Találós kérdés jön: mi a közös Lezsák Sándorban, Tőkéczki Lászlóban, Lánczi Andrásban és Czakó Gáborban? Azon túl, hogy mindannyian jobboldaliak, és egyiküknek sincs semmi köze az irodalomtörténet-íráshoz. Bizony, ők így négyen tárgyalták a Tokaji Írótáborban A hallgatás és elhallgattatás évei a magyar irodalomban címmel az "elmúlt hatvan év" irodalmi kánonjainak tarthatatlanságát, egyben azok kirekesztő voltát. Kiegészültek továbbá a Nyirő József életművét kiadó Medvigy Endrével, illetve az okleveles könyvtáros-szakinformátor Sipos Anna Magdolnával.
Na, melyikük munkásságának van is bármiféle köze az irodalmi kánonokhoz, az irodalomtörténethez, a magyar irodalom széleskörű kulturális beágyazottságához, mibenlétéhez? Nem talált, az egyetlen irodalomértelmezési módszerrel, egyetlen perspektívával rendelkező Medvigy Endrének sincsen.
Az idén augusztus 15. és 17-e között megrendezett Tokaji Írótábornak már a felhívása is csodálatos dilettantizmusról árulkodott, amire az Élet és Irodalom június elsejei számában Schein Gábor irodalomtörténész válaszolt egy egész oldalas cikkben (Egy felhívásra), rámutatva a szervezők egysíkú irodalmi gondolkodásmódjára, névösszeállításuk zavarosságára, hadakozásuk értelmetlenségére. Nézzünk egy rövid részletet a felhívásukból:
"Mi magyarázza a >>szocialista<< kultúrpolitika megalkotta, de a posztmodern teoretikusok által is sok esetben elfogadott és igazolt értékrend azonosságait? Miként jött létre szövetségük az irodalomtörténet és -tudomány legfelső szintjein, a kitiltott és elfeledett irodalmi alkotók és munkáik ignorálására? A rendszerváltozás utáni könyv- és folyóirat kiadás, valamint az autonóm szellemi műhelyeket segítő irodalomtámogatási rendszer kikezdte ezt a nemzetközi hátországgal is bíró, szilárd és magabiztos, de végtelenül egyoldalú értékrendet. Megpróbálta a valós irodalmi értékekkel kiegészíteni az elmúlt hatvan év ideológiai alapokon beszűkített és megcsontosodott kánonját. Sikerrel jártak-e erőfeszítéseik?"
Kissé zavarban van az ember ezt a megfogalmazást olvasva. József Attila, Radnóti Miklós, Weöres Sándor, Márai Sándor, Esterházy Péter ennek a "végtelenül egyoldalú" értékrendnek a képviselői? És ehhez jönnek a valós irodalmi értékek, azaz Wass Albert, Nyirő József és Tormay Cécile munkássága? Az ELTE BTK Irodalom- és Kultúratudományi Intézete végzi munkáját "ideológiailag beszűkült alapon", míg Czakó Gábor maga a megtestesült hozzáértés? Az a Czakó Gábor, aki ponyvairodalmán, illetve a Sánta Kutya díjak nagyon merész megszövegezésén túl nem igazán vétette magát mással észre "az elmúlt hatvan évben"?
Schein Gábor írta válaszában: "Hogyan lehet bármilyen értelmes diszkurzus alapja egy olyan szöveg, amely ideológiailag egységesnek kívánja láttatni az elmúlt hatvan év irodalmi kánonjait, miközben ennek az időszaknak az elemi tényeivel sincsenek tisztában? A múltat monolitikus egységbe olvasztó retorika agresszíven fellépő hatalmi ideológiák sajátja szokott lenni. Az ilyen hatalmi aspirációk a kultúra területén nem kiegészíteni szokták a fennálló kulturális kánonokat, hanem erőszakosan leváltani."
