Teadélután

A most hétfőn a Schiffer András által a Parlament elé terjesztett, Az állambiztonsági múlt átláthatóvá tételéről szóló törvényjavaslat tárgysorozatba sem vétele más érdekességekkel is szolgálhat számunkra azon túl, hogy az LMP sikeresen folytatta misszióját a jobboldali szavazók egy részének Fideszről való leszakításával úgy, hogy ahhoz semmi újat nem kellett mondania. Az év elején már benyújtott javaslatot most Schiffer némiképp kiegészítette: ezáltal büntetőjogi kategóriává tennék az aktanyilvánosság utáni törvénytelen iratkivételeket, meghamisításokat. Ezt a változást még a jobbikos Novák Előd is dicséretesnek tartotta, "mert az ellehetetlenült valóságos állapotból indul ki, reális számvetéssel".
A törvényjavaslat ráadásul magában foglalja, hogy az állambiztonság felett rendelkezők tevékenysége, kiléte is váljon nyilvánossá.

Ez utóbbival szokás ugyanis általában hárítani, ez az egész elsunnyogott rendszerváltás lényege: hagyjuk a kis halakat, nem ők voltak a főbűnösök, ne is kelljen a nyilvánosság előtt vállalni korábbi tevékenységüket. Márpedig úgy nem lehet tiszta lappal kezdeni, ha mi magunk sem vállaljuk fel korábbi életünket, történetünket: az erőszakkal beszervezetteknek pedig nincs félnivalójuk, ha valóban fenyegetés, zsarolás hatására jelentettek vagy éppen lettek beszervezve. Sőt: akkor már húsz éve sem volt, nyugodtan megvallhatták nyilvánosan is múltjukat, ezzel is hozzájárulva a későbbi tiszta, egyértelmű helyzet megteremtéséhez - sunnyogásra ugyanis nem lehet új rendszert építeni.

Tényleg gyerekként kezeljük a társadalmat, tényleg a mi feladatunk megóvni a jelentőket a jelentettek haragjától? Igen, nyilván fájna, nyilván sok régi sebet feltépne - de ezzel talán hozzájárulhatnánk végre, hogy a problémák ne csak elfedve, elfelejtve legyenek, hanem valóban kibeszélve, megértve és megértetve.

De, ahogy már említettem, itt ráadásul nem is csak az ügynökök kilétének felfedéséről van szó: Schiffer indítványa után különösen komikusnak hatott a fideszes Zsiga Marcell azon kommentárja, hogy "nem a piti besúgók az érdekesek, hanem a pártállami múlt teljes működési mechanizmusa". "Ennél sokkal többről kell, hogy szó legyen" - mondta, majd nyugodt szívvel szavazta le már csak a tárgysorozatba vételt is.

A nyolc hónapja leszavazott javaslat után a Fidesz ilyen-olyan sumákolással jött elő, nemzetbiztonsági kockázatot és egyéb baromságokat emlegetett, majd bejelentette: megszervezi a Nemzeti Emlékezet Bizottságát, mely majd mindent szépen meg fog oldani. Olyan szépen, hogy azóta nem is történt semmi az ügyben - az LMP felmelegítette hát a témát, a Fidesz pedig annak rendje és módja szerint le is szavazta.

A különösen érdekes az egészben, hogy az MSZP képviselői is igennel voksoltak a törvényjavaslatra - taktikából? Előre tudták, hogy a Fidesz úgysem fogja elfogadni? Azzal nehezen lehet érvelni, hogy "ők könnyen elfogadhatják, hiszen a rendszer működtetői voltak, nem róluk volna szó", hiszen a javaslat ugyanúgy magába foglalná az ő tevékenységük tisztázását is, mint az egyszerű ügynökökét.
Vagy tényleg ennyire sikeres volt az MSZP fiatalítása? Tény, hogy a megújulás náluk a Fideszénél látványosabbnak és gyakoribbnak mondható - na de olyanok is megszavazták most a javaslatot, mint Szanyi Tibor, Puch László és Steiner Pál. Miközben a Demokratikus Koalíció tagjai nem szavaztak - sikerült volna kiszervezni az MSZP-ből az átlátható múlt iránt nem igazán érdekelt képviselőket? Néhányukat talán, de kétlem, hogy az ott maradottak egy részének ne lenne még takargatnivalója - amelyet aztán vagy vállalna, vagy sem.

