Teadélután

A magyarság-teljesítmény mai legmagasabb fokozata, ha az ember olimpiai aranyérmet szerez.

2012 hősei egyértelműen Szilágyi Áron, illetve Gyurta Dániel - egyelőre, mert valószínű, hogy az esemény jellegéből kifolyólag hamarosan avathatunk még egy pár hőst magunknak, akikről könnyes szemmel merenghet majd Vona Gábor, akiknek egyöntetűen gratulálhat Orbán Viktor és Gyurcsány Ferenc, akik zsenialitásán egy egész ország ujjonghat.

Azon, hogy egy magyar fiatalember néhány tizedmásodperccel gyorsabban tette meg a kétszáz méter mellúszást a többieknél. Aki ennek nem örül, az egy irigykedő idióta, mint például Magyari Péter. Ő nem tudja, mi az igazi teljesítmény. Ő nem tudja, mit jelent naponta nyolc órát megfeszítve edzeni, izgulni, leúszni kétszáz métert nagyon gyorsan. Ő nem érti ennek az egésznek a filozófiáját. Ő nem vicces, és azon nyomban főbe kellene lőni.

Idén Abel-díjat (a matematikai Nobel-díj) kapott Szemerédi Endre - a diszkrét matematika forradalmasításának kapcsán. Na, hányan ismerik ma Magyarországon az ő nevét, hányan vannak tisztában azzal, milyen munkásság áll mögötte? Hány politikus gratulált neki az elismerés átvételekor, hány magyar tört ki könnyekben azt hallva, hogy egy hazájabeli kapta a legrangosabb matematikai elismerést?

Persze, értem én. Gyurta fiatal, kellőképpen ki van sportolva, és hát még az úszás is nagyon megy neki. Díjazzák ezért, rendben. De ne ő legyen már az, akire a legbüszkébbek vagyunk, ne egy mellúszás legyen már az, aminek a leggyorsabb kivitelezéséért játsszuk itt a lánglelkű hazafit. És ne is a tőrvívó legyen az.

Mert miféle érték is van a mellúszás gyors kivitelezése mögött? Mi az egészben az, ami előrébb visz minket, mi miatt lehetünk erre annyira, különlegesen büszkék? Mitől lesz ez jobb teljesítmény, mint egy európai fesztiválokon díjnyertes magyar film elkészítése? Mitől lesz ez elismerésre méltóbb, mint a nagy tudományos munkák véghez vitele? Miért kell fétistárgyként kezelni néhány sportolót, akiknek teljesítménye mögött semmilyen tartalom nem áll, csak a puszta, fizikai erőkifejtés?

És nem, nem vagyok irigy sem Szilágyira, sem Gyurtára. Én a valódi teljesítmények kapcsán érzem, hogy még többet akarok elérni, engem Szemerédi Endre tudósi alázata, Tandori Dezső elképesztő gondolati ereje és Bethlen István népünket előrébb vivő kormányzása nyűgöz le, őket tartom az abszolút mércéknek.

De, persze, a népnek csodálható, bálványozható sportolók kellenek idolokként. Csodálkozunk hát, hogy ott tartunk, ahol? Hogy azt meg lehet kérdőjelezni, hogy egy író sokatmondó műve megérdemelten kapott Nobel-díjat, egy rendező életszagú filmjének abszolút járt az elismerés, de azt senki még csak nem is gondolhatja, hogy a mellúszásban elért győzelmet lenne érdemes a maga helyén kezelni?