Teadélután

Lánczi András-interjút mindig szórakoztató olvasni, már csak azért is, mert ilyenkor az éles kérdések kereszttüzében nincs nagyon lehetősége ragaszkodni a precíz megfogalmazásmód minden egyes követelményéhez, és jobbára olyan szintű közhelyeket kénytelen pufogtatni, melyek láttán a legtöbb bölcsész végzettségű egyénnek az a kérdés motoszkál a fejében: vajon milyen jogon is nevezi magát ez az ember filozófusnak?

Ami egyébként általában véve sem túl szerencsés dolog: még ha adott személy történetesen a filozófiatörténet oktatásával foglalkozik is, akkor sem lesz nevezhető rögvest 'bölcselőnek', de talán a 'bölcsesség szeretetét gyakorló egyénnek' sem. Jobb esetben ezzel a megnevezéssel az utókor fogja illetni, éspedig akkor, ha Lánczi valóban letett életében olyasvalamit az asztalra, mely maradandónak bizonyul majd az évtizedek távlatából is.
Ennek meglétét avagy hiányát nyilván nem az én tisztem eldönteni, a magam részéről csak annyit tudok a kérdéshez hozzátenni, hogy a XX. század politikai filozófiájáról írott tankönyvét mindig örömmel forgatom, illetve a Heti Válaszban havonta megjelenő kis írásai is kellemes olvasmánynak bizonyulnak.

A legújabb HV-lapszámbéli interjúja azonban ismét bicskanyitogatónak mondható: Lánczi szinte minden egyes válaszában maga cáfolja meg saját filozófusi identitását - mindezt szervilis hozzáállásának folyamatos leleplezésével, arrogáns beszédmódjával, pontatlan megfogalmazásaival teszi, nem túl dicsőbb bizonyítvány kiállítva magáról az aktuálpolitikai kérdések megítélésének terén, mint mondjuk Heller Ágnes avagy Radnóti Sándor.

Hiszen még mindig nem egyértelmű sokak számára: attól, hogy valaki ért a politika, illetve a filozófia elméleti kérdéseihez, még nem válik politikai elemzővé, és csak azért, mert folyamatosan géfodori magasságokba szárnyalva tesz olyan mélyenszántó kijelentéseket, hogy "a hatalom, az márpedig hatalom", még nem fogja tudni lemosni magáról az íróasztal mellőli okoskodás kínzó vádját.

A mostani beszélgetés egyik legzseniálisabb része kétségtelenül a címben is említett: itt Lánczi Stumpf András azon felvetésére, hogy az Örülünk, Vincent? blogon a mostani állításai nyomán is le lesz "kurzusértelmiségizve", alábbi választ adja: "Ki az a Vincent? A névtelenek senkik maradnak akkor is, ha himalájányi véleményük van. Jöjjön ide, vállalja az arcát, a valódi nevét, megbeszélek vele bármit!"

Nos, helyben vagyunk, ilyen választ ad egy vérbeli filozófus, amikor szembesítik őt egyes bloggerek vélekedésével: személyeskedik (miközben pár sorral feljebb azt állítja magáról, hogy megveti a személyeskedést), a felvetett kérdés helyett az azt megfogalmazóra reflektál, valamint azon magasröptű elképzelésének ad hangot, hogy ha egy adott szöveget a szerzője álnév alatt jelentet meg, akkor az a szöveg tulajdonképpen nem is számít semmit.

Érdekes megfontolás ez akkor, amikor nyomtatott lapok újságírói is gyakran szerzői név alatt hozzák le írásaikat, amikor különböző szépirodalmi alkotások jelennek meg az alkotó valódi nevének feltüntetése nélkül (emlékezzünk csak az Esterházy Péter - Csokonai Lili kettősre; de például Spiegelmann Lauráról a mai napig nem tudjuk, kicsoda), és akkor, amikor egy "névtelen senki" odáig képes eljutni, hogy megbuktatja az államfőt annak plágiumbotrányának kirobbantásával.

És mi a helyzet mondjuk a Mandiner Kínai Kálmánjával, aki civilben egyetemi tanár, de a baloldalról, aktuálpolitikai kérdésekről szeret egy, a polgári életétől elvont identitás alatt értekezni? Neki sem számít sokat a véleménye, lévén egy "névtelen senki"? És épp ezért nem is kell túlzottan nagy figyelmet fordítanunk rá, amikor az egyetemi oktatás kérdéseiről írogat KKTT név alatt?

Jól behatárolható értelmiségi betegséggel állunk szemben: bizonyos szerzők azt gondolják, hogy ha ők a nagy nyilvánosság előtt a saját nevükön fogalmazhatják meg téziseiket (mondjuk mert egzisztenciális lehetőségeik ezt lehetővé teszik számukra), akkor ez épp úgy elvárható másoktól, gondoljanak ők bármit is a szerzői név kontra társadalmi identitás kérdéskörben.

Érdekes épp egy "filozófustól" hallani, hogy a "névtelen bloggerek" véleménye azért nem számít, mert nem társul hozzá egy vezeték- és egy keresztnév: mitől lesz más bizonyos személyek véleménye attól, hogy a cikk fölött nem a "bátorkisfiú" megjelölés szerepel, hanem mondjuk a "Kovács János" név? Miért kéne bárkinek is névvel, címmel, telefonszámmal vállalnia egy, a szabadidejében írott bejegyzést abban az országban, ahol a közszereplők egy része előszeretettel rágja át magát a róla szóló jegyzet minden egyes szaván, és indít polgári pert egy-egy kétértelmű kifejezés olvastán? Miért fog más megítélés alá esni a Vincent egy szerzőjének véleménye, ha egy polgári név alatt jelenik meg? Mert akkor már lenyomozható lesz a személy, adott esetben perelhető? Épp erre van szüksége a véleménynyilvánítást fontosnak tartó, ám arra saját idejét ingyen és bérmentve rászánó átlagpolgárnak.

