Teadélután

Nagyon tanulságos a június végétől folyó, Gerő András által a galamus.hu portálon kezdeményezett Romsics-vita (remélem, ez az eseménysor pontos megnevezése), és nem csak azért, amit Ungváry Krisztián történész a "bizalom, és a megfelelő <<nyelv>> hiányának" hív.. Annak az idézetnek a metsző pontossága is fontos, amelyet éppen Bojtár Endre elevenít fel írásában, egyenesen a "nem zsidó" Esterházy Pétert megszólaltatva: "Az emberek, ha nem akarják, képesek nem tudomásul venni a valóságot. Azt kell mondjam, a Kádár-korszak cinizmusa nem követelt meg ennyi riszálást. Itt most őszintén kell magunkat becsapni - amennyiben ez a cél."


Mert úgy tűnik, mind Gerő Andrásnak, mind Bojtár Endrének a legkevésbé sem számít a valóság, a történelem lehető legpontosabb megismerése - és ezt a fajta érzelmi narratívájukat szeretnék kiterjeszteni magára a történetírásra is. Akkor, amikor a Tanácsköztársaságban szerepet játszó népbiztosok kétharmadának zsidó származását megemlíti Romsics, és akkor, amikor különálló csoportként utal a II. világháború során "sérelmeket szenvedett" zsidó származású történészekre, nem tesz ugyanis mást, mint két nagyon is fontos tényállást szögez le. Fontosak ezek, mint azt Antiszemita vagyok-e? című írásában (ÉS, 2012. augusztus 3.) kifejti, mert "ennek közlése nélkül sem a fehérterrorra markánsan jellemző antiszemitizmus, sem a numerus clausus nem magyarázhatók meg kellőképpen". Színtiszta beszéd, azontúl a történetírásnak nem is (lenne) feladata, hogy az azt író személyes konklúziókat vonjon, elhatárolódjon, érzelmileg befolyásoljon. Különben is maguk a puszta tények, a kendőzetlen valóság az, amely a legnagyobb hatást tudja az emberre gyakorolni, ha a történelmet szemléli. Hogy ebben a perspektívában nincs benne Romsics Ignác véleménye, csak "bizonyos értelmezési konstrukciói", melyek a zsidó származás külön hangsúlyozásával próbálják legitimálni az antiszemita vélekedéseket? Badarság, hiszen az elmondottakból nem következik, hogy 1) minden zsidó támogatta volna a Tanácsköztársaságot, 2) hogy csak a zsidó származású népbiztosoknak lett volna "köszönhető a Tanácsköztársaság, 3) hogy kizárólag "sértett, zsidó származású" történészek lettek volna azok, akik szerepet vállaltak a történelem kommunista újraértelmezésében, illetve "a magyar történetírás szovjetizálásában".
Innentől kezdve antiszemita értelmezői konstrukcióról beszélni értelmetlen, hiszen ha nem történik általánosítás magára a zsidóságra egy-egy esemény kapcsán, nem érhető tetten olyan következtetés, hogy "a modernizáció és a Tanácsköztársaság a zsidóknak köszönhető", akkor antiszemitizmusról nem lehet beszélni, maximum a nevezett zsidó származású szereplők elítéléséről. Nagyon helyesen állítja Babarczy Eszter és Ungváry Krisztián is, hogy az ő származásuknak a "tabusításával" gyakorlatilag az egész XX. századi történelem válik érthetetlenné, és az egykori motivációk lesznek annál homályosabbak.

Tudja ezt Bojtár is, mégis úgy véli, hogy számon kell kérnie Romsicson azt, "amit nem tesz meg". Tudniiillik azon kijelentést például, hogy "ami szép és jó, ami érték létrejött a két háború között Magyarországon, az mind a Horthy-rendszerrel szemben, annak ellenére jött létre", illetve Bojtár felrója Romsicsnak az árnyalt, a Horthy-rendszer érdemeit nem eltagadó megfogalmazást, mely olyannyira távol esik a költő Gábor Andor szóhasználatától, aki Horthyt "Hitler széjjelmállott kapcarongyának", "pribéknek", "kos-orrú váznak" nevezte. Bojtár azt várja Romsicstól, hogy ebben a hangnemben írjon a Horthy-rendszerről, és annak első húsz évére se merészeljen "hármas fölét" adni, csakis "színtiszta, duplatalpas rámás elégtelent".
Ugye nem gondolja senki komolyan, hogy az válna előnyünkre, ha visszasüllyednénk a történelem marxista értelmezési keretrendszerébe, ha a Horthy-éráról csak annak modorában emlékeznénk meg, ha megragadnánk a Horthy-fasizmus kőprimitív fogalomhasználatánál?

