Teadélután

S. János nem szereti, ha beszélnek róla. Ez azért van, mert ő egy érzékeny ember. Amikor legutóbb szóba hozták, az például odáig vezetett, hogy inkább ott hagyta tanársegédi állását. Pedig még csak nem is vonatkoztattak rá semmilyen új információt, pusztán érdekességképpen megemlítették őt, mint olyasvalakit, akire illenek az éppen egymással kapcsolatba hozott tulajdonságok. Amikor ugyanis közös hír szól egy parlamenti pártról és egy egyetemi HÖK-ről, akkor nem szokatlan, hogy megemlítik azokat, akik ezen egymástól távol eső csoportoknak valamilyen furcsa okból egyaránt tagjai. S. János baráti köre szerint ez probléma, ugyanis senkinek nem volna szabad egyszerre tudnia ezen tulajdonságokról. Vagy ha már mégis, akkor tilos róluk nagy nyilvánosság előtt beszélni. Ahogy B. János is két világot emlegetett blogbejegyzésében, úgy most is erről lehet szó: van a Jobbik-világ és van a HÖK-világ. Egyesek mindkettőben felbukkannak, ugyanakkor a "harmadik világ"-beli szegényeknek, akiknek se pénz, se pozíció nem jutott, nem volna szabad tudnia ezek kettős életéről. Ha valamiért az egyik világból nagy számban mennek át a másikba, akkor sem.

Állítólag. Legalábbis B. Gábor blogger szerint, aki állítólag az ELTE BTK HÖK tagja volt, állítólag dolgozott a Barikádnál is, és állítólag a Jobbegyenesre írogat. Mindezek a tények semmit sem jelentenek. Ahogy S. János is állítólag az ELTE BTK HÖK alelnöke volt, állítólag a Jobbik erzsébetvárosi önkormányzati képviselője, állítólag a Magyar Tavasz Mozgalom elnöke és állítólag a Jobbik volt ifjúságpolitikai kabinetvezetője. Mindezidáig pedig állítólag az ELTE tanársegédje volt, legalábbis amíg nem kezdeményezte felmentését, miután bizonyos közéleti portálok egymás után felsorolták egykori és jelenlegi titulusait.

S. János ugyanis, mint már mondtam, nem szereti, ha beszélnek róla. Az előbbi állítólagos pozíciók mellett ő ugyanis bizonyosan magánszemélynek tartja magát. Ha ugyanis közszereplő lenne, akkor nyilván nem írna olyat az ATV-nek, hogy beperli őket, ha csak szóba is hozzák a nevét. Továbbá: a nyilvános Facebook-adatlapján sem píeszelné, hogy senki ne ossza tovább azt a bejegyzését, amit mindenki számára láthatóvá tett. S. Jánosról, mint önkormányzati képviselőről, nem szabad beszélni. Nem azért, mert nincs olyan hír, aminek kapcsán lehetne: jóval inkább azért, mert ő hírbe hozhatatlan. Akarhatnék például arról írni, hogy milyen szépen eltüntették a szentkoronás graffitiket az erzsébetvárosi utcákról, de mindhiába. Javasolnám akár olvasásra is a kultúra napjára írott széljegyzetét, lévén elég jó kis bejegyzésről van szó, de inkább nem teszem. Még a végén S. János magánszemély sérelmezné a dolgot.

Mindenesetre azt érdemes leszögezni, hogy ma S. János képviseli az erő politikáját. Ami, a jelek szerint nem éppen tartást, méltóságot és sérthetetlenséget takar. „A víz szalad, a kő marad” – írta Wass Albert versében, nyilván nem S. Jánosra, mert miután a nevét egyes pozícióival leírták, már ő is szalad. Na, nem az erős párttól messze, dehogy. Nyilván úgy gondolja, hogy rajta keresztül csak a Kart lehet támadni, a Pártot már nem is. Ami nyilván érdekes kérdéseket felvet a Párttal kapcsolatban, de valljuk be, sok újdonságot nem.

