Teadélután

Tanúként idézte be a rendőrség a tavaly novemberben feljelentett Népszava-kommentelőket, akik Papcsák Ferencről szóló cikkek alatt adtak hangot a zuglói polgármestert és tevékenységét előítélő véleményüknek, trágárabb vizekre amúgy nem igazán evezve. Papcsák mégis feljelentette őket, ahogy néhány Hír24-hozzászóló adait is bekérte a rendőrség, és, mint a pénteki ATV-s Németh Péter-beszélgetésből kiderült, 168 Óra-kommentelő is tanúként lett meghallgatva egy hozzászólása kapcsán.

Németh Péter ugyanakkor Kálmán Olgának elmondta, hogy a Népszava nem adott ki egy kommentelőt sem, sőt, hivatalosan is megírták a hatóságoknak, hogy vállalják értük a felelősséget, ám választ nem kaptak. Ehelyett a rendőrség valahogy mégis ráakadt az álnév alatt kommentelőkre, és tanúként be is idézte őket: márpedig így kötelességük igazat mondani, különben később akár hamis tanúzásért is eljárás indulhat ellenük. Az eddig leírtakból két dolog látszik világosan: az  egyik, hogy a cél a kommentelők, az átlagpolgárok előállítása, a sajtótermékkel szemben nem céljuk eljárni. A másik pedig, hogy kizárólag baloldali sajtótermékek hozzászólói kerülnek beidézésre. Bár nyilván nincs semmi elfogultság a háttérben, és a két ügy is más, mégis szimbolikus, hogy a Bayer Zsolt elleni feljelentés milyen rövid idő alatt vissza lett dobva, míg a kommentelők ügye már hónapok óta folyik, ezzel is az inkriminált hozzászólók életét nehezítve meg. Márpedig nem vitás: ahogy a Magyar Hírlapnak is csak használt a botrány (egy jobboldali újságírónak pedig nem lehet nagyobb álma annál, minthogy Gyurcsány Ferenc tüntessen ellene, illetve Neelie Kroes határolódjon el tőle), úgy a Népszava számára is presztízskérdés lehet a fideszes polgármesterrel szembeni hadakozás.

Ellenben egy civil kommentelőnek más sem hiányzik, mint munka után a rendőrségre szaladgálás, a bíróságra járáson való merengés, az elítéléstől való rettegés. Míg egy újságíró számára már-már a munka velejárója a pereskedés, addig az átlag munkahelyeken nem igazán veszik jó néven, hogy az erkölcsi bizonyítvány tartalmaz némi nem túl bizalomgerjesztő bejegyzést. És bár mindenki tudja, hogy amiért a rendőrségi ügy zajlott, az egyáltalán nem minősíthető kirívónak, hovatovább minden második ember elköveti nap, mint nap: azért mégis csak ott lesz az emberen a negatív pecsét, hogy őt már el is ítélték érte. És hiába, hogy jobboldali médiumok hozzászólói írtak már sokkal vadabb jelzőket is a „fitnyiszes”–nél, illetve sokkal keményebb vádakat annál, hogy „százmilliók mennek el tanácsadó cégekhez”: most valamiért mégis csak a baloldali lapok kommentelői vannak soron.

„Megkérdezték a rendőrségen, hogy valóban enyém-e az említett nickname a 168 Óra honlapján, és arra is kíváncsiak voltak, van-e másnak is hozzáférése a gépemhez” – fejtegeti a hölgy Kálmán Olgának, szigorúan telefonos interjú keretében, hogy azért az inkognitó valamennyire megmaradjon. Nekünk pedig már kavarog a fejünk, nem merjük elhinni, hogy ilyesmi a XXI. században megtörténhet, és hogy az orwelli világ ennyire pontosan megmutatkozhat még ennyi idővel a rendszerváltás után is. A teljes szólásszabadság híveként és a gyűlöletbeszéd fogalmának elutasítójaként csak ellenezni tudom ezt a fajta eljárást, és azt, hogy valakinek egy demokratikus államban a véleménye kimondása miatt kelljen félelemben élnie mindennapjait.

A hírek szerint viszont a Fidesz-KDNP arra készül, hogy a hajléktalanság kriminalizálása és a családfogalom leszűkítése mellett most a véleményszabadság korlátozását is alkotmányos szintre emelje: „egyértelművé tennék, hogy a véleményszabadság gyakorlása nem sértheti más emberek, a magyar nemzet, valamint nemzeti, etnikai, faji vagy vallási közösségek méltóságát”. Félek, emiatt a jövőben sem Bayer Zsoltnak vagy más sztárújságírónak kell majd aggódnia, hanem az álnév mögött rejlő, egyszerű kommentelőnek.