A Tokaji Írótábor szervezőinek említett névjegyzéke alábbi szerzőket tartalmazza (a teljesség igénye nélkül): Márai Sándor, Tormay Cécile, Wass Albert, Nyirő József, Kodolányi János, Hamvas Béla, Kós Károly, Dsida Jenő, Bánffy Miklós, Reményik Sándor, stb., stb. Schein válaszában részletezi, mely szerzők azok, akik a szocializmus évtizedeiben is jelen voltak a könyvesboltok polcain, melyek azok, akik ma is részét képzik az irodalom gimnáziumi és egyetemi oktatásának. Valóban, a lista felettébb keszekusza: tehát a jelenleg is egyetemlegesen ignoráltak részét képezné Márai Sándor és Hamvas Béla például, akiknek művei sok helyen gimnáziumi tananyagok, egyetemi kurzusok témái? Valóban az elhallgattatottak sorába tartozna Dsida Jenő, akinek 1958-ban már megjelenhetett verseskötete, és onnantól kezdve folyamatosan jelentek meg művei? És hogy jönnek egyáltalán ezek a szerzők egymáshoz? Van bármi közös is bennük azon túl, hogy inkább jobboldali érzelműek voltak, és a jobboldali közönség szívéhez közel áll munkásságuk?
A Tokaji Írótábor szervezői, illetve a Magyar Írószövetség pontosan azzal a módszerrel él, amellyel a másik oldalt vádolja: egyoldalú kánonját magasztalja az egekbe, a meglévőeket "lukácsista maradványnak" bélyegzi, és napjaink jeles irodalomtörténészeit a "kommunista irodalomtörténet-írás utóvédharcosaiként" festi meg. Miközben a Heti Válasznak nyilatkozva (augusztus 16., legújabb szám) Gintli Tibor is elmondta, hogy az "irodalomtudományban jó tíz évvel korábban kezdődött a rendszerváltás, mint a politikában, és ma is tart". Az ELTE BTK docense egyébként egyetemi tanárom volt, "baloldali elfogultsággal" a legkevésbé sem vádolható, és előadásain gyakorta kitért az írói munkásság felett hozott politikai ítéletek elfogadhatatlanságára, hogy mást ne mondjak, Szabó Lőrinc költészetének esetében. Gintli továbbá több irodalomtörténeti tankönyv szerzője, a nemrég megjelent Magyar irodalom szerkesztője, mely kötet szintén a legkevésbé sem vádolható "politikai részrehajlással".
Mi végre is e nagy sértődöttség, elképesztő agresszivitás és frusztrált hozzá nem értés? Egyértelmű, a jobboldalhoz közel álló személyek, legyen tulajdonképpen bármi is a szakmájuk, hivatásuknak érzik, hogy a jobboldalhoz közel álló szerzők munkásságát beemeljék az irodalmi kánonok közé. Legyenek azok művei esztétikailag bármilyenek. Teljesen mindegy, hogy egy Wass Albertről vagy Márai Sándorról van szó, az a lényeg, hogy aki jobboldali, az legyen sokkal hangsúlyosabban jelen, mert ők a "valós irodalmi értékek képviselői", szemben a "baloldali írókkal", akik egy letűnt kor letéteményesei.
Hogy ez mennyire így van, arról tanúskodik Csontos János tegnapi (augusztus 18.), Magyar Nemzetben megjelent publicisztikája (Eltiltva és elfelejtve címmel) is. Ebben a szerző ezt írja: "A modernség [...] szakítást jelentett több évezred szellemi gyakorlatával, minden újnak az abszolút jó rangjára emelésével. Szakítást jelentett ez több évezred szellemi gyakorlatával, miután a tudomány nevében a művészetet és az erkölcsöt kiiktatták a megismerésből. [...] Az állandó progresszivitás nevében mindenkit ostobának minősítenek, aki e végtelen relativizmusnak ellenáll. A liberális értelmiség ilyen tekintetben továbbra is Lukács György óvodájában libikókázik [...]. A demokratikus cenzúra eszköze a pallos helyett a kirekesztés, a külső helyett a belső száműzetés, a testi helyett a lelki megtörés - de csupán azért, mert >>nincs forradalmi helyzet<<, amikor a lukácsisták gondolkodás nélkül tizedelni is képesek. Marad a szellemi tizedelés. Ennek a kirekesztésnek az egyik megnyilvánulása annak hangoztatása is, miszerint >>minden jó író baloldali<<".
Ez utóbbira egyébként egyetlen példát hoz Csontos: Kollarits Krisztina konzulensét a doktori iskolában, aki azt mondta Kollaritsnak, hogy ne tanulmányozza Tormay-t, mert nem baloldali. És íme, a végeredmény "az elhallgattatás éveiben".
