Teadélután

A kormány az alkotmánymódosításról szóló kritikákra kétféleképpen reagált: egyrészt elővette a populista-kártyát („mi csak a magyar embereket szeretnénk segíteni, és ez nem tetszik bizonyos gazdasági szereplőknek!”), másfelől igyekezett azt sulykolni, hogy a változást bírálók nem is tudják, miről beszélnek, illetve borzasztóan eltúlozzák a dolgok jelentőségét. A stratégia innen indult ki: ha valaki szemtől szemben az alkotmánymódosítást kritizálja, válaszold azt neki, hogy a bírálatok csak a félretájékoztatásnak köszönhetőek, és ha pontról pontra végigmegyünk a módosításon, kiderül, hogy nincs is itt semmi probléma. Ha pedig valaki ezután ki is próbált térni az egyes változtatásokra, jött a formai-jogi érvelés, illetve annak bizonygatása, hogy az embereknek ez tetszik, ergo szükség van rájuk az alkotmányban. Ugyan az alkotmányról valahogy mégsem akartak népszavazást tartani, de emelkedjünk ezen felül: az alkotmánymódosítás valóban eleget tesz a jogállamiság kritériumainak, valóban lehet ezek után is itt élni (ha egyesek számára kevésbé felhőtlenül is), és valóban nincsen diktatúra. Miért, szerinted az van?

A kormány és az őt támogató erők ügyesen felismerték, hogy érdemes mindig rámozdulni a legelképesztőbb, legnevetségesebb és legtúlzóbb kritikákra – ha ugyanis sikerül elhitetniük, hogy ezek képviselik a mainstream-et, akkor a Fidesz-KDNP-vel szembeni bírálatok jó része áttolható Paul Lendvai holdudvarába: akkor eljátszható, hogy aki kritizál, az Ungváry Rudolffal, Debreczeni Józseffel és Charles Gatival van, egyben pedig csak az ancien régime visszatérése után vágyakozik. Ha így van, akkor Deutsch Tamás nyugodtan megfogalmazhatja majd az ötödik, hatodik és hetedik alkotmánymódosítás elfogadása során is: „mától megint vége lesz a magyar demokráciának”.

Persze, Charles Gati, Paul Lendvai és a magyarországi állapotokat magyarázó német rajzfilmek nem a kormány fejéből pattannak ki – csupán nagyon is jól jönnek neki, és legalább annyira szolgálják a sikerességét, mint Gyurcsány Ferenc minden egyes megnyilvánulása. Kritizálod a kormányt? Te Gyurcsánnyal vagy, öregem? Bírálod az alkotmánymódosítást? Nem akarsz mindjárt gyerekeket hülyíteni politikai propagandával? Szerinted a magyar kormány nem jó irányba kormányozza az országot? Ja, rögtön diktatúrát csinál, nem igaz?

Ezzel már sokadszorra terelik sikeresen a közbeszédet a sületlenségekkel szembeni magyarázkodás felé: oda, hogy „jó, persze, nincs itt diktatúra”, meg hogy „sajtószabadság van, nyilván hülyeség, hogy ne lenne”. A bírálók, ha a kormány barátainak szerencséje van, még a Klubrádió ügyét is előveszik, és kijelentenek egy olyat, hogy: „a kormányt bírálóktól elveszik a frekvenciát”. Mire a kormányt védők rázendíthetnek, hogy „ugye, a Klubrádió még mindig működik”, és akkor már egy percig sem kell mondjuk azzal is foglalkozni, hogy két évig mégis csak folyamatosan orbitális hülyeségekkel (ld.: alá van vajon írva a szerződés üres oldala is?) szívatták őket.

Nyilván a diktatúráról itthon borongók nem veszik észre, a német közszolgálati tévé képviselőit meg nem érdekli, hogy a kormány hasznos hülyéiként szolgálnak – ahogy azt Paul Lendvai esetében Papp László Tamás már megírta. Nincsenek tisztában vele, hogy túlzásaikkal, elborult ötleteikkel és apokaliptikus vízióikkal csak a kormány munkájának ágyaznak meg: ha ilyen idétlen és hülyeségekkel („Magyarországon nem lehet szabadon tudósítani”, „egy rádióadó nem kapott frekvenciát”) telezsúfolt rajzfilmek képviselik az ellenoldalt, akkor az ember vagy nem szívesen tartózkodik ott, vagy folyamatosan mondogatnia kell, hogy „nyilván nincs itt diktatúra”. Az első opció a szekértáborok világán edződöttek számára lehet megfelelő, a második pedig elősegíti, hogy a kétosztatúságon túllépni igyekvők is a kormány mentegetésével töltsék a drága idejüket.

