S. János nem szereti, ha beszélnek róla. Ez azért van, mert ő egy érzékeny ember. Amikor legutóbb szóba hozták, az például odáig vezetett, hogy inkább ott hagyta tanársegédi állását. Pedig még csak nem is vonatkoztattak rá semmilyen új információt, pusztán érdekességképpen megemlítették őt, mint olyasvalakit, akire illenek az éppen egymással kapcsolatba hozott tulajdonságok. Amikor ugyanis közös hír szól egy parlamenti pártról és egy egyetemi HÖK-ről, akkor nem szokatlan, hogy megemlítik azokat, akik ezen egymástól távol eső csoportoknak valamilyen furcsa okból egyaránt tagjai. S. János baráti köre szerint ez probléma, ugyanis senkinek nem volna szabad egyszerre tudnia ezen tulajdonságokról. Vagy ha már mégis, akkor tilos róluk nagy nyilvánosság előtt beszélni. Ahogy B. János is két világot emlegetett blogbejegyzésében, úgy most is erről lehet szó: van a Jobbik-világ és van a HÖK-világ. Egyesek mindkettőben felbukkannak, ugyanakkor a "harmadik világ"-beli szegényeknek, akiknek se pénz, se pozíció nem jutott, nem volna szabad tudnia ezek kettős életéről. Ha valamiért az egyik világból nagy számban mennek át a másikba, akkor sem.
Állítólag. Legalábbis B. Gábor blogger szerint, aki állítólag az ELTE BTK HÖK tagja volt, állítólag dolgozott a Barikádnál is, és állítólag a Jobbegyenesre írogat. Mindezek a tények semmit sem jelentenek. Ahogy S. János is állítólag az ELTE BTK HÖK alelnöke volt, állítólag a Jobbik erzsébetvárosi önkormányzati képviselője, állítólag a Magyar Tavasz Mozgalom elnöke és állítólag a Jobbik volt ifjúságpolitikai kabinetvezetője. Mindezidáig pedig állítólag az ELTE tanársegédje volt, legalábbis amíg nem kezdeményezte felmentését, miután bizonyos közéleti portálok egymás után felsorolták egykori és jelenlegi titulusait.
S. János ugyanis, mint már mondtam, nem szereti, ha beszélnek róla. Az előbbi állítólagos pozíciók mellett ő ugyanis bizonyosan magánszemélynek tartja magát. Ha ugyanis közszereplő lenne, akkor nyilván nem írna olyat az ATV-nek, hogy beperli őket, ha csak szóba is hozzák a nevét. Továbbá: a nyilvános Facebook-adatlapján sem píeszelné, hogy senki ne ossza tovább azt a bejegyzését, amit mindenki számára láthatóvá tett. S. Jánosról, mint önkormányzati képviselőről, nem szabad beszélni. Nem azért, mert nincs olyan hír, aminek kapcsán lehetne: jóval inkább azért, mert ő hírbe hozhatatlan. Akarhatnék például arról írni, hogy milyen szépen eltüntették a szentkoronás graffitiket az erzsébetvárosi utcákról, de mindhiába. Javasolnám akár olvasásra is a kultúra napjára írott széljegyzetét, lévén elég jó kis bejegyzésről van szó, de inkább nem teszem. Még a végén S. János magánszemély sérelmezné a dolgot.
Mindenesetre azt érdemes leszögezni, hogy ma S. János képviseli az erő politikáját. Ami, a jelek szerint nem éppen tartást, méltóságot és sérthetetlenséget takar. „A víz szalad, a kő marad” – írta Wass Albert versében, nyilván nem S. Jánosra, mert miután a nevét egyes pozícióival leírták, már ő is szalad. Na, nem az erős párttól messze, dehogy. Nyilván úgy gondolja, hogy rajta keresztül csak a Kart lehet támadni, a Pártot már nem is. Ami nyilván érdekes kérdéseket felvet a Párttal kapcsolatban, de valljuk be, sok újdonságot nem.
A Pártnál az erő legalábbis jobbára csak a kőkemény holokausztozásban és a sziklaszilárd butaságban szokott megnyilvánulni. Mert számukra elképzelhetetlen, hogy ugyanolyan fájdalmas tragédia legyen a holokauszt, Kolima, Recsk vagy Trianon tragédiája. Mert számukra csak a fekete-fehér világkép létezik, az emberek felosztása liberális-nemzeti jelzők alapján, a másik fél leplezetlen elutasítása. Itt az erő csak gárdákban és polgárőrségekben van jelen, mert önmagukban ugyanúgy félnek, ugyanúgy rettegik a holnapot és a többi embert.
Ez pedig a gyengék, a frusztráltak ereje.