A történésznek nem feladata, hogy szenvedélyes írásokban legyen részese az antifasiszta frontnak, hogy Bojtárral és Kálmán C. Györggyel vállt vállnak vetve küzdjön az antiszemitizmus terjedése ellen: sokkal inkább a tények valós felkutatására kell koncentrálnia, és az olyan momentumok feltérképezésére, melyek szerepet játszhattak az adott események alakulásában.

És mitől lenne "antiszemita értelmezési konstrukció" az, ha az ember megemlíti, hogy "sértett, zsidó származású történészek" is részt vettek a történetírás átkonstruálásában? Hiszen ez valójában annyira egyértelmű, hogy mindenki logikusan végig tudja gondolni az átjárási folyamat mibenlétét: amit Ungváry Krisztián "információs kódhálózatnak" nevez, és ugyanúgy megvan a zsidó származásúaknál, mint a keresztény középosztálynál, gyakorlatilag igen egyszerű, nyilvánvaló ismeretátadást takar. Mégpedig azt, hogy aki zsidó származású volt, annak bizonyos emancipációs folyamat része volt a kommunisták közé keveredés: "kommunista voltam, mert zsidó lettem" - idéz itt Ungváry, de több hasonló példát lehetne hozni mind magyar, mind német nyelvterületről. Hogy ennek elismerése antiszemitizmus volna? De hát miért? Ha zsidó származásúként ott lettünk volna, és ugyanazokat a szörnyűségeket éljük át, mint ott oly sokan, valószínűleg mi magunk is ezt az utat jártuk volna be. Hogy később felismerjük ennek is a tarthatatlanságát avagy nem, ez már megint egy más kérdés. A lényeg itt az, hogy antiszemita értelmezése ennek a ténynek csak akkor van, ha az ember nem bír kellő empátiával a történelemben sodródó, nehéz sorsú szereplőkkel szemben, és ha az ember nem ismeri el, hogy bizonyos társadalmi folyamatok, egybecsúszások végbemenetelének elismerése nem jelent egyet az abban részt vevők megbélyegzésével, még ha a végeredményt felettébb nemkívánatosnak is nyilvánítjuk.

Bojtár például nyilván nem rendelkezik ezzel a fajta beleérző képességgel, így képes "riszáláson kapni" történésztársainak, különben "jó barátainak" nagy részét, mert azok nincsenek vele egy véleményen. Antiszemita vagy-e? (ÉS, július 27.) című írásában megbélyegez, akit ér, és még ha Gerő András érveit ismétli is el szóról szóra, azért a Gerő elleni személyeskedést is kárörvendve figyeli: "nem árt mindig az orra alá dörgölni a Terror Háza igazgatónőjét" (micsoda megfogalmazás, irodalmárhoz méltó!). A különben "vitriolos tollú" Tamás Gáspár Miklós is megkapja a magáét, ő csak úgy "Gazsisan" sütkérezik tájékozatlanságában, de a többi történész is közrejátszik "a magyar szellemi életet fenyegető újabb katasztrófában", hiszen képesek ez egyszer tarthatatlannak minősíteni a megkérdőjelezhető érvényességű indokokkal alátámasztott billogozást.
A legviccesebb mégis az, hogy Bojtár Endre írásában arra a következtetése jut, "Romsics, mint történész, nem antiszemita", közszereplőként viszont az. És ez utóbbi antiszemitizmusra jönnek példaként az idézetek Romsics írásaiból, illetve akadémiai székfoglalójából, melyek közül utóbbi még elmegy "közszereplői megnyilatkozásnak", de előbbi semmiképp. De ha már itt tartunk, milyen minőségében nevezhető Romsics Ignác közszereplőnek, ha nem történészként? Mikor jön el az a pillanat, amikor Romsics levedli magáról történészi gúnyáját, és átvedlik közönséges közszereplővé? Mert hogy egy író-politikus esetében szét lehet választani a különböző szerepeket, az egyértelmű (bár egyesek szerint nem az, lásd Nyirő-ügy), de egy történész csak történész marad, kivéve, ha Schmidt Máriáról van szó, mert ő meg a közszereplői gúnyáját nem tudja levetkőzni, hogy "csupán" történészként lehessen tekinteni rá.