Újra és újra elmondják jobboldalon: nem érdekes az egész, gumicsont, hagyjuk már, foglalkozzunk inkább a valódi bűnösökkel, akik pedig a szocialisták soraiban keresendőek. Úgy azonban soha nem lesz tisztább a közélet, ha az egyik oldal semmiféle felelősséget nem kíván vállalni egy negyven éven keresztül az emberi életeket megnyomorító, mindannyiunk lelkében pusztító autokráciáért. A kádári paktum ugyanis az egész néppel köttetett, itt mindenki benne volt és ha csak azzal is, hogy nem szólt, amikor szólnia kellett volna, a szocializmus elvtelen kiszolgálójává vált. Ezért bizony vállalni kell a felelősséget a besúgott barátok előtt épp úgy, mint a gyermekek és az unokák szemében. Meg voltál félemlítve? Akkor miért nem mondtad ezt 1990-ben? Mi tartott vissza?

Lehet egy életet, egy rendszert, egy demokráciát az elhallgatásra, a titkolózásra, a mocsok elfedésére alapozni? Lehet azt tűrni, hogy a kommunizmus barátai egycsapásra átvedlenek a demokrácia pártolóivá, majd ők lesznek a diktatúra leghangosabb kiáltozói nekik nem tetsző kormány regnálása idején, ők fogják követelni pártok betiltását, mondván, azok fasiszták? Lehet ezt így tovább folytatni még tíz-húsz évig, hogy talán akkor végre tisztán lássunk, amikor az ügynökök dédunokái is örök nyugalomra hajtják fejüket? Lehet tovább sunnyogni, hogy "az nem is úgy volt", "nem ez a lényeg", "beszéljünk a fontosabb dolgokról", miközben ott szárad lelkünkön a múlt minden szennye?

Kétségkívül lehet. Csak minek?

"Az Orbán-kormány azt ígérte, hogy senkit nem hagynak az út szélén. Ennek ellenére egy ötgyermekes családapát és egy nyolc hónapos terhes kismamát is kilakoltattak. Ma egy kerekes székes hölgyet fognak kilakoltatni. Mit szól ehhez?" - kérdezi a Képviselő Vágta nevű, Jobbik-közeli videósorozatot vezető riporter a Parlamentben - majd hazamegy, feltölti a videót és örül, hogy ilyen jól meg tudta szorongatni a kormánypárti képviselőket. "Ezt jól megkapták, még hogy nem hagynak senkit az út szélén" - örül magában, majd várja a lájkokat az ő szociálisan érzékeny kis riportjára, melyben például Zagyva György Gyula is jól elmondta, hogy skandalum, a kormány nem segít, az öregasszonynak meg talán már nincs is hova hazamennie.
Az öregasszony pedig valahol a fagyos utcákon örül, hogy ilyen jól megmondták az ő érdekében annak az Illés államtitkárnak.

Ugyanez a riporter korábban palesztin csecsemők holttesteit mutogatta képviselőknek, azzal az ártatlan kérdéssel megtoldva a bulit, hogy "Ezek palesztin csecsemők holttestei; ha ön ránéz erre a képre, ön szerint kinek van igaza az izraeli-palesztin konfliktusban?"
Vona Gábor Jobbik-frakcióvezető közben szabad Palesztinát követel, a többi jobbikos politikus pedig kórusban üvölt utána, felszólítva az egész nyugati világot, hogy fejezzék már végre be az izraeli kormány elvtelen kiszolgálását.
A palesztin csecsemő pedig valahol a kies gázai síkságon örül, hogy ilyen jól megtámadták az ő nevében jobbikos politikusok Benjamin Netanjahu-t és az izraeli érdekeket.

Schmuck Andor tíz percen keresztül hitetlenkedik Kálmán Olga műsorában: "eddig és ne tovább". A szociáldemokrata ügyvezető alelnök szerint "itt a vége" - mert ami történt, az már túl van minden határon. A Parlamentben ugyanis szóba kerültek a Gázai övezetben történtek: Gyöngyösi Márton jobbikos politikus azon kíváncsiságának adott hangot, hogy a Külügyminisztérium "mikor áll végre ki a szenvedő palesztinokért IS (kiemelés tőlem - szerk.)". Németh Zsolt hárít, Gyöngyösi közli: "pont itt lenne az ideje egy ilyen konfliktus kapcsán annak, hogy felmérjük, hogy az itt élő, és különösen a Magyar Országgyűlésben és a magyar kormányban, hány olyan zsidó származású ember van, aki bizonyos nemzetbiztonsági kockázatot jelent Magyarország számára." Ez a Jobbiknál annyit jelent: "itt mindenki idegenszívű rajtunk kívül". Gyöngyösi tehát jól megmondta, a palesztin csecsemők már kurjongatnak boldogságukban. "Háhh, kemény gyerek ez a Gyöngyösi, jól elküldte a Külügyminisztériumot az anyjába, de felszólalt a zsidó érdekek kapcsán is, háhh, nem hagyta annyiban". Kis félszeg mosoly a palesztin kisbabák orcáján.