Őszintén bevallom: még mindig le vagyok nyűgözve Rogán Antal legutóbbi performanszától. Egy kis irigység is bujkál persze bennem (hogy ez nem nekem jutott eszembe!), de az alaphangot mégis a tisztelettel vegyes elragadtatás kell jellemezze. A belvárosi polgármester ugyanis az összes kortárs avantgárd művész színvonalát meghaladva rikkanccsal ellátott szobrot állíttatott a Blikk nevű bulvárlapnak - ezzel pedig végképp beírta magát Magyarország XXI. századi történetébe, mint az a politikus, aki elképesztő cinizmussal intett be a korszellemnek.

Hogy Rogán Antal ezt akaratán kívül tette, hovatovább alkotását nem társadalomkritikának szánta, mit sem változtat a végeredményen. Egyébként sem az a fontos egy-egy mű befogadása során, hogy a szerző mit is gondolt annak elkészítésekor. Marcel Duchamp sem tudhatta, hogy ő művész lesz már attól, hogy kihajítja a hasznavehetetlen pisszoárját, de Tristan Tzara sem hihette, hogy bárki is komolyan fogja venni azon tézisét, miszerint bármiféle vers is úgy születik, hogy találomra összedobáljuk egy random újságcikk szavait. És mégis: az utókor felismerte fenti személyeket, mint az őket körülvevő világról valami újat állító zseniket, és lám - anélkül bekerültek az irodalomkönyvekbe, hogy ahhoz a mindenkori kormányzat erőfeszítései szükségesek lettek volna.

Egy napon az V. kerület első emberéről is el fogja mindenki ismerni, hogy bravúrosat alkotott. Akkor azt is be fogják látni, hogy ezt épp neki és épp így kellett meglépnie: ha egy alig ismert értelmiségi teszi, az alkotás híre biztosan nem jutott volna el ennyi mindenkihez. Talán bekerült volna róla egy fotó az Élet és Irodalom Páratlan Oldalára, esetleg L. Simon László rajongó hangvételű kritikát fogalmaz hozzá legújabb esszékötetében, de a corpus delicti a Belvárosban akkor sem lett volna elhelyezve örök időkre.

Rogán Antal képes volt arra, hogy a kormánypárt, a Fidesz frakcióvezetőjeként egyszerre hozza zavarba a jobboldali publicistákat, a baloldali szavazókat valamint az átlagmagyart: a kedélyek ilyen mértékű felkorbácsolására pedig még Bartos Cs. István sem volt képes soha, pedig ő aztán igyekszik végre rendesen felkavarni az állóvizet.

A polgármester mostani akcióját a Magyar Nemzet szerkesztősége legszívesebben a porba alázná, lesújtana rá villámló dörgedelmeivel - de ezt nem tehetik, mert az elkövető nemcsak hogy nem szocialista, de ráadásul a Fidesz-frakció jelenlegi vezetője is. Ha egy MSZP-s politikus állított volna rikkancs-szobrot a Blikknek, rögvest rávetették volna magukat a sztorira, és addig nem eresztik, amíg az utolsó bőrt le nem nyúzzák róla - de ezt most nem tehetik, hiába, ilyen a dolgok természete, mondaná erre a machiavellista bölcs, Lánczi András.

De igazán a baloldali szavazó és az egyszerű honpolgár sem fakadhat ki, hiszen a Blikk lényegében az ő lapjuk - statisztikáim ugyan nincsenek, de eddigi tapasztalataim alapján elmondhatom, hogy bulvárt jobbára baloldali érzelmű személyek olvasnak, vásárolnak. Pénztárosi pályafutásom is csak olyan eseteket rögzített mindezidáig, amikor a Népszabadság / Népszava kombó Blikk / Bors megvásárlásával lett párosítva - egyetlen egy alkalom sem rémlik, amikor valaki jobboldalinak mondott lapot (Magyar Nemzet, Magyar Hírlap, Heti Válasz, Demokrata) egy bulvárújság beszerzésével színesített volna - ellenpélda viszont bőven akad.
Továbbá érdemes megjegyezni, hogy a Blikk és a Bors még mindig a legeladottabb lapok közé tartoznak - minden negyven bulvárfogyasztóra jut egy vásárló, aki közéleti / kulturális lapot vesz magának, és míg egy politikai napilapból elfogy két példány estére, addig a Blikknek már tizenegy órakor se híre, se hamva. Mert ez kell az embereknek.