A Pártnál az erő legalábbis jobbára csak a kőkemény holokausztozásban és a sziklaszilárd butaságban szokott megnyilvánulni. Mert számukra elképzelhetetlen, hogy ugyanolyan fájdalmas tragédia legyen a holokauszt, Kolima, Recsk vagy Trianon tragédiája. Mert számukra csak a fekete-fehér világkép létezik, az emberek felosztása liberális-nemzeti jelzők alapján, a másik fél leplezetlen elutasítása. Itt az erő csak gárdákban és polgárőrségekben van jelen, mert önmagukban ugyanúgy félnek, ugyanúgy rettegik a holnapot és a többi embert.

Ez pedig a gyengék, a frusztráltak ereje.

„Ne krediteket vadásszanak, inkább a tudás foglalkoztassa az egyetemistákat″ – mondja Jelenits István a Helyi Témában, gondolatait pedig azzal vezeti fel: „nem teljesítményre kellene sarkallni­ a fi­ata­lo­kat, hanem arra, ho­gy a vi­lágo­t, az embe­reket, önmagukat megi­smerjék″. Miután a piarista szerzetest kitüntették Corvin-lánccal, azt nyilatkozta, hogy ezek után még inkább kötelességének érzi, hogy a nyilvánosság előtt kifejtse véleményét, jó tanácsait, hátha azokat a kormányzat is megfogadja. Azóta túl vagyunk egy „diákvezérek gyanúsan sok egyetemi évvel″–listán (a Magyar Nemzet jóvoltából, mely a HÖK-nek tulajdonított listáról úgy számolt be, hogy felidézte a miskolci szocialista- és a HVG-listát, de a sajátját ügyesen kifelejtette), illetve a „felesleges” szakok felpanaszolásán, melyek semmiféle munkaerőpiaci kimenetellel nem rendelkeznek.

„Nem szeretem, amikor a felsőoktatás kapcsán a piaccal érvelnek″ – ezt már a Professzorok Batthyány Körének tagja, Mindszenty Andrea mondja, utalva arra a diákfelvetésre, hogy az élet és a piac majd szabályozza a szakok fennmaradását. Az amúgy is abszurd eszmecsere nem 2006-ban hangzott el, de nem is 1995-ben: néhány hete lehettek tanúi az ATV Szabad Szemmel című műsorának nézői, ahogy a jobboldali, kormány mellett kiálló szervezet közvetve a kormány filozófiája ellen érvel. Aztán persze szóba kerül a hallgatói szerződés ügye is, Mindszenty pedig siet leszögezni: ő ezt helyesli, az emberek dolgozzanak csak itt, ha már képzésükhöz hozzájárult az állam, és amúgy is: nem a pénz a legfontosabb. Mármint ezt a munkavállalók fizetésére érti, azon felvetés kapcsán, hogy sokan csak a jobb kereset reményében hagyják el Magyarországot.

Helyben vagyunk. A jobboldali egyetemi emberek, értelmiségiek egy része valószínűleg igen kellemetlenül érezheti magát, hogy a kormány csak a munkaerő-piaccal összefüggő szükséges kiadásként tekint a felsőoktatásra; a konzervatívok másik csoportja pedig ugyan jobboldali nemzettudatból fakadóan egyetért a hallgatói szerződéssel, de igazából saját nézetei alapján ugyanúgy tudna ellene érvelni – kiváltképp, ha a konstrukciót az MSZP igyekezné bevezetni.

