Teadélután

„A szabadságot nem lehet ugyanott megélni, ahol a rabságunkat éltük” – szól a Kertész Imre-idézet és, sajnos, van is benne igazság: főként a rendszerváltás előtt szocializálódottak körében tapasztalhatjuk, hogy bár adott esetben készek a szabadság mellett kiállni, azt védelmükbe venni, de a gyakorlatban nem értik, hogy a szabadság "nem jutalom, nem is ajándék": hogy azért napról napra keményen meg kell küzdeni, ahogy Camus is írta A bukás-ban.

Hol szabadság van, ott nem mondják meg neked, mikor mit kell csinálnod; ott nem intézik el helyetted az ügyeidet; ott nem adják a szádba az ételt és nem szavatolják minden percben a biztonságodat. Választhatsz: szabad akarsz lenni, vagy gondoskodjon inkább rólad valaki – kényelmet akarsz avagy szabad döntést, szabad akaratot. „A szabadság nem a könnyű élet szinonimája” – mondta a most elhunyt Margaret Thatcher, az Egyesült Királyság egykori miniszterelnöke. Nem szokásom politikusokért rajongani, ezúttal sem tenném, gondolatait azonban a megszólaló személyétől függetlenül is érdemes megszívlelni. Eszerint a szabadság „nem ad biztonságot, erkölcsi dilemmákat okoz számodra, önfegyelemre és nagy felelősségre kényszerít” – de ezért szép élni vele, ezért olyan jelentőségteljes az egész, ezért érdemes komolyan vennünk legalább Szent Ágoston óta a szabad akaratban rejlő felelősséget, annak fontosságát és az abban megnyilvánuló isteni akaratot.

„Olyan társadalmat akarunk, amiben szabadon választhatunk és tévedhetünk, amiben szabadon lehetünk nagylelkűek és együttérzők” – mondta Thatcher, és ezt tartanám én is üdvözítőnek. Olyan társadalomban érdemes élni, ahol senkit nem fojtogatnak kínzó kötöttségek, ahol nem a félelem uralkodik, ahol az embernek nem kell attól tartania, hogy véleményéért, gondolataiért mások feljelentgethetik, életét tönkretehetik. Ahol a szabadság nem azt jelenti, hogy szabadon igyekezhetem elnyomni az ellenfelet: ahol az ellenfél helyett csak másik fél van és őt is ugyanazok a jogok illetik meg, mint engem vagy akárki mást. Ahol nincs az, hogy az általam nem kedvelt nézetek betiltásáért lehet folyamodni, ahol az emberek nem érezhetik jogosnak, hogy másokat megpróbálnak eltaposni. A szabadság veszélyes dolog: épp emiatt olyan szép és felemelő, reményt adó eszme is ez valójában.

Szabadság nélkül nem lehet élni. Pontosabban lehet: csak felesleges.

Végül minden forradalom, minden szabadságharc elnyeri méltó helyét egy nép emlékezetében. Lehet akár több évtizedig, lehetne évszázadokig is elnyomva, tiltva, megbélyegezve, végül akkor is eljön az a boldogabb idő, amikor az emberek szabadon ünnepelhetik azt, amire a legbüszkébbek történelmükből.

Mondják: 1990-ben nem volt katarzis, a rendszerváltás nem ment végbe valóban, a hatalom egykori gyakorlóinak sikerült átmenteniük magukat az új kor szabályrendszerének elsajátításával. Nos, talán igaz: a mi katarzisunk ugyanis harmincnégy évvel korábban már lezajlott és mindvégig ott maradt az emberek tudatában. Egyénileg megkötött alkuk, gulyáskommunizmus, ételért átengedett szabadság, mégis: legbelül ott volt egy kincsként őrzött emlék, a szabadságharc dicső, féltett emléke. A pillanaté, amikor az elnyomott nép kitódult az utcákra, mert azt mondta: "elég volt!" - az áradatot pedig már nem lehetett megállítani.

Állítólag Nagy Imre is akkor értette meg, hogy itt már nem lehet egyszerűen reformokat ígérve lecsillapítani a forrongó népet, amikor ismét kérlelni kezdte őket: "elvtársak, nyugodjanak meg", a tömegből meg valaki odakiáltotta neki: "nem vagyunk mi elvtársak", a többiek pedig egyetértő üvöltésben tudatták a miniszterelnökkel: tőlünk nem lehet csak úgy elvenni szabadságunkat és nem kérünk az "erősebb kutya baszik" logikájából, sem a belső helytartók zsarnokságából.

