) – olyan emberek, akik valóban elképesztő életművet tudhatnak magukénak és akiket úgy lehet jobbára kritika nélkül tisztelni, hogy az embernek nem kell közben zavarban lennie, miért is próbál emelvényt ácsolni a tehetségnek és a középszernek.

Egy évtized után szerencsésen megindult a leányfalui gázoló, Francis Ciarán Tobin kiadatása Írországból, így talán végül csak győzedelmeskedik az igazságszolgáltatás: a tettes leüli büntetését, ami elől a túlontúl laza fogházi szabályozásnak köszönhetően egykor megszökhetett. És így Navracsics Tibor is megnyugodhat: érvényesül a biztonság és igazságosság elve Európában, egy bűnös tette pedig tényleg nem marad megtorlatlanul. Viviane Reding, az Európai Bizottság alapjogi biztosa viszont tényleg szégyellheti kijelentését: nincs túlzottan mentsége arra, hogy politikai vádjával (ti. hogy az igazságszolgáltatás nálunk nem független, ezért érthető, hogy az írek nem adják ki Tobint) maga kérdőjelezi meg az igazságszolgáltatás érvényesülésének fontosságát. Az EB élére ácsingózó Reding-től nem ez az első eset, amikor bizonyítja, hogy elfogult és tisztességtelenségre hajlamos politikus – szomorú, hogy épp az Európai Néppárt sorait gazdagítja.

Szerencsére viszont nekünk van egy Navracsics igazságügy-miniszterünk, aki tiszta lelkiismerettel küzd az ellen, hogy a hazánkban nem magyar állampolgárok által elkövetett gyilkosságok ne maradjanak megtorlatlanul. Így most duplán is fellélegezhetünk: egyrészt megnyugtató, hogy a Tobin-ügy ilyeténképp zárulhat le, másrészt örömteli az, hogy eztán még több idő áll az igazságszerető kormány rendelkezésére a Safarov-ügy megoldására. Csak bízni lehet benne, hogy az évek múltával is az eddigiekhez hasonló vehemenciával szállnak majd szembe azzal a világbotránnyal, hogy egy magyar földön gyilkoló idegen megmenekülhetett büntetése letöltése elől, ráadásul hazájában még ki is tüntették a baltás gyilkosság elkövetéséért. Bízom benne, hogy Navracsics Tibor a továbbiakban is igyekszik majd a felszínen tartani az ügyet: hogy Azerbajdzsán előbb-utóbb mégis csak kénytelen legyen tenni valamit, ha nem akarja, hogy aztán soha többet ne álljunk szóba velük.

Mert, ugye, az elképzelhetetlen, hogy a nyugatról érkező gyilkost egy évtizeden át üldözzük, míg a keletit futni hagyjuk, alig egy héttel a gyalázat után lezárva az ügyet, sőt, tovább dörgölőzve a bűnrészes, barbár államhoz. Ennek elfogadása egy olyan igazságszerető minisztertől, mint amilyen a tiszta lelkű és Reding beszólásán mérhetetlenül felháborodó Navracsics Tibor, elfogadhatatlan. Amúgy is egy elveihez végsőkig ragaszkodó, szabadságszerető, Európa alapértékeivel tökéletesen tisztában lévő emberről van szó. Mi sem bizonyíthatja ezt jobban, mint hogy a Mohamedet kritizáló film és az azt követő muszlim terror annak kijelentésére bírta: az efféle alkotások károsak és „hosszú távon a szólásszabadságba vetett hitet gyengítik”. Figyelem: nem a terrort alkalmazó barbárok gyengítik ezt a hitet, hanem a vélt szólásszabadsággal élni kívánó nyugatiak.

Aztán azért is egyértelmű Navracsics jellemessége, mert képes volt Bayer Zsolt cigányozó cikkét az ATV-ben két perc alatt (olvasatlanul) elítélni, majd az alapállásból semmit nem engedő újabb Bayer-publicisztika után szabadkozni, mondván, „a második írás sok mindent helyretett”. Igazságügy-miniszterünk tekintélyét mutatja, hogy ezek után Szabó Anett felmoshatta vele a HírTv stúdióját (egy klassz kis Bayer-bejátszással, ahol a népszerű publicista kijelentette, hogy Navracsics csak törődjön a maga dolgával), Bayer mögé pedig felsorakozott az egész Fidesz-vezérkar, a baloldal felé tett „ne álljatok a gyilkosok mellé”-felkiáltással. Nagyon is becsülendő magatartás ez attól a párttól, amelyik a már említett Safarov-ügy kezelése során igazán jó példával járt elöl a tekintetben, milyen is az, amikor valaki nem áll a gyilkosok mellé.

Navracsics egyéb ügyekben is következetesen szokta képviselni álláspontját: amikor például az LMP benyújtotta az ügynöktörvényt, a Fidesz pedig leszavazta, akkor gondolt egy merészet, és inkább nem nyomott meg semmilyen gombot. Amikor a Tárcatükör-beszélgetésen Török Gábor rá is kérdezett a dologra, sokat sejtetően ecsetelte: ”jelen voltam a teremben, de nem szavaztam, így egyeztettem össze a frakciófegyelmet a lelkiismeretemmel”. Ez az egyeztetés, eddig is láthattuk, ez Navracsics egyik erőssége: kimondottan szereti úgy egyeztetni a két dolgot, hogy aztán végül mindig egyenes gerinccel tudjon kijönni a történtekből.

Most pedig, hogy már nincs Tobin-ügy, egyeztetheti lelkiismeretét a Safarov-üggyel, újult erővel. Vagy abban állna a keleti nyitás, hogy ott megúszhatják azt, ha embereik ide járnak gyilkolni? Ha vérfürdőt rendeznek magyar földön? Nyugat felé nem áramolhatnak a gyilkosok büntetlenül, kelet felé viszont igen? Ez lenne a Tobin-adó keletinyitás-módra?

A kormány összes tagja, de leginkább az igazságügy-miniszter jobban tenné, ha nem formálna más politikusokkal szemben váddá igazságot, szabadságot, biztonságot és európaiságot mindaddig, amíg nem tudja hitelt érdemlően tisztázni Ramil Safarov kiadatását. Mert, valljuk be, az nagyon aranyos, hogy miniszterelnök a nyugat morális és gazdasági válságát hirdeti úton-útfélen, miközben a pénzcsapok leállását egy másodpercig nem képes elfogadni; ugyanakkor magának és keleti cimborájának (karöltve a Jobbik nevű álnemzeti brigáddal) két nap alatt megbocsátja a kulturális árulást, egy kis mellékesért pedig hajlandó továbbra is asszisztálni az őt felültető és kiröhögő kelet dévajkodásához. Örményország és a közös kulturális alapok pedig mit sem számítanak, amíg tőlük nem számíthatunk cserébe mesés aranytengerre, ráadásul bármiféle elvi elvárás nélkül. Persze, Azerbajdzsántól is maximum még több cserediákot várhatunk, de esetükben legalább lehet ámítani magunkat, hogy egyszer majd talán pénzt is küldenek melléjük. Na, meg a siker receptjét – mellyel a nyugat nincs tisztában, de hát a nyugat válságban van, ráadásul „az európai ember nem tud kibújni keresztény bőréből”, amit sajnálatos módon Brüsszelben nem igazán értenek. Talán Azerbajdzsánban, Európa szívében jobban tisztában vannak ezzel.

„És az én fajom? Én nem félhetek a fajomért!? Az én fajom nem szenvedett eleget?!”
/Szabó Dezső/

Magyarnak lenni, ez jelent valami állandó édes-bús állapotot is, a folyamatos bizakodást és a minduntalan megcsalatást, a bizodalmat az egyszerű szavakban és a gyors, fájdalmas kiábrándulást. Kétségkívül ezt az érzületet a mai pártok közül a Jobbik tudta a legegyértelműbben magáévá tenni: ráadásul nem is csak későbbi éveiben, hanem már a 2002-2003-as megalakulásuk során, amikor is ifjúsági mozgalomból párttá (illetve pártszerű jelleget öltő mozgalommá) nőtte ki magát. Ezt az időszakot hűen leképezi a fent látható kisfilm, melyből egyértelműen kiderül: a Jobbik tagjai már a korai években azokból a frusztrált fiatalokból kerültek ki, akik folyamatosan elárulva érezték magukat, akik mindegyre úgy gondolták, ők mindent megtesznek a szolgált ügyért, ám mégsem részesülnek cserébe a jól kiérdemelt megbecsülésből.

Mert milyen is lehetne a lelkülete, a meghatározó jellege egy olyan pártnak, amely a „Viktor! Viktor!” skandálásból növi ki magát, legitimációját pedig egy választás eredményének el nem fogadásából eredezteti? Egyúttal nagyon precíz kép ez a 2002 utáni Fideszről is: a párt talán ott mutatta ki először igazán foga fehérjét, amikor is képtelen voltak elfogadni egy demokratikus megmérettetés végeredményét, újraszámlálásért kiáltott, ám miután a felheccelt fiatalok komolyan is vették a szavait, kihátrált mögülük, mosta kezeit. „Láttam a rendőri brutalitást és ez nagyon kijózanító hatású volt” – meséli Szabó Gábor pártigazgató, aki hozzá is teszi: „Fölbiztatták őket [az Erzsébet hídnál tüntetőket - L.D.], majd magukra hagyták”. Ez pedig valóban már arról a Fideszről árulkodik, amelyik 2002-ben sem volt rest elég komoly vádakat megfogalmazni, ám amikor azokat egyesek tényleg komolyan vették, akkor az egész forradalmasdihoz valahogy már nem fűlött a foga.

Valóban tragikomikus nézni, ahogy a szép, ám hamis szlogenekbe mindenüket beletevő fiatalokkal úgy játszadoznak a körülmények és a magukat komolyan soha nem vevő politikai szereplők, ahogy csak kedvük tartja – borzasztó, hogy a meggondolatlanságra és a heveskedésre mindig hajlamos fiatalságot hamis illúziókba ringatják, majd kegyetlen pofonnal válaszolnak, amikor azok akár ököllel is megvédenék a jól hangzó szólamokat.

Tiszta és a már nem annyira fiatalok esetében kevésbé tiszta tekintetek, ám egy közös mindegyikük esetében: valami dühödt elszántságot, az „és velem mi lesz?” kérdésen való folyamatos rágódást, gyors és egyszerű válaszokba vetett menthetetlen bizalmat mutatnak mind, majd megfogalmazzák ugyanazt a kérdést. „Én már nem is lehetek büszke a magyarságomra?” – amire a válasz fejben soha nem az, hogy „Kit érdekeltek, akkor is az leszek”, hanem – kiábrándultsággal vegyes dühödt pátosszal – valami ehhez hasonló: „Ti elárultatok engem, csapataink mától harcban állnak”. Mert kell az önérzet, kell a sértettség, kell, hogy valakinek igaza legyen – az nem lehet, hogy...

1000 Forint a „Hajrá, Magyarország! Hajrá, magyarok!” CD – kiáltja Szabó Gábor egy polgári körös rendezvényen, már a 2002-es választások után, és ott van ebben a pillanatban a Jobbik múltja és jelene is: a lelkes asszisztálás valamihez, ami igazából csak jelszavakban létezik, a csalódott útkeresés, a legszentebb érzések árucikké és anyagi-politikai matériává való silányítása. Annál is inkább, mert így folytatja: „Három dal Orbán Viktor hangjával, egy dal Medgyessy Péter öööö-zésével”. Egyszerűség, kiábrándultság, nevetségesség, „csak azért is megmutatom”–jelleg – miféle politikai közösség lehet az, amelyik így kezdi útját, már akkor is mentesen bármiféle valódi szépségtől, a kívülállókra is könnyedén átragadó lelkesültségtől? Érdemes például megnézni a Fidesznek ezt a videóját, még a rendszerváltás idejéből: ha valódi felszabadultság-érzetre és frusztráltságtól mentes pillanatra vagyunk kíváncsiak, akkor erre a közös éneklésre érdemes egy pillantást vetnünk. Mert a Jobbiknál látszatra ugyan egész hasonlót kapunk, ám hiányzik a magabiztosság, az önbizalom, a felszabadultság – hiányzik minden, ami az egészet olyan emberivé tenné.

Mondják manapság, hogy félő, a Fidesz akár koalícióra is lépne a Jobbikkal – ám a másik oldalról már valahogy sosem gondolják végig a dolgokat. Mert a Jobbik, ha legalább tartás van benne, nem valószínű, hogy alá fogja írni a halálos ítéletét – mert tudják, hogy a Fidesz körülbelül mennyire is tartja őket. Árulkodó ez pedig arról a Fideszről is, amely 2002-re már tökéletesen elvesztette fiatalságát, egyúttal végleg beérett: cinikussá, hazuggá és manipulatívvá vált, amelynek azok a hívei estek áldozatul, akik első egyetemista évükben még lelkesen skandálták a „Viktor! Viktor!”-t, ám a diplomaosztóra már rá kellett jönniük, hogy Viktor! Viktor!-nak is csak addig kellenek, amíg asszisztálnak az ő sikeréhez. Így kijelenthetjük, hogy tényleg nem kizárólag az MSZP-SZDSZ érdeme a szélsőjobb megerősödése: bár a mai jobboldal lelkesen takarózik ezzel, érdemes elgondolkoznia azon, mi lett volna, ha a hiszékeny és kissé esetlen híveket ahelyett, hogy amíg csak lehet, hazugságokkal eteti, inkább idejében önmérsékletre és bölcs belátásra inti. 

Le kéne egy kicsit higgadni, azt hiszem.

A közéletbe ilyen-olyan módon belefolyó, nevüket a nyilvánosság előtt nem vállaló civilek vagy közszereplők leleplezése eddig sem volt ismeretlen mifelénk, de kétségkívül az Orbán kocsijába beülő névtelen erdélyi pár utáni hajsza az eddigi leggusztustalanabb megnyilvánulása az oknyomozó újságírás ezen igen sajátos válfajának. Egy pontig még talán megmagyarázható a dolog: olyan, anonimitásukat őrizni próbáló személyek felfedése, akik a közélet alakulását valamiként véleményezik, még indokolható. Ilyen volt a Mandineren Karsay Dorottyáról csúnyákat író blogger leleplezése, vagy mondjuk a Fidesz-székháznál nyomuló, a párt mellett nagy hangon elköteleződő és biztonsági őrként viselkedő férfi múltjának feltárása. Még itt sem biztos, hogy túlzottan etikus lenne az inkognitójuk semmibe vétele, ám lehet azzal érvelni, hogy a megnyilvánulás és a megnyilvánuló személye között feszülő ellentét a nyilvánosság elé kívánkozik. Szerintem nem, de ez most lényegtelen.