Ha ugyanis egyetértünk Jelenitscsel és Mindszentyvel (és az egyetem eszméje kapcsán én nagyon is így teszek), akkor ki kell jelentenünk, hogy az egyetem legfontosabb feladata nem a képesítés, hanem a tudásátadás, a felkészítés az életre. Ugyanaz, mint a gimnáziumé és az általános iskoláé, csak magasabb színvonalon, illetve ráfókuszálva a diák aktuális érdeklődési körére. Az egyetemi évek, a választott szak még semmit nem jelent: ahogy Parragh László is történelem-orosz tanári szakon kezdett, és később a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara elnöke lett, úgy mások számára is elég gyakori opció a pályaváltás, a más területen való elhelyezkedés. A diploma így sok szak esetében is dísszé vált: gyakran nem is azt kérik számon, hanem az időközben megszerzett tudásról próbál meggyőződni a munkáltató. Magam például jelenleg magyar alapszakos egyetemista vagyok, de az elmúlt években részt vettem a Heti Válasz Műhely nevű újságíró-iskolában, gimnázium végén pedig francia-magyar két tannyelvű érettségit szereztem. Egyáltalán nem biztos még, hogy a jelenlegi szakomnak megfelelően fogok elhelyezkedni, bár ez sem kizárható.

Mielőtt sokan felhördülnének, gyorsan leszögezném, hogy a gimnáziumi képzésemet sem én fizettem, de még csak nem is a szüleim. Ellenben az nem volt ingyenes, számos járulékos költség adódott az évek során, melyek kifizetése hozzátartozott a szak elvégzéséhez. Ahogy államilag támogatott egyetemi képzésem sem ingyenes: hogy mást ne mondjak, maga a jelentkezés is kilencezer forint volt, és most ismét ki kellett fizetnem kilencezret azért, hogy mesterképzésre jelentkezni tudjak. A tankönyveket szintén nem ingyen dobták utánam, ahogy a középfokú nyelvvizsgát igazoló oklevelet sem. Utóbbi márpedig alapkövetelmény, ha alapszakos egyetemi diplomát szeretnék szerezni. Ha emellett kollégiumban is kell laknom (márpedig nekem kellett), akkor az plusz havi (minimum!) kilencezer forint, hogy az élet egyéb költségeit már ne is számítsam (evés, ivás például).

Miért írom le mindezt? Csak azért, hogy némileg tompítani próbáljam az „én adóforintjaimból képeznek ki téged″–féle vádaskodás élét. Nem, kis barátom, a te nagyon is átvitt értelemben vett adóforintjaidból nekem nem lenne egyetemi diplomám, ha magam nem fizetem ki a saját nagyon is konkrét forintjaimból a nyelvvizsgát, a kollégiumot, a tankönyveket, és magát a felsőoktatásba való jelentkezés összegét. Hogy emellett konkrétan a képzést támogatta az állam? Na bumm, az sem az adófizető debreceni futballhuligánnak köszönhető, hanem annak, hogy francia-magyar két tannyelvű gimnáziumba jártam, és szereztem annyi pontot, ami a bejutást lehetővé tette számomra.

Merthogy az államilag támogatott képzés a tanulmányi eredménynek volt köszönhető. Ahogy tudtommal a nyugdíjasok is csak az éveik számának gyarapodása miatt kapnak bizonyos extra juttatásokat: az ingyenes közlekedés kiváltságát például. Nem azért, hogy aztán ne követeljék az adófizető és havibérletet tízezerért vásárló fiatalabbaktól, hogy adják át a helyüket, horribile dictu maguk adják át a helyet az azért fizetőknek, nem. Nekik ez jár az éveikből fakadóan és kész. Persze, lehet ezen is nyavalyogni meg a kiváltságoktól való megfosztásért sírni: meg is teszi ezt rendre az, aki megteheti, és nem kell attól félnie, hogy a következő választásokat pártja úgy elveszti, mint a huzat. Magam úgy vélem: ha valami egy adott dolog miatt jár, akkor nincsenek egyéb feltételek, nincs hivatkozás az adófizetők pénzére, az a dolog akkor is a kapottat illeti meg. Persze, el is lehet venni: de bizonyos mellékes körülményekre hivatkozni és ezért még több dolgot elvárni érte nem túl illendő dolog.

