Teadélután

Ugyan maga a szerepjátszás sem különösképp a szívem csücske, de az még inkább viszolygással tölt el, ha valaki a zord, mindig kőkeményen odamondogatós tanfelügyelő szerepét ölti magára – mindezt úgy, hogy egyébként a nyilvánosság előtt is folyamatosan leleplezi önmagát, tanúbizonyságot téve saját menthetetlen infantilizmusáról.

Ilyen figura az Országgyűlés elnöke, Kövér László is, aki alig pár éve még azzal borzolta a kedélyeket, hogy dacoskodva vette fel egy ápolatlan hobó küllemét, és fogadkozott akként, ahogy azt a nyolcvanas évek végén tehette egy szakadt hippi – most viszont új pozíciójában előszeretettel játssza a morcos igazságosztót, aki egy kis publicitás kedvéért akárkit hajlandó a komcsikhoz hasonlítani, avagy éretlenséggel vádolni.

Először is szögezzük le, hogy egy valóban nagy tekintélynek örvendő úriember nem igyekszik folyamatosan a hatalmáról győzködni másokat, illetve annak sem érzi szükségét, hogy felnőtt embereket okítson jó modorról, még akkor sem, ha történesen a fölöttesüknek is gondolhatja magát.

Egy valóban tiszteletparancsoló, méltósággal rendelkező férfiú azonban elsődlegesen is nem mondja cinikusan mindig azt, amitől az igazság rendíthetetlen bajnokának képzelheti saját lényét – valamint nem kizárólag az "ellenoldalra" terjed ki a megmondáskényszere. Nem próbál egyszerre agresszív és patetikus lenni; de távol áll tőle az is, hogy önnönmaga pozicionálásáért vívott küzdelme során egy valódi tekintélyt vádoljon érdekelvűséggel, gyermeteg hatalomfüggéssel.

Kövér Lászlóra abszolút igaz, hogy bár saját meglátása szerint mindig az igazat mondja, ellenben sosem beszél a valódiról, a dolgok mögöttes értelméről. Üzenetei pedig kifejezetten rombolóak tudnak lenni a társadalmi morált illetően, teszem azt, mikor az ügynökakták nyilvánosságának igényét nevezi értelmiségi gumicsontnak, vagy amikor egy demokratikusan az Országgyűlésbe juttatott párt parlamenti jelenlétét nyilvánítja szégyenteljes dolognak, "morális értelemben vett botránynak".

Módszerei hol a másik fél gyermekként kezelésének, hol saját maga szellemi kiskorúságát bizonyító gesztusainak okán lesznek nevetségesek: a jobbikos Gyöngyösi Mártont büntetésből eltiltja a külügyi bizottság római útjától, a kékcédulákkal tiltakozó LMP-s képviselő laptopját pedig dühében egy előbbiből gyúrt galacsinnal dobálja meg. Majd gyorsan a pulpitus felé iszkol, és dörgő hangon teremti le az egész neveletlen bagázst. Mármint kizárólag az ellenzéki térfélen ülőket, még ha a kormánypártiak szakasztott ugyanúgy is viselkednek.

Aztán egy valóban köztiszteletnek örvendő ember a teret valósággal betölti – ellenben nincs szüksége magánhadseregre, mely a biztonságát védi olyan igazán veszedelmes dolgoktól, mint amilyen a szamurájkardot bemutatási szándékkal sajtótájékoztatón előszedő Zagyva György Gyula, vagy éppen a populista és demagóg Izrael-ellenes felszólalást huszadjára megejtő jobbikos képviselő.

Ám Kövér Lászlót az Országgyűlés falai közt láthatóan nemigen tiszteli senki. A fideszesek jobbára harcostársként tekintenek rá, a többiek meg – igazodva a szerepjátékhoz – valamiféle szigorú, de igazságtalan tanár bácsiként, aki, ha olyanja van, kész akár feleltetés nélkül is egyeseket osztogatni a padsorokban ülőknek.

Ám mégis van, amiért néha a cinikus, hatáskörén éppen túlterjeszkedő úriember nyilatkozatát is érdemes olvasni: ez pedig az a vonatkoztatási szabadságunk, melynek köszönhetően magára a nagy oktatóra és környezetére nézvést tarthatjuk igaznak a dörgedelmeket.
Emígy nyilatkozott ugyanis legutóbb Kövér László Orbán Viktorról és a Fidesz-KDNP-ről  a romániai magyar politikusokról: „vannak olyan magyar politikai vezetők, akiknek az az egzisztenciális és politikai érdekük, hogy az általuk vezetett közösség kizárólag őket tartsa viszonyítási pontnak, vagyis hogy minél teljesebb legyen a befolyásuk, így ugyanis nagyobb a súlyuk a belpolitikai küzdelmeikben. Ez némely esetben olyan törekvésekre készteti őket, hogy a demokrácia keretei között a saját közösségük fölött meglehetősen erős diktatúrát, hegemóniát gyakoroljanak, ami szintén a nemzet szétfoszlásához, leépüléséhez vezet”
Mi sem mondhattuk volna pontosabban, házelnök úr!

Írta: Nyulassy B. Kázmér

Hiába, a Dörmögő Antiszemita is csak addig jó hazafi, amíg fel lehet mutatni a nemzetellenes lila köddel szemben, de amint a Bátor Beruházó kettesben marad vele a nagy büdösben, már utóbbinak sem fűlene a foga az egészhez. Mindhiába, hiszen az elhatározás már kikiáltatott még az Óperenciás-tengeren is túl, és már a költségvetésben nyír ő, a fáradhatatlan Kulturális Nemzetvezető, minden magyarok legmagyarabbika-borja, turulba született öntudata.

A jegyek ugyan nem fogynak, az előadások a kutyát nem érdeklik, kritikák nem véletlenül nem születnek. Nem szívesen matat hiszen jóérzésű emberfi a salakban, aggassanak bár rá szépséges nemzetiszín pántlikát, töltsék meg mélymagyar mondanivalóval a kokojzapálinkával már amúgy is megtelt méretes huszárgyomrokat.

Ami ugye van itt az uraknak mind. És pénz is akad dögivel – igaz-e, államtitkár uram, igaz-e, ex-kultúrminiszter uram? Valamivel a lázadozó bendőt is meg kell tömni, és ezüst terem itt bőséggel, no hiszen, várjuk meg, mi lesz belőle, mi lesz belőlünk, nem igaz?

Pedig egyszerű ez, mint a Wass Albert-összes: a fasiszta fasiszta marad, az áruló pedig áruló. Ennyi az egész, teccikérteni? Lehet itt játszani a színházasdit, meg bemutatni Márai- és Németh László-darabokat, a szarból akkor sem lesz nemhogy posztmodern világdráma, de még szalonképes színjátszás sem.

Persze, lehet itt sírni-ríni, zsidó világösszeesküvést okolni meg liberális hazaárulókat, a szemétre akkor sem lesz senki kíváncsi, én sem, sajnálom, vagyis mégsem, az antifasizmusért nem vagyok hajlandó bocsánatot kérni. Nácikért pénzt kiadni meg aztán semmiképp. Vagy most kiért, Gregor Bernadettért?