Tehát, a filozófus az az ember, aki a társadalom egy bizonyos szegmensét szimplán semmibe veheti, de aki az általa preferált miniszterelnökről efféle kijelentéseket bír tenni: "látszik, hogy nem egy ciklusban gondolkodik, hanem a magyarság történeti sorsán", továbbá, hogy szívesen lesz "kurzusértelmiségi" akkor, ha a kormány az igazság oldalán áll.

De vajon jelenthet-e ki egy filozófus olyat egy kormányzó erőről, hogy az igazság oldalán áll? Honnan tudja? Miből vonta le ezt a következtetést?

Nos, erre nem kapunk konkrét választ az interjúban, mulatságos mellébeszélésre annál inkább: Lánczi kijelenti például, hogy azért nem került az első Orbán-kormány alatt sor a kommunista bűnösök elszámoltatására, mert "ez a kompromisszum volt a rendszerváltás ára", a viszontkérdésre pedig, hogy akkor most miért, az a megmondás érkezik, hogy mert "az 1990-ben kötött kompromisszum lebomlóban van".
Adós marad Lánczi ezen "kompromisszum" pontos meghatározásával: mi volt a lényege, mi miatt működött húsz évig, minek okán mondhatjuk el most, hogy ez lebomlóban van, azon túl, hogy a Fidesz a protestszavazatoknak köszönhetően kétharmadot szerzett?

Lánczinak, ahogy G. Fodornak is, az egyik legnagyobb tévedése az, hogy az emberek 2010-ben valamiféle történeti változás előszelét megérezve adták le szavazatukat a Fideszre, nem pedig azért, mert más reális alternatíva nem állt előttük. Mert az MSZP siralmas teljesítménye után gyakorlatilag úgy gondolták, hogy ennél rosszabb úgysem lehet.

Lánczi valószínűleg azért tartja magát filozófusnak, mert képes saját személyét ekként definiálni: "macchiavellista, hegeliánus, nietzscheánus, hobbesiánus", míg az ellenoldalt, akiket előbb soroltaktól "a hideg ráz", a kantiánus-rawlsiánus csoportba tudja helyezni. Érdemes elgondolkodni azon, vajon ma Magyarországon hányan tartják magukat rawlsiánusként számon, illetve mennyi azok száma, akik egyáltalán tudják, miről van szó.
Mert ezt így nagyon könnyű, ezt aztán biztos nem fogja érteni az olvasóközönség jó része, de annak a látszata megmarad, hogy Lánczi valóban filozófus, méghozzá olyan, aki kiválóan képes politikai gondolkodók neveivel definiálni a magyar politikai színtér mindkét szegmensét.

De tényleg, kiről mondható el, hogy rawlsiánus lenne? Pogonyi Szabolcsról, Ludassy Máriáról? Talán, bár emlékeim szerint ők sosem jelentettek ki ilyeneket magukról, valamint azon gondolataiknak sem adtak hangot sosem, hogy a hideg rázná ki őket a hegeliánusoktól és a hobbesiánusoktól.
És mi van azokkal, akiket mondjuk lenyűgöz Kant kategorikus imperativusza; előszeretettel olvassák Rawls igazságosságelméletét, a tudatlanság fátyla mögül előbukkanó szabadságjogokra vonatkozó elképzeléseket; de akik Hobbes társadalmi szerződésében is bizonyosfokú igazságot vélnek felfedezni, illetve Hegel politikafilozófiájának egyes részeit is értékelni tudják?

Ők, valószínűleg, szintén ugyanolyan senkik lesznek, mint a bloggerek, hiszen, ahogy a címlapon kiemelt Lánczi-idézet is szól, "nincs középút". Szegény Arisztotelész, ha erről őt is értesítették volna! Bár Lánczi nyilván úgy gondolja, a mai Magyarország helyzetét felmérve Arisztotelész is meg lenne győződve a struktúrák felbomlásának időszerűségéről; sőt, ha őt kérdeznék, az iskolaköpenyre ő is Angliát, míg a előzetes regisztrációra az Egyesült Államokat hozná fel pozitív példaként (Mér', talán ott sincs demokrácia? Na ugye! - Ezt a fajta reakciót imitálta TGM valahogy úgy, hogy "egyrészt máshol is így van, másrészt itt sincs így"). Ahogy az egyszerű kommentelő is teszi ezredik hozzászólásában. A névtelen senki, akinél Lánczi sem mond sokkal többet.

De nem elég, hogy filozófusként ilyen sablonos válaszokra ragadtatja magát: amikor szembesítik azzal, hogy Angliában a hagyományból következik a köpeny viselése (ráadásul iskolánként változik, és a legtöbb helyen nem is veszik olyan szigorúan), akkor elkezd arról elmélkedni, hogy mert itt bezzeg a hagyományt lerombolta a kádárizmus, nekünk meg most kell mindent építőkockáról építőkockára újraemelnünk. Igaz, csak azt felejti itt ki, hogy az iskolaköpenyt épp erre a porig rombolt kultúrára húzta fel, bizony, a kádárizmus. Ez már nem hangzik olyan újvilágosan, nem igaz?

Maradok tisztelettel:

Lakner Dávid, a Teadélután blog jobbára névtelen senkije