Kicsit olyan nekem ez a hallgatói szerződéshez kötődő „kinek kéne inkább szolidarizálnia kivel”–felvetés, mint amikor a hajléktalanokat el akarják távolítani az aluljárókból, mondván, a járókelőknek is vannak emberi jogaik, és nem kötelesek ennyi csúnyaságot látni. Igen, az adófizetőknek is biztos rossz, valamilyen szinten, hosszútávon, de ez nem nagyon fogja meghatni azt, aki hónapok óta nem talál munkát, és éppen felajánlják neki, hogy külföldön egy nyomdában viszonylag korrekt fizetésért el tud helyezkedni. Nem milliókért, ismétlem – a külföldön munkát vállalók jó része ugyanis nem azért megy ki, hogy vezérigazgasson Párizsban (ha már, akkor valószínűleg az ehhez szükséges tanulmányokat is el tudja végezni Franciaországban), hanem hogy meg tudjon élni, hogy normális fizetést kapjon egy emberi munkáért. Persze, ez egy öngerjesztő folyamat is lehet, és minél többen mennek el, az itthoni reálbérek egyre rosszabbak lehetnek: mint egyik barátom mondta, a legegyszerűbb végénél fognák itt meg a problémát, és lehet, hogy most sokan szívják a fogukat (ő is ezt tenné, ha alá kellene írnia a szerződést), de évek múlva majd talán emiatt jobb lesz a helyzet. Talán.

Demagóg dolog lenne most az azzal való érvelés, hogy a felsőoktatás egy befektetés, megannyi dolog meg, hát, nem igazán minősül annak. Mégis fel kell hívnom rá a figyelmet: az egyetemet végzettek sokkal nagyobb eséllyel tudnak jó munkát találni, mint mások (persze, nyilván ez sokakra nem áll, lásd előbbi bekezdés második része), és hosszú távon a tőkét is ide képesek vonzani, ha elég ügyesen irányítják a dolgokat. Ez is hosszú távú dolog, és kockázatos a megtérülés: de a feltételek legalább adottak lesznek. Olyan országban nyilván sokan nem maradnak szívesen, mások pedig nem fektetnek be ott, ahol az állampolgárokat erővel próbálják maradásra bírni. Ez nem így megy, akkor sem, ha gazdasági válság van, és akkor sem, ha a kivándorlás sokak számára sokkoló mértékűnek tűnik.

Egyébként inkább Temesi Józseffel értek egyet: a Nemzetközi Felsőoktatási Kutatások Központjának társigazgatója szerint most valóban egy emelkedő tendenciának lehetünk tanúi, de csak azért tűnhet ez az arány sokak számára magasnak, mert eddig ez a fajta mobilitás a nullához közelített. Később majd úgyis beáll a kivándorlók aránya egy normál szintre: nem érdemes emiatt az érintettek életlehetőségeit korlátozó megoldáshoz nyúlni. Az pedig kicsit furcsa nekem, ha egyesek rosszul értelmezett nemzettudatból a lehetőségek beszorítása mellett érvelnek, miközben elvileg a szabadság szemszögéből vizsgálják a dolgokat. A jó értelemben vett szabadság pedig lehetőség: annak a lehetősége, hogy az ember az esélyeit és a viszonyokat átgondolva dönthessen saját magáról.

A hallgatói szerződés persze lehetne ettől még egy párt politikájának szerves része: ha a konstrukció éppen nem bizonyul alkotmányellenesnek, akkor bátran be is vezetheti akárki. Ha emiatt az egyetemisták aztán elfordulnak az adott párttól (jelen helyzetben a Fidesztől), a következő választásokat pedig elvesztik, az már legyen az ő gondjuk. Csakhogy ha az Alkotmánybíróság Alaptörvény-ellenesnek nyilvánít valamit, akkor annál nagyobb pofátlanság nincs, mint a meglévő hatalom birtokában alkotmányba írni az éppen kormányon lévő párt sajátos politikai elképzelését. Ez utóbbi jóval többet is árt a hazának, mint a külföldi munkalehetőség miatt távozó ex-egyetemista döntése.