Mert hiába nincs itt diktatúra, attól még az alkotmányos kultúra lezüllesztése ugyanúgy folyamatban van, attól még a kormányzás ugyanazt a blöffjelleget mutatja a legtöbb esetben és ugyanúgy a kádári posvány nem túl barátságos légköre van visszatérőben kerényistől, feketegyörgyöstől, nemzetidohányboltostól. Ugyanúgy a kiskapuk újbóli felfedezésére kényszerül az átlagember, és ugyanúgy a rothadó nyugattal szembeni elkötelezett harcról szónokol miniszterelnök, egykori nemzetgazdasági miniszter és az Országgyűlés elnöke. Csak a nyugdíj őrizze reálértékét, a rezsi csökkenjen, a húsleves maradjon forró és a gonosz multik fizessék meg a lakosság kizsákmányolását. A többi meg már szinte mindegy is.

Jáksó "ne a kétmillióról beszéljünk" László letiltotta Magyar Narancsnak adott interjúját, ám a lap a 2010-es médiaszabályozásra, a sajtó szabadságára hivatkozva megjelentette azt. 

Az interjú visszavonásának oka ismeretlen, de minden bizonnyal arról lehet szó, hogy, a nép Jáksója sem szívesen olvassa saját picsogását két és fél oldalon keresztül - legalábbis a nem túl barátságos kérdésekkel való indoklás már ott érvényét veszti, hogy az abszolút sematikus
nyitány ("A Marslakók a te ötleted volt, amivel pár éve jelentkeztél a köztévénél") is valamiért arra ösztönzi a kreatív producer urat, hogy levágjon egy hatalmas hisztirohamot arról, milyen hülyék is azok, akik hozzáértését megkérdőjelezik. Ebből diplomázott, na, nem viccmesélésből, ahogy a Heti Válasznak még szeptemberben adott interjújában is kifejtette.

Az Iványi Zsófia által jegyzett beszélgetés aztán innentől élesbe kapcsol, az újságíró hölgy nem igazán rejti véka alá véleményét mind a megszerzett közvagyon helyes megtérülését, mind a sorozat színvonalát illetően. "Zavaró módon ráncigálják a kamerát, a vágás alapvető szabályait nem tartják be, a dialógok nincsenek rendben, hatalmas dramaturgiai bakik fűszerezik a jeleneteket" - szegezi neki nem túl finomkodó kritikáját Jáksónak Iványi, akinek erre annyi a válasza, hogy a dialógok megítélése "ízlés kérdése".
Az interjú körülbelül így néz ki:
 

Magyar Narancs: "Igaz, hogy te közmilliárdokból készítesz szart a tévébe?"
Jáksó László: "Nem, én bagóért csinálok valami nagyon újat, melyből így is rosszul jövök ki."
 

Az még hagyján, hogy a Heti Hetes műsorvezetője azzal érvel a röhejes sztorit illetően, hogy ha csak a flekkhez hasonló szakkifejezésekkel dobálózna, az uncsi lenne, de igyekszik úgy beállítani a kritikus hangokat is, mintha azok egy prekoncepciózus lejárató kampány részét képeznék, és az elégedetlenek még nem is néztek volna bele soha a sorozatba, pedig hát akkor jól elcsodálkoznának, mennyire újító és valószerű is az, ami a képernyőn történik.

Azzal érvel itt is (meg rengeteg egyéb helyen) Jáksó, hogy nyilván nem térül meg elsőre, ha nem vért, könnyeket és meztelen nőket mutogatnak, ami már csak azért is vicces, mert az első héten ellőtték mindhármat: a főszerkesztőt a lépcsőházban megverték, a kollegina kocsiját felrobbantották, kaptunk egy fincsi szexjelenetet Barátok Közt-tálalással Marenec Fruzsival és maffiózó szerelmével, de még a szükséges érzelmi kirohanások sem maradhattak el az izgalmas szappanopera eszköztárából.

Nem tudom, Jáksó melyik konkurens sorozatban találkozik folyamatosan meztelen nőkkel és vérrel, de hát ha szerinte egy számítógép feltörése és egy pizzafutárnak öltözött hacker titkos fotózása a celeb lakásán eladható nemhogy oknyomozó riportnak, de igényes, közszolgálgati szórakoztatásként is, akkor én, ha bánatosan is, de inkább kikapcsolom a televíziót.

A Marslakók nevű szappanopera olyan mérhetetlen dilettantizmusról és ötlettelenségről árulkodik, hogy akkor is bűn lenne minden este nagyképernyőn mutogatni, ha epizódonként nem hatmilliót szánnak rá, de így aztán végképp érthetetlen, mi alapján szavaztak kétévi bizalmat egy semmilyen mérce által nem legitimált sorozat vetítéséhez.

Ennek ellenére Jáksó hisztizik mindegyre, megtette korábban már Majkánál is, pedig őt aztán tényleg nem nevezhetjük ellendrukkernek, de a rendkívül frusztrált kreatív urat ez úgy látszik, nem zavarja. Ő csak sajnálja magát, hiszen még a többi producer is csak röhögne egymilliós fizetésén, mely igazán csekélység ahhoz képest, hogy ő valami rendkívülit visz képernyőre estéről estére - valami rendkívülit, hiszen életszerűtlen idegesítés ide, közhelyes karakterformálás oda, azért ebből is lesz egy huszonegyedik századi Szomszédok, már ha megadjuk neki a négy hónap + két év + ki tudja mennyi türelmi időt.