Szokás sajnálkozni azon, ma mennyire megosztott is a társadalom, tovatűnt az egykori egység, különböző pártok rendezvényein aktuálpolitikai kérdésekkel foglalkozunk, ahelyett, hogy a forradalmárok, Mansfeld Péter, Mány Erzsébet, Farkas Mihály vagy a szabadságharc elismerői, segítői, irányítói, Nagy Imre, Gimes Miklós, Maléter Pál, Kopácsi Sándor emlékét ápolnánk, az ő dicső tevékenységüket elevenítenénk fel.
Valóban elkeserítő, de valahol mélyen pozitív üzenetet is hordoz magában: hiszen 1956. október 23-án maga a szabadság volt a kérdés, az, hogy menekülhetünk-e még a fojtogató elnyomás karmai közül. Ma is a legnagyobb egyetértésben mondaná mindenki, hogy az elsődleges mégis az, hogy egy boldog, szabad és prosperáló Magyarországon élhessünk - csak az ennek megvalósításáig vezető utat látja minden ember, minden párt másként. De a cél ma is közös. Ahogy 1956 forradalmárai is más módon igyekeztek később tenni hazájukért, másban látták a fellendülés lehetőségét: Pongrátz Gergely a nemzeti radikalizmusban, Mécs Imre a liberalizmusban, Wittner Mária pedig a konzervatív-jobbközép hatalomgyakorlásban gondolta megvalósíthatónak Magyarország sorsának helyes mederbe terelését. De akkor, 1956-ban más volt a kérdés: az, hogy lehetünk-e egyáltalán szabadok, magunk irányítása alá vonhatjuk-e eztán életünket.

Végül győzött '56, mert győznie kellett: igaz volt, nemes és az életben a legfontosabb dologért, a szabadságért küzdő-harcoló. Tisztelet a hősöknek, éljen az 1956-os forradalom, éljen népünk szabadsága!

"A magára maradt Európában, csak úgy maradhatunk hívek Magyarországhoz, ha soha és sehol el nem áruljuk, amiért a magyar harcosok életüket adták, és soha, sehol, - még közvetve sem - igazoljuk a gyilkosokat.

 Nehéz minékünk méltónak lenni ennyi áldozatra.  De meg kell kísérelnünk, feledve vitáinkat, revideálva tévedéseinket, megsokszorozva erőfeszítéseinket, szolidaritásunkat egy végre egyesülő Európában.  Hisszük, hogy valami bontakozik a világban, párhuzamosan az ellentmondás és halál erőivel, amelyek elhomályosítják a történelmet, -- bontakozik az élet és meggyőzés ereje, az emberi felemelkedés hatalmas mozgalma, melyet kultúrának nevezzünk, és amely a szabad alkotás és szabad munka terméke.

 A magyar munkások és értelmiségiek, akik mellett annyi tehetetlen bánattal állunk ma, tudják mindezt, s ők azok, akik mindennek mélyebb értelmét velünk megértették.  Ezért, ha szerencsétlenségükben osztoztunk, -miénk a reményük is.  Nyomorúságuk, láncaik és száműzöttségük ellenére királyi örökséget hagytak ránk, melyet ki kell érdemelnünk: a szabadságot, amelyet ők nem nyertek el de egyetlen nap alatt visszaadtak nekünk!"
/Albert Camus 1956-os szabadságharcunkról/

Márai Sándor költeményét Varga Miklós énekli

Kommunistátlanítást említ az FN.hu, olyan írók kapcsán, melyek a kommunizmus iránt nemhogy elköteleződve nem voltak, de az ellen többször hangosan fel is szólaltak.

"Inkább megyek a zúzdába Balzackkal, mint az élvonalba Darvassal" - mondta állítólag Tersánszky Józsi Jenő (amit Szerencsés Károly történész idéz is tőle Véna című kötetében), aki, amikor felszólították, hogy írjon végre rendes szocialista realista műveket, ezt azzal hárította el, hogy "a fogpasztareklám nem az én műfajom".
Hogy miként lesz a zsidómentő, az ötvenes években az irodalmi életből kiszorított Tersánszky kommunista, ugyanolyan rejtély, mint ugyanez a holokauszt során kivégzett Gelléri Andor Endre és Pesti Barnabás esetében. "Baloldali író", mondják Gellériről, mintha bármiféle relevanciája is lenne egy kiváló író műveinek elbírálásakor, hogy milyen politikai beállítottságú volt - főként, hogy Gelléri novellái a legkevésbé sem mondhatóak propagandisztikus műveknek, hacsak a szociális érzékenység fontosságának hangsúlyozását nem tekintjük annak.

Hogy a kommunizmus valódi természetét felismerő Camus az első pillanatban kivonta magát a gyilkos ideológia köréből, és onnantól kezdve nácizmust váltó őrülettel szemben is ugyanúgy szigorúan a humanitás pártján maradt, náluk nem lesz fontos, lévén "az eldugott, névtelen kőbányai térfelületre szánt elnevezés alanya így is kakukktojás, hiszen a francia kommunista párt tagja volt". Gyalázatos uszítás, amit az FN.hu ezzel a címadással és ezekkel a megfogalmazásokkal megvalósít, csak azért, hogy újra a szokott stílusban, a megosztottság gyermeteg szintjén folyjon tovább a köz eseményeinek kommentálása. Ahogy az a számukra leginkább otthonos légkör megteremtését teszi lehetővé.

Hogy miért kell a szellem élvonalába tartozók helyére a hit hirdetőinek kerülnie, persze sejteni vélem a mostani kurzus (és a minden kulturális kérdésben kiskirályként uralkodó, valójában nem sok társadalmi legitimitással rendelkező szellempárt hatalmi pozíciójának) ismeretében. Fájó dolog ez, főként, hogy az így lekerülő írók valóban mindig az emberségességet szem előtt tartva írták műveiket, szerepeltek a közéletben. Camus beemelése a névadók körébe mindazonáltal örömteli.