Értéktelen vacak volt ez az előadás(?) is.

Az Országgyűlés beírta az Alaptörvény átmeneti rendelkezései közé az előzetes választási feliratkozást, mire az Alkotmánybíróság jogalkotási felhatalmazáson való túllépés miatt megsemmisítette a szóban forgó rendelkezéseket. Erre a Fidesz frakcióvezetője közölte, hogy nincs baj, csak formai problémáról van szó, Szájer József pedig megnyugtatott mindenkit, hogy hamarosan beemelik az alkotmányba a kifogásolt elemeket.

Alkotmányellenes alkotmány pedig nyilván nem létezik – gondolják nemes egyszerűséggel a Fidesznél, amikor a pofátlanság határát feszegetve bizonyítják sokadszorra, hogy számukra a regisztráció létkérdés, abból egy fikarcnyit sem fognak engedni, történjék bármi. Mindenesetre egy jó kis inkoherencia így is felléphet, legalábbis ahogy így olvasgatom Magyarország Alaptörvényének Az állam című fejezetét, annak 2. cikke alatt ezt találom: "Az országgyűlési képviselőket a választópolgárok általános és egyenlő választójog alapján [...] választják", és hiába van utána ott az is, hogy "sarkalatos törvényben meghatározott módon", ha egyszer utóbbiban rögzített eljárás ellentétben áll az általános és egyenlő választójoggal.

Persze, olvastam én is az Állatfarmot, lesz ebből még általánosabb és egyenlőbb is, kifejezetten a példátlan jogalkotási felhatalmazásra hivatkozva; a döntésen pedig az Ab ha megfeszül, sem fog tudni változtatni – de hát annyira azért nyilván ők sem fogják törni magukat. A Fidesz majd megint kérvényezni fogja a felülvizsgálatot, Áder János államfő előzetes normakontrollt kér, az Ab megmondja, mit kell még beemelni az Alaptörvénybe, a gránitszilárdságú alkotmány pedig újabb csodás elemekkel gazdagodik majd. Mert kétségtelen: az alkotmányba bármit be lehet emelni, a kétharmad meg van hozzá, végső esetben pedig lehet némi célzást tenni a lakosság előtt arra, hogy az Ab tagjait nem a nép választotta, ellenben a kormányt igen, úgyhogy itt jogosan lesz az, amit a Fidesz-KDNP akar.

Ami egyébként sajnos nem is áll távol a valóságtól. És ez még csak nem is diktatúra: maga a totális demokrácia, a nép teljhatalma, amely az elmúlt húsz év bénázásai után inkább alkotmányozó többséggel ruházott fel egy politikai hatalmat, csak legyen már vége a teszetoszaságnak, az egész parlamentáris cirkusznak.
És mivel nem tudtunk magunknak időben korlátokat szabni, a kétharmad helyett pedig valami, az egészhez közelebb álló törtszámot illeszteni a legfontosabb törvényekhez, most főhetünk a saját levünkben. Mondanám, hogy akik ilyen szintű hatalomkoncentrációt akartak, azok eztán meg se szólaljanak; csak hát ott vannak a korábbi évek a maguk sutaságaival, amelyeknek a láttán nagyon is érthető, hogy az emberek valami mást akartak végre tapasztalni.

Szerencsére Kövér László házelnök azért figyel az Országgyűlés méltóságára is, így jövőre már nem lesznek "kékcédulás" rendbontások és hasonló gyermekes csínytevések; marad a törvényhozói szintre emelt játszadozás, alkotmányfarigcsálás és mindaz, amiért jó szívvel a jobboldal már többé nem vallhatja magáénak a Fidesz-KDNP politikáját.

Sajnálom elsősorban azért Mihancsik Zsófiát, mert életét annyira áthatja a közélet, hogy egy számára ismeretlen újságíró iránti heves érzelmeit érzi kötelességének megvallani karácsony előtt – bár tulajdonképpen ez az év többi napján is sajnálatra méltó dolognak minősül.

Sajnálom őt, mert a személyeskedésen túl nem képes értelmes válaszokat adni egy konkrét kérdésre, valamint a kettős mérce jegyében magának vindikálja a jogot arra, hogy a körülmények hatalmából kifolyólag saját és társa felelősségét kisebbítse, míg a másik emberét egy másik helyzetben ugyanakkor erősen kihangsúlyozza. Sajnálom őt, mert a kettős mérce jegyében magának fenntartja a jogot, hogy ne a fekete és fehér szembenállásában gondolkodjék múltjáról, míg a rendszerváltás után jöttektől ezt eltagadja akkor is, ha magára nézvést továbbra sem tartja kötelező érvényűnek.

Sajnálom őt, mert a valódi autokrácia kiszolgálóiként játszották Aczél Endrével és a többiekkel a szabadság merész tágítóit, miközben szemernyit sem tettek a fennálló állapotok megszűnéséért, hovatovább képesek voltak tökéletesen belesimulni az adott szisztéma kereteibe. Sajnálom azért is, mert évtizedek fáradságos munkájával el tudta magával hitetni, hogy kisebb bűn egy valódi diktatúra fennállásához asszisztálni, mint a demokratikus viszonyok közt adott esetben elköteleződni egy politikai szereplő mellett, hinni annak igazában.

Sajnálom Mihancsikot azért is, mert saját, Magyar Televízió- és Magyar Rádió-béli munkájától a rendszerváltás előtt nem tudták eltántorítani az akkori lehetetlen viszonyok sem; míg 2006 után is mindenféle szégyenérzet nélkül szerkesztette a Friderikusz Most című műsort, és adott médiafelületet Gyurcsány Ferencnek a kimosakodáshoz azok után, hogy a rendőreivel veretett meg ártatlan tüntetőket.

Sajnálom Mihancsik Zsófiát, mert nem képes disztingválni úgy felelősség kérdésében, mint a médiaviszonyok tekintetében: bátran mossa hát egybe a teljes mai jobboldali sajtópalettát a köztévével, a lehető legapróbb különbséget sem látva aközött, amit Stumpf András és Pozsonyi Ádám ír egy-egy publicisztikájában, tökéletesen eltörölve a határokat aztán Bencsik András és Ablonczy Bálint között éppúgy. Sajnálom Mihancsikot, mert azt sem tudja, miről beszél.

Sajnálom, hogy a lehetőségei egyre csak szűkültek a demokráciában, és hogy a két évtized alatt odáig jutott, hogy egy alig látogatott kádertemetőt szerkesztgethet, illetve másokat próbálhat kirekeszteni saját kis honlapocskájáról. Sajnálom, hogy a sajtószabadság letéteményeseként a maga oldalán tiltja a kommentelést, míg a hozzászólásokat engedőkön számon kéri a kommentelők stílusát, mintegy egybeolvasztva a bejegyzések íróit azok hozzászólóival. Sajnálom, hogy annyira nem képes beleolvasni csak a Mandiner blogbejegyzéseibe, hogy rájöjjön, kormánypropagandát itt nehezen kérhet számon – és sajnálom, hogy a pártosság hangoztatásán túl azért nem rest (ha csak idézet formájában is, de) beolvasni a kritikus bejegyzések ("megmondós stílus") miatt is.