A Magyar Narancs, a Demokratikus Koalíció és Schmuck Andor felháborodik. Hamarosan követi őket mindenki. Ami itt történt, kérem, az tűrhetetlen! Amit a Jobbik művel, az elfogadhatatlan! Ez az egész szörnyű, rettenetes és minősíthetetlenül barbár - mintha csak a középkorba bombáztak volna minket vissza megnyilvánulásaikkal.
A Jobbik ugyanis zsidózott. Egy magyarországi párt képviselője a magyar Parlamentben - iszonyú, elfogadhatatlan, rettenetes! Ennél szörnyűbb vonatkozása ennek a történetnek nem is lehetne.

Mert, kérem, ez itt már háború. És Európa hallgat. A Jobbik és Molnár Csaba egymásra kontráz szolidaritási versenyében. A palesztin csecsemő pedig csendben álomra hajtja a fejét.

Rendkívül hatásos kép terjedt el a családon belüli erőszak hétfő éjszakai parlamenti tárgysorozatba vétele után. Az üzenet egyértelmű, még ha cinikusan azt is mondhatnánk, hogy a dohányzást nem, a fizikai erőszakot viszont a jog erőteljesen szankcionálja. De itt most a családon belüli erőszak külön büntetőjogi kategóriává való tétele a kérdés, melynek a kormánypárt általi elutasítása mellé, ahogy az kell, a fideszes Varga István gondosan oda is csomagolta azt az elképesztő kaliberű ostobaságadagot ("talán az anyáknak vissza kéne térniük a gyereknevelés mellé, szülni két-három vagy inkább négy-öt gyereket, és akkor lenne értelme annak, hogy jobban megbecsülnék egymást, és fel sem merülhetne a családon belüli erőszak"), amely még inkább lehetetlenné tette, hogy a kérdésről épeszű vita induljon meg az angolul domestic violence néven egy csoportba sorolt esetek külön jogi tényállásba sorolásának kapcsán.

Egy, a fenti illusztrációból, illetve a legtöbb megszólalásból fakadó félreértést rögtön el is oszlatnék: a családon belüli erőszak nem egyenlő a feleség bántalmazásával - illetve nem csupán ez tartozik bele az említett kategóriába, bármilyen hangosan is róják fel jelen esetben az éjszakai ülés során meglévő férfitöbbséget, illetve az "asszony verve jó"-féle nagyon eredeti megmondásokat. A legszűkebb közösségeken belül uralkodó hatalmi szituációk ennél jóval összetettebb: egy, a feleség arcán elcsattant pofon pedig nem ott kezdődik, hogy a férj részegen kitántorog a kocsmából. Nem, sokkal inkább ott, hogy a mostani családapa még tizenkét évesen hazatér az iskolából, és remegve vallja be anyjának, hogy egyest kapott a legutóbbi dolgozatára. "Na, várj csak, mit fogsz ezért kapni apádtól" - sablonválasz, sablonverés. Tudja ezt, az ő anyját is meglegyinti a zord családfő, ha éppen elsózza az ételt, ha túl sokat pöröl, esetleg kissé lepcses a szája.
A gyerek szomorúan fogadkozik, hogy majd ő másképp, ő majd szülőként bizonyít - aztán kirepül a fészekből, családot alapít, érett férfiúvá válik. És hát azért egy komoly atya mégsem mehet el szó nélkül porontya neveletlensége, lustasága mellett.

Vagy nem is vesz feleségül senkit. Inkább gyermekkori sérelmeit a párkapcsolataiban éli meg, napról napra más nőket hitegetve azzal, mennyire is körülöttük forog a világegyetem, miért csak ők a méltóak arra, hogy egy jóképű fiatalember küzdjön a kegyeikért. A nemrég még bakfiskorban járó leányzó szóhoz sem jut a lovagiasság ilyen elsöprő erejű hatásától, korunk dzsentlmenjének hihetetlen sármjától. Két héttel később pedig attól, hogy hány évtizedet is képes előre eldönteni egy egyszerű kék csík. Az apa? Már valahol Nagy-Britanniában, abortuszról pedig szó sem lehet, nem olyan neveltetést kapott az ifjú hölgy, meg aztán amúgy sem túl nőies eljárásról lenne szó. Megszületik hát a kis Lacika, hát nem tiszta apja a kölök?
Rohadna meg az a tetű apád is ott, ahol van, egy akasztani való féreg az az ember! Mi, még te véded, na ne aggódj, felőle akár éhen is dögölhetnél, épp annyira érdekled őt! Takarodj a szobádba, mi ez a kupleráj már megint, mi vagyok én, a cseléded, durr, egy pofon.