A hosszú-hosszú, fárasztó szellemi maszturbációkkal szegélyezett vitából leginkább három írás érdemes az olvasásra (a többi maximum elrettentő példaként): Romsics Ignác viszontválasza Bojtár cikkére, Babarczy Eszter publicisztikája az MSZP-SZDSZ által létrehozott antifasiszta frontról (Zsidók pedig vannak, ÉS, augusztus 10.), illetve Ungváry Krisztián cikke, melyben Romsics védelmére kel Bojtárral szemben (Horthy megítéléséről, ÉS, augusztus 17.). Utóbbiban kifejtésre kerülnek a fentebb röviden összefoglaltak, Ungváry által is megerősítve azt a tényt, hogy egy olyan több évtizedes korszakról, mint amilyen a Horthy-rendszer (vagy a Kádár-éra), nem lehet csupán egyjelzős értelmezési keretben gondolkodni, és érdemes magunk elé tűzni a kor árnyalt jellemzését, melybe a pozitívumok épp úgy elférnek, mint a negatív sajátosságok.

Babarczy Eszter írásáról érdemes még szót ejteni, mert abban a szerző egy nagyon is valós összefüggésre mutat rá: arra, hogy az antiszemitizmus politikai közbeszédbe való behozataláért az "antifasiszta front" a felelős, amely folyamatos feladatának érezte az elmúlt húsz évben az ellenoldal ilyen irányú megbélyegzését, hogy az folyamatosan védekező pozícióba kényszerüljön. Nem vitás, a népi antiszemitizmus ettől függetlenül létezik, és létezni fog eztán is, de a közbeszédnek nem lett volna olyan markáns része az antiszemitizmus, ha a Demokratikus Charta életre hívói nem ítélik reális fenyegetésnek az antiszemitizmust pusztán Csoóri Sándor egy írásának nyomán. Rámutat Babarczy arra is, hogy ezzel szemben az olyan nagyon is valós politikai gesztusokat, mint Csurka István kizárása az MDF-ből, az antifasiszta front nem írta a jobboldal előnyére. Azaz: képesek voltak nem tudomásul venni a valóságot, mert így volt számukra kényelmesebb. Ha az ellenfelet tudták megtenni az antiszemitává, ők lehettek az örökös áldozatok, azok, akik támadhatatlanok, hiszen ők a "jó oldalon" állnak. Erre mutat rá Babarczy a Bolgár György által készített interjúban is, amikor Bolgár rögtön az első kérdésében megteszi azt a szívességet, hogy azonosítja a liberális értelmiséget a zsidósággal.
Ahogy megteszi ezt a szívességet Paul Lendvai Mester is, amikor az Élet és Irodalomnak írott levelében nem vitába száll Babarczy cikkével, hanem az ellenfél ledorongolásában éli ki magát: Babarczy írásának színvonala "valahol a Heti Válasz és a Magyar Hírlap közti színvonalon mozog", egyúttal túlmegy minden határon, mert csak. Mindenesetre Lendvai ajánl pár nevet Babarczynak, kiktől tanuljon eztán, hogy ne beszéljen akkora butaságokat, mint hogy a baloldal nem azonos a zsidósággal. Gyönyörű. Babarczy Facebook-hozzászólása szerint egyébként az ÉS arra kérte őt, ne válaszoljon Lendvainak: mert erről szól egy valódi vita, nem igaz? Hogy jön Lendvai, kioszt néhány atyai pofont, dühöng egyet, mindenki behúzza fülét-farkát, és már meg is van cáfolva az összes állítás. Hogy a valóság mi, az meg a legkevésbé sem lesz itt fontos. A lényeg, hogy "őszintén tudjuk becsapni magunkat".
Ennek fényében érdemes amúgy kinyitni az augusztus 17-ei Élet és Irodalmat, melynek második oldalán megtalálható Paul Lendvai levele (Babarczy zsidói), fölötte pedig egy hirdetés, mely szerint keresik a Paul Lendvai-díjra leginkább érdemes újságírót. Az elbíráló kuratórium egyik tagja pedig nem más, mint Bojtár Endre. Csodálatos érzés lehet egy ilyen díjat elnyerni.

Hogy előrébb vitték-e nevezett személyek a vitát? Nos, azt figyelembe véve, hogy Gerő András a legújabb Magyar Narancsban már vagy huszadjára magyarázza a magyarázhatatlant, nem sok jót lehet elmondani az egészről. Mindenesetre említett három íráson érdemes mindenkinek átrágnia magát, tanulságosak lesznek.