Teadélután

Index: "Mit jelent az, hogy valaki megtestesíti a nemzet egységét?"
Szabó Tamás (Fidesz): "Hát valószínűleg azt jelentheti, hogy ööö... Hát először is vegyük azt, a nemzet egysége nem tudom, hogy létezik-e."

Ilyen és ehhez hasonló válaszokat hallhattunk egy hete kormánypárti képviselőktől, de azon megmondások is kedvenceim közé tartoznak, miszerint Áder egy magyar hazafi (Nagy Kálmán), remek ember és nagyszerű szervező (Vincze László), de Karvalits Ottó egyenesen azzal nyűgöz le bennünket, hogy épp annyit tud leendő államfőnkről, mint mi.
A fideszes Sáringer-Kenyeres Tamás sem tudná egy perc alatt visszakézből megmondani, mi is az a nemzet egysége, így szeretnék neki egy kis segítséget nyújtani: a nemzet egységét az államfő akként testesíti meg, hogy a pártérdekeken felülemelkedve képvisel minden politikai oldalt, minden embert, rendelkezzenek azok bármely eltérő világnézettel.
A Konzervatórium írja Pártatlan értelmiségi, mi más? című bejegyzésében, hogy az ilyen karakter köztársasági elnökké választása jelen helyzetben nem követelhető egyszerre a még több demokráciával, hiszen a nép a Fideszt választotta meg, ezen párt akadálymentes kormányzását szeretnémegvalósulni látni, és ezt egy esetleges fékként való megjelenés a törvényhozás folyamatában nem képviselné a nép akaratát.
Csakhogy az államfő pozíciója jelenleg nem egy demokratikus módon megszerzett dolog: ezt pedig részben éppen a Fidesznek és az általuk is támogatott négyigenes népszavazásnak köszönhetjük, melyből kifolyólag akkor nem lett elnök Pozsgay Imre, ahogy most sem fogják megválasztani Sólyom Lászlót, még ha mondjuk a választók rá is tennék a voksukat (vagy ha már a rosszul szavazó polgár megítélést tekintjük mérvadónak, akkor Dopeman-t, Nagy Ferót, Mogács Dánielt, Majtényi Lászlót, vagy akárki olyat, akit nem szabad).
Tehát: a demokratikus végeredményhez éppen elég, hogy a kétharmados többség Áder Jánosra voksoljon, és talán a legitimitás kérdése is megválaszolható hasonló egyszerűséggel.
Mindazonáltal érdemes a megszokottól kicsit eltérő megközelítésben vizsgálnunk Orbán Viktor és fideszes politikusok 2005-ös érveit a nemzet egységéről, a közélet stabilitásáról és a konszenzusos személy megválasztásáról: ez ugyanis jól példázza, mi vezetett el Schmitt Pál mostani bukásáig. Azt ugyanis senki nem gondolhatja komolyan, hogy a '90-es évek elején plagizált dolgozat lett volna a főbűne exelnökünknek. Akik karaktergyilkosságot és tollforgató terroristákat emlegetnek, ott tévednek a leginkább, hogy elhiszik: Schmitt kiválóan végezte munkáját, az emberek becsülték, és ha nem hozzák nyilvánosságra szemtelen firkászok az összelopkodott kisdoktori tényét, még ma is közmegbecsülésnek örvendve pózolhatna Obama után egy másik nagyhatalom legfőbb közjogi méltósága mellett.
Ahogy a HVG címlapon is hozta: sokkal inkább testesítette meg ő a nemzet kétségét, olyan közéleti szereplőként, akit a kezdetektől nem lehetett komolyan venni, vaníliás karikától bólogató kutya-szerepfelfogáson és itt járt az álamfő-n keresztül egészen az amatőr plágium-reakciókig - nagyon egyszerűen beazonosítható karakteröngyilkosság volt ez az első perctől fogva. Képtelen volt kialakítani egy olyan személyiséget, akire tisztelettel nézhetnek az átlagemberek, és valószínűleg a legelvakultabb fideszes politikusokon kívül magánbeszélgetések során még a kormánypárti képviselők is elismerték, hogy vérciki, amit az ország élén Schmitt művel.
Innen nézve egyáltalán nem meglepő, hogy a HVG.hu anonim szerzője lecsapott a lap számára kézbesített információra, és megszellőztette az ügyet. Az már csak néhány csőlátású újságíró lázálma, hogy ez hazaárulás lenne: a hardcore jobbosoknak a legédesebb vágyálmát jelentette a '90-es évek közepén, hogy kideríthetnek valami kompromittálót Göncz Árpád akkori elnökről, pedig ő is ugyanolyan sérthetetlennek mondott pozícióban volt, mint most Schmitt, mégsem gondolt senki akkor sem olyan blődséget, hogy ne lehetne rosszat leírni róla, ad absurdum feltétlenül tisztelni kell a személyt a poszt méltóságából következően.
A nemzet egysége tehát nyilván nem azt jelenti, hogy minden ember szereti az azt megtestesítő köztársasági elnököt: pusztán csak elfogadja tiszteletre méltó, az asztalra sokat letett közéleti szereplőnek, még ha az elnök korábban esetleg tőle eltérő politikai nézetvilágot preferált is. Ha viszont elnökké lép elő, ezeket a szempontokat illik háttérbe szorítania, és az eddig kinevezettek (mármint a Schmitt Pál előttiek) valahogy képesek is voltak rá, még ha nem is sikerült teljesen levetkőzniük korábbi elkötelezettségüket.
Jobb megbarátkoznunk a gondolattal, hogy 1989-es szavazásunknak köszönhetően elsődlegesen nem a népakarat nyilvánul meg sosem az államfő személyében: beszéljen akár a Fidesz éppen aktuális szempontjainak okán az emberek döntéséről, esetleg az újonnan életbe léptetett alaptörvény szükséges védelméről; a kinevezett személy így sem, úgy sem a valamitől való függetlensége okán lesz kiválasztva.
Egyébként jobboldali kötődésű tudós sem biztos, hogy jobban betöltené az ellensúly szerepét - több ellenzéki jelenleg épp azt várja Áder Jánostól, mint Orbán korábbi kihívójától, hogy tényleg nem csak szignózni fogja a törvényeket, és olykor akár szembe is helyezkedik a kabinet állásfoglalásával. "Ha az új államfőt nem kell szégyellni, és ha az ellenzékkel meg annak szavazóival nem állat módjára bánik, már jó" - írja vezércikkében a Magyar Narancs, amin jól látszik, hogy tényleg nem érdemes már kinevezése előtt temetnünk, pártkatonának megbélyegeznünk Ádert.
Meg amúgy is: a rezignáltság nem gyűrhet le egykönnyen bennünket. Mert szidjuk bármennyire is az LMP demagógnak mondott "lehet más" kijelentését, valójában mindannyian tisztában vagyunk vele, hogy a politika, akár csak az élet megannyi területe, minden egyes nap más és más oldaláról mutatkozik meg számunkra. Ettől lesz olyan izgalmas az egész.