Na de a miniszterelnök autójába beülő erdélyi párnak az ominózus videóban politikai értelemben semmiféle megnyilvánulása nem volt: kijelentették, hogy csíkszeredaiak, hogy egy napja be vannak havazva, és ennyi. Orbán pedig nem „hősként mentette meg őket”, ahogy a baloldalon néhányan ironikusan megjegyzik, hanem elvitte őket a két-három kilométerre lévő kamionig. Hogy a jelenet valódi volt-e, esetleg már korábban meglátták őket egy benzinkútnál, és előre megbeszélték a dolgokat? Az jelen helyzetben teljesen lényegtelen: Orbán egy gesztust mutatott be, nyilvánvalóan így is, úgy is maga mellett kampányolva. Hogy egy miniszterelnök nem attól lesz jó miniszterelnök, hogy efféle gesztusokat gyakorol, az nyilvánvaló – de ha már nagyon szükségét érzi, hogy így nyerje el az emberek szimpátiáját, hát tegye. Nem hiszem, hogy azért kellene valakinek szégyenkeznie, mert efféle egyszerű gesztusokkal él – épp az lenne a jó, ha még többször tennének így a köz jeles szereplői. Ahogy a Kertész Imrével való fotózkodás is egy pozitív politikai tett volt, úgy Gyurcsánynak sem kell azért magyarázkodnia, mert elkapta az újságírók előtt összeeső szóvivőjét. Hogy az egyszerű választópolgár szemében miként csapódnak le ezek a dolgok? Hát, a politikusok efféle felszínes megítélése ezek nélkül sem fog csak úgy megszűnni.

A néhány kilométeren keresztül fuvarozott erdélyieknek már a külsejük alapján történő kifigurázása sem túl ízléses, de a vélelmezett pár nevének nyilvánosságra hozása és annak találgatása, vajon a nő a férfinak a szeretője-e, és tényleg Szálasi-hívő-e a férfi, már tényleg túlmegy minden határon. És akkor mi van, ha a srác valóban szélsőjobbos? Kit érdekel és mit számít ez? Hát az, hogy feketézik-e? Miféle relevanciája van ennek? Az egy dolog, hogy kiket kér fel egy párt székházának védelmezésére – na de miért kéne annak számot adnia a múltjáról, akit a miniszterelnök elvisz a kocsijával néhány km-en keresztül?

Szily Lászlóban legalább volt annyi belátás, hogy név nélkül hozza le az amúgy semmit nem jelentő sztorit (amelyben az a legszebb, hogy még csak nem is biztos, hogy igaz), de Kálmán C. György például a nyilvános Facebook-oldalán névvel és Facebook-adatlappal elérhetővé tette az egészet mindenki számára, hogy aztán az összes kormányváltásban reménykedő kommentelő borzonghasson egy kicsit a szereplők szörnyű magánéletén. (frissítés: utóbb legalább eltávolította a szemmel láthatólag mástól megosztott adatokat, szemben pl. Eörsi Mátyással, aki szintén bátran leleplezte nyilvános adatlapján a hírhedett párt.) Hát miféle tempó ez, kérem? Tényleg ezt hozza ki egyesekből, hogy a miniszterelnök környezete nyilvánosság elé tárt egy olyan esetet, aminek amúgy mindennaposnak és teljesen magától értetődőnek kellene lennie?

Fontos ám az is, ki mit mutat magából. Lehet Kövér László egy mélyen családcentrikus ember és az Országgyűlés feddhetetlen elnöke (mondjuk szerintem utóbbi sem mondható el róla), mit sem számít, ha a nyilvánosság előtt folyamatosan csak fröcsög és gusztustalan módon ontja mindenkire szitokáradatát. Lehetnek a sértegetéseket magukra vevő értelmiségiek a szakágukhoz rendkívüli módon értő entellektüelek, ha a Kövér-féle anyázás hasonlókat hoz ki belőlük is, akkor valahogy nehéz lesz őket különbnek tekinteni az Országgyűlés elnökétől. Orbán is lehet egy rossz miniszterelnök, de ettől még az efféle gesztusok nem fognak kevesebbet érni. És még mindig jobban jár mindenki, amikor egy miniszterelnök vagy bármely más politikus effélékkel próbál szavazatot szerezni, és nem mondjuk a kommunistázással vagy fasisztázással. Persze, a legjobb az lenne, ha megpróbálkoznának esetleg a felelős politizálással is. Civilek magánéletén való élcelődéssel viszont remélhetőleg tényleg nem lesz senkinek sem több olvasója.

Frissítés: a HVG.hu erdélyi forrásra hivatkozva cáfolta az összes találgatásra épülő információt. Egyébként teljesen mindegy: akkor sem lenne semmi, ha a kocsiba beülő férfi valóban szálasista lenne. De remélhetőleg ismét borzongtak egy jót a személyiségi jogokkal szemben túl sok érzékenységet nem mutató „demokraták”.

Szerdán Áder János bejelentette, hogy aláírja az Alaptörvény negyedik módosítását, és hogy alkotmányos kötelezettsége ezt tenni, ha tetszik neki, ha nem. Mint mondta, kötelessége minden állampolgárnak betartani a hatályos törvényeket, így neki is eszerint kell eljárnia, akár találkozik a végeredmény valakinek az ízlésével, akár nem.

Mint azt már számtalanszor leírták, pusztán előbbiekből következőleg ezek után bármit bele lehet írni az alkotmányba, a választási regisztrációt éppúgy, mint mondjuk a hétévenkénti választás bevezetését. Immár nem állhat a Fidesz bármely vágya és az alkotmány közé senki, esetleg talán csak egy rendkívül nagy arányú századvéges közvélemény-kutatós elutasítottság. Áder mindenesetre semmiképp.

Ami már csak azért is érdekes, mert sokan elhitték az elmúlt egy évben, hogy belőle valódi, tiszteletreméltó köztársasági elnök válhat. Baloldaliak és liberálisok egyaránt bíztak abban, hogy elfogulatlanság nélkül beteljesíti majd a beiktatásakor tett vállalását: ha száz jó törvényt kap, mindet aláírja, ha száz rosszat, mindet visszaküldi. Schmitt Pál kétéves államfősége ellenére sem járatódott le végleg az intézmény hitelessége, sőt, az állampolgárok nagy része még azt is kész volt elhinni, hogy Áder valóban félre tudja majd tenni politikai múltját. Ami lehet naivitás, de jóhiszeműség is – egy biztos, az ebben reménykedőknek most hatalmas pofont jelenthetett Áder lépése. Már csak azért is, mert jó páran még annak reményét is megkockáztatták, hogy Áder majd nem írja alá az alkotmánymódosítást – a mémgyár beindulását kiváltó szándék legalábbis nagyon efelé mutatott.

Annak ellenére, hogy sokan a baloldalról is bíztak benne, egyes jobboldali közszereplők nem sok jóval kecsegtettek: Gulyás Gergely fideszes politikus például kijelentette, hogy Ádernek alá kell írnia a módosítást, ifjabb Lomnici Zoltán pedig a Magyar Nemzetnek írott publicisztikájában fejtegette, hogy az államfő dilemmája tulajdonképpen nem is létezhet, és provokatív, egyben megtévesztő már annak a felvetése is, hogy az államfő mérlegelési helyzetben van. Alapvetően borzasztóan méltatlannak éreztem, hogy egy köztársasági elnöknek efféle rangon aluli személyek kvázi parancsba adjanak valamit, illetve kijelentsék, hogy a legfontosabb köztisztséget betöltő személy csak egyféleképpen dönthet: és mégis, Áder, úgy tűnik, rám cáfolt, és valóban megérdemli, hogy efféle személyek bánjanak vele úgy, mintha a beosztottjukról lenne szó.

Áder ugyanis egyrészt fontosabbnak jelölte meg az alkotmány azon rendelkezését, hogy neki öt napon belül el kell fogadnia a módosítást, mint az alkotmány számos más, az új pontokkal összeegyeztethetetlen kikötését, hovatovább: mint az alkotmány egészét, annak méltóságát és biztonságot nyújtó jellegét. Az Alaptörvény ma nem nyújt biztonságot a nemzet egésze számára, és ezt ironikus módon épp a magát nemzetinek nevező, áljobboldali kormány érte el. Másrészt a demokráciának sem tesz éppen jót, hogy kormányprogramot betonoznak az alkotmányba, szinte leválthatatlanná téve azt (még ha például a hallgatói szerződés kapcsán is csak azt írták, hogy „törvény lehetővé teheti”, ami egyelőre szerencsére csupán lehetőséget, és nem kötelezettséget jelent – ugyanakkor más helyeken egész konkrétan fogalmaznak, sajnos).

Áder, ahogy korábban Gulyás is kijelentette: értelmezte hivatalát, hivatását: minekutána pedig arra jutott, hogy egyrészt nem fontos, hogy ő államfőként mit gondol egy alkotmánymódosításról; másrészt a korábban említettekre, tehát hogy bizonyos alkotmányos pontoknak neki kiemeltebb jelentőséget kell tulajdonítania a többinél. Áder szerdai tévényilatkozata maga volt a megtestesült értékrelativizmus: kijelentette, hogy teljesen mindegy, kinek az ízlésével találkozik az alkotmánymódosítás, legyen az akár ő maga – neki tennie kell, ami formálisan ilyenkor következik, tartalmilag álljon bármi is az említett alkotmánymódosításban. Áder ugyanúgy járt el, ahogy a jobboldal most nagyokat hallgató része is: inkább nem is véleményezte a kormány programpontjainak alkotmányba írását, mert valószínűleg érezte, hogy abból nem jönne ki a legjobban. Egyébként ez volt a kormány taktikája is: nagy hangon kijelentették, hogy a kritikák csak általánosak, hogy a korábbiakhoz hasonlóan túlzóak, és ha pontról pontra végigmegyünk, mindenki rájön, hogy valójában nekik van igazuk. Ha valaki mégis elment odáig, hogy megkérte őket utóbbira, akkor pedig épp úgy kizárólag formális okokra hivatkoztak, mint most az államfő. És való igaz, hogy a forma is fontos, na de legalább ugyanannyira, mint a tartalom: és kicsit álságos, hogy épp ez a kormány próbál nagy hangon az előbbire ráfeküdni, miközben a legtöbb döntése finoman szólva elegánsnak nem túlzottan mondható.

Áder értelmezett, és valószínűleg arra jutott, hogy azért azt mégsem felejtheti el, honnan is jött ő. Ahogy Deutsch Tamás is írta Twitteren, rendkívül provokatív és pofátlan módon: „Te is tudod Janó, hogy ERRŐL álmodtunk. Riszpekt Elnök Úr!!” Hogy mi volt ez az álom, a minél centralizáltabb és totálisabb hatalomgyakorlás, vagy csak a nyomorult alkotmánymódosítás aláírása, az ebből a szempontból már szinte mindegy is. A kettő ma egyet jelent. Áder pedig valóban tudott a fideszes álomról, ezzel is végre egyértelművé téve: nem egy ország államfője ő, csak fideszes pártkatona, a kormány szándékainak soha nem keresztbe tevő, mindig csak maximum formai okokra hivatkozó egyszerű pártember. Áder nem tudott felnőni feladatához, ami amúgy egyáltalán nem meglepő: korábban sem volt éppen egy kiugró, hatalmas tiszteletnek örvendő figura, és ha valamivel, hát maximum szürkeségével tűnt ki a többiek közül.

Egyébként nem tudom, ki látta a Heti Válasz legújabb címlapját, de a Trill Zsolttól idézett „Diktatúra? Nevetséges!” nagyon is ötletes, még ha nem először, de nem is másodszor sütik el ezt arrafelé. Mert diktatúra, az tényleg nincs. Deutsch is kiválóan tudott érvelni ezzel, el lehet majd még sütni pár fideszes lépés esetén. Ha nincs diktatúra, ha nem lövetnek, akkor egyesek szerint már szinte teljesen mindegy, mit tesz a hatalom. Akkor legitimálható. Szomorú, hogy egyeseknek csak ennyi jut, de azért ne legyünk mohók: köszönjük meg Orbán Viktornak és pártjának, hogy még mindig nem vezettek be diktatúrát, még ha meg is tehették volna, akkor sem. Reméljük, a jövőben sem fog fennállni ennek veszélye – persze, ez valószínűleg már szintén nem Áderen fog múlni. Neki kötelessége lesz aláírnia az aláírnivalót.

Orbán Viktortól a saját szempontjai alapján a lehető legjobb döntés volt, hogy hétfőn a Parlamentben napirend előtt a rezsicsökkentés ellen döntő bíróságokat kritizálta – hiszen így ismét lehetősége volt azt a látszatot kelteni, hogy ő a komolyabb akadályok láttán sem hátrál meg, és következetesen igyekszik képviselni a magyar emberek életét megkönnyítő döntést. Ahelyett, hogy az alkotmánymódosítást igyekezett volna magyarázni, ismét a közbeszéd témájává tette a rezsicsökkentés nehézségét, egyúttal kifejezésre juttatva: a kormány számára ezek sem fognak akadálynak bizonyulni, és ha kell, törvény által fogják szabályozni a rezsicsökkentés-ellenes magatartást, csak meglegyen az ígért tíz százalék. Ráadásul egyúttal bizonyítani lehetett azt is, hogy a „huhogóknak” megint csak nem volt igazuk: hiszen az igazságszolgáltatás még mindig független. Sajnos – tehetnénk hozzá a kormánypártok szempontjából, látva a mostani hallatlan döntés tarthatatlanságát.

Eddig a felszín kormánybarát kapirgálása, ám érdemes a továbblépés előtt leszögezni: az átlagember és Seszták Ágnes ennél mélyebbre nem fog már jutni a történések lényegének feltárása során. Egyiküket nem is érdekli annyira a dolog, vagy csak a leírtaknál bonyolultabb összefüggésekre nem bizonyul fogékonynak; a másik pedig megelégszik a neki tetsző populista, demagóg és rendkívül buta magyarázattal. A kormány pedig mi mást tehetne, amikor a fél világ az esztelen alkotmánymódosítást kritizálja: nagy hangon kell kommunikálnia, hogy valójában a magyar állampolgárok érdekét szolgáló rezsicsökkentés ellen fogott össze Berlin és Brüsszel, és csak Orbán Viktor kőkemény fellépése védheti meg a korábban már beígért nyomorult tíz százalékot. Innentől pedig már szinte minden esemény kapcsán elsüthető a szlogen: most például a március 15-ei brüsszeli tartózkodás magyarázataként jelentette ki a miniszterelnök sajtófőnöke, hogy Orbánnak a rezsicsökkentést kell megvédenie. Nyilván azt is kijelenthetik akár, hogy Kövér Lászlót is ezért nem fogadja a bajor parlament elnöke, nem pedig azért, mert olyannyira megcsappant a bizalma a magyar alkotmányozó többség iránt. Indokul szolgálhat a rezsicsökkentés bármire, a képzeletnek határt innentől nem szabhat semmi.