Nem új információ, hogy az ELTE BTK Hallgatói Önkormányzata évek óta a Jobbikba való ugródeszkaként (is) funkcionál. A másokat előszeretettel álcivilkedéssel és pártos hevülettel vádoló párt mára jó pár fronton megsokszorozta magát: mivel eszmeisége önmagában jelenleg nem életképes, ezért maga futtat vagy támogat megannyi kis sejtet, melyek a nemzeti radikalizmus álarcát öltve terjesztik a Jobbik nézeteit, vagy csak azt eltagadni nem tudván (mert hát melyik ember tudja munkája során teljesen kiiktatni személyes meggyőződését?), ápolják a szélsőjobb nemes hagyományait munkájuk során. Így lehetséges, hogy mára a Barikád honlapja is nemhogy a Jobbiktól, de magától a Barikádtól is függetlenként működő sajtótermékként próbál üzemelni, hogy az N1TV a JobbikTV mellett terjeszti az igét, és hogy a Vona Gábor által évértékelőjén életre hívott Magyar Tavasz Mozgalom is pártokon felülállónak próbálja beállítani magát.

Hogy Szávay István a Jobbikot képviseli, az mára tény, de Ribling Tamás egykori kolHÖK-elnök és Garbai Ádám BTK HÖK-elnök tagadta, hogy a Jobbikhoz közük lenne. Hogy például Ribling a Magyar Tavasz Mozgalom és a Jobbegyenes Facebook-oldalának követője, az más, az nyilván „magánéleti kötődés”. Hogy a HÖK-ösök jó része ilyen kötődésekkel rendelkezik, esetleg később nyíltan is a Jobbik mellett fog kampányolni, az is természetesen puszta véletlen. Van ilyen – mondják ők, épp azzal a mentalitással, amit jobbikos körökben szokás a valóság eltagadásának és képmutató cinizmusnak nevezni. „Életidegen és elmebeteg politikai korrektség” – harsogják azok, akik ugyanúgy hajlamosak arra az elképesztő cinizmusra és megjátszásra, melyet oly gyakran felrónak ellenfeleiknek.

Most arról szólnak a hírek, hogy az ELTE BTK HÖK tagjai állítólag személyiségjegyeik alapján listázták a gólyatáborokban felbukkanó új hallgatókat. „Koliba nem vesszük fel”, „Pistának jó lesz”, „liberó buzigyerek”, „szívós alternatív köcsög”, „basznivaló egyiptológus”, „egészséges világlátású klassz csaj”. Utóbbi két jellemzés például kiválóan mutat egymás mellett, hűen tükrözi a jobbikos fiatalok rendkívül koherens és tiszta világképét, faszpumpástól, egyebestől. Az érintettek tagadnak, szerintük bárki hozzáférhetett a HÖK adatbázisához és beleirkálhatott abba. Nem az ő felelősségük – hogy esetleg a magánéletben teljesen egyetértenek a leírtakkal, az már a véletlen műve. Gondolkodó emberek, olyan véleményt alakítanak ki, amilyet csak akarnak, nem igaz?

De talán érdemes lenne mindennapos gyakorlattá alakítani az oly sokszor felemlegetett őszinteséget és egyértelműséget – Jobbikon belül, azt támogatván vagy a párt mellett csak lélekben kiállván, a barikád jól ismert oldalának mind a kétszázhatvanhárom pontján. Például felhagyhatnának annak bizonygatásával, hogy alapvetően semmi bajuk egyes emberek származásával – mikor láthatóan van. A hírek szerint a gólyákról is külön rubrikában listázták a vélt vagy valós zsidó származást. Aztán a számtalan megbélyegző és cselekedetektől egyértelműen független jelzőkkel való billogozás tényét sem kéne tagadni: ami jólesik, az jólesik, nyilván egyszerűbb ez bármiféle értelmes kritika megfogalmazásánál.

A fiatalok ugyanis inkább hajlamosak arra a felületes, egybites gondolkodásra, amely hajlik a legegyszerűbb, demagóg és populista üzenetek befogadására. Nem csoda hát, hogy felmérések szerint a Jobbik a legