"Tudja én a '80-as években nem a diktatúra ellen harcoltam. Hanem azok ellen harcoltam, akik csinálták a diktatúrát. Ezek az önök [Harangozó Tamás és az MSZP] párttársai voltak. A diktatúra nem az égből ereszkedett alá, hanem emberek csinálták. Azok az emberek, akikkel ma ön is egy pártban ül."
/Orbán Viktor a Parlamentben, november 5./
Nagyszerű mondatok ezek a fentiek, csak úgy kínálják a lehetőséget a támadásra: mégis, kinek a pártjában ülnek ma az egykori kommunista pártkatonák? Kinek a szekértáborát erősítik olyan veteránok, mint Pozsgay Imre vagy Szűrös Mátyás, kik tették meg oktatási államtitkárnak az előző rendszerben is ügyesen helyezkedő Hoffmann Rózsát? Hát Schmitt Pál, őt meg talán csak a szél fújta be anno az Astoriába?
Megannyi kínos kérdés, de felejtsük is el gyorsan ezeket. Van ugyanis náluk egy sokkal izgalmasabb támadási felület, mellyel ismételten a legérzékenyebb pontján támadhatjuk Orbán Viktort: nézzük csak meg közelebbről az idézet első két mondatát! Bizony-bizony. Hát ezt úgy is lehet érteni, hogy ő igazából szerette a kommunizmust, csak közben le is akarta győzni az azt irányító MSZMP-s politikusokat! Micsoda őszinte vallomás! Csak épp, hogy hozzá nem tette: "Ja, igen, és diktátor vagyok".
Mert valahol mélyen olyanok vagyunk mi is, mint a miniszterelnökünk. Leragadtunk évtizedes toposzokban, fárasztó küzdelmekben és rég értelmét vesztett vádaskodásokban: miként Orbántól sem túl okos dolog számon kérni a kommunizmust a '79-ben született Harangozó Tamáson, meg egyáltalán, 2012-ben bárkin is (főleg a saját táborának összetételét elnézve), úgy nekünk is túl kéne már lépnünk az olyan paranoid tévképzeteken, hogy ha Orbán Viktor kerül hatalomra, akkor megszűnik a demokrácia, vége a jogállamiságnak és hipp-hopp, máris egy diktatúrában találjuk magunkat. Hagynunk kéne már ezt a hülyeséget, már csak azért is, mert rendkívüli módon tudja degradálni a diktatúrákról alkotott képünket, ezáltal pedig megint csak a valósággal menetelünk szembe, az elnyomottak emlékének és mindennapjainak meggyalázásáról nem is beszélve.
Az észak-koreai diktátorhoz, a fehérorosz elnökhöz és Rákosi Mátyáshoz hasonlítjuk Orbán Viktort? Hát normálisak vagyunk mi?! Tudjuk, mi zajlik a mai napig Phenjanban, tudjuk, mikért végeznek ki ott embereket? Felfogjuk egyáltalán, mi zajlott az ötvenes években, és ahhoz képest hol állunk ma?
Ez a parttalan diktátorozás semmi másra nem jó, minthogy megerősítse a miniszterelnököt hitében: ha ilyen az ellenoldal, ha ezeket vágják a fejéhez, akkor minden bizonnyal neki van igaza - nem csak ebben, de más kérdések terén is. De roppant kellemetlen gátja ez a józan kritikának is: nem túl vidám dolog ugyanis mindegyre hozzátenni ellenvetéseinkhez, hogy "de ettől még demokrácia van" - pedig muszáj, ha tényleg az a célunk, hogy komolyan lehessen venni bennünket, és ne csak az átlagos köpködők népes táborába soroljanak be minket.
Mert ha a konstruktív kritika helyett csak az fontos, hogy minél hatásosabban diktátorozhassunk és kommunistázhassunk, akkor itt tényleg szükségtelen bármiféle változás is - jó lesz ez nekünk, eljátszadozhatunk még húsz-harminc évig egymással, kimehetünk tüntetni egy olyan táblával, melyen Rákosit és Orbánt montíroztuk össze, meg olvashatjuk még 2028-ban is Váncsa István tollából az aktuális ÉS-vezércikket, mely szöveg azon túl, hogy kéjesen dagonyázik majd a bélsárból levezethető metaforákon, jól ki is deríti majd, hogy Orbán Viktornak még mindig diktatórikus hajlamai vannak.
Orbán meg előadhatja majd a 2000-ben született MSZP-s politikusnak is, hogy az ő párttársaitól mentette meg negyven éve Magyarországot, ezért hát teljesen jogosan dönt egymaga újabb egyetemi szakok megszüntetéséről és a tandíj ismételt radikális emeléséről - hogy aztán leharcolt egykori besúgok tapsoljanak neki, igen, miniszterelnök úr, jól beszélt azokról a legyőzött bolsevik urakról, cinkos kacsintás, ezzel még mindig lehet etetni a jó népet.
Ha egyszer mégis túllépnénk a diktátorokon és a kommunistákon, talán eljuthatnánk annak megértéséig is, hogy mit jelent a 21. századi Európában élni, és hogy melyek azok a valós problémák, melyekkel a jelenben foglalkozni illenék. Addig is irány a békemenet vagy a Milla-tüntetés, Brüsszel = Moszkva és Vesszen a Viktátor!, más egyéb, roppant előremutató lózungok mellett természetesen.
Így diktátoroztok ti
2012.11.07. 07:36 | Lakner Dávid | 2 komment
Címkék: belföld kommunista diktátor Orbán Viktor Hoffmann Rózsa Schmitt Pál Váncsa István Szűrös Mátyás Pozsgay Imre Harangozó Tamás
Csatáry és Mátsik a médiában
2012.07.27. 17:09 | hoLDen | Szólj hozzá!
Képíró Sándor - Biszku Béla. Horthy Miklós - Kádár János. Csatáry László - Mátsik György. Ahogy Grecsó Krisztián írja a mai Élet és Irodalomban, "Libikókaországban így szokás", ki kell egyenlíteni a mérleg minden felét. Ha a Simon Wiesenthal Központ jeruzsálemi kirendeltsége náci háborús bűnöst talál Budapesten, akkor a HírTV nem sokkal később felmutatja a Mansfeld Péterre halált kérő ügyész nevét, és onnantól kezdve utóbbit picit jobban igyekszik is előtérbe tolni.
De a baloldali média sem kapkod, hogy Mátsik Györgyöt, mint a minden oldalon fellelhető embertelenség élő bizonyítékát mutassa be - míg Csatáryról éles hangú publicisztikákat jegyeznek, az egykorvolt kommunista élharcos, Marosán György fia ismét felveszi a jól bejáratott antifasiszta kesztyűt, és a Népszava sem siet Mátsik Györgyöt, mint kíméletlen gyilkost bemutatni. Ha beírjuk a Népszava és a Népszabadság internetes keresőjébe előbb Csatáry nevét, akkor több oldalon keresztül olvashatunk cikkeket a témában, ellenben ha Mátsik nevét pötyögjük, akkor mindkét weboldalon egy-egy találat érkezik: a Népszabadság oldalán a Jobbik közleményéről való híradás, míg a Népszaván egy tavalyi cikket kapunk egy másik Mátsikról.
Persze, nem állítom, hogy a nyomtatott verzióban nem számoltak be utóbbi esetről is - ezt nem tudom ellenőrizni, lévén nem olvasom ezeket a lapokat. De tény, hogy ha be is számolnak róluk, a publicisztikák közt akkor is csak szemérmesen hallgatnak, és igyekeznek a szót Csatáryra terelni.
Ahogy a Magyar Nemzetben sem született egy árva jegyzet sem Csatáry Lászlóról Efraim Zuroff és a The Sun bejelentése óta. Pilhál Tamás korrekten számol be az újabb és újabb fejleményekről, nem hallgatva el a kutyakorbácsos, a nők vagináját átvizsgáltatós, a kegyetlenkedős megemlékezéseket sem - de ezeken nem háborodnak fel úgy a véleménycikkekben, ahogy az utóbbi egy héten Mátsik kapcsán azt teszik. Pilhál György már a sokadik gúnyjegyzetét teszi közzé, hol a Gyerekekért Alapítvány, hol Fónay Jenő egykori halálraítélt engesztelhetetlen véleménye kapcsán - és a kegyetlen ügyész hétfőn még egy vezércikket is kapott, Ugró Miklós tollából. Ebben a szerző ugyan említést tesz Csatáryról, de csak annak kapcsán, hogy a két ügy egyáltalán nem mérhető egy lapon - ami egyébként így is van.
Ha a baloldal felmutat egy Csatáryt, akkor a jobboldal magasba emeli Mátsikot - mindketten ugyanazon érvek mentén (elévülhetetlen bűnök, embertelenség, fiatalkorúakkal szembeni elképesztő kíméletlenség), amelyeket ugyanakkor nem igazán hangsúlyoznak a másik ügy kapcsán. Két történelmi bűnt tesznek aktuálpolitikai kérdéssé, a jelenben is küzdelmek tárgyát képező témává. A huszadik század, sajnos, még mindig nem ért véget. Az évtizedekkel ezelőtti bűnökkel kapcsolatban nem választhatunk önkényesen, nem mondhatjuk, hogy egyik brutálisabb tett lenne a másiknál. Valóban, nem is lehet összevetni sem őket - de, ha igazak, mindkettőnek azonos erkölcsi megítélés alá kell esnie.
És akkor nem esnénk abba, hogy interjúban mosdatjuk Csatáryt, ahogy tette azt a Magyar Hírlap is, míg Mátsik esetében már nem vagyunk ilyen megengedőek. Akkor nem mennénk ki tüntetni Csatáry háza elé, mintha az ilyesminek lenne bármi értelme is, és nem is raknánk ki a tüntetők nevét a szennylapunkra, adatostól-zsidózástól. Nem gúnyolódnánk egyik kapcsán, hogy "persze, csak egy joviális öreg úr", és szenvelegnénk a másik kapcsán, mondván, "megkezdték az idős bácsi halálba üldözését". És végül, nem folytatnánk még mindig ugyanazt a fárasztó, áporodott szagú ideológiai küzdelmet, amely már néhány évtizede meghaladott kellene, hogy legyen.