Valójában végtelenül elkeserítő, hogy a magyar miniszterelnök mostanra a szó szoros értelmében elérte a Kétfarkú Kutya Párt paródiának szánt stílusát, és nem képes egy kicsit is értelmesebb és fenntarthatóbb politikát folytatni a „még több pénzt az embereknek!” politikájánál. Mert nem vitás: választást könnyebb úgy nyerni, hogy a miniszterelnök a füleknek kedves „gonosz multik” és „ellenünk összeesküvő nyugat” viszonyrendszerében értelmezi a világot; főként, ha folyamatosan azt hirdeti, hogy hamarosan beérhet a gyümölcs, és sikertörténetté válhat az unortodoxia, a különutas politika. Így jöhet a képbe a rezsicsökkentés is, amelyről minden egyes állampolgár értesülhet, hát még, ha azt jól láthatóan fel is kell tüntetni a számlán. Nyilvánvaló, hogy az egyszeri embert kevéssé fogja érdekelni, hogy éppen mit is írnak az általa sosem olvasott alkotmányba („értelmiségi gumicsont”, mondaná Kövér László), a hajléktalanok és a homoszexuálisok jogai pedig épp annyira fogják érdekelni, mint az ausztráliai transznemű bevándorlóké.

Hogy a tíz százalékos rezsicsökkentés konkrétan havi mekkora megtakarítást jelent, az már mellékes. Nálam például négyszáz kerek forintot. Hogy ezek után a szolgáltatásban is problémák fognak jelentkezni, az szintén másodlagos. Az már a szolgáltatók hibája – oldják csak meg maguk, de minél hamarabb! Eddig is tetemes összegeket kaszáltak a nyomorgó magyar embereken, ezentúl majd csak havonta egyszer fogyasztanak majd kaviárt, leöblítve azt a lehető legdrágább pezsgővel. Ahogy a Mandineren egy kommentelő megfogalmazta: „Tegyük képletesebbé:
- az állam úgy véli, a vendéglátósoknak kurva nagy a haszna, ezért egy szép nagy vendéglátós különadót bevezet. Mondjuk tányér húslevesenként 200 forintot.
- ezzel együtt megmondja, hogy a húslevest nem szabad 400 forintnál többért adni, mert az nem jó a népnek.
- miközben a húsleves árának felét az állam nyúlja le, a vendéglátósokat vádolja, milyen nyerészkedő gennyládák.
- miután a húslevesben így nem kerül hús, de még zöldség is alig, azzal is a kurva nyerészkedő vendéglátósokat lehet vádolni. (Lsd. majd a fejlesztések, idővel karbantartások elmaradása, egyre több üzemzavar.)”

Itt tartunk jelenleg, és a helyzetet csak rontja, hogy az MSZP olykor rá is kontráz a kormánypártokra: mindazonáltal mulatságos olvasni, hogy egyszer őrültségnek és hazugnak tartják a rezsicsökkentést, máskor egyetértenek vele, csak felhizlalnák azt negyven százalékosra, megint máskor pedig kijelentik, hogy a rezsicsökkentés csak a gazdagoknak jó, és amúgy is, sokan fával fűtenek.

Persze, önmagában semmi baj nincs azzal, hogy az emberek kiadásai csökkennek, sőt. Azok meg nyilván pozitívan fogadják ezt, érkezzen bármilyen formában: a többség még a boltban is reklamál, ha a kiírtnál húsz forinttal drágább a pizzás csiga, hát még hogy örül annak, ha pár száz forinttal kevesebbet kell kiadni havonta a rezsóra. Hogy ezt hogyan oldják meg a szolgáltatók, hogy emiatt a minőség jócskán meg fog csappanni? Az a populizmusban világelső kormányt már nyilván nem kell, hogy érdekelje.

A médiában való pozitív megjelenéssel pedig, mint Orbán a varsói egyetemen elmondta, amúgy is választást lehet nyerni. Még egy kis harc azért a kábé havi ezer forintért, és Seszták Ágnes kétséggel ódákat fog zengeni a választókért napról napra megküzdő „polgári kormányról”.

Az RTL Klub, a HírTV, Puskás Ferencné és Bartók Béla szerzői jogainak magyarországi örököse után várom, hogy a „londoni pizzafutár” és a „berlini takarítónő” is elhatárolódjon nevének az MSZP általi kampánycélú felhasználásától, de már az Arc 2012 plakátkiállítás készítői is tervezhetik közlemény kiadását az MSZP ellen. Szerencsétlenektől eddig csak azok nem határolódtak el, akikkel a videóban elmondatták a kampányszöveget, de még talán ezt sem érdemes elkiabálni, tiltakozott már millás kampány kapcsán is KDNP-s politikus lánya, akinek képével a civil szervezet saját tüntetését hirdette.

Igazából kár itt mindenféle személyiségi jogokra meg szerzői jogsértésre hivatkozni: politikai jellegű a felháborodás-hullám, amelynek mostanra sikerült egészen nevetséges színezetet öltenie. Puskás Ferenc özvegye azért a „gátlástalan politikai eszközök” jelzős szerkezetet mindenképpen hanyagolhatta volna, legalábbis a „tehetséges, szabadságszerető Puskás Ferenc” megnevezés nekem valahogy nem az előbbit juttatja eszembe. De hát felháborodni mindenkinek van joga, ő is gondolhatja, hogy az MSZP-nek nincs joga a szájára vennie a férje nevét, még oka is lehet rá bőven. Mondjuk én akkor már hiányolom a Márai Sándornak nevezett Ottlik Géza jogutódjának felháborodását is, amiért Orbán Viktor kampánycélokra használta fel a nevét; de Ronald Reagan örökösei sem háborodtak fel sajnos a volt elnök pontatlan idézéséért. 

Az igazán szomorú nem is az az MSZP kampányfilmjében, hogy neveket említettek benne, vagy hogy híradókat mutattak be, hanem az utcai plakátokon már korábban mindenki arcába tolt negatív kampányhadjárat, mellyel ugyanolyan előszeretettel él a Fideszhez közeli Civil Összefogás Fórum, de a megszorításokat hirdető Jobbik is. Ahogy Tokfalvi is rámutat: nem mondanak semmi újat, nem állítanak semmit magukról, nem beszélnek arról, mit hogyan csinálnának másképp. Sem előző nyolc évükhöz, sem a Fideszhez képest. Ahogy a Fidesz egykor, úgy az MSZP is csak populista és demagóg agitációra képes, illetve Magyarországnak és annak jövőjének (valóban gátlástalan) kampánycélú felhasználására.

Mert nekik csak az a fontos, hogy hatalomra kerüljenek – miként a Fidesznek is az volt, és jelenleg sem sikerült meggyőzniük az ellenkezőjéről. Ahogy az MSZP bevállalja a mindenkivel való összefogást (Munkáspárt, DK, teljesen mindegy), úgy a Fidesz is hajlandó szinte mindent beáldozni (devizatartalékok, felsőoktatás), csak a rezsicsökkentés meglegyen, csak a nyugdíjak őrizzék reálértéküket. Hogy a 2014-es győzelmet semmi ne veszélyeztethesse.

Semmiféle felelősségérzet, semmiféle szándék a jobbításra nem szorult beléjük: azt mondják éppen, amit gondolnak, hogy mondaniuk kell, és ezen úgy tűnik, a továbbiakban sem lesznek hajlandóak változtatni. A másik féllel tudnak csak kampányolni, mert tudják, hogy ők nem lennének elég meggyőzőek a sikerhez. Mert nincs elfogadható, jól átgondolt és tisztességes ajánlatuk Magyarország számára. Ahogy a Fidesz propagandistáinak sincs: ők csak szeretnék jól az eszébe vésni mindenkinek, hogy csak rossz és még rosszabb közül választhatnak. Ahogy az MSZP, úgy a békemenet szervezői is azt üzenték plakátjaikkal, kampányukkal: nincsen remény számotokra.

Márpedig Magyarország akkor is növekedni, épülni fog a jövőben. Hogy a Fidesz és az MSZP akkor már sehol sem lesz, az nem véletlen.

Vajon milyen lenne egy karlendítő SS-tisztet ábrázoló HVG-címlap, alatta a felirattal: „Németország kezében Európa sorsa”? Esetleg egy Orbán-Merkel egyeztetés után a német katonák bevonulását ábrázoló kép, „A birodalom visszavág” címmel? Hát nem lenne hatásos, hovatovább, rendkívül szellemes?

A fentiek helyett „Gyertek haza!” felirattal jelenik meg a HVG holnapi száma, rajta a jól ismert szovjet elvtárssal, akivel, úgy tűnik, most valami egészen elképesztő dologról állapodott meg Orbán. Szó is van a címlapsztori rövid összefoglalásában egy „méretes pénzügyi csomagról”, egy IMF-hitel kondícióit is meghaladó állampapír-jegyzésről. „Mit ad a pénzügyi segítségért cserébe Magyarország?” - teszi fel a kérdést a HVG, ismét rendkívül hatásosan ezzel zárva a cikket. Izgulhat hát az olvasó, mi fog most történni! Egy inkább liberális irányba húzó ismerősöm már fel is tette Facebook-on az egymilliárd rubelt érő kérdést: vajon az útlevele azért érvényes marad eztán is minden országba? És valóban: a címlap alapján egyértelműnek tűnik, hogy a gazdasági megállapodás ránk eső része minimum a szovjet csapatok fogadását fogja jelenteni, valamint a népköztársaság újbóli bevezetését.

Vagy ennyire azért nem lesz durva a helyzet? Lehetetlen, a HVG címlapja alapján legalábbis kommunista csapatok veszik át itt hamarosan az irányítást, és aztán újabb negyven évre bukhatjuk a nagy szabadságot. Hogy honnan jönnek ezek a kommerek most, 2013-ban? Rejtély. A HVG szerint nyilván Oroszországból, amely magával kell vonja az egyértelmű következtetést, hogy akkor a Merkel-lel való gazdasági megegyezés is a III. Birodalomnak való behódolás lenne. 

Vagy csak szimplán inszinuál a HVG? El sem merem képzelni. Mindenesetre érdemes leszögezni, hogy a keleti nyitás fedőnevű program kizárólag gazdasági talajon működhet, de persze ott sem minden esetben - elég csak visszagondolni a tavalyi azeri botrányra, melyből egyértelműen kiderült, hogy a gazdasági kapcsolatokat nem szabad összekeverni közjogi-kulturális kérdésekkel. A Jobbik persze ebbe az utcába látványosan besétált, baráti országként, testvéreinkként tekintve az azeriekre, melynek nyomán a morális árulást illene gyorsan elfelejtenünk, mintha csak meg sem történt volna. 

És az is igaz, hogy Oroszország közjogi berendezkedésén, tekintélyelvű hatalomgyakorlásán is van mit bírálni. Emellett azonban gazdasági téren igenis lehet nyitni az irányukba is, hacsak nem bizonyul az összeférhetetlennek saját demokratikus berendezkedésünkkel és nyugatos szemléletünkkel. Oroszország pedig nem egyenlő a Szovjetunióval, és hacsak nem ennek ellenkezőjét szándékozik bebizonyítani a HVG holnapi számában, vagy éppen nem egy Ramil Safarov-szintű újabb civilizációs vállalhatatlanságra fog rámutatni, bizony kimondható: az olcsó hatásvadászat kedvéért egy rendkívül ízléstelen címlappal borzolja a kedélyeket. Ami, tekintve, hogy utcai plakátokra a Heti Válasz mellett náluk futja, még inkább vállalhatatlannak mondható.

Bár ellenzéki politikusok és a Fidesz-KDNP iránt abszolút ellenszenvvel viseltető értelmiségiek az Alkotmánybíróság tegnapi, az előzetes regisztrációt feleslegesnek és Alaptörvény-ellenesnek nyilvánító döntése óta a jelenlegi kormánypárt bukását hirdetik, valójában éppen Orbán Viktornak és pártjának válhat majd javára dicséretes önmérséklete.

Taktikai visszavonulás vagy stratégiaváltás – teszi fel a fő kérdést Timár Gábor A Kard blogon, és valahol ezek találkozásánál keresendő a döntés mögött megbújó valódi szándék. Ahogy a keretszámok esetében történő meghátrálásnál, úgy most is azt láthatjuk, hogy a kormánypártok legfontosabbnak tekintett ügyeikben (önfenntartó felsőoktatás, előzetes feliratkozás) is készek visszavonulót fújni, ha a körülmények ezt szükségszerűvé teszik számukra – miközben az előttük tornyosuló akadályokat akár meg is kerülhetnék, vagy átverekedhetnék magukat rajtuk.

Ám úgy tűnik, megfogadni igyekeznek azt a machiavellista tanácsot, hogy a tisztességnek a látszatára minden esetben adjanak, még ha a mögöttes indokok valami egészen mást is mutatnak. Így teljesen lényegtelen az is, ha a népszerűségvesztéstől félve döntöttek a diákoknak való engedménytétel, illetve az Alkotmánybíróság szavának meghallása mellett: hajlandóak voltak lemondani általuk jónak tartott lépésekről, engedve bizonyos külső erőknek, bizonyítva ezzel is a demokratikus és alkotmányos elkötelezettséget.

"2014-ben biztosan nem lesz regisztráció" – szögezte le Rogán Antal, ami a következő választások lebonyolításának módján túl azt is sejteti, hogy 2018-ban még lehet, ha a következő ciklusban is ők kerülnek hatalomra, és lehetőségük lesz a feliratkozás időben történő bevezetésére (hiszen most akár 2013 végéig is elhúzódhatott volna a regisztráció létéért történő harc).
És erre (mármint a választási győzelemre) minden esélyük meg is van a jelenlegi statisztikákat nézve, valamint azt a tényt, hogy ezzel az ellenzéket egyik legfontosabb fegyverétől fosztották meg. De még az új alkotmány szükségszerűségébe vetett választói hitet is csökkenthették némiképp, főként, hogy a baloldalon is a feliratkozás alkotmányba kerülése esetén helyeztek kilátásba minden eddiginél nagyobb volumenű tüntetéseket.

Az értelmezések csatája pedig ugyan csak most indult be, ám abban mindenki megegyezhet, hogy 2014-ben valamivel nehezebb lesz a jogállamiság semmibe vételével, valamint az egyenlő választás elvének korlátozásával torpedózni az Alkotmánybíróság döntéséhez igazodó, önmérsékletet tanúsító Fidesz-KDNP-t.

Sajnálom elsősorban azért Mihancsik Zsófiát, mert életét annyira áthatja a közélet, hogy egy számára ismeretlen újságíró iránti heves érzelmeit érzi kötelességének megvallani karácsony előtt – bár tulajdonképpen ez az év többi napján is sajnálatra méltó dolognak minősül.

Sajnálom őt, mert a személyeskedésen túl nem képes értelmes válaszokat adni egy konkrét kérdésre, valamint a kettős mérce jegyében magának vindikálja a jogot arra, hogy a körülmények hatalmából kifolyólag saját és társa felelősségét kisebbítse, míg a másik emberét egy másik helyzetben ugyanakkor erősen kihangsúlyozza. Sajnálom őt, mert a kettős mérce jegyében magának fenntartja a jogot, hogy ne a fekete és fehér szembenállásában gondolkodjék múltjáról, míg a rendszerváltás után jöttektől ezt eltagadja akkor is, ha magára nézvést továbbra sem tartja kötelező érvényűnek.