A korszellem pedig igenis azt diktálja, hogy minden sarokra egy-egy Blikkről készült műemléket illenék állítani. Ugyan már, minek hazudunk mi itt magunknak Bethlenről, Bibóról, Hamvasról, mikor a társadalom négyötöde azt sem tudja, kikről van szó - ellenben a Blikket az is olvassa, aki nem, fogyasztja boldog-boldogtalan, híven reprezentálja napjaink kultúrafogyasztási színvonalát. A kelet-európai kisállamok nyomorúsága? Ugyan már, mi ez ahhoz képest, mikor Jimmy fia könnyekben tör ki az X-faktor-béli mentorok kemény ítéletének hallatán?! Magyar sorsfordulók? Hát persze, amikor kiderül, hogy Liptai Claudia mégis szereti Gesztesi Károlyt!  Ezek számítanak, kizárólag ezek érdeklik a huszonegyedik században a magyarságot! Dehogy Károlyi Mihály vagy Tormay Cécile, ez csak egy hangos kisebbség állítólagos élet-halál küzdelme - a XX. század rég elbukott, talán soha nem is létezett, ki tudja.

Az viszont biztos, hogy 2012-ben a leghelyesebb, amit tehetünk, ha minden utcán és téren az emberek arcába toljuk, amit ők előtte öt perccel korábban önszántukból tartottak oda - felháborodni ezen, ugyan már, végső soron mi is a jelentősége egy emlékműnek, egy szobornak, összehasonlítva az ember életével, minden egyes nyomorult napjával?  Vagy most azt játsszuk, hogy körbevesszük magunkat mindenféle hatalmas gondolkodóval, elismert tudóssal és költővel, miközben azt sem tudjuk, kikről van szó, de nem is nagyon érdekel minket - csak az, hogy miféle edzéstervet dolgozott ki magának a börtönben Damu Roland? Hát mit bohóckodunk mi itt művészettel és tudománnyal, vallással és filozófiával?

Meg hogy a kormány számára nem fontos a kultúra? Ugyan már. Számunkra sem az.

Képíró Sándor - Biszku Béla. Horthy Miklós - Kádár János. Csatáry László - Mátsik György. Ahogy Grecsó Krisztián  írja a mai Élet és Irodalomban, "Libikókaországban így szokás", ki kell egyenlíteni a mérleg minden felét. Ha a Simon Wiesenthal Központ jeruzsálemi kirendeltsége náci háborús bűnöst talál Budapesten, akkor a HírTV nem sokkal később felmutatja a Mansfeld Péterre halált kérő ügyész nevét, és onnantól kezdve utóbbit picit jobban igyekszik is előtérbe tolni.

De a baloldali média sem kapkod, hogy Mátsik Györgyöt, mint a minden oldalon fellelhető embertelenség élő bizonyítékát mutassa be - míg Csatáryról éles hangú publicisztikákat jegyeznek, az egykorvolt kommunista élharcos, Marosán György fia ismét felveszi a jól bejáratott antifasiszta kesztyűt, és a Népszava sem siet Mátsik Györgyöt, mint kíméletlen gyilkost bemutatni. Ha beírjuk a Népszava és a Népszabadság internetes keresőjébe előbb Csatáry nevét, akkor több oldalon keresztül olvashatunk cikkeket a témában, ellenben ha Mátsik nevét pötyögjük, akkor mindkét weboldalon egy-egy találat érkezik: a Népszabadság oldalán a Jobbik közleményéről való híradás, míg a Népszaván egy tavalyi cikket kapunk egy másik Mátsikról.
Persze, nem állítom, hogy a nyomtatott verzióban nem számoltak be utóbbi esetről is - ezt nem tudom ellenőrizni, lévén nem olvasom ezeket a lapokat. De tény, hogy ha be is számolnak róluk, a publicisztikák közt akkor is csak szemérmesen hallgatnak, és igyekeznek a szót Csatáryra terelni.