Felettébb érdekelne, Csontos János tudja-e, mennyire súlyos az, amit ebben az írásában megfogalmazott. Még súlyosabb is talán, mint az Írószövetség kiáltványa, mert embertelenséggel vádolja a jelen irodalomtörténészeit, egybemosva ráadásul őket valamiféle "liberális értelmiséggel", illetve az "önmagát túlélő irodalmi kánon" védelmezőivel.
Itt is, miként az Írótábor felhívásánál, nagyon fájó az a szintű aljasság, amellyel próbálnak egy korszakot lefesteni úgy, hogy egyetlen egy embert sem neveznek meg képviselői közül. Mélyen tisztelt Csontos János, tessék, itt a lehetőség, mondjon csak egy, egyetlen egy nevet a jelen irodalomtörténészei közül, aki, ha úgy adódna, "akár tizedelne is". Mondjon egyetlen példát erre a rendkívül aljas kijelentésre. Schein Gábor? Mert a cikk bevezetőjében nyilván rá utalt, mint a felhíváson felbolydult utóvédharcosra, aki a "népköztársaságtól örökölt értékrend" védelmezője.
Vagy Szegedy-Maszák Mihály? Kulcsár Szabó Ernő? Szávai János? Radnóti Sándor? Margócsy István? Ki az, aki ma önt megölné, ha tehetné, kedves Csontos János? Melyikük az, aki ha tehetné, tizedelne Czakó Gábor, Pomogáts Béla, Szentmártoni János és az ön soraiban, halljuk! Ha már ennyire kemény állítást fogalmaz meg, tessék azt is nyilvánvalóvá tenni, kire vonatkozik, hadd szörnyülködhessünk, hadd vethessük ki társadalmunkból a gyilkos indulattól vezérelt illetőt! Vagy esetleg a Népszabadság szerkesztőségére gondol? Tóta W Árpádra? Babarczy Eszterre? Ungváry Krisztiánra? Igaz, ez utóbbiaknak semmi közük az irodalom világához, de hát annyi biztosan van, mint az ön által emlegetett "liberális értelmiségnek", a szocialista kánonok védelmezőinek.
Csontos János és társai úgy képzelik, hogy az ELTE BTK irodalomtudósai egy átlagos napon összegyűlnek az egyetem falai között, és nagy kuncogások közepette megbeszélik, kinek az osztályrésze legyen elhallgattatás a következő évtizedekben, ki legyen az, aki nem eléggé baloldali ahhoz, hogy munkásságával érdemben lehessen foglalkozni - ennek jegyében pedig Csontos Jánosék összegyűlnek a Tokaji Írótáborban, és csúnyákat mondanak az asztalra valamit is letett irodalomtörténészekre, kijelentik, hogy a modernség és a Nyugat hanyatlóban van, "a magyar jövő pedig nem épülhet másra, csak Karácsony Sándorra, illetve Kodolányi Jánosra." Hogy miért? Mert jobboldaliak ők képviselik a valódi színvonalat.
Tessék már látni, Csontos János, kikről beszél ön: a magyar irodalom értő tudósairól, akik mindennapjaikat töltik azzal, hogy a jelen tehetségeit az őket megillető elfogadtatásban részesítsék, illetve a valóban értékes, eredeti irodalmi alkotások méltó elbírálásban részesüljenek. Értve ezalatt mindenkit: Csurka Istvánt, Márai Sándort, Hamvas Bélát, akárkit. Ne tessék már utóbbi kettő közé besorolni csak úgy Wass Albertet és Nyirő Józsefet, mert Kosztolányit sem emlegetjük egy napon Rejtő Jenővel, Tandori Dezsőt sem Fejős Évával - nem egy színvonalon mozognak.
Ma ne lehetne kiadni bárkit is? Nevetséges. Wass Albert utolsó nádszálhajlítása is az újságosok kiemelt polcain kap helyet, a Libri gondoskodik a Nyirő József-összes folyamatos készleten tartásáról, az Alexandrában az ember előbb fogja megkapni Tormay Cécile-től a Bujdosókönyvet, mint Krasznahorkai Lászlótól a Sátántangót. Az meg, hogy ki kerül be az irodalmi kánonok közé, nem világnézet kérdése, hanem esztétikáé: tetszik érteni? Nem fog Wass Albert az istennek sem bekerülni a magas irodalomba, pusztán azért, mert nem volt baloldali - hiába is véli úgy Csontos János, hogy ez lenne az egyedül igazságos elbírálás.