Sajnálom őt, mert a valódi autokrácia kiszolgálóiként játszották Aczél Endrével és a többiekkel a szabadság merész tágítóit, miközben szemernyit sem tettek a fennálló állapotok megszűnéséért, hovatovább képesek voltak tökéletesen belesimulni az adott szisztéma kereteibe. Sajnálom azért is, mert évtizedek fáradságos munkájával el tudta magával hitetni, hogy kisebb bűn egy valódi diktatúra fennállásához asszisztálni, mint a demokratikus viszonyok közt adott esetben elköteleződni egy politikai szereplő mellett, hinni annak igazában.

Sajnálom Mihancsikot azért is, mert saját, Magyar Televízió- és Magyar Rádió-béli munkájától a rendszerváltás előtt nem tudták eltántorítani az akkori lehetetlen viszonyok sem; míg 2006 után is mindenféle szégyenérzet nélkül szerkesztette a Friderikusz Most című műsort, és adott médiafelületet Gyurcsány Ferencnek a kimosakodáshoz azok után, hogy a rendőreivel veretett meg ártatlan tüntetőket.

Sajnálom Mihancsik Zsófiát, mert nem képes disztingválni úgy felelősség kérdésében, mint a médiaviszonyok tekintetében: bátran mossa hát egybe a teljes mai jobboldali sajtópalettát a köztévével, a lehető legapróbb különbséget sem látva aközött, amit Stumpf András és Pozsonyi Ádám ír egy-egy publicisztikájában, tökéletesen eltörölve a határokat aztán Bencsik András és Ablonczy Bálint között éppúgy. Sajnálom Mihancsikot, mert azt sem tudja, miről beszél.

Sajnálom, hogy a lehetőségei egyre csak szűkültek a demokráciában, és hogy a két évtized alatt odáig jutott, hogy egy alig látogatott kádertemetőt szerkesztgethet, illetve másokat próbálhat kirekeszteni saját kis honlapocskájáról. Sajnálom, hogy a sajtószabadság letéteményeseként a maga oldalán tiltja a kommentelést, míg a hozzászólásokat engedőkön számon kéri a kommentelők stílusát, mintegy egybeolvasztva a bejegyzések íróit azok hozzászólóival. Sajnálom, hogy annyira nem képes beleolvasni csak a Mandiner blogbejegyzéseibe, hogy rájöjjön, kormánypropagandát itt nehezen kérhet számon – és sajnálom, hogy a pártosság hangoztatásán túl azért nem rest (ha csak idézet formájában is, de) beolvasni a kritikus bejegyzések ("megmondós stílus") miatt is.

Sajnálom, hogy olyanoknak rója fel a hírek torzítását, akik a legkiegyensúlyozottabban igyekeznek tájékoztatni az olvasóközönséget, és akik minden oldalról szemléznek véleményeket, odafigyelve még a Galamus-csoport tagjainak bejegyzéseire is. Azt is sajnálom, hogy kész akár hazudozni is, és a diáktüntetések bagatellizálásával vádolni egy olyan oldalt, akiknek szerkesztői közül többen is részt vettek a szóban forgó tüntetéseken, a legpontosabban tájékoztatva az olvasókat a történésekről (tudom, mert magam is ott voltam).

Egy szóval: sajnálom, hogy Mihancsik Zsófia a rendszerváltás után huszonkét évvel is csak tények ferdítésére és mások kirekesztésére áll készen, ahogy azt a dicső szocializmus médiaviszonyaiból olyan jól elleshette. Sajnálom, hogy a kilencvenes évek elején csalódni volt kénytelen az általa a "világosság politikusának" nevezett Orbán Viktorban, és eztán (igaz, jó érzékkel) felfedezte magának az árokásás nemtelen lehetőségét, valamint a kettős mérce mindenkori alkalmazhatóságát.

Sajnálom Mihancsikot, mert kiégett, mert csak csúsztatásra képes, és mert nagy múltjával csak egy begyepesedett gondolkodásmódról napról napra tanúbizonyságot tevő portál szerkesztéséig vitte. Ezt valószínűleg én is nehezen viselném. Kívánom mindenesetre, hogy karácsony idején Mihancsik Zsófia életébe is vigyen valamely szerette boldogságot, hogy kicsit ki tudjon lépni a fárasztó gyűlölködés mókuskerekéből, és kipihenje a mostani év megerőltető küzdelmeit is.

Áldott, békés karácsonyt, kedves Mihancsik Zsófia!

"Keretszámok? Azok nem lesznek!" – mondta komoly arccal Orbán Viktor a HVG.hu riporterének, magam pedig jót mosolyogtam azon, hogy a miniszterelnök úr azért még ilyen vészterhes időkben sem veszített humorérzékéből, és bármikor kész egy igazán cinikus mondatot odavetni a minden lében kanál balliberális média képviselőjének lába elé.

Ám kiderült, hogy Orbán ezúttal halál komolyan beszélt: a romkocsmás, fidelitasos fiatalokkal tartott megbeszélése után arra jutott, hogy a keretszám-rendszer rossz, azt el kell törölni. Eddig ugye a játszma kétesélyes: vagy mindenki ingyen tanul, vagy az összes hallgató fizetni kényszerül. A Fidesz-KDNP eddigi kormányzati tevékenysége alapján utóbbi tűnt lehetségesebbnek, ám videóüzenetében a miniszterelnök egyértelművé tette: senki nem fog tandíjat fizetni; akik tanulni akarnak, és itthon szándékoznak utána dolgozni, NO, azok számára ingyenesen hozzáférhetővé kell tenni a felsőoktatást.

Mit jelent mindez? A tiltakozó egyetemisták szerint semmit, az egész egy nagy blöff, és továbbra is követelni kell a két évvel ezelőtti állapotok visszaállítását, illetve emellett még átfogó reformot is. Noha láthatóan ez utóbbira vállalkozna a Fidesz-KDNP három nap alatt, a hallgatók szkeptikusak: a valóban ködösítő állásfoglalás nekik nem elég, ők keretszámokat akarnak, illetve a hallgatói szerződés eltörlését.

Láthatóan a miniszterelnök, illetve a kormány épp annyira tudja, mit kellene tenni, mint a HaHa aktivistái: míg a diákok egyszerre követelik a tandíj eltörlését, a reformot, a röghöz kötés megszüntetését és egyesek az igazságos módon bevezetett tandíjat, addig a Fidesz-KDNP prominensei hol az évtizedekig tanuló, értéktelen diplomát szerző hök-vezetőkkel jönnek, hol a felsőoktatás mindenki előtt való megnyitásával, hol az önfinanszírozás fokozatos bevezetésével, de most éppen a korlátlan ingyenesség hirdetésével.

És még mindig nem tudni, ki hova akarja kifuttatni ezt az egészet. Kell akkor Diákhitel2? Mit fizet(ünk vissza) az állam(nak)? Tényleg 240 pont felett mindenhova bejut mindenki, esetleg maradhatnak az egyetemenként és szakonként változó ponthatárok? A tömegesítés fogja okozni a felsőoktatás halálát, netán a kivéreztetés?

Miről fognak itt akkor szerdán dönteni? Kell tüntetni? És kiknek, a hallgatóknak vagy az eddig hülyére vett fideszes szavazóknak? Azoknak, akiket a fizetős felsőoktatás kizárólagosításával vettek palira, vagy azoknak, akiket a hétvégi bejelentéssel?

Fog valamiről is dönteni a jövőben Pokorni Zoltán? Lemond végre Hoffmann Rózsa, most, hogy mindkét fronton vereséget szenvedett? Vagy győzött? Akkor Giró-Szásznak van igaza, és Nagy Dávid szerezzen már PhD-fokozatot?

Ma tüntetés a Szalay utcában. Nem merek elmenni – még a végén Orbán ennek hatására kötelezővé teszi mindenki számára a felsőoktatást. Vagy teljesen megszünteti azt. Ki tudja?

Most, hogy Victor Ponta és az USL (Szociálliberális Unió) megszerezte az alkotmányozáshoz szükséges parlamenti kétharmadot, mindezt ráadásul az előzetes hírekkel szemben az RMDSZ nélkül, mindenkinek lesz néhány éve elgondolkozni a történteken.

Amikor a független hatalmi ágakat teljes mértékben szétverő és kéthetente Alkotmányt módosító Victor Ponta sérti majd más és más rétegek érdekeit, hogy azok tehetetlenül nézhessék a rajtuk való keresztülgázolást, Orbán Viktor kínosan hallgathat, illetve leszokhat a "de nekünk kétharmadunk van..." kezdetű magyarázkodásokról. Nem lenne szerencsés azt sem felemlegetnie, hogy most a románok valami ellen szavaztak, nem valami mellett - hiszen a 2010-es történet sem nagyon szólt másról.
Amikor a balliberális, a mostani látszat ellenére erősen magyarellenes és nacionalista szövetség utasítja élesen vissza az Európai Unió vádjait, "ebbe ne szóljanak bele kívülről" felkiáltással, akkor Orbán kétszer is átgondolhatja majd, érdemes-e Pontát internacionalistának bélyegeznie. Esetleg valószerű lesz-e, ha az IMF és az EU diktátumait egykor oly lelkesen betartó, a véleménynyilvánítók többsége által elutasított Traian Basescu jelenlegi államfőt csak "jó hazafiként" emlegeti.

A magyar baloldal és a Brüsszelben fontoskodó európai szocialisták kínosan feszenghetnek majd, hogy amit a Fidesz számára diktatórikus lépésekként róttak fel, azt a saját pártcsaládjukba tartozó románoknál ugyan mire véljenek. Hogy amit a jobboldal eredendő populizmusának és nacionalizmusának tudtak be, az miként valósulhat meg egy balliberális kormányszövetség esetében. Hogy a plágiumbotrányból máig ki nem keveredett Ponta miért is ússza meg azt, amit Schmitt (egyébként teljesen jogosan) nem tudott, és amiért ma Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes lemondását is követelik.

És mindannyiunknak érdemes lenne elgondolkozni azon, mennyire üdvös dolog is kétharmadhoz juttatni populista, semmit nem képviselő tömegpártokat. És úgy egyáltalán akárkit.
Az idei nyári események fényében biztosra veszem, hogy nagyon tanulságos éveknek nézünk elébe.

Mint Orbán Viktor miniszterelnök elmondta, elfogadja az Alkotmánybíróság határozatát, mely szerint sérti az emberi méltóság Alaptörvényben lefektetett elvét az utcán lakás kriminalizálása, de azt életszerűtlennek tartja. Éppen ezért konzultációt indít hamarosan a megyei jogú városokban, melynek a vége alkotmánymódosítás lehet: ha ez kell ahhoz, hogy a hajléktalanokat ki lehessen üldözni a közterekről és az aluljárókból, hát legyen, az "Ön szerint jó-e, hogy emberek az utcán laknak?" típusú kérdésekre meg úgyis megjósolható, hogy miféle válaszok fognak születni.

"Ha szerinted alkotmányos alapjog, hogy az ember megfagyjon az utcán, hát csak sajnálni tudlak" - hallom rögtön a választ aggályaimra, mintha csak direkt nem akarnák észrevenni, hogy már a megközelítésük is hibás. Akárcsak az abortuszt ellenzők a nőjogi aktivistákkal szemben: "felháborító dolog, hogy ti az abortuszt véditek, hogy szerintetek nincs semmi gond vele". Pedig ahogy az abortuszt sem tartja senki önmagában jónak, úgy az utcán élés sem a szíve csücske senkinek, A Város Mindenkié csoportnak épp úgy nem, mint a Társaság a Szabadságjogokért szervezetnek.

A cinikus világlátás cinikus válaszokat szül: bár nyilvánvalóan azért van szükség az egészre, hogy ne kelljen jól szituált embereknek hajléktalanokat kerülgetniük a metrófeljárónál, de ha úgy állítjuk be az utcán élés tilalmát, mint a fagyhaláltól sokakat megmentő intézményt, akkor még humánus színekben is tetszeleghetünk a végén. Pedig a padon alvó csöves megbírságolása egyáltalán nem egyenértékű azzal, hogy bekísérik egy melegedőbe - ahogy télen az sem biztos, hogy sikerül bejutnia a szinte teljesen megtelt menedékhelyek valamelyikébe.

De ha már itt tartunk, ajánlom mindenkinek, hogy egyszer nézzen szét egy ilyen szálláshelyen. Esetleg próbálja elképzelni magát akár csak két egymást követő éjszaka egy hasonló helyen, valamint azt, hogy több tucat másik emberrel összezsúfolva igyekszik lehunyni a szemét egy matracon úgy, hogy közben folyamatosan attól retteg: ha elalszik, azt a keveset is elszedik tőle, amit nap közben össze tudott tarhálni.

A hajléktalanok közvetlen segítése a társadalmi szerveződések, az erre szerveződött csoportok, valamint a magánemberek kötelessége; az állam pedig előbbi egyesülések segítése révén, illetve jó szociálpolitikával tud tenni az utcán élők számának minimalizálásáért. Nem vegzálással, nem is látszatmegoldásokkal és nem is közvetlen beavatkozással. Ha senki nem alszik az aluljárókban, nappal akkor is ott fogják osztogatni a Fedél Nélkül-t, várni a járókelők támogatását: a hajléktalanságot nem lehet eltüntetni az emberek vizslató pillantásai elől. És nem is kell.

Rendkívül károsnak tartom, hogy az állam ahelyett, hogy a rászorultakon segítő lakáspolitikával, hatékony felzárkóztatási programokkal igyekezné tenni a dolgát, inkább megerősíteni igyekszik az emberek ellenszenvét a társadalmon kívül rekedtekkel szemben: "mi nézzük azt, milyen undorító módon élnek, csak mert nem képesek bemenni egy szállóra, mi?!", a "ha ételt adok nekik, akkor fanyalognak: persze, ezeknek csak a pénz kell" mintájára. Mert jobban esik azt gondolni, hogy mind kizárólag saját hibájuk következményeként kerültek az utcára. Hogy nem törődtek környezetükkel, részegesek voltak mindig, ráadásul most is csak a pénzre mennek. "Nem lehet ezekkel mit kezdeni" - bosszankodhat az állampolgár - "és még én adjak nekik, mikor én megdolgozom érte, ők meg egész nap csak itt ücsörögnek?!".

Sokan nem tudják, min mennek keresztül egyesek addig, míg minden büszkeségüket feladva leülnek egy aluljáró lépcsőjére, és várják, hogy mások segítsége révén aznap is legyen mit enniük. Sokan azt hiszik, ez a legegyszerűbb út, miközben a hajléktalanok számára korábban nem létezett annál megalázóbb felvetés, mint hogy utcán ismeretlenektől kelljen pénzt koldulniuk. Ahogy ebben a helyzetben mi sem tudjuk elképzelni magunkat.
És ha már ott vannak, többen akkor is mentegetőznek. "Várjon, fiatalember, hadd mondjam végig" - tiltakoznak, miközben az ember már kutat a pénztárcájában egy kétszázas után: szükségesnek tartják a magyarázatot, szeretnék érthetővé tenni helyzetüket. "Nem olyan vagyok ám, korábban egy nyomdában dolgoztam" - mondja a nő, aki hónapokon keresztül minden egyes nap ott ül az Astoria aluljárójában, hogy aztán a férje váltsa őt, a korábban is használt "éhező magyar család" tábla mellett kuporogva.

Életvitelszerűnek számít-e, ha valaki éveken keresztül minden egyes délelőtt a Fedél Nélkül-t árulja az aluljáróban? Ha nem alszik utána ott, akkor már nincs semmi gond? És hol van az a hely, ahova este "haza mehet"? Nevezhető-e ez egyáltalán életvitelnek? Tudjuk vajon, milyen lehet a változás bármiféle reménye nélkül napról napra megélni ugyanazt?

És miért gondoljuk, hogy ha a problémákat eltüntetik a szemünk elől, azok már nem is fognak létezni?

Nem tudom, a Magyar Vizsla 2005 novemberi, illetve 2006 januári száma mennyiben járulhatott hozzá az MSZP hat évvel ezelőtti választási győzelméhez - az viszont biztos, hogy csak javukra válhatott a bulvárjellegű kampánykiadvány két, széles körben terjesztett száma, melyben aztán tényleg csúcsra volt járatva a szociális demagógia, a túlzásba vitt populizmus és a "Gyurcsány milliós karórája" jellegű színes-szagos bulváráradat.

Aki ezt a két kiadványt a kezébe vette, bizony könnyedén arra az elhatározásra juthatott, hogy ha addig bizonytalankodott is szavazatát illetően, a buta propaganda láttán mégis inkább a támadott oldalra fogja leadni a voksát - nehogy már meg próbálják neki mondani, kire kell szavazni, főleg ne ilyen gyermeteg és olcsó trükkökkel, legyen a feladó akár Horváth Éva, akár Orbán Viktor.

Nos, a Fidesz nem tanult a múltból, és 2010-es kormányra kerülése után neki is látott a mindenki számára kipostázandó kampányanyagok összeállításának, a politikai programok plakátokon keresztül való kommunikálásának, megszerettetésének. Az eredmény a szociális konzultációk terén hatalmas bukta lett (a második kérdőívre már a lakosság egytizede sem válaszolt), míg az embereket teljesen hülyének néző IMF-ellenes hirdetésekkel csak saját megtépázott renoméjukat rombolták tovább. Azok ugyanis, akik vannak annyira érdeklődőek, hogy tisztában voltak az IMF-fel való tárgyalások menetével, bizony arra is rájöttek mostanra, hogy a kormány csak az időhúzásra és Simor András jegybankelnök lemondásának kivárására játszik rá, és egyáltalán nem szándékozik bármiféle egyezségre jutni a Valutaalappal, sem mire a levelek lehullanak, sem jövő év elejére.

A demagóg néphülyítés nemes hagyományának folytatására most bejelentkezett a Civil Összefogás Fórum is: a Békemenetet is életre hívó szervezet közölte, "megdöbbenéssel értesült arról", hogy Bajnai Gordon, aki "a múlt embere", vissza szándékozik térni a nagypolitikába - miközben "nemrég még az ország gazdasági tönkretételében" is szerepet vállalt. Ezért hát kiküldenek minden egyes (!!!) háztartásba egy ismeretterjesztő kiadványt, melyben pontról pontra leírják, mit is követett el a társadalom ellen 2010 előtt a Gyurcsány-Bajnai tandem.

Adódik a kérdés, milyen célcsoportnak szánja Csizmadia László és Fricz Tamás összeállítását: a Békemenet közönségének, annak elvi támogatóinak? Nyilván ők eleve így gondolkodnak Bajnai kormányzásáról, szóval velük felesleges még postai úton is tudatni az igazságot. Az Együtt 2014 híveivel? Nekik aztán mondhatják, csak még inkább meg lesznek győződve arról, hogy a nemtelen támadásnak kitett egykori kormányfő és egyesülete jelentheti a reményt Magyarország számára.
Akkor a bizonytalanoknak? Talán ez lehet a CÖF célja: minél több kétségek közt őrlődő állampolgár meggyőzése, "jó útra terelése". Csakhogy rossz fegyvert választottak: az embereket a nagypolitika ismételt zaklatásának kitevő propagandaanyagokkal csak Bajnaiék felé fogják sodorni, mind a (ki)oktató kiadványok jellegéből fakadóan ellenszenves hangvétellel, mind az összeállítás nyilvánvaló céljával: azzal, hogy látványosan elmagyarázzák a "tudatlanoknak", hogy miért volt rossz számukra Bajnai kormányzása.

Mindezt ráadásul az a Fricz Tamás vezényli le, aki a választási regisztrációt magyarázandó még azt írta, "nem vagyunk gőgicsélő kisbabák, akikről gondoskodni kell", "felnőtt állampolgárok vagyunk", akiktől elvárható a tudatos döntés, a megfontolt cselekvés. Akkor viszont minek a negatív kampány? Most hirtelen mégis fontossá váltak a "kevéssé öntudatos" polgárok? Mert nyilván a történéseket figyelemmel kísérők már képesek voltak véleményt alkotni a Bajnai-kormány milyenségéről, Bajnai korábbi szerepvállalásairól - a többiek szavazata meg úgysem fontos, minek hát nekik kampányolni?

Míg a Békemenetre azt mondom, hogy rendkívül ciki megnevezése ellenére is akkor szükség, igény volt rá, és amúgy is, miért ne mutassa meg a kormányt támogató tömeg, hogy még mindig nagy számban áll ki Orbán Viktor mögött - addig a vonulást brandesítő plakátrengeteg és a mostani lépés csak ismét azt mutatja, hogy a társadalmat, ha kell, a legszánalmasabb propagandával akarja meggyőzni az úgynevezett jobboldal ugyanúgy, és hogy itt is csak addig lesz fontos a választó, amíg a szavazatáért meg kell küzdeni, ha lejárató kampányokkal, hát azokkal.

A kormányoldal utóbb azzal is próbálta magyarázni az előzetes feliratkozás intézményét, hogy így majd legalább nem árasztják el pártanyagok választás előtt azokat, akik ilyenekre amúgy sem kíváncsiak - ők mégis napi levelezésbe kezdtek a lakossággal, most pedig még Bajnai-ellenes színes magazinokkal is tovább fárasztják az ilyesmire soha nem vevő jó népet.

Talán ideje lenne végre tényleg felnőtt állampolgárokként tekintenünk egymásra.

"Tudja én a '80-as években nem a diktatúra ellen harcoltam. Hanem azok ellen harcoltam, akik csinálták a diktatúrát. Ezek az önök [Harangozó Tamás és az MSZP] párttársai voltak. A diktatúra nem az égből ereszkedett alá, hanem emberek csinálták. Azok az emberek, akikkel ma ön is egy pártban ül."
/Orbán Viktor a Parlamentben, november 5./

Nagyszerű mondatok ezek a fentiek, csak úgy kínálják a lehetőséget a támadásra: mégis, kinek a pártjában ülnek ma az egykori kommunista pártkatonák? Kinek a szekértáborát erősítik olyan veteránok, mint Pozsgay Imre vagy Szűrös Mátyás, kik tették meg oktatási államtitkárnak az előző rendszerben is ügyesen helyezkedő Hoffmann Rózsát? Hát Schmitt Pál, őt meg talán csak a szél fújta be anno az Astoriába?

Megannyi kínos kérdés, de felejtsük is el gyorsan ezeket. Van ugyanis náluk egy sokkal izgalmasabb támadási felület, mellyel ismételten a legérzékenyebb pontján támadhatjuk Orbán Viktort: nézzük csak meg közelebbről az idézet első két mondatát! Bizony-bizony. Hát ezt úgy is lehet érteni, hogy ő igazából szerette a kommunizmust, csak közben le is akarta győzni az azt irányító MSZMP-s politikusokat! Micsoda őszinte vallomás! Csak épp, hogy hozzá nem tette: "Ja, igen, és diktátor vagyok".

Mert valahol mélyen olyanok vagyunk mi is, mint a miniszterelnökünk. Leragadtunk évtizedes toposzokban, fárasztó küzdelmekben és rég értelmét vesztett vádaskodásokban: miként Orbántól sem túl okos dolog számon kérni a kommunizmust a '79-ben született Harangozó Tamáson, meg egyáltalán, 2012-ben bárkin is (főleg a saját táborának összetételét elnézve), úgy nekünk is túl kéne már lépnünk az olyan paranoid tévképzeteken, hogy ha Orbán Viktor kerül hatalomra, akkor megszűnik a demokrácia, vége a jogállamiságnak és hipp-hopp, máris egy diktatúrában találjuk magunkat. Hagynunk kéne már ezt a hülyeséget, már csak azért is, mert rendkívüli módon tudja degradálni a diktatúrákról alkotott képünket, ezáltal pedig megint csak a valósággal menetelünk szembe, az elnyomottak emlékének és mindennapjainak meggyalázásáról nem is beszélve.

Az észak-koreai diktátorhoz, a fehérorosz elnökhöz és Rákosi Mátyáshoz hasonlítjuk Orbán Viktort? Hát normálisak vagyunk mi?! Tudjuk, mi zajlik a mai napig Phenjanban, tudjuk, mikért végeznek ki ott embereket? Felfogjuk egyáltalán, mi zajlott az ötvenes években, és ahhoz képest hol állunk ma?

Ez a parttalan diktátorozás semmi másra nem jó, minthogy megerősítse a miniszterelnököt hitében: ha ilyen az ellenoldal, ha ezeket vágják a fejéhez, akkor minden bizonnyal neki van igaza - nem csak ebben, de más kérdések terén is. De roppant kellemetlen gátja ez a józan kritikának is: nem túl vidám dolog ugyanis mindegyre hozzátenni ellenvetéseinkhez, hogy "de ettől még demokrácia van" - pedig muszáj, ha tényleg az a célunk, hogy komolyan lehessen venni bennünket, és ne csak az átlagos köpködők népes táborába soroljanak be minket.

Mert ha a konstruktív kritika helyett csak az fontos, hogy minél hatásosabban diktátorozhassunk és kommunistázhassunk, akkor itt tényleg szükségtelen bármiféle változás is - jó lesz ez nekünk, eljátszadozhatunk még húsz-harminc évig egymással, kimehetünk tüntetni egy olyan táblával, melyen Rákosit és Orbánt montíroztuk össze, meg olvashatjuk még 2028-ban is Váncsa István tollából az aktuális ÉS-vezércikket, mely szöveg azon túl, hogy kéjesen dagonyázik majd a bélsárból levezethető metaforákon, jól ki is deríti majd, hogy Orbán Viktornak még mindig diktatórikus hajlamai vannak.

Orbán meg előadhatja majd a 2000-ben született MSZP-s politikusnak is, hogy az ő párttársaitól mentette meg negyven éve Magyarországot, ezért hát teljesen jogosan dönt egymaga újabb egyetemi szakok megszüntetéséről és a tandíj ismételt radikális emeléséről - hogy aztán leharcolt egykori besúgok tapsoljanak neki, igen, miniszterelnök úr, jól beszélt azokról a legyőzött bolsevik urakról, cinkos kacsintás, ezzel még mindig lehet etetni a jó népet.

Ha egyszer mégis túllépnénk a diktátorokon és a kommunistákon, talán eljuthatnánk annak megértéséig is, hogy mit jelent a 21. századi Európában élni, és hogy melyek azok a valós problémák, melyekkel a jelenben foglalkozni illenék. Addig is irány a békemenet vagy a Milla-tüntetés, Brüsszel = Moszkva és Vesszen a Viktátor!, más egyéb, roppant előremutató lózungok mellett természetesen.

N. Kósa Judit szerint Bajnai Gordon "ki merte mondani, hogy a taktikázás ideje lejárt", az Együtt 2014 mozgalom meghirdetésével végre eljött az összefogás ideje, aminek közvetlen következménye lehet az Orbán-kormány 2014-es leváltása. Mint írja, "a hideg számítgatás ideje lejárt, ez nem matekpélda, és nem pszichológiai feladvány, miszerint a szavazófülke magányában az elkóborolt bárány is majd ránk szavaz" - mindezzel pedig az új közép kikiáltásának szükségességét próbálta magyarázni a Népszabadság publicistája.

Ahogy október 23-án, az 1956-os forradalom ünnepén aktuálpolitizáló beszédet tartó Bajnai mondta, ők nem csak a liberálisokat és a baloldaliakat akarják megszakadni, hanem a Fidesz-KDNP kormányzásában csalódott jobboldali szavazókat is, illetve mindenkit, aki nem a szélsőségek mentén képzeli el Magyarország vezetésének jó útra terelését.
Világos beszéd. Bajnai Gordon gyűjtőpártot kíván létrehozni, abba minden létező eszmét bepasszírozni, a szavazatmaximalizálás jegyében mindenkinek a csatlakozását szükségesnek tartva ennek eléréséért.

Ám a helyzet mégsem ilyen egyszerű. Az a Bajnai Gordon ugyanis, akiről szokás úton-útfélen elmondani, hogy nem ragaszkodik mániákusan a hatalomhoz - nos, ez a Bajnai Gordon csak akkor volt hajlandó visszatérni a közéletbe, amikor a legnagyobb esélyét látta a kormányba való bekerülésnek, a miniszterelnöki poszt megszerzésének.
Hogy a 2010-es kiszállása azt jelezte volna, hogy ez a szerény ember hajlandó lemondani az irányításról, csendben meghúzódva a pénzemberek szürke világában? Könyörgöm, hiszen a Fidesz-KDNP győzelmét még gondterheltebb pislogással sem tudta volna megakadályozni - háttérbe vonulása éppen azt jelezte, hogy nem kíván ellenzékbe kerülni, nem akarja idejét felesleges közéleti pepecselésre pazarolni - ha egyszer tovább építgetheti vagyonát az Egyesült Államokban, még gazdagabban visszatérve a majdani megváltó egyesület vezéreként.

Akik ma úgy érzik, Bajnai, karöltve néhány demagóg szervezettel majd megszólíthatják a pártnélküliek tömegeit, azok még mindig az elmúlt húsz év csapdájában vergődnek: azt képzelik, az állampolgároknak valamiféle tömegpárt kell, ami magába foglal minden irányzatot, így semmiféle identitást nem mutat: mindenki találhat benne egy kicsi kis részt, ami tetszik neki, de összességében senki nem vallhatja magáénak azt, amit az új egyesület/párt képvisel. Akik ezt támogatják, azok valóban egy anti-Orbán felemelkedéséhez kívánnak asszisztálni, egy a Fideszhez hasonló felépítésű, de liberális kiindulópontú pártszövetség létrejöttét szeretnék elősegíteni. Egy olyan szervezetét, melynek megalkotása során maga a jelenlegi miniszterelnök is elvesztett mindent, ami korábban az övé volt: a hitelességét, az egyenességét, a személyiségét: azt a tudatot, hogy képvisel valami meghatározott eszmét, melynek kormányzása iránt a végsőkig eltökéltséget hajlandó mutatni. Összehozott hát egy olyan néppártot, melyet máig mérgez a se ilyen - se olyan mentalitás, az elvtelen politikai méricskélés, az a fajta machiavellista érdekelvűség, melyet mostanság Lánczi András és G. Fodor Gábor nyíltan a felocsúdni képtelen tömeg arcába köpköd.

A megoldás nem itt van. A kilábalást nem egy olyan üzletember fogja elindítani, aki teljesen üresnek mondható -  aki nem csak visszatérésével taktikázik, de minden egyes korábbi lépésével szintúgy: azt is mondhatnánk, hogy az oligarchisztikus vonásokat mutató ex-kormányfő képviseli mindazt, amit Machiavelli hirdetett, és amit Láncziék szerint Orbán is olyan jól elsajátított az évek során.
Bajnai Gordon teljesen üres: mindenki azt lát bele, amit akar. Ki az européer diplomatát, ki a szenvedélyes hazafit, megint más pedig a megfontolt kapitalista gazdaságpolitikust - Bajnai pedig nem kertel, fel is szólít mindenkit, hogy nyugodtan gondoljanak róla, ami csak jól esik.
Bizony, mint Orbán Viktor: egyik nap feltölt Facebook-ra egy vidám, legényes danolászást Nemcsák Károllyal, másnap meg már Kertész Imrével készült közös képeit osztja meg a rajongóival. Egyszer turul-szobrot avat, máskor Cézanne-kiállítás előtt mond ünnepélyes beszédet. Itthon kuruckodik, Angela Merkel előtt elismeri az uniós föderáció szükségességét. 
Orbán Viktor személyisége mára teljesen feloldódott a hatalomért való harc során - ennek felismerése pedig korábbi híveinek legkeservesebb csalódását jelentené. Orbán Viktor ugyanis korábban képviselt valamit. Hitt valamiben. Volt koncepciója, volt identitása, elkötelezett volt valami mellett. Ma már nem az. A korábbi Orbán Viktort elveszítettük. Ennek belátása pedig alapjaiban rengetné meg ma azt a jobboldalt, amely egy évtized leforgásával végérvényesen elkötelezte magát a jelenlegi miniszterelnök mellett - és amely oldal számára a riasztó eszmélés ideje egyre közeleg. Akinél ez az azeri botránynál és a keleti nyitás meghirdetésénél nem jött el, annak holnap annál fájóbban fog bekövetkezni - hogy minek a hatására, abba talán jobb bele sem gondolni.

Bajnai Gordonnal ebből a szempontból nincs probléma: ő sosem képviselt semmit, eddig is magán viselte a szürke nemhogy ötven, de ötszázötven árnyalatát - ő abszolút képes egységet hirdetni, közepet képviselni, gyűjtőpártot gründolni.

Csakhogy talán ideje lenne legalább a tudatosabb választópolgároknak elgondolkodniuk azon, hogy ez az út meddig bizonyul még járhatónak. Be kellene látni, hogy vannak a választási győzelemnél sokkal fontosabb ideák is: a hitelesség fenntartása, a valami mellett való elköteleződés, a célok büszkén való vállalása és hirdetése. Ha ez meglenne, a választók előbb-utóbb úgy is jönnének - már ha a valóban tudatos választást lehetővé tennék számukra: ha megadnák számukra a választás lehetőségét.

Ma nemcsak a magyar Parlamentben, de az országban magában sem létezik hiteles baloldali, liberális, konzervatív-liberális és konzervatív párt. A cél ezek megalapítása és az ügyük mellett való elköteleződés lenne. 
Ökopolitikai párt, ha kisebb-nagyobb zökkenőkkel is, de egyelőre létezik - ahogy nemzeti radikális oldal is. 2010 ünnep lehetett azok számára, akik a tudatosságot mindennél előrébb tartják: bekerült az országgyűlésbe két olyan párt, melyek elkötelezték magukat valami mellett, és a saját hitük mentén kívánták elérni az embereket, meggyőzni őket igazukról. 
Sajnos az ezzel járó végtelen lehetőségeket az LMP nem tudta kihasználni - a Jobbik pedig hiába maradt hiteles, ha egyúttal be is zárták magukat saját ideológiájuk fogságába: a társadalom egyelőre nem radikalizálható tovább, hála a körülmények szerencsés együttállásának. Ez nem túl szerencsés helyzet annak a Jobbiknak, melynek csak egy a 2006-osra jellemző, nem túl vidám eseménysor hozhatná meg a győzelmet - ami viszont az országnak egyáltalán nem érdeke.

A fenntartható fejlődés mellett való elköteleződés, az ökoszociális gondolatok felemelése, a környezet megóvásának fontos feladata annál inkább. Csak hogy az LMP ezt mintha elfelejtette volna: egyre inkább hagyja magát a Bajnai-Gyurcsány-Kuncze tandem halálos ölelésébe sodródni, végleg felőrölve ezáltal is az egyetlen, még valamennyire hiteles, nem radikális pártot. Létrejönne ezáltal vagy egy liberális alaphangú gyűjtőpárt - erre törekszik Bajnai, maga mellett tudva Oszkó Pétert, Szigetvári Viktort, Balázs Pétert és a többieket -, vagy ha 2014-ig nem nő nagyobbra az Együtt 2014 az MSZP-nél, akkor bizony egy szocialista jellegű tömörülés. 
Az MSZP így is, úgy is benn lesz az egységfrontban - jelenleg azért megy a küzdelem, hogy ki határozza meg a gyűjtőpárt jellegét, ki diktálhasson a választások idején, ki dönthessen az irány milyenségéről.

Ez mindazonáltal ugyanaz a pólus lesz majd, ami 2010 előtt is volt: baloldali-liberális, annak legrosszabb paneleit magán hordozva: a kérdés jelenleg az, melyek legyenek a fő törekvések, a fő sajátosságok, az irányadó hangsúlyok és a legjellegzetesebb elfogultságok. Ha az MSZP-é lesz a vezetés, akkor a nyugdíjak, a szociális demagógia és a szakszervezetek körül fog forogni minden; ha a liberálisoké, akkor a fő súlypontokat az antifasizmus, a globalizáció és a modernizáció fogja jelenteni. Jobbnál jobb lehetőségek, teszem hozzá.

Az LMP-hez egyik eshetőség sem áll igazán közel - de náluk is vannak egypáran sajnos, akiknél nem ez a legfontosabb, hanem a mindenáron való pánikolás, a kormányváltást üvöltve hirdető Radnóti Sándornak és a 168 Órának való megfelelés: az önfeladás és az Orbán-ellenes hisztéria betetőzése.

A kétosztatúság újbóli megteremtése zajlik most, azaz a háromosztatúságé: hiszen mára a Jobbik valóban harmadik erőként funkcionál, és egyre közelebb kerül annak eléréséhez, hogy a másik kettő pólus lejáratódásával ő vehesse át egymaga a hatalmat. 
Aki tehát a baloldal egységbe terelését szorgalmazza, megspékelve ráadásul a csalódott jobboldaliakkal, az ahhoz járul hozzá, hogy a bennük való csalatkozás esete után a Jobbik kerülhessen hatalomra. Hiába nem gondolja ezt így Lakner Zoltán, Babarczy Eszter, Radnóti Sándor, Ungváry Rudolf és akárki más - ezt készítik elő, vezesse őket bármilyen jó szándék is.

Ahhoz, hogy a rendkívül elfajzott politikai közbeszéd megváltozzon, először is valódi identitással rendelkező pártoknak kellene létrejönniük: olyanoknak, melyeket nem a frusztráltság, hanem a tiszta elköteleződés vezérel, és melyek nem szégyellenek majd bárkivel is megegyező ügyet képviselni, ha úgy adódik. Az ügyek, és nem a szekértáborok mentén való politizálás kora jöhetne végre el. Ehhez szükség lenne egy valóban liberális pártra, mondjuk Fodor Gábor vezetésével; egy ténylegesen szocialista oldalra, Szanyi Tibor irányításával; a Schiffer András (és nem Jávor Benedek) mögött felsorakozó zöldekre; Vona Gáborra és a Jobbikra; konzervatív-liberálisokra, élükön egy Sólyom Lászlóhoz hasonló kaliberrel és egy igazi jobboldali-konzervatív pártra (mondanám, hogy Orbán Viktorral, de félek, ő ennyivel már nem tudna megelégedni). 

Arra van szükség, hogy minden ember megtalálhassa végre számítását. Hogy ne megremegő kézzel kelljen behúzni azt a nyomorult ikszet, hanem büszkén, szabadon és felvállalva identitásunk minden egyes szegmensét. Ezt nem fogja elősegíteni egy baloldali tömegpárt - jóval inkább további huszonöt évre jegeli a megvalósulásának lehetőségét. A jobboldaliaknak meg eszük ágában sem lesz sem liberális, sem szocialista felütésű néppártra szavazni - akkor már inkább a saját eszmei kereteiket mutató, de azt a maga teljességében nem képviselő Fidesz-KDNP-t választják.

Ebben a két és fél évtizedben tehát igaza volt Bajnainak. Minden másban téved.

Lánczi András-interjút mindig szórakoztató olvasni, már csak azért is, mert ilyenkor az éles kérdések kereszttüzében nincs nagyon lehetősége ragaszkodni a precíz megfogalmazásmód minden egyes követelményéhez, és jobbára olyan szintű közhelyeket kénytelen pufogtatni, melyek láttán a legtöbb bölcsész végzettségű egyénnek az a kérdés motoszkál a fejében: vajon milyen jogon is nevezi magát ez az ember filozófusnak?

Ami egyébként általában véve sem túl szerencsés dolog: még ha adott személy történetesen a filozófiatörténet oktatásával foglalkozik is, akkor sem lesz nevezhető rögvest 'bölcselőnek', de talán a 'bölcsesség szeretetét gyakorló egyénnek' sem. Jobb esetben ezzel a megnevezéssel az utókor fogja illetni, éspedig akkor, ha Lánczi valóban letett életében olyasvalamit az asztalra, mely maradandónak bizonyul majd az évtizedek távlatából is.
Ennek meglétét avagy hiányát nyilván nem az én tisztem eldönteni, a magam részéről csak annyit tudok a kérdéshez hozzátenni, hogy a XX. század politikai filozófiájáról írott tankönyvét mindig örömmel forgatom, illetve a Heti Válaszban havonta megjelenő kis írásai is kellemes olvasmánynak bizonyulnak.

A legújabb HV-lapszámbéli interjúja azonban ismét bicskanyitogatónak mondható: Lánczi szinte minden egyes válaszában maga cáfolja meg saját filozófusi identitását - mindezt szervilis hozzáállásának folyamatos leleplezésével, arrogáns beszédmódjával, pontatlan megfogalmazásaival teszi, nem túl dicsőbb bizonyítvány kiállítva magáról az aktuálpolitikai kérdések megítélésének terén, mint mondjuk Heller Ágnes avagy Radnóti Sándor.

Hiszen még mindig nem egyértelmű sokak számára: attól, hogy valaki ért a politika, illetve a filozófia elméleti kérdéseihez, még nem válik politikai elemzővé, és csak azért, mert folyamatosan géfodori magasságokba szárnyalva tesz olyan mélyenszántó kijelentéseket, hogy "a hatalom, az márpedig hatalom", még nem fogja tudni lemosni magáról az íróasztal mellőli okoskodás kínzó vádját.

A mostani beszélgetés egyik legzseniálisabb része kétségtelenül a címben is említett: itt Lánczi Stumpf András azon felvetésére, hogy az Örülünk, Vincent? blogon a mostani állításai nyomán is le lesz "kurzusértelmiségizve", alábbi választ adja: "Ki az a Vincent? A névtelenek senkik maradnak akkor is, ha himalájányi véleményük van. Jöjjön ide, vállalja az arcát, a valódi nevét, megbeszélek vele bármit!"

Nos, helyben vagyunk, ilyen választ ad egy vérbeli filozófus, amikor szembesítik őt egyes bloggerek vélekedésével: személyeskedik (miközben pár sorral feljebb azt állítja magáról, hogy megveti a személyeskedést), a felvetett kérdés helyett az azt megfogalmazóra reflektál, valamint azon magasröptű elképzelésének ad hangot, hogy ha egy adott szöveget a szerzője álnév alatt jelentet meg, akkor az a szöveg tulajdonképpen nem is számít semmit.

Érdekes megfontolás ez akkor, amikor nyomtatott lapok újságírói is gyakran szerzői név alatt hozzák le írásaikat, amikor különböző szépirodalmi alkotások jelennek meg az alkotó valódi nevének feltüntetése nélkül (emlékezzünk csak az Esterházy Péter - Csokonai Lili kettősre; de például Spiegelmann Lauráról a mai napig nem tudjuk, kicsoda), és akkor, amikor egy "névtelen senki" odáig képes eljutni, hogy megbuktatja az államfőt annak plágiumbotrányának kirobbantásával.

És mi a helyzet mondjuk a Mandiner Kínai Kálmánjával, aki civilben egyetemi tanár, de a baloldalról, aktuálpolitikai kérdésekről szeret egy, a polgári életétől elvont identitás alatt értekezni? Neki sem számít sokat a véleménye, lévén egy "névtelen senki"? És épp ezért nem is kell túlzottan nagy figyelmet fordítanunk rá, amikor az egyetemi oktatás kérdéseiről írogat KKTT név alatt?

Jól behatárolható értelmiségi betegséggel állunk szemben: bizonyos szerzők azt gondolják, hogy ha ők a nagy nyilvánosság előtt a saját nevükön fogalmazhatják meg téziseiket (mondjuk mert egzisztenciális lehetőségeik ezt lehetővé teszik számukra), akkor ez épp úgy elvárható másoktól, gondoljanak ők bármit is a szerzői név kontra társadalmi identitás kérdéskörben.

Érdekes épp egy "filozófustól" hallani, hogy a "névtelen bloggerek" véleménye azért nem számít, mert nem társul hozzá egy vezeték- és egy keresztnév: mitől lesz más bizonyos személyek véleménye attól, hogy a cikk fölött nem a "bátorkisfiú" megjelölés szerepel, hanem mondjuk a "Kovács János" név? Miért kéne bárkinek is névvel, címmel, telefonszámmal vállalnia egy, a szabadidejében írott bejegyzést abban az országban, ahol a közszereplők egy része előszeretettel rágja át magát a róla szóló jegyzet minden egyes szaván, és indít polgári pert egy-egy kétértelmű kifejezés olvastán? Miért fog más megítélés alá esni a Vincent egy szerzőjének véleménye, ha egy polgári név alatt jelenik meg? Mert akkor már lenyomozható lesz a személy, adott esetben perelhető? Épp erre van szüksége a véleménynyilvánítást fontosnak tartó, ám arra saját idejét ingyen és bérmentve rászánó átlagpolgárnak.

Tehát, a filozófus az az ember, aki a társadalom egy bizonyos szegmensét szimplán semmibe veheti, de aki az általa preferált miniszterelnökről efféle kijelentéseket bír tenni: "látszik, hogy nem egy ciklusban gondolkodik, hanem a magyarság történeti sorsán", továbbá, hogy szívesen lesz "kurzusértelmiségi" akkor, ha a kormány az igazság oldalán áll.

De vajon jelenthet-e ki egy filozófus olyat egy kormányzó erőről, hogy az igazság oldalán áll? Honnan tudja? Miből vonta le ezt a következtetést?