Sajnálom, hogy olyanoknak rója fel a hírek torzítását, akik a legkiegyensúlyozottabban igyekeznek tájékoztatni az olvasóközönséget, és akik minden oldalról szemléznek véleményeket, odafigyelve még a Galamus-csoport tagjainak bejegyzéseire is. Azt is sajnálom, hogy kész akár hazudozni is, és a diáktüntetések bagatellizálásával vádolni egy olyan oldalt, akiknek szerkesztői közül többen is részt vettek a szóban forgó tüntetéseken, a legpontosabban tájékoztatva az olvasókat a történésekről (tudom, mert magam is ott voltam).

Egy szóval: sajnálom, hogy Mihancsik Zsófia a rendszerváltás után huszonkét évvel is csak tények ferdítésére és mások kirekesztésére áll készen, ahogy azt a dicső szocializmus médiaviszonyaiból olyan jól elleshette. Sajnálom, hogy a kilencvenes évek elején csalódni volt kénytelen az általa a "világosság politikusának" nevezett Orbán Viktorban, és eztán (igaz, jó érzékkel) felfedezte magának az árokásás nemtelen lehetőségét, valamint a kettős mérce mindenkori alkalmazhatóságát.

Sajnálom Mihancsikot, mert kiégett, mert csak csúsztatásra képes, és mert nagy múltjával csak egy begyepesedett gondolkodásmódról napról napra tanúbizonyságot tevő portál szerkesztéséig vitte. Ezt valószínűleg én is nehezen viselném. Kívánom mindenesetre, hogy karácsony idején Mihancsik Zsófia életébe is vigyen valamely szerette boldogságot, hogy kicsit ki tudjon lépni a fárasztó gyűlölködés mókuskerekéből, és kipihenje a mostani év megerőltető küzdelmeit is.

Áldott, békés karácsonyt, kedves Mihancsik Zsófia!

Ron Werber "két dolgot honosított meg 2002-ben, a negatív kampányt és a fanatizálást. [...] Lélegzetnyi időt sem hagyva, folyamatos pergőtüzet zúdított a kormányzati szervekre, magához ragadva a médiakezdeményezést. Elviselhetetlen feszültségben tartotta a közéletet, közvetve az egész társadalmat, még mélyebbre ásva az árkokat, teret engedve a színtiszta gyűlölködésnek" – írja Seszták Ágnes a hétfői Magyar Nemzetben, a lap pedig másutt is fokozott figyelmet mutat a történések iránt: a belföldi hírekre szánt két oldal közül az egyik teljes egészében Werbernek és az MSZP elmúlt tíz éves tevékenységének van szentelve, mintegy bemutatva, mi mindent követtek el a társadalom ellen a huszonhárom millió románozástól kezdve a kettős állampolgárságról szóló népszavazáson át egészen a 2002-es választások megnyeréséig.

És valószínűleg a Nemzet vezércikkírójának igaza is van. Könnyen lehet, hogy Werber ismertette meg mindannyiunkkal a negatív kampány szépségeit (emlékezzünk csak a dicső köteles beszédre!), illetve ő bizonyította be, hogy egy mindenre és mindenkire kiterjedő adatbázissal akár a választás napján is meg lehet fordítani a nem éppen felénk lejtő eredményt.

Csakhogy 2012-t írunk, autónkkal két percenként egy "Együtt tették tönkre az országot" feliratú tábla mellett húzunk el, miközben a netes világot épp a Gery Greyhound által nyilvánosságra hozott "Kubatov-lista a gyakorlatban"-féle videó tartja lázban. Egymást érik a Bajnai-Gyurcsány tandem országrontó tevékenységéről beszámoló plakátok, LMP-s képviselők pedig Facebook-on borzonganak a 2009-es pécsi választás fideszes győzelmét elősegítő módszeren. Miközben például Eörsi Mátyás ennyit fűz hozzá a látottakhoz: "A Fidesz ellenfelei jobban tennék, ha a fintorgás helyett ugyanezt megcsinálnák, ha lehet, még jobban, még professzionálisabban, és persze törvényesen!"

És mit ad Isten, az MSZP arculat(vissza)váltó rendezvényén megtörténik Ron Werber csatasorba állítása, aki emígy nyilatkozik: "ha a fele igaz annak, amit mondunk, akkor meg fogjuk nyeri a választásokat, méghozzá simán". A Fidesz mellett elkötelezettek joggal aggódnak: tudják, a kampányszakember nem beszél mellé. Látták, mihez segítette hozzá a szocialistákat egy viszonylag nyugodt fideszes időszak után, és érzik, hogy a mostani botrányos kormányzás csak megkönnyíti az MSZP dolgát.

Nem is csoda, hogy időközi választások folyamatosan szocialista győzelmek hírét hozzák – legutóbb épp Szolnokról. Láthatóan az emberek bennük látják ismét a váltópárti szereplőt, ami ugyan országos szinten még nincs meg így, de a vidéki történések már jeleznek valamit. Így ír erről a Magyar Narancs Erősödő jelek című vezércikkében: "Aki a kizárólag a moralizáló politikai publicisztikákban és politikusi nyilatkozatokban létező virtuális valóságot nem téveszti össze a valósággal, az láthatja, hogy az MSZP-vel újra megtörténik az, ami megesett vele 1992-1994, 2000 és 2002 között, és ami megesett a Fidesszel és Orbán Viktorral is 2007 és 2010 között. Számított valamit is 1994-ben Horn Gyula múltja? Érdekelte a jobboldali közönséget 1998-ban Orbán múltja? Hát a baloldaliakat 2002-ben a Tocsik-ügy? És a hárommillió Fidesz-szavazót 2010-ben az Országimázs Központ, az Orbán-bányák, a Simicska-birodalom vagy Tokaj szőlővesszeje?"

A legutóbb nyilvánosságra került MSZP-kampánystratégia pedig ekként üdvözölte a választók feledékenységre való hajlandóságát: "az MSZP számára minél inkább kétosztatú a politikai verseny, annál jobb. A választók továbbra is képesek és hajlandók Fidesz-MSZP versenyben gondolkodni – de csak akkor, ha mintegy "mesterségesen" teremtjük meg ezt a helyzetet számukra".

Nem csoda hát, hogy legutóbb már a Heti Válaszban is azt olvashattuk: az ernyőszervezet gründolásának becsődölése után az Együtt 2014 egy liberális párttá szándékozik alakulni – betöltendő mintegy az SZDSZ után maradt űrt. Mint írják, a korábbi MSZP-SZDSZ koalíció mintájára épülő választási szövetség van kialakulóban, melybe a Mesterházy Attila által összefogásra meghívott egyéb szereplőket "anonim módon integrálnák". Ez utóbbi szerep várna tehát a 4K!-ra, a Schmuck-vezette szocdemekre, és természetesen az LMP-re is.