A Tokaji Írótábor fő üzenete mégis a következő: kulturális értelemben nem élünk demokráciában. Ezt Lánczi András mondta el, akitől ez az okfejtés nem is ismeretlen: tizenkét évvel ezelőtt már megírta A XX. század politikai filozófiája című művében. Hogy ez hogyan vonatkoztatható az irodalmi kánonokra? Leginkább sehogy.
Ugyanis az irodalmi kánonok felől nézve a demokrácia fogalma értelmezhetetlen, nonszensz. A magas irodalomba nem demokratikus úton történik a bekerülés, hanem leginkább esztétikai szempontok alapján: ez nem úgy megy, hogy bedobunk egy bal- és egy jobboldali szerzőt, meg a biztonság kedvéért egy keresztény királyságpártit is, és akkor megkapjuk a tökéletes irodalomtörténetet. Hogy Lánczi András ezt nem így gondolja? Valószínűleg irreleváns, lévén semmi köze az irodalomtörténet-íráshoz, ahogy a történész Tőkéczki Lászlónak és a politikus Lezsák Sándornak sem (ahol egyébként Lezsák felbukkan, ott garantált a szakmai dilettantizmus, lásd még: Kurultaj). Hogy miért ők magyaráznak irodalmi kánonokról egy írótáborban? Mert ők mind jobboldaliak, ahogy a szervezők is, és mindannyian nagyon hatásosan tudnak arról beszélni, hogy "az irodalomban nincs demokrácia", és "a modernségnek befellegzett". Ez így csuda klassz, de ahogy a "nemzeti konzervatív" még mindig nem egy irodalomesztétikai kategória, úgy a fentebb elmondottaknak sincs semmi köze az irodalomtörténethez, és az egyedüli, ami belőlük leszűrhető, az a megfogalmazóik végtelen sértettsége.
A magas irodalom nem úgy működik, mint a Parlament, hogy az kerül be, akit az emberek beszavaznak: ahogy nem része ennek Fejős Éva vagy Vavyan Fable, úgy nincs benne helye Wass Albertnek és Nyirő Józsefnek sem. Mert maximum a Metropol-olvasó járókelőnek szólnak, aki szabadidejében szeretne kikapcsolódni egy jó könyv társaságában. Körülbelül az ezen művek funkciója, mint ami a Barátok közté, illetve a Blikké.
A Tokaji Írótábor keretében idén megegyeztek, hogy végül el kell jutni a művekig, illetve Nyirő József politikai szerepvállalásának megítélése kérdéses - Medvigy Endre szerint például a jó szándék vezérelte benne. És ki tudja, lehet, igaza van! De kit érdekel mindez? Engem ugyan az sem izgatna, ha Nyirő Józsefet maga a megtestesült gyűlölet irányította volna képviselősége során, ha egyetlen valamirevaló művet is letett volna az asztalra. Valami örökérvényűt. Nem, nem a Kopjafákat, nem is az Uz Bencét, hanem egy olyat, amiben több is van furfangos székelyeknél és borzasztó izgalmas kalandoknál. Akkor azt lehetne mondani: Nyirő József írói munkássága elismerést érdemel - ahogy ugyanez kijár Louis-Férdinand Céline, Ezra Pound és Martin Heidegger munkásságának, függetlenül attól, hogy magánéletükben miféle ideológiát is képviseltek ezen személyek.
Ennek megértése azonban nem várható el a Tokaji Írótábor szervezőitől és résztvevőitől (tisztelet a kivételnek: Kabdebó Lóránt, Pomogáts Béla és még néhányak életművének), akik a leginkább ideológiai szempontok szerint látják jónak irodalmi köztudatunkat újraszervezni. Lelkük rajta.
A demokrácia fogalma az irodalmi kánonok felől nézve értelmezhetetlen
2012.08.19. 02:39 | hoLDen | Szólj hozzá!
Címkék: kultúra irodalom belföld Tőkéczki László Márai Sándor Wass Albert Pomogáts Béla Schein Gábor Hamvas Béla Nyirő József Tormay Cécile Lánczi András Csontos János Lezsák Sándor Tokaji Írótábor Magyar Írószövetség Czakó Gábor Gintli Tibor Medvigy Endre
A legújabb, huszadik századi hisztéria
2012.06.25. 07:41 | hoLDen | Szólj hozzá!