Nos, erre nem kapunk konkrét választ az interjúban, mulatságos mellébeszélésre annál inkább: Lánczi kijelenti például, hogy azért nem került az első Orbán-kormány alatt sor a kommunista bűnösök elszámoltatására, mert "ez a kompromisszum volt a rendszerváltás ára", a viszontkérdésre pedig, hogy akkor most miért, az a megmondás érkezik, hogy mert "az 1990-ben kötött kompromisszum lebomlóban van".
Adós marad Lánczi ezen "kompromisszum" pontos meghatározásával: mi volt a lényege, mi miatt működött húsz évig, minek okán mondhatjuk el most, hogy ez lebomlóban van, azon túl, hogy a Fidesz a protestszavazatoknak köszönhetően kétharmadot szerzett?

Lánczinak, ahogy G. Fodornak is, az egyik legnagyobb tévedése az, hogy az emberek 2010-ben valamiféle történeti változás előszelét megérezve adták le szavazatukat a Fideszre, nem pedig azért, mert más reális alternatíva nem állt előttük. Mert az MSZP siralmas teljesítménye után gyakorlatilag úgy gondolták, hogy ennél rosszabb úgysem lehet.

Lánczi valószínűleg azért tartja magát filozófusnak, mert képes saját személyét ekként definiálni: "macchiavellista, hegeliánus, nietzscheánus, hobbesiánus", míg az ellenoldalt, akiket előbb soroltaktól "a hideg ráz", a kantiánus-rawlsiánus csoportba tudja helyezni. Érdemes elgondolkodni azon, vajon ma Magyarországon hányan tartják magukat rawlsiánusként számon, illetve mennyi azok száma, akik egyáltalán tudják, miről van szó.
Mert ezt így nagyon könnyű, ezt aztán biztos nem fogja érteni az olvasóközönség jó része, de annak a látszata megmarad, hogy Lánczi valóban filozófus, méghozzá olyan, aki kiválóan képes politikai gondolkodók neveivel definiálni a magyar politikai színtér mindkét szegmensét.

De tényleg, kiről mondható el, hogy rawlsiánus lenne? Pogonyi Szabolcsról, Ludassy Máriáról? Talán, bár emlékeim szerint ők sosem jelentettek ki ilyeneket magukról, valamint azon gondolataiknak sem adtak hangot sosem, hogy a hideg rázná ki őket a hegeliánusoktól és a hobbesiánusoktól.
És mi van azokkal, akiket mondjuk lenyűgöz Kant kategorikus imperativusza; előszeretettel olvassák Rawls igazságosságelméletét, a tudatlanság fátyla mögül előbukkanó szabadságjogokra vonatkozó elképzeléseket; de akik Hobbes társadalmi szerződésében is bizonyosfokú igazságot vélnek felfedezni, illetve Hegel politikafilozófiájának egyes részeit is értékelni tudják?

Ők, valószínűleg, szintén ugyanolyan senkik lesznek, mint a bloggerek, hiszen, ahogy a címlapon kiemelt Lánczi-idézet is szól, "nincs középút". Szegény Arisztotelész, ha erről őt is értesítették volna! Bár Lánczi nyilván úgy gondolja, a mai Magyarország helyzetét felmérve Arisztotelész is meg lenne győződve a struktúrák felbomlásának időszerűségéről; sőt, ha őt kérdeznék, az iskolaköpenyre ő is Angliát, míg a előzetes regisztrációra az Egyesült Államokat hozná fel pozitív példaként (Mér', talán ott sincs demokrácia? Na ugye! - Ezt a fajta reakciót imitálta TGM valahogy úgy, hogy "egyrészt máshol is így van, másrészt itt sincs így"). Ahogy az egyszerű kommentelő is teszi ezredik hozzászólásában. A névtelen senki, akinél Lánczi sem mond sokkal többet.

De nem elég, hogy filozófusként ilyen sablonos válaszokra ragadtatja magát: amikor szembesítik azzal, hogy Angliában a hagyományból következik a köpeny viselése (ráadásul iskolánként változik, és a legtöbb helyen nem is veszik olyan szigorúan), akkor elkezd arról elmélkedni, hogy mert itt bezzeg a hagyományt lerombolta a kádárizmus, nekünk meg most kell mindent építőkockáról építőkockára újraemelnünk. Igaz, csak azt felejti itt ki, hogy az iskolaköpenyt épp erre a porig rombolt kultúrára húzta fel, bizony, a kádárizmus. Ez már nem hangzik olyan újvilágosan, nem igaz?

Maradok tisztelettel:

Lakner Dávid, a Teadélután blog jobbára névtelen senkije

Orbán Viktor a Tusnádfürdőn megrendezett Bálványosi Szabadegyetemen azt állította, Traian Băsescu, a nemrég felfüggesztett román államfő jó hazafi, és kíváncsian várja, ősszel hazafias, avagy internacionalista kormány alakul-e Bukarestben.

Nem igazán értem, miért éppen a "jó hazafi" jelző az, amely Orbán szerint a legjobban illik egy olyan politikusra, aki egykor a kommunista párt tagja volt; aki azért szorgalmazta az USA-val való stratégiai partnerséget, hogy aztán román katonákat küldjenek ennek jegyében Afganisztánba; aki az uniós megszorítások híveként a románok számára nem a legkedvezőbb reformok végrehajtását szorgalmazta (melynek köszönhetően a népszerűsége jelentősen megcsappant); és aki most, hogy felfüggesztették elnökségéből, rögvest az Európai Unióhoz rohant segítséget kérni.

Nem világos az sem, miért pont az "internacionalista" jelzőt sikerült kitalálni Victor Ponta jelenlegi miniszterelnökre, aki jelenleg éppen hogy hadban áll az Unióval, aki saját elvbarátai segítségével igyekezett megcáfoltatni a brit Nature plágiumvádját, aki a magyar féllel keményen szembemenve tanúsított szupernacionalista hozzáállást Nyirő-ügyben, és aki csak kénytelen-kelletlen fogadta el, hogy a Băsescu eltávolítását szolgáló népszavazáson legyen ötven százalékos alsó küszöb (miközben a 2007-es népszavazáson, mely szintén Băsescu felfüggesztésére irányult, nem volt ilyen).

Azért lesz internacionalista Victor Ponta, mert "baloldali"? Azért jó hazafi Traian Băsescu, mert "jobboldali"?

A jobboldal kettős mércéje épp olyannyira elképesztő tud lenni, mint a baloldalé. Mert - ne legyen kétséges senki számára -, a jobboldal ugyanúgy él ezzel, ahogy a bal, csak ő még ennek kivitelezésekor is azzal van elfoglalva, hogy a balliberálisokat vádolja meg ezzel.
A magyar jobboldal csupán azért áll ki Băsescu mellett, mert jobboldalinak mondják. Az a Magyar Nemzet, ahol eddig egyetlen elítélő publicisztika sem született Csatáryról, és vele kapcsolatban jobb esetben is csak Zuroffot szidják, illetve nácivadászoznak, és ahol másfél hete szakmányban születnek a Mátsikról szóló vezércikkek, az a Magyar Nemzet elég érdekes módon ítéli meg Victor Ponta jogsértéseit, melyek ugyan nem vethetőek össze Orbán Viktor hasonló tetteivel, de azért rokonságot nagyban mutatnak. Ennek ellenére, ha Orbán unortodox jogértelmezéséről van szó, akkor a Magyar Nemzet siet hozzátenni, hogy erre az örökség miatt van szükség, és a még rosszabb baloldal csak fogja be a száját - most viszont, hogy Ponta tenyerel bele a jogállamiságba, rögvest védelmükbe veszik a megszorító Băsescu-t, és úgy tesznek, mintha valóban ő lenne a tétje annak, hogy megmarad-e a demokrácia Romániában.

Băsescu ugyanúgy érvel, ahogy tették egykor az SZDSZ-esek, ahogy teszi ma is az MSZP: ha ő(k) nincs(enek), vége a demokráciának, és ez esetben az EU segítsége is abszolút jól jön, csak hogy helyre legyen téve az a fránya jogállamiság.

És bár Băsescu jelen álláspontjában van némi igazság (ő néhány tizedszázalék előnnyel meg lett választva 2009-ben, míg Ponta és az USL egyelőre semmiféle demokratikus legitimációval nem rendelkezik), csakhogy a népszavazáson elsöprő fölénnyel szavaztak Băsescu leváltására, ami épp azért nem következett be, mert az eddigi román törvényeket (népszavazáson nincs érvényességi küszöb) az EU közbenjárására megváltoztatták - tehát, ha egy kicsit kevésbé vagyunk jóindulatúak az államfővel, akkor hozzátehetjük: már ő sem rendelkezik demokratikus legitimációval (annyiban biztos nem, amennyire Gyurcsány sem rendelkezett 2006 őszétől). És az őszi választások kapcsán sem lehet túlzottan bizakodó a román jobboldal: ha hihetünk a felméréseknek, Pontáék fognak győztesként kikerülni.

Más kérdés, hogy a magyar kisebbség számára ez nem fog túl jól jönni. A Marosvásárhelyi Orvosi Egyetem magyar karának esete, és a Nyirő-ügy már bizonyította, hogy Ponta rendkívül agresszív nacionalista retorikával képes nekimenni a magyaroknak, melyet csak tetéz, hogy Băsescu felfüggesztésének sikertelenségét is az erdélyi magyarokra fogta, mondván, ők mentek el a legkisebb arányban szavazni. Tudvalevő márpedig, hogy Băsescu épp ezzel kampányolt, melyben aztán Tusványoson besegített Orbán Viktor: ne menjenek el szavazni, támogassák a jó hazafi államfőt. Az RMDSZ pedig hiába buzdított lelkiismeret szerinti szavazásra, a sértett Ponta újabb rossz pontként könyvelte el ezt a magyarok számára: rossz hír ez az ottani magyar kisebbség számára, melynek valóban az érdekét kívánta képviselni az RMDSZ felhívásával.

Nagyon valószínű ugyanis, hogy magyar kisebbség így vagy úgy, baloldali kormány fog felállni ősszel: ezt kellett mérlegelnie az RMDSZ-nek, és úgy döntött, megpróbál kicsit az USL kegyeibe férkőzni, hátha aztán az ottani magyarok jönnek majd jól ki ebből. Mert hiába lett érvénytelen a népszavazás, néhány hónap múlva akkor is valószínűleg baloldali győzelmet hoznak majd a választások, akkor pedig nem lesz túl jó helyzetben a kisebbség, és az RMDSZ-nek is kisebb esélye lesz arra, hogy szövetséget kössön az USL-lel. A PDL-lel meg akkor már minek? Persze, az elvhűség szép dolog, csakhogy az ottani magyar kisebbség érdekképviselete éppen hogy fontosabb lenne annál, minthogy az egész erdélyi magyarságot ellenzékbe kormányozzák.

Két rossz közül kell tehát most választania a románoknak (és az ottani magyaroknak), és valószínűleg a megszorítások elkerülése érdekében Pontáék mellett fognak voksolni. Mert hiába a plagizált szakdolgozat, hiába a csökkentett jogkörű alkotmánybíróság, ha az egyszeri román állampolgárok úgy ítélik meg, hogy ellenkező esetben marad a szilárd jogállam, illetve a növekvő munkanélküliség és a csökkenő bérek.

Persze, arra sem vennék mérget, hogy Ponta nagyon más irányt tudna szabni a román kormányzásnak. Ugyanolyan demagóg és populista politikus, mint Băsescu, csak éppen jóval több nacionalista felhanggal - szemben az Unió-barát államfővel.
Nehéz megmondani, mi lenne most a kisebbik rossz választás Románia számára.

"Aki az országot érintő legfontosabb döntésben részt kíván venni, az igazán megteheti, hogy előzetesen jelzi ezt a szándékot" - indokolta Orbán Viktor miniszterelnök, miért van szükség a választás előtti előzetes regisztráció intézményére. Vagyis hát indokolta volna, de inkább tartotta magát a Fidelitas-szal való egyeztetésén elmondottakhoz (kormányzati kommunikáció sikertelensége), és ezúttal sem törte magát, hogy legalább ő elmagyarázza épkézláb módon, miért dönt éppen úgy a Fidesz-KDNP, ahogy.

Ez nem igazán Orbán időszaka - először jön a hír, hogy sorra egyeztet minden Fidesz-szövetségessel, majd a megbeszélésekről egyre szivárognak ki valóban vállalhatatlan szavai, a jobboldal számára is kínos mondatai. Először az A38-on Szabó Máté ombudsman ellenforradalmárnak nevezése (pusztán azért, mert nem értett egyet a keretszámokkal), most meg a Vállalkozók és Munkáltatók Országos Szövetsége előtt, hogy a magyar nép fél-ázsiai származék, és igényli az erős vezetést, hiszen az úgy nem megy, hogy mindenki mondja a maga okosságát, és nem jutunk sehova. 
Jellemző ezekre a kijelentésekre, hogy ha ésszerűen végig lettek volna gondolva, és jól megválogatott szavakkal ecsetelte volna őket a miniszterelnök, akkor még talán el is gondolkodtak volna sokan a hallottak igazságán, helyesnek ítélve Orbán mondandóját. De ehelyett jöttek a durva túlzások és a képtelen hasonlatok, melyekre józan fejjel nem igazán lehetett mást mondani, mint hogy ez botrányos.

És most itt a "választójogi reform", mely szerint az egyfordulós menet előtt szükség lenne egy előzetes regisztrációra is, melyet ráadásul a választás előtt két hónappal meg kell már tenni - különben nincs szavazat, sajnálják; aki lemarad, kimarad. Különösen pikáns az egész a VOSZ-szal való megbeszélés (valójában előadás) után, melyen Orbán ígéretet tett a bürokrácia csökkentésére: ebből maradt most az, hogy aki nem fárasztja magát az előregisztrációval, az egyszerűen nem voksolhat senkire a választás során.

Na de mi is a célja ezzel a Fidesznek? Rendesen kilóg a lóláb, szinte csak dühödten oda nem vágják (igaztalanul), hogy a szocialisták mocskos módszerei miatt szükséges, hiszen azok a gazok sörért-virsliért megveszik az egyszerű népet ("vadbarmokat" - mondta állítólag egy kormánypárti képviselő), Tibi meg szervezett átjelentkezésre biztat - na nem, ezt azért nem lehet tovább. Mégsem tűrhet el az a szerencsétlen polgári párt azt, ami 2002 után történt - azt a sokkot, hogy a szabad választások után nem az jött ki eredményként, amit a jobboldaliak szerettek volna.

Félreértés ne essék, lefizetés, megvesztegetés bőven akad a választások előtt. Csinálják az MSZP-sek, csinálják a Fideszesek is, ahogy valószínűleg a többiek éppígy - erre fogni aztán, hogy valaki nem jut kormányra, hogy "nem a megfelelő döntés születik", nos, ez igazán nevetséges. Azon túl megszégyenítése a jobboldali szavazóknak is, akik tisztességes módszerekkel szeretnék leadni voksukat, és többnyire nem gondolják úgy, hogy ha máshogy nem, hát egyesek kiszűrésével kell érvényesíteni a demokráciát.