Ahogy a Magyar Nemzetben sem született egy árva jegyzet sem Csatáry Lászlóról Efraim Zuroff és a The Sun bejelentése óta. Pilhál Tamás korrekten számol be az újabb és újabb fejleményekről, nem hallgatva el a kutyakorbácsos, a nők vagináját átvizsgáltatós, a kegyetlenkedős megemlékezéseket sem - de ezeken nem háborodnak fel úgy a véleménycikkekben, ahogy az utóbbi egy héten Mátsik kapcsán azt teszik. Pilhál György már a sokadik gúnyjegyzetét teszi közzé, hol a Gyerekekért Alapítvány, hol Fónay Jenő egykori halálraítélt engesztelhetetlen véleménye kapcsán - és a kegyetlen ügyész hétfőn még egy vezércikket is kapott, Ugró Miklós tollából. Ebben a szerző ugyan említést tesz Csatáryról, de csak annak kapcsán, hogy a két ügy egyáltalán nem mérhető egy lapon - ami egyébként így is van.

Ha a baloldal felmutat egy Csatáryt, akkor a jobboldal magasba emeli Mátsikot - mindketten ugyanazon érvek mentén (elévülhetetlen bűnök, embertelenség, fiatalkorúakkal szembeni elképesztő kíméletlenség), amelyeket ugyanakkor nem igazán hangsúlyoznak a másik ügy kapcsán. Két történelmi bűnt tesznek aktuálpolitikai kérdéssé, a jelenben is küzdelmek tárgyát képező témává. A huszadik század, sajnos, még mindig nem ért véget. Az évtizedekkel ezelőtti bűnökkel kapcsolatban nem választhatunk önkényesen, nem mondhatjuk, hogy egyik brutálisabb tett lenne a másiknál. Valóban, nem is lehet összevetni sem őket - de, ha igazak, mindkettőnek azonos erkölcsi megítélés alá kell esnie.

És akkor nem esnénk abba, hogy interjúban mosdatjuk Csatáryt, ahogy tette azt a Magyar Hírlap is, míg Mátsik esetében már nem vagyunk ilyen megengedőek. Akkor nem mennénk ki tüntetni Csatáry háza elé, mintha az ilyesminek lenne bármi értelme is, és nem is raknánk ki a tüntetők nevét a szennylapunkra, adatostól-zsidózástól. Nem gúnyolódnánk egyik kapcsán, hogy "persze, csak egy joviális öreg úr", és szenvelegnénk a másik kapcsán, mondván, "megkezdték az idős bácsi halálba üldözését". És végül, nem folytatnánk még mindig ugyanazt a fárasztó, áporodott szagú ideológiai küzdelmet, amely már néhány évtizede meghaladott kellene, hogy legyen.

Javában dúl az antiszemitizmus. Titkos támaszpontjukról a demokratikus ellenzék képviselői először hajtottak végre sikeres támadást a gonosz Fideszbirodalom ellen. Az ütközések során Hírszerzőék megkaparintották a Simicska-birodalom csodafegyverének titkos tervét. A Jobbik nevű náci söpredék egy egész bolygó elpusztítására képes. Vadai Ágnes, nyomában a Fidesz kopóival, hazafelé száguld Audijával. Nála vannak a tervek, melyek megmenthetik népét a Horthy-fasizmustól, és így újra felvirradhat Magyarországon a demokrácia.

Ha én lennék Gyurcsány Ferenc árnyéka, Gréczy Zsolt féltékeny lenne rám. Jó, persze, az LMP is fontos, kellenek ők is a Nagy Demokratikus Összefogáshoz. Ki más hozná be nekünk a belvárosi hipszterek tömegét a szavazófülkékbe? Majd újra kell csinálni egy kampányvideó-sorozatot. Beszélhet benne a Müller Péter Sziámi, a Bródy, a Heller, a Soma, meg a fiatalok kedvéért mondjuk a Lovasi.

De az MSZP nélkül nem megy. Jó, persze, azt a bamba Mesterházyt el kell végre távolítani az útból. A Szanyi majd viszi helyette a pártügyeket, ő sokkal lelkesebb az egész szervezetépítésben.

Persze, miniszterelnök-jelölt nem ő lesz. Arra valami új arc kell, aki kellően sármos ahhoz, hogy a nyugdíjas Marika néni és a kisvárosi fodrászlány is megnyerőnek találja. Én a Hugh Grant-re szavazok. Végre adhat személyesen is tanácsokat a Ferinek, hogyan legyen tényleg laza, ne ilyen görcsösen erőltetett.

Orbán Viktor a pokol tüzén fog égni. Ha a Léphaft Pali velünk lenne, megrajzolhatná nekünk.

Cenzus és cenzúra: ezekről később döntünk.

A forradalmi hevületű lánglelkek további muníciót nyerhetnek itt és itt a végső harc megvívásához.