Hónapok óta, mint cunami, jönnek fel a huszadik század legkomolyabban vett ideológiai küzdelmei, melyek ma is releváns jelenségként tűnnek fel egyesek szemében, abszolút megkövetelve ezzel a jó pár évtizeddel lemaradt retorikát, dühödt árokásást.
Horthy után Szálasi? Nyilas-e a Nemzeti Alaptanterv? Na és megjött Prohászka is - mert a jobboldal szerint antiszemitának lenni talán még érdem is.
Értelmes ember hogy képes még 2012-ben is ekkora baromságokat mondani?
Először is, kedves barátaim, Horthy és Szálasi között csak a temporalitás lát folytatólagosságot, tartalmilag akkora szakadékok vannak köztük, hogy azt szavakkal ki sem lehet fejezni. Hogy Horthy nem volt elég erős, nem lépett fel időben, még némi kétely is szorult belé a zsidósággal szemben? Tagadhatatlan. Személy szerint én sem magasztalnám tevékenységét, jelesebb személyiségek szép számban akadnak ehhez a magyar történelemben, vagy akár a korszakban is. Salkaházi Sára például sokkal nagyobb tiszteletet érdemelne.
Na de demokráciában élünk, kedveskéim. Mindenki azt tisztel, akit akar. Magánszemélyek akkor állítanak szobrot Horthynak, amikor akarnak. Nem kell ezt szeretni, kérem. De azzal vádaskodni,hogy ez állami szintre van emelve, nos, ez igazán undorító, és gyakorlatilag épp annyi ésszerűség van benne, mint az "Orbán király akar lenni"-féle megmondásokban. Nagyon is jól teszi az állam, ha nem szól bele ebbe, mint ahogy az is helyes lépés lenne tőle, ha kiégett írók értelmetlen publicisztikáira sem reagálna.
Mert arányérzékkel rendelkezni, az igen nagy erény, elvtársak. Azt jelenti, hogy nem ordítozunk Horthy-fasizmusról a rendszerváltás után 22 évvel, és egy lektűríró tananyagba kerülése kapcsán sem kiáltunk nyilast és szálasistát. Csupán csak azért, mert tisztában vagyunk vele, hogy irodalmi színvonaltalansága a fő gond Nyirő művészetével, épp ezért nem is nagyon kell kötelezővé tenni őt épp úgy, ahogy Rejtő Jenőt, Szilvási Lajost és Jókai Annát sem. Most, hogy ezt szerencsésen felismertük, meg is van a feladat: hosszú-hosszú tanulmányokban elemezni, miért számít ugyan népszerű, ámde fércmunkának Nyirő és Wass releváns munkássága. Hajrá! És mi az, amit nem teszünk? Megvan már? Nem írogatunk az ÉS-ben arról, hogy nyilasok köré emelnek kultuszt. Mert értelmes, gondolkodni és súlyozni képes emberek vagyunk.
1927-ben meghalt püspököt nem kiáltunk ki vélt vagy valós antiszemitizmusa miatt szalonképtelennek. Ez evidencia lenne, de sajnos sokan megrekedtek a píszí agyrémek szintjén, ezért illik bennük is tudatosítani. És azt is képesek vagyunk felfogni, hogy nem minősül antiszemitának az, aki nem faji alapon ítéli meg a zsidóságot, hanem kulturális-szociológiai értelemben fogalmaz meg róluk negatív véleményt. Emiatt vitába lehet szállni, de szalonképtelennek kikiáltani, nos, az nem fog menni demokráciában.
Akik ma antiszemitizmusról üvöltöznek, azok táplálják a zsidókkal szembeni ellenérzéseket. Akik Nyirő politikai hitéről picsognak írói megítélése helyett, azok az irodalmi elit ideológiai fogságáról győzik meg az átlagembert. Akik a horthyzmus visszatéréséről képzelegnek, azok felébreszthetik a gyanút a bolsevizmus jelenvalóságának kapcsán.
Köszöntök mindenkit a huszonegyedik században! Ott, ahol az antiszemitizmus, a fasizmus, a kommunizmus, a horthyzmus és a hungarizmus nem releváns fogalmak már. Tessék végre felébredni!