Az előregisztráció körülbelül azon a színvonalon mozog, mint a Jobbik azon felvetése, kössék iskolázottsághoz a választójogot. Vicces egyébként ezt pont tőlük hallani, akiknek szavazótábora nagy részét teszik ki a diploma (és gyakran érettségi) nélküli, vallástalan, munkanélküli húszas-harmincas férfiak - de hát nem véletlenül akarják ők is csupán általános iskolához kötni, azon egyszerű elgondolásuk alapján, hogy így majd "nem jönnek be az írástudatlan cigányok, de bejönnek az általánost elvégzett, amúgy kőegyszerű Jobbik-hívők".

Igazából talán nem is okoz majd ez sem több fáradságot, mint az eddigi, kétfordulós rendszer. Előregisztrálni, aztán szavazni, ez sem tarthat majd sokkal tovább, mint kétszer az urnák elé járulni. 
Csak hát ott az a rendkívül keserű szájíz, hogy már megint elvtelenül trükköznek, és próbálnak egyeseket megfosztani alapvető joguktól. Hogy aki nem regisztrál előre, az utána nem is mehet el szavazni. Hogy Magyarországon, ahol amúgy is mindig nagyon alacsony a választási részvétel, még inkább el akarják kedvetleníteni az embereket, ahelyett, hogy az utolsó pillanatig buzdítanának az a felelős döntés meghozatalára.

Hónapokkal a választás előtt elég sokan még nem tisztázták le magukban, akarnak-e szavazni, vagy nem, és ha igen, akkor kire. Nem véletlenül olyan magas minden egyes felmérésben a bizonytalanok tábora. Őket nem lehet úgy döntésre kényszeríteni, hogy azt mondjuk nekik: "vagy elmész, és regisztrálsz, vagy aztán nem is gondolhatod meg magad egy különösen ízléstelen kormányzati döntés okán, és mehetsz el a jelenlegiek ellen szavazni". Vagy épp a nagyon feljövő ellenzéki párt programja tölti el az embert undorral, ezért menne és szavazna a Fideszre.
Vagy mert korábban úgy látta, ezek egyikére sem érdemes, de aztán a választás előtt pár héttel mégis úgy dönt, hogy szükséges neki is beleszólnia a politika alakulásába. Ahogy én is voltam a 2010-es választások előtt.

Az előzetes regisztráció után is meg lehet venni bárki szavazatát. Utána is lehet csalni, hazug ígéretekkel elcsábítani, megvenni egy kiló kenyérért. 

És arról még nem is esett szó, hogy a vita tárgya a Fideszen belül sokkal inkább az, hogy az előzetesen regisztráltak számára kötelezővé tegyék-e a szavazást. Príma. Egyszerre benne van minden rossz ötlet a Fidesztől és az MSZP-től, akikből már annyian kiábrándultak az elmúlt húsz évben, és akik, úgy látszik, nagyon is szeretnék, ha továbbra is kettejükön múlna az egész. Vitatkoznak, acsarkodnak, de azért más már lehetőleg ne nagyon jusson a pályára. Mert így kerek a demokrácia.

Tisztelt Köztársasági Elnök Úr, Tisztelt Miniszterelnök Úr!

Nehéz időket élünk - a nemzetközi, de különösen a magyar helyzet egyre fokozódik. Ebben a kis országban, ahol én egykor felnőttem, bizony egyre inkább kiépülőben van egy felülről vezérelt, a hatalom által támogatott Horthy-kultusz. Szobrokat állítanak a zsidók elszállítását nem csak tétlenül szemlélő, de azzal egyetértő diktátornak, teret neveznének el a zsidók megölésével egyetértő Prohászka Ottokárról, eltemetnék a vállaltan gonosz jobbikos írót, Nyírő Józsefet. Ilyen történések közepette nem csoda, ha az utcán megverik Schweitzer Józsefet, hogy bakancsos neonácik bántalmazzák az Ifjú Demokratákat, hogy gay motorosok verik ki egy bátor demokrata fogát. Ez így nem mehet tovább!

Tudják, én szerettem ezt az országot. Itt éltem öt éves koromig, amíg aztán a családom ki nem települt ide, Németországba. Szerencsére, mert nem vagyok benne biztos, hogy a jelenlegi Magyarországon engem befogadna a társadalom. Majdnem zsidó lettem, ugyanis.

Annyira majdnem, hogy akár zsidónak is lehet engem nevezni. Ha a dédnagyapám, az egykori taljándörögdi rendőrségi segédfogalmazó az első, zsidó barátnőjéhez megy hozzá az én dédnagymamám helyett, akkor ma engem is brutálisan megvernének Budapest utcáin. Akkor engem is a Dunába akarna lőni a Fidesszel koalícióban lévő Jobbik elnöke, Vona Gábor. Akkor az én lakcímemet is közzétenné a Kuruc.info, miután matricát ragasztok a háborús bűnös Csatáry László bejárati ajtajára. Akkor engem is megpróbálnának az uszodában vízbe fojtani, ahogy tették azt Kertész Ákossal is. És akkor a házelnök rólam is azt mondaná, hogy győzelemre ítéltetett az a nép, mely engem legyőz.

Tisztelt Köztársasági Elnök Úr! Könyörgök, fékezze meg az indulatokat! Az nagyon jó, hogy ellátogat Izraelbe, és ott beszédet mond a holokausztról, illetve Raoul Wallenbergről. De ez nem elég. Tegyen még többet! Schweitzer meglátogatása dicséretes. De miért nem látogatta meg Dániel Pétert is az antiszemita támadás után? Miért nem látogatta meg Elie Wiesel-t is, amikor ő azon gyötrődött, hogy mi folyik ott Magyarországon?

Tisztelt Miniszterelnök Úr! Önön van most a világ szeme. Kérem, ne legyen antiszemita! Nem éri meg. Horthy Miklós nem jó példa. Kérem, tegyen meg mindent, hogy a magyarok szintén ne tekintsék annak!
Miniszterelnök Úr! Ön azt állította a Focusban, hogy zéró tolerancia kell vonatkozzon az antiszemita megnyilvánulásokra. De tudom, hogy valójában önnek ezek a megnyilvánulások tetszenek! Tudom, hogy valójában nincs velük baja. Hiszen maga mondta, hogy ne a kezét figyeljük, hanem a lábát. Mert ön futballista. És legszívesebben zsidók lehullott fejeit rúgná a pályán. Csak ön ezt nem mondhatja ki. De ezt gondolja.

Könyörgöm, tegyenek meg mindent. Nem tudom, hogy mit. De akármit! És Kövér Lászlótól határolódjanak el! Alávaló ember. Önök ne legyenek azok! Legyenek önök is demokraták! Máskülönben nem demokratikus módszereket is elképzelhetőnek tartok az önök elmozdítására, és a demokrácia, az antifasizmus helyreállítására.

Az Önök Barátja,

Dr. Zsi-Vágó Borisz

Tényleg érdekes kérdés, miként jutottunk el a népegészségügyi termékadótól a Coca-Cola gyártósor Orbán Viktor miniszterelnök általi felavatásáig - főleg annak tükrében, hogy előbbi keretében már lassan egy éve megy a macska-egér játék a kormányzat és az energiaitalok gyártói között.

Azért is érdekes ez, mert míg az energiaitalok egy része ráadásul magyar termék is (Bomba, Adrenalin, stb.), addig ez a Coca-Coláról nemigen mondható el - mégis, tehetnek a gyártók akármit taurin helyett az italokba, akkor is úgy fogják alakítani a jogszabályokat, hogy ezek a termékek a "csipszadó" hatálya alá essenek - ahogy Ceglédi Zoltán írta, "ha a Hell vagy a Bomba ősmagyar kumiszt, vagy etelközi forrásvizet palackozna, akkor a kormány akkor is megadóztatná, mert kell a pénz és kész".

Mindez rendben is van, de akkor mégis, mi szükség az egészséges életmódra való nevelésről szóló fárasztó lózungokra? Minek kell Font Sándornak elmondania, hogy 'az élelmiszergazdaság szereplőit egészséges termékek előállítására kell ösztönözni"? Meg hogy "aki egészségtelen, nem alapvető termékeket kíván vásárolni, az ezentúl fizessen érte többet"? Minek ez az ócska népnevelősdi, amikor nyilvánvaló, hogy csak a pénz beszedéséről van szó, és a hamburgeradó is csak azért vált csipszadóvá, mert a McDonald's-ot és a Burger Kinget nem volt képes két vállra fektetni a kormányzat?

De a Coca Cola, az aztán sokkal egészségesebb. Őket most támogatni kell. Szorgosan fizetnek, meg hát azért dolgoztatnak itt sok-sok embert is. Meg lehet rá jókat nosztalgiázni is, "tiltott ital" így, "nyugati mámor" úgy.

Közben meg állandósult az energiaitalok folyamatos froclizása - most állítólag azon ügyködnek, hogy a boltban a dohánytermékekhez hasonlóan elkülönített helyre kerüljenek, de legalábbis 18 éven aluliaknak ne lehessen árusítani. Hogy miért? Mert hát "olyan egészségtelen", meg ha két litert megiszik belőle az ember, az nem igazán fog jót tenni neki. Mert ha mondjuk ugyanennyi kávét iszik, attól csak még inkább ki fog csattanni.

De nagy adagban fogyasztva a Coca-Cola sem éppen a legüdvözítőbb hatású. Legjobb lesz, ha el is távolítják az automatákat az oktatási intézményekből! Alkoholt sem adunk el a tizenéveseknek az iskolai büfében, végül is.

Kim Lane Scheppele, az amerikai Princeton egyetem jogászprofesszora most a román helyzet kapcsán aggódik - vagy retteg, mondhatnánk némi rosszindulatú felhanggal, ha csak a mostanában dívó tendenciákat nézzük.

"Románia az új Magyarország?" - teszi fel a költői kérdést Scheppele, és már ezzel magas labdát ad az egyszeri bloggernek, lévén a kérdés mögött megbújó argumentáció körülbelül annyit mond, hogy "mindkét országban megpróbálják lebontani a fékek és ellensúlyok demokratikus rendszerét" (mely iránt olyannyira aggódnak két éve egyesek, hogy már a kifejezést sem bírják rendesen megjegyezni, holmi "fékeket és egyensúlyokat" emlegetve folyton-folyvást).

De nyugodtan írhatná azt is Scheppele a Paul Krugman blogjában megjelent írásában, hogy Románia az új Magyarország, mert már ott is Victornak hívják a miniszterelnököt. Nem lenne akkor sem hiányosabb az érvrendszere - merthogy "a jogállamiság szövetének lebontása" körülbelül annyi konkrét értelemmel bír, mint Göncz Kinga szocialista EP-képviselő tanácsa: ne csak a jog betűjét, hanem annak szellemét is tartsuk be pontosan.

Mégis, Scheppele akkurátusan kifejti, hova is jutott néhány hónap alatt a hatalom élén Ponta, illetve a Szociálliberális Unió (USL): leváltották a Parlament ellenzéki házelnökeit, az ombudsmant, 2007 után ismét sikerült elérni, hogy referendummal dönthessenek Traian Basescu államfő leváltásáról (aki az utóbbi hetekben sokat kritizálta a kormány tevékenységét, azt alkotmányellenesnek beállítva), valamint kivonták az alkotmánybírák feladatköréből a parlamenti határozatok alkotmányosságának vizsgálatát. Azon kívül az Egyetemi Címeket és Okleveleket Tanúsító Országos Tanács rögtön azután feloszlatásra került, hogy megállapították a miniszterelnök doktorijáról, hogy annak nagy részét egy az egyben máshonnan vette át, tehát doktoriját azonnali hatállyal vissza kell venni. Bár Ponta korábban leszögezte, hogy a plágiumgyanú bizonyítása esetén lemond, láthatóan a jelen helyzetben erre már nem lesz szüksége.

Tudható az is, hogy Basescu államfő a korábban kormányzó PDL jobbközép párt támogatását élvezi, így a jelenlegi szociálliberális koalíciónak kifejezetten jól jönne, ha sikerülne őt végre tényleg megbuktatni - ami az előzetes felmérések alapján meg is fog valósulni ezúttal.

Tehát Scheppele mindezeket szépen végigveszi, majd levonja a tanulságot: Magyarország így is sokkal rosszabb helyzetben van, hiszen Orbán Viktor már több, mint húsz éve a Fidesz élén áll. Hovatovább: neki nem is kell ingatag koalíciót egyengetnie a választások felé. Ráadásul Orbán új alkotmányt is írt - hogy ez hogyan járult hozzá a demokratikus viszonyok csorbításához, arra Scheppele itt nem tér ki.

Lehet, hogy az én gondolkodásbéli deficitem csupán, de egy demokratikus választások után kormányra jutott párt tevékenységét összehasonlítani egy puccsal a hatalomra került pártszövetség tevékenységével, nos, ezt rendkívül ízléstelennek tartom. Főként úgy, hogy nálunk az államfőnek a plágium bebizonyosodása után le kellett mondania; és úgy, hogy a román helyzettel szemben nálunk egy döntés alkotmányellenes voltát nem lehetett bizonyítást érdemlően kétségbe vonni, vagy ha igen, azt az Alkotmánybíróság annak rendje és módja szerint meg is semmisítette, még ha csak formai okokból is.

Bár a legutóbbi helyhatósági választásokon az USL fölényes győzelmet aratott, azt azért mégsem kellene elfelejteni, hogy jelenleg ügyvivő kormányként vezetik országukat, és az őszi választásokig nem tudnak maguk mögött egy olyan biztos választói legitimitást, mint amilyennel itthon a Fidesz-KDNP két éve rendelkezik.
Azt sem mondanám a helyzet súlyosságát fokozó körülménynek, hogy Orbán húsz éve szilárdan egyben tartja pártját, mint ahogy azzal sem dobálóznék, hogy Magyarországon azért rosszabb a demokrácia állapota, mert a miniszterelnök jobboldali. Nem inkább az adhat okot több aggodalomra, hogy Ponta és kormánya semmiféle választói legitimitással nem rendelkezve formálja saját kényére-kedvére az ország alkotmányos berendezkedését, valamint iktatja ki a rendszerből a neki nem tetsző szereplőket?
De azt se írjuk már a borzasztóbb kormányzás számlájára, hogy az "ellenzék totális zűrzavarban van" - mert ezt aztán tényleg csak magának köszönheti itthon a balliberális oldal, illetve annak, hogy két év ellenzéki lét után még mindig csak az ideológiai máztól várja el önnön népszerűségének növekedését: attól, hogy nem hajlandóak előbújni a történelemkönyvekből, és újra és újra fasisztának, antiszemitának bélyegzik a kormányzó erőket.

Mert azzal tényleg nem lehet választást nyerni, hogy épkézláb alternatíva felvázolása helyett az a legfőbb gondunk, hogy melyik diktátorhoz lenne a leghumorosabb és legdurvább hasonlítanunk Orbán Viktort.

Egyszóval, Románia attól még nem lesz az új Magyarország, hogy a miniszterelnököt ott is Viktornak hívják. Az aggodalmaskodás scheppeli metodikájának meghonosítása helyett pedig a kedves ellenzék jobban tenné, ha végre felvázolná, miként is virágoztatnák fel Magyarországot.