Inkább nem is hagyja el megesett barátnőjét az a felelőtlen férfiember. Nem teheti, nem ezt tanították neki otthon, meg hát aki az ágyban legény, az a szülőszobában is legyen az - létrejön hát a frigy, elégedett a leendő nagymama is, "legalább nem csonka családban kell felnőnie annak a szerencsétlennek". Persze, harmonikus háttérrel rendelkezőben szintén nem - az apa iszik, az anya ordibál, az iskolában meg a focista cigánygyerek rendez rajta célba köpési maratont, látva az ellenállás hiányát, a másik félelmét bárminemű nyílt konfliktus kiprovokálásától. "Hát miért nem véded meg magad?" - mondaná az egyszerű apa, ha nem éppen azzal töltené minden idejét, hogy a feleségétől ától cettig végighallgassa a "te nem vagy jó semmire, akkor bezzeg meg tudtál kúrni, most még a farkad sem áll föl, milyen ember vagy te, havi százötvennel kitörölhetjük a seggünket, nem lett belőled semmi, a gyerek két hónapja ugyanabban a szakadt cipőben jár, annak a ribancnak a seggére meg rá ne nézz többet, mert én országos patáliát rendezek akkor!"-féle nagymonológot.

De talán ezeket mégsem mondja az a tisztes fehérnép. Inkább csak otthon marad a gyerekkel, és örül, hogy az első pár évben nem kell azon aggódnia, ki vigyázzon addig a kicsire, amíg ő próbálná megkeresni azt a pénzt, amit ugyanúgy betehetne a családi kasszába. Aztán meg már hol dolgozzon? Kellene egy diploma, de hát kinek van ideje harmincöt évesen az iskolapadban ülnie? A rántott csirke sem fog magától a tányérba repülni.
Nem igaz, asszony? Vagy én főzőcskézzek este hatkor, mikor végre fáradtan hazaesem a munkából? Hogy te egyszer talán megkeresd a minimálbért? Ezért kockáztassam én a középvezetői állásom? Hát hülye vagy te? A gyerek nevelése már nem elég izgalmas? Pedig abba sem szakadsz bele, nézd meg, már megint hogy néz ki a nadrágja. A koszos edények meg a mosogatóban. Van erre nekem időm? Kezdj már magaddal valamit, ne csak azzal az idióta Erikával telefonálgass, azt is én fizetem, nézd meg! Aztán egyszer tényleg feldühítesz, kapsz egy pár nyaklevest, és még én leszek a szemétláda. Mintha nem érdemelnéd meg!

Megerőszakolni egy huszonnyolc éves nőt más büntetőjogi kategória, mint egy nyolcévessel tenni ugyanezt. Megölni egy romát, "megdöglötök, büdös cigányok!" felkiáltással nem ugyanaz a tényállás, mint az "add már ide a tárcád, te nyomorult!" üvöltése mellett tenni ugyanezt.
A terhes feleségedet félájultra verni pedig nem ugyanazon erkölcsi, és ebből szükségszerűen következve jogi kategória alá esik, mint a söntésbeli kötekedővel tenni ugyanezt.

Mint a fenti esetekből is kiviláglik, a családon belüli erőszak igen sokrétűen van jelen társadalmunkban, mely felett való néma továbblépés nem abból fakad, hogy élvezetes hallgatni a szomszédék perpatvarát. Fakad viszont a társadalmi közönyből, a "mi közöm nekem hozzá?" mentalitásból, a "még csak az hiányzik, hogy ebbe is belekeveredjek" életelvből. Abból, ami a rossz szocializációs mintáknak köszönhetően tökéletesen kifejlődött a legtöbb emberben, abból, ami a "csak magadra számíthatsz, mások gondjait magadra nem veheted" állításból eredve szép lassan bevetté vált a populáció nagy részének gondolkodásmódjában.

Büntessük hát azonosképpen a feleségét verő férfit, a gyermekét naponta pofozó asszonyt, a másikat napról napra szavak szintjén porig alázó házastársat? Nem egyszerű kérdés, számos érv szól mellette, ahogy ellene is. Viszont, ha eljutunk addig a következtetésig, hogy a személyes hatalommal való korlátlan visszaélés, a másik ember alávetett jellegének kihasználása nagyobb bűn, mint a pusztán az adott időben való fizikai felülkerekedést mutató agresszió, és hogy a menekülés lehetőségének hiányával való visszaélés borzasztóbb, mint a támadásból rövid időn belül kijutó fél ellencsapásának (feljelentés) felmérésének ellenére elkövetett erőszak, akkor nem gondolhatjuk azt, hogy a családon belüli erőszakot a jognak ne kellene különbözőképpen kezelnie, ahogy azt egyébként az erkölcs is teszi.

Mert, gondoljon bárki bármit, az a férfi, aki megveri feleségét, nagyobb megvetés tárgya lesz ismerősei körében, mint aki ugyanezt a felesége szeretőjével teszi.