Az ökopárt etikai bizottsága által platformja vesztett Jávorék pedig állítólag készen is állnak erre a szerepkörre. Valószínűleg sokan közülük még mindig hisznek abban, hogy itt valami újfajta összefogás körvonalazódik, nem pedig a 2010 előtti állapotok rekonstruálása. Hallgassuk is meg hát gyorsan, mit mond minderről az imént igazodási pontként szolgáló Eörsi, az LMP lelkes híve: a platform felfüggesztését például "más lett a politika" kommentárral látta el, Schiffer azon nyilatkozatát pedig, hogy "senkinek nem lehet célja a platformok ellehetetlenítése", ezzel az ironikus szösszenettel: "Senkinek nem lehet célja! Áh! Dehogy!" Miközben Dorosz Dávid Népszabadság-béli interjúját lelkesen osztotta, kiemelve belőle alábbi sorokat: "Azoknak a házaspároknak, ahol az anya és az apa azért válnak el, mert csak így mehetnek mindketten közmunkára, nem mondhatjuk: tessék még várni ránk négy évet. Azoknak a fiataloknak, akik az orra előtt most vágják be az egyetemek és így a felemelkedés lehetőségének az ajtaját, nem lehet azt mondani: tessék még várni négy évet. De azoknak a szülőknek sem mondhatjuk ezt, akiknek a gyereke inkább elmegy Dublinba mosogatni, mert itthon semmi esélye egy tisztes megélhetésre."

Mielőtt azt hinnék, megőrültem, gyorsan leszögezném: nem a magam szórakoztatására mentem át Eörsi-szemlébe, egyáltalán nem. A liberális politikus viszont egy igen hangos réteget képvisel: az LMP szövetségi betagozódását pártolókét, akik szerint az lenne a legjobb, ha a következő választásokon a Fidesszel szemben lévő (Jobbikon kívüli) ellenzék egységesen indulna el. Vagy bárki is komolyan azt gondolja, hogy a Demokratikus Koalícióba idén belépett Eörsinek ennyire fontos lenne az LMP? Hogy a legutóbbi LMP-s kongresszusi döntést kárhoztatók azért lennének ilyen dühösek, mert elkötelezett LMP-sek lettek volna bármikor is, és aggódnának a párt jövőjéért?

Ha az LMP csatlakozik Bajnaiékhoz, Ron Werber most akkor is visszatért volna az MSZP-hez. A szolnoki időközit akkor is megnyerték volna a szocialisták. A közmunka miatt elváló házaspár akkor is az MSZP-re voksolna, ha Dorosz Dávid a lehetséges LMP-s szavazóbázisba belevenné mellettük a teljes gyöngyöspatai cigánysort és a mánfai kisnyugdíjast is. Ám felmerül a kérdés, már csak az Alternatíva bejegyzésének olvasása közben is: nem lehetséges, hogy egy új pártnak, amely a létező struktúrák megváltoztatása végett jött létre, nem egyből a politika iránt abszolút közönyös, a jövő havi fizetésnek élő tömegeket kellene integrálnia? Nem lehet, hogy mégis inkább az Alternatíva bloggerének kéne megfelelni, aki talán majd az LMP-re szavaz, nem pedig Eörsi Mátyásnak, akinek amúgy van egy saját pártja?

De ha már a belpesti liberálisok mellett a falusi fodrászlányok kellenek, nem lenne etikusabb, ha helyi szinten hallgatná meg őket a politikus, nem pedig nagypolitikai manőverekkel próbálná meg a képükbe tolni magamagát?

A Kubatov-lista után tehát ismét jöhet a Werber-lista. A Civil Összefogás Fórum után talán a Demokratikus Charta is újjáéled végre, hogy lelkesen nyithasson ernyőt a barna eső ellen egy-egy CÖF-óriásplakát árnyékában. Az MSZP-s aktivisták és a fideszes legények pedig párhuzamos utcákat keresztülszelve csöngethetnek majd be minden egyes házba, nyomatékosan feltéve a legfontosabb kérdést.
Talán éppen azt: "Ugye, tetszett már regisztrálni? Már csak két hónapja van rá, hölgyem!"

"Keretszámok? Azok nem lesznek!" – mondta komoly arccal Orbán Viktor a HVG.hu riporterének, magam pedig jót mosolyogtam azon, hogy a miniszterelnök úr azért még ilyen vészterhes időkben sem veszített humorérzékéből, és bármikor kész egy igazán cinikus mondatot odavetni a minden lében kanál balliberális média képviselőjének lába elé.

Ám kiderült, hogy Orbán ezúttal halál komolyan beszélt: a romkocsmás, fidelitasos fiatalokkal tartott megbeszélése után arra jutott, hogy a keretszám-rendszer rossz, azt el kell törölni. Eddig ugye a játszma kétesélyes: vagy mindenki ingyen tanul, vagy az összes hallgató fizetni kényszerül. A Fidesz-KDNP eddigi kormányzati tevékenysége alapján utóbbi tűnt lehetségesebbnek, ám videóüzenetében a miniszterelnök egyértelművé tette: senki nem fog tandíjat fizetni; akik tanulni akarnak, és itthon szándékoznak utána dolgozni, NO, azok számára ingyenesen hozzáférhetővé kell tenni a felsőoktatást.

Mit jelent mindez? A tiltakozó egyetemisták szerint semmit, az egész egy nagy blöff, és továbbra is követelni kell a két évvel ezelőtti állapotok visszaállítását, illetve emellett még átfogó reformot is. Noha láthatóan ez utóbbira vállalkozna a Fidesz-KDNP három nap alatt, a hallgatók szkeptikusak: a valóban ködösítő állásfoglalás nekik nem elég, ők keretszámokat akarnak, illetve a hallgatói szerződés eltörlését.

Láthatóan a miniszterelnök, illetve a kormány épp annyira tudja, mit kellene tenni, mint a HaHa aktivistái: míg a diákok egyszerre követelik a tandíj eltörlését, a reformot, a röghöz kötés megszüntetését és egyesek az igazságos módon bevezetett tandíjat, addig a Fidesz-KDNP prominensei hol az évtizedekig tanuló, értéktelen diplomát szerző hök-vezetőkkel jönnek, hol a felsőoktatás mindenki előtt való megnyitásával, hol az önfinanszírozás fokozatos bevezetésével, de most éppen a korlátlan ingyenesség hirdetésével.

És még mindig nem tudni, ki hova akarja kifuttatni ezt az egészet. Kell akkor Diákhitel2? Mit fizet(ünk vissza) az állam(nak)? Tényleg 240 pont felett mindenhova bejut mindenki, esetleg maradhatnak az egyetemenként és szakonként változó ponthatárok? A tömegesítés fogja okozni a felsőoktatás halálát, netán a kivéreztetés?

Miről fognak itt akkor szerdán dönteni? Kell tüntetni? És kiknek, a hallgatóknak vagy az eddig hülyére vett fideszes szavazóknak? Azoknak, akiket a fizetős felsőoktatás kizárólagosításával vettek palira, vagy azoknak, akiket a hétvégi bejelentéssel?

Fog valamiről is dönteni a jövőben Pokorni Zoltán? Lemond végre Hoffmann Rózsa, most, hogy mindkét fronton vereséget szenvedett? Vagy győzött? Akkor Giró-Szásznak van igaza, és Nagy Dávid szerezzen már PhD-fokozatot?

Ma tüntetés a Szalay utcában. Nem merek elmenni – még a végén Orbán ennek hatására kötelezővé teszi mindenki számára a felsőoktatást. Vagy teljesen megszünteti azt. Ki tudja?

Az összeütközés elkerülhetetlen - ezzel a hangzatos szlogennel, illetve a Csatt névvel hirdette magát az ATV új vitaműsora, melynek műsorvezetője, Rónai Egon még egy iszonyat cool reklámmal is fokozta az izgalmakat. Ebben az ATV Start műsorvezetője a találomra neki szegezett kifejezésekre vágta rá azok politikai megfelelőjét. Kormány - Orbán, csomag - Matolcsy, vita - Csatt: borzolta a kedélyeket Rónai, hogy aztán az első adás vendégei láttán a néző számára is elkerülhetetlen legyen – ha nem is az össze-, de a megütközés mindenképpen.

Merthogy kik is voltak az eddigi három adás szemben álló felei? Talán Fekete György és Gulyás Gábor? Ungváry Rudolf és Vona Gábor? Török Zsolt és Bayer Zsolt? Nos, nem - és nemcsak azért, mert a Hit Gyülekezete birtokában lévő ATV-be nem teheti be a lábát jobbikos politikus, hanem a csatorna azon furcsa prekoncepciójából fakadóan, hogy a műsorban többnyire politológusoktól és közgazdászoktól várták a gigászi küzdelmet. "Szakértő vendégek" - hirdetik ezzel kapcsolatban, ami igaz, végül is minden egyes meghívott a szakértője valaminek, ha másnak nem is, a saját területének mindenképpen. Na de hogy Bíró Nagy András és Szomszéd Orsolya összecsapása lenne az a beharangozott elkerülhetetlen ütközet? Esetleg Somogyi Zoltán és Fodor Csaba vitája?

Nem alábecsülni akarom fenti személyek vitakészségét – na de nem is tőlük várná az ember egy jófajta disputa lefolytatását péntek este, ha már a tévé előtt eszi a fene. Mert mivel is keresi a kenyerét egy átlagos politikai elemző? Az egyrészt-másrészt érvek ütköztetésével, az érdekek és szavazatmaximalizálási szempontok összevetésével, a pártok lehetőségeinek analizálásával. Most komolyan, hány embert érdekel Magyarországon, hogy miben látja a világot másként a Századvég és a Policity Solutions intézet? Hogy mely oldal felé húzva teszi fel manipulált közvélemény-kutatási kérdéseit a Nézőpont Intézet és a Századvég?

Ez mondjuk nem csak az ATV és nem is kizárólag a Csatt deficitje: manapság egyetlen valamirevaló politikai vitaműsor sem létezik Magyarországon. A HírTV-ben futó Civil kaszinóba jobbára ugyanazon jobboldali közéleti szereplők kerülnek meghívásra (Pesty László, Zárug Péter Farkas és Kiss Ulrich jezsuita szerzetes), míg az ATV Civil a pályán című műsora is többnyire ugyanazon személyeket hívja meg műsorába, általában a három baloldali kontra egy jobboldali felállást preferálva. Ez utóbbi műsor viszont legalább néha igyekszik a színesítésre: a heti válasz-os Stumpf András rendszeres felbukkanása mellett nemrég láthattuk Litkai Gergely humoristát is, aki némiképp talán tudta ellensúlyozni Magyar György és Váradi Júlia rendkívül depresszív jeremiádját antiszemitizmus-ügyben.

De izgalmas viták így nem fognak kibontakozni – ehhez ugyanis emblematikus figurák kellenének, valódi ellentétek és éles kontrasztok, nem pedig szürke elemzők, de nem is jobbára egy oldalról érkező figurák. Az MTV-n néhány éve futó A la Carte jó példa erre, ahol számtalan különböző területről jövő, a közélet iránt érdeklődő személyek vitázhattak: így például szembekerült Parti Nagy Lajos és Kumin Ferenc, Galla Miklós és Pásztory Dóra, de Lukács Laci és Glatz Ferenc is. A jófajta, valóban érdekes és hatásos beszélgetéshez, avagy vitához nem feltétlenül méricskélni kell, hogy legyen egy baloldali, de vele szemben legalább négy jobboldali (ha jobbos adóról van szó), vagy legyen egy konzervatív és három liberális (balos csatorna esetében): valóban ikonikus alakok kellenek, mértékadó személyek, akik adott esetben tényleg hitelesen tudnak képviselni egy-egy közéleti témát. De kell egy olyan tiszteletre méltó, kiegyensúlyozott műsorvezető is, mint amilyen egykor Szombathy Pál tudott lenni.

Közéletit mondtam, és itt is lenne a dolog nyitja: hiszen az ATV sem efféle vitaműsort kívánt létrehozni, hanem politikait: olyat, ahol az értékekkel szemben jóval inkább az érdekek kerülnek kihangsúlyozásra; a nézetek helyett csak az elfogultságok állnak egymással szemben. "Hívjunk két jobboldali elemzőt és két baloldali közgazdászt" - lehetett ez az alapelv, ami jól hangzik, csak rendkívül papírízű, távol a valóban érdekfeszítő vita lefolytatásának személyi feltételeitől. Olyan vitáétól, amely valódi kérdésekre adott legitim válaszok között zajlik, nem pedig ilyen-olyan unalmas előfeltevések és pártszempontok között, de nem is annak mentén, vajon akkor kinek is jó, hogy Rogán Antal és Mesterházy Attila egy színpadon állt.

Mert lássuk be, abból soha nem lesz semmi, ha a Policity Solutions és a Nézőpont Intézet elemzőinek vitáját kell hallgatni arról, hogy a kettő plusz egy tömegpárt melyik tagjának felelt meg jobban a közös elhatárolódás egy olyan dologtól, ami a kihangsúlyozott formában voltaképpen nem is létezik.

Most, hogy Victor Ponta és az USL (Szociálliberális Unió) megszerezte az alkotmányozáshoz szükséges parlamenti kétharmadot, mindezt ráadásul az előzetes hírekkel szemben az RMDSZ nélkül, mindenkinek lesz néhány éve elgondolkozni a történteken.

Amikor a független hatalmi ágakat teljes mértékben szétverő és kéthetente Alkotmányt módosító Victor Ponta sérti majd más és más rétegek érdekeit, hogy azok tehetetlenül nézhessék a rajtuk való keresztülgázolást, Orbán Viktor kínosan hallgathat, illetve leszokhat a "de nekünk kétharmadunk van..." kezdetű magyarázkodásokról. Nem lenne szerencsés azt sem felemlegetnie, hogy most a románok valami ellen szavaztak, nem valami mellett - hiszen a 2010-es történet sem nagyon szólt másról.
Amikor a balliberális, a mostani látszat ellenére erősen magyarellenes és nacionalista szövetség utasítja élesen vissza az Európai Unió vádjait, "ebbe ne szóljanak bele kívülről" felkiáltással, akkor Orbán kétszer is átgondolhatja majd, érdemes-e Pontát internacionalistának bélyegeznie. Esetleg valószerű lesz-e, ha az IMF és az EU diktátumait egykor oly lelkesen betartó, a véleménynyilvánítók többsége által elutasított Traian Basescu jelenlegi államfőt csak "jó hazafiként" emlegeti.

A magyar baloldal és a Brüsszelben fontoskodó európai szocialisták kínosan feszenghetnek majd, hogy amit a Fidesz számára diktatórikus lépésekként róttak fel, azt a saját pártcsaládjukba tartozó románoknál ugyan mire véljenek. Hogy amit a jobboldal eredendő populizmusának és nacionalizmusának tudtak be, az miként valósulhat meg egy balliberális kormányszövetség esetében. Hogy a plágiumbotrányból máig ki nem keveredett Ponta miért is ússza meg azt, amit Schmitt (egyébként teljesen jogosan) nem tudott, és amiért ma Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes lemondását is követelik.

És mindannyiunknak érdemes lenne elgondolkozni azon, mennyire üdvös dolog is kétharmadhoz juttatni populista, semmit nem képviselő tömegpártokat. És úgy egyáltalán akárkit.
Az idei nyári események fényében biztosra veszem, hogy nagyon tanulságos éveknek nézünk elébe.

Magyar Narancs: "Lesz felsőoktatási tandíj, ha kormányra kerül az MSZP? Hogy fogják hívni?"
Kunhalmi Ágnes: "Tandíjnak. Ezt már nyilvánosságra hoztuk a felsőoktatási vállalásaink között. Olyan rendszert fogunk megvalósítani, amely az első évet mindenkinek ingyenessé teszi, hogy a belépés ne ütközhessen anyagi akadályokba. Ez lenne a bizonyítás éve és az első évben nyújtott teljesítmény alapján kezdődne meg másodévtől a mainál jóval kisebb mértékű tandíjfizetés. Ezt egészítené ki egy széles körű ösztöndíjrendszer. Ez az elképzelés hasonlít arra, amit a 2008-as népszavazás eltörölt. Tandíjügyben semmi sem indokolhatja a köntörfalazást."

Úgy tűnik, kell egy alapos vereség ahhoz, hogy a politikusok is rádöbbenjenek arra: őszinteség, nyíltság nélkül semmi esélyük megtartani a hatalmat, bármennyire is vélik úgy mások, hogy csak szépen hangzó hazugságokkal (mint amilyen például a fejlesztési részhozzájárulás - fer - kifejezés is volt) lehet a választókat az akolban marasztalni. A Fidesz még nem jutott el idáig, főleg, mivel a 2008-as népszavazással jó időre ellehetetlenítette magának a témában való őszinte megszólalás lehetőségét - így nincs mit csodálkozni Giró-Szász András kormányszóvivő bejelentésén, miszerint a felsőoktatási keretszám-csökkentés elő fogja segíteni, hogy többen vehessenek részt egyetemi képzésben.

Ezt a jelenlegi kormány a felelősségvállalás fontosságának hangsúlyozásával magyarázza: fogadja el a gimnazista diák, hogy ha mondjuk jogász vagy politológus szeretne lenni, akkor maximális eredménnyel is csak havi tizenötezerért teheti ezt meg; viszont, a Fidesz jóvoltából erre ott van neki a Diákhitel 2, melyet nyugodt szívvel felvehet tandíjának finanszírozása végett. Később, ha állami szektorban helyezkedik el, kivásárolják belőle, ha pedig a privátban, akkor a cég dönthet adókedvezmény miatt a hitel kifizetése mellett. És ha a munkaadó mégsem dönt így? Hát, az pech.

Nagyon rosszul áll olyanok szájából a felelősségvállalás hangoztatása, akik saját korábbi szavaikért sem képesek kezeskedni; azokéból, akik a politikai győzelem kivívása végett köpték szembe a teljes diákságot; azokéból, akik állami szinten harcot hirdetnek az adóssággal szemben, de az egyetemistákat mégis arra buzdítják, hogy kezdjék életüket milliós tartozással - ami igazából nem is adósság, inkább csak amolyan lehetőség.

Mivel az ügyben nem érintettek szeretik hangoztatni a kormány jelenlegi érveit, és a büfében gondtalanul, az adófizetők pénzén mulató egyetemisták tömegét vizionálni, előzetesen szögezzük le: a keretszám-csökkentés az egész felsőoktatást érinti. Bár óva intenék attól mindenkit, hogy mondjuk a bölcsészképzést láblógatásnak tekintse, de ha így is tesz, gondolja inkább végig: ma az építészmérnöki, az orvosi és a fizikusi karokon is minimum félévenként százezret kell fizetni akkor is, ha az embert részösztöndíjas képzésre veszik fel. És nem pusztán amiatt kénytelen ennyi pénzt beleölni, mert nem volt elég pontja: nem fért bele a keretbe, úgyhogy automatikusan mehet a félig önköltséges képzésre. Ez a Semmelweis Egyetem általános orvosi szakán azt jelenti, hogy egy szemeszterre lebontva ötszázezer forintot kell kipengetni csak a tanulásért - amit még talán visszatéríthet az állam, de így is ott van a tudat, hogy bármiféle biztos elhelyezkedés nélkül a tanulmányok végére hárommilliós tartozása lesz a hallgatónak. Ehhez persze járulhat még nyilván a rendes diákhitel is, ha mondjuk a tanuló vidékről érkezik Budapestre, és saját pénzből kell eltartania magát, mert vagy nem akar már a szülőkön élősködni, vagy azok nem képesek finanszírozni az egyetemista gyerek megélhetését. És tegyük hozzá: emellett adott esetben dolgoznia is kell, hiszen a havi negyvenezres diákhitelből esetleg a kollégiumi díj és a havibérlet futja, de a napi megélhetés már nehezen. Ez volna az a híres lazaság, amely a hallgató éveit jellemzi a felsőoktatásban? És akkor arról még nem is beszéltünk, hogy sokak vélekedésével ellentétben a vizsgák letétele nem abból áll, hogy a hallgató kinyög két-három szót - főként nem építőmérnöki vagy mondjuk közgazdasági karon.

Az szép és jó, hogy az ember fia eldühönghet a "lusta és az állam pénzén élő" egyetemistákon - illetve az is, hogy az anglisztikát végzett HR-es bőszen oktatja a szabad bölcsészetet tanult termékmenedzsert arról, milyen kevés Magyarországon a kőműves, csakhogy ettől még a világ nem fog változni, és az irodalomból és történelemből kitűnőre érettségizett diák sem fog elmenni informatikusnak. Ha nagyon-nagyon sokszor elmondjuk, hogy munkaerőpiac így, kevés jó szakember úgy, akkor sem. Miként az is egy tévhit, hogy az "elértéktelenedett papír" megszerzése miatt ma mindenki ügyvéd és közgazdász akar lenni: nem, egy szakközepes, vendéglátós diák csak elvétve fog később jogot tanulni, bármit is kívánjon meg tőle a korszellem. Ez már csak így megy.

De ha már kidühöngtük magunkat a nyolc órás irodai munkánk okozta frusztráció miatt az évekig lébecoló egyetemistákon, akik semmiféle felelősséget nem vállalnak, talán ne csodálkozzunk azon, hogy az érettségizettek kétharmada más országban képzeli el már a további tanulmányok elvégzését is. Ne lepődjünk meg, hogy Maruzsa Zoltán felsőoktatási helyettes államtitkárral szemben sokakban nincs meg a kellő cinizmus és rátermettség ahhoz, hogy még HÖK-ösként a diákokat tüzeljék a tandíj miatt, később pedig államtitkárként maguk döntsenek a bevezetéséről - ehhez, lássuk be, azért tényleg kell egyfajta tudatosság, a gátlástalanságról már nem is beszélve.

De egy nap talán tényleg eljutunk addig, hogy ne a százezres fizetést kapó tanároknak és az egyetemistáknak kelljen vállalniuk a felelősséget, hanem a korábban pedagógusi fizetésemelést és ingyenes felsőoktatást vizionáló döntéshozóknak. Vagy egyenesen odáig, hogy felelős döntésként végre tényleg belátják: bár hatalommegtartási szempontból hasznos dolog kitartani az emelkedő nyugdíjak mellett - de az ország jövője érdekében talán érdemesebb lenne a felsőoktatásba befektetni.

Mint Orbán Viktor miniszterelnök elmondta, elfogadja az Alkotmánybíróság határozatát, mely szerint sérti az emberi méltóság Alaptörvényben lefektetett elvét az utcán lakás kriminalizálása, de azt életszerűtlennek tartja. Éppen ezért konzultációt indít hamarosan a megyei jogú városokban, melynek a vége alkotmánymódosítás lehet: ha ez kell ahhoz, hogy a hajléktalanokat ki lehessen üldözni a közterekről és az aluljárókból, hát legyen, az "Ön szerint jó-e, hogy emberek az utcán laknak?" típusú kérdésekre meg úgyis megjósolható, hogy miféle válaszok fognak születni.

"Ha szerinted alkotmányos alapjog, hogy az ember megfagyjon az utcán, hát csak sajnálni tudlak" - hallom rögtön a választ aggályaimra, mintha csak direkt nem akarnák észrevenni, hogy már a megközelítésük is hibás. Akárcsak az abortuszt ellenzők a nőjogi aktivistákkal szemben: "felháborító dolog, hogy ti az abortuszt véditek, hogy szerintetek nincs semmi gond vele". Pedig ahogy az abortuszt sem tartja senki önmagában jónak, úgy az utcán élés sem a szíve csücske senkinek, A Város Mindenkié csoportnak épp úgy nem, mint a Társaság a Szabadságjogokért szervezetnek.

A cinikus világlátás cinikus válaszokat szül: bár nyilvánvalóan azért van szükség az egészre, hogy ne kelljen jól szituált embereknek hajléktalanokat kerülgetniük a metrófeljárónál, de ha úgy állítjuk be az utcán élés tilalmát, mint a fagyhaláltól sokakat megmentő intézményt, akkor még humánus színekben is tetszeleghetünk a végén. Pedig a padon alvó csöves megbírságolása egyáltalán nem egyenértékű azzal, hogy bekísérik egy melegedőbe - ahogy télen az sem biztos, hogy sikerül bejutnia a szinte teljesen megtelt menedékhelyek valamelyikébe.

De ha már itt tartunk, ajánlom mindenkinek, hogy egyszer nézzen szét egy ilyen szálláshelyen. Esetleg próbálja elképzelni magát akár csak két egymást követő éjszaka egy hasonló helyen, valamint azt, hogy több tucat másik emberrel összezsúfolva igyekszik lehunyni a szemét egy matracon úgy, hogy közben folyamatosan attól retteg: ha elalszik, azt a keveset is elszedik tőle, amit nap közben össze tudott tarhálni.

A hajléktalanok közvetlen segítése a társadalmi szerveződések, az erre szerveződött csoportok, valamint a magánemberek kötelessége; az állam pedig előbbi egyesülések segítése révén, illetve jó szociálpolitikával tud tenni az utcán élők számának minimalizálásáért. Nem vegzálással, nem is látszatmegoldásokkal és nem is közvetlen beavatkozással. Ha senki nem alszik az aluljárókban, nappal akkor is ott fogják osztogatni a Fedél Nélkül-t, várni a járókelők támogatását: a hajléktalanságot nem lehet eltüntetni az emberek vizslató pillantásai elől. És nem is kell.

Rendkívül károsnak tartom, hogy az állam ahelyett, hogy a rászorultakon segítő lakáspolitikával, hatékony felzárkóztatási programokkal igyekezné tenni a dolgát, inkább megerősíteni igyekszik az emberek ellenszenvét a társadalmon kívül rekedtekkel szemben: "mi nézzük azt, milyen undorító módon élnek, csak mert nem képesek bemenni egy szállóra, mi?!", a "ha ételt adok nekik, akkor fanyalognak: persze, ezeknek csak a pénz kell" mintájára. Mert jobban esik azt gondolni, hogy mind kizárólag saját hibájuk következményeként kerültek az utcára. Hogy nem törődtek környezetükkel, részegesek voltak mindig, ráadásul most is csak a pénzre mennek. "Nem lehet ezekkel mit kezdeni" - bosszankodhat az állampolgár - "és még én adjak nekik, mikor én megdolgozom érte, ők meg egész nap csak itt ücsörögnek?!".

Sokan nem tudják, min mennek keresztül egyesek addig, míg minden büszkeségüket feladva leülnek egy aluljáró lépcsőjére, és várják, hogy mások segítsége révén aznap is legyen mit enniük. Sokan azt hiszik, ez a legegyszerűbb út, miközben a hajléktalanok számára korábban nem létezett annál megalázóbb felvetés, mint hogy utcán ismeretlenektől kelljen pénzt koldulniuk. Ahogy ebben a helyzetben mi sem tudjuk elképzelni magunkat.
És ha már ott vannak, többen akkor is mentegetőznek. "Várjon, fiatalember, hadd mondjam végig" - tiltakoznak, miközben az ember már kutat a pénztárcájában egy kétszázas után: szükségesnek tartják a magyarázatot, szeretnék érthetővé tenni helyzetüket. "Nem olyan vagyok ám, korábban egy nyomdában dolgoztam" - mondja a nő, aki hónapokon keresztül minden egyes nap ott ül az Astoria aluljárójában, hogy aztán a férje váltsa őt, a korábban is használt "éhező magyar család" tábla mellett kuporogva.

Életvitelszerűnek számít-e, ha valaki éveken keresztül minden egyes délelőtt a Fedél Nélkül-t árulja az aluljáróban? Ha nem alszik utána ott, akkor már nincs semmi gond? És hol van az a hely, ahova este "haza mehet"? Nevezhető-e ez egyáltalán életvitelnek? Tudjuk vajon, milyen lehet a változás bármiféle reménye nélkül napról napra megélni ugyanazt?

És miért gondoljuk, hogy ha a problémákat eltüntetik a szemünk elől, azok már nem is fognak létezni?

A most hétfőn a Schiffer András által a Parlament elé terjesztett, Az állambiztonsági múlt átláthatóvá tételéről szóló törvényjavaslat tárgysorozatba sem vétele más érdekességekkel is szolgálhat számunkra azon túl, hogy az LMP sikeresen folytatta misszióját a jobboldali szavazók egy részének Fideszről való leszakításával úgy, hogy ahhoz semmi újat nem kellett mondania. Az év elején már benyújtott javaslatot most Schiffer némiképp kiegészítette: ezáltal büntetőjogi kategóriává tennék az aktanyilvánosság utáni törvénytelen iratkivételeket, meghamisításokat. Ezt a változást még a jobbikos Novák Előd is dicséretesnek tartotta, "mert az ellehetetlenült valóságos állapotból indul ki, reális számvetéssel".
A törvényjavaslat ráadásul magában foglalja, hogy az állambiztonság felett rendelkezők tevékenysége, kiléte is váljon nyilvánossá.

Ez utóbbival szokás ugyanis általában hárítani, ez az egész elsunnyogott rendszerváltás lényege: hagyjuk a kis halakat, nem ők voltak a főbűnösök, ne is kelljen a nyilvánosság előtt vállalni korábbi tevékenységüket. Márpedig úgy nem lehet tiszta lappal kezdeni, ha mi magunk sem vállaljuk fel korábbi életünket, történetünket: az erőszakkal beszervezetteknek pedig nincs félnivalójuk, ha valóban fenyegetés, zsarolás hatására jelentettek vagy éppen lettek beszervezve. Sőt: akkor már húsz éve sem volt, nyugodtan megvallhatták nyilvánosan is múltjukat, ezzel is hozzájárulva a későbbi tiszta, egyértelmű helyzet megteremtéséhez - sunnyogásra ugyanis nem lehet új rendszert építeni.

Tényleg gyerekként kezeljük a társadalmat, tényleg a mi feladatunk megóvni a jelentőket a jelentettek haragjától? Igen, nyilván fájna, nyilván sok régi sebet feltépne - de ezzel talán hozzájárulhatnánk végre, hogy a problémák ne csak elfedve, elfelejtve legyenek, hanem valóban kibeszélve, megértve és megértetve.

De, ahogy már említettem, itt ráadásul nem is csak az ügynökök kilétének felfedéséről van szó: Schiffer indítványa után különösen komikusnak hatott a fideszes Zsiga Marcell azon kommentárja, hogy "nem a piti besúgók az érdekesek, hanem a pártállami múlt teljes működési mechanizmusa". "Ennél sokkal többről kell, hogy szó legyen" - mondta, majd nyugodt szívvel szavazta le már csak a tárgysorozatba vételt is.

A nyolc hónapja leszavazott javaslat után a Fidesz ilyen-olyan sumákolással jött elő, nemzetbiztonsági kockázatot és egyéb baromságokat emlegetett, majd bejelentette: megszervezi a Nemzeti Emlékezet Bizottságát, mely majd mindent szépen meg fog oldani. Olyan szépen, hogy azóta nem is történt semmi az ügyben - az LMP felmelegítette hát a témát, a Fidesz pedig annak rendje és módja szerint le is szavazta.

A különösen érdekes az egészben, hogy az MSZP képviselői is igennel voksoltak a törvényjavaslatra - taktikából? Előre tudták, hogy a Fidesz úgysem fogja elfogadni? Azzal nehezen lehet érvelni, hogy "ők könnyen elfogadhatják, hiszen a rendszer működtetői voltak, nem róluk volna szó", hiszen a javaslat ugyanúgy magába foglalná az ő tevékenységük tisztázását is, mint az egyszerű ügynökökét.
Vagy tényleg ennyire sikeres volt az MSZP fiatalítása? Tény, hogy a megújulás náluk a Fideszénél látványosabbnak és gyakoribbnak mondható - na de olyanok is megszavazták most a javaslatot, mint Szanyi Tibor, Puch László és Steiner Pál. Miközben a Demokratikus Koalíció tagjai nem szavaztak - sikerült volna kiszervezni az MSZP-ből az átlátható múlt iránt nem igazán érdekelt képviselőket? Néhányukat talán, de kétlem, hogy az ott maradottak egy részének ne lenne még takargatnivalója - amelyet aztán vagy vállalna, vagy sem.

Újra és újra elmondják jobboldalon: nem érdekes az egész, gumicsont, hagyjuk már, foglalkozzunk inkább a valódi bűnösökkel, akik pedig a szocialisták soraiban keresendőek. Úgy azonban soha nem lesz tisztább a közélet, ha az egyik oldal semmiféle felelősséget nem kíván vállalni egy negyven éven keresztül az emberi életeket megnyomorító, mindannyiunk lelkében pusztító autokráciáért. A kádári paktum ugyanis az egész néppel köttetett, itt mindenki benne volt és ha csak azzal is, hogy nem szólt, amikor szólnia kellett volna, a szocializmus elvtelen kiszolgálójává vált. Ezért bizony vállalni kell a felelősséget a besúgott barátok előtt épp úgy, mint a gyermekek és az unokák szemében. Meg voltál félemlítve? Akkor miért nem mondtad ezt 1990-ben? Mi tartott vissza?

Lehet egy életet, egy rendszert, egy demokráciát az elhallgatásra, a titkolózásra, a mocsok elfedésére alapozni? Lehet azt tűrni, hogy a kommunizmus barátai egycsapásra átvedlenek a demokrácia pártolóivá, majd ők lesznek a diktatúra leghangosabb kiáltozói nekik nem tetsző kormány regnálása idején, ők fogják követelni pártok betiltását, mondván, azok fasiszták? Lehet ezt így tovább folytatni még tíz-húsz évig, hogy talán akkor végre tisztán lássunk, amikor az ügynökök dédunokái is örök nyugalomra hajtják fejüket? Lehet tovább sunnyogni, hogy "az nem is úgy volt", "nem ez a lényeg", "beszéljünk a fontosabb dolgokról", miközben ott szárad lelkünkön a múlt minden szennye?

Kétségkívül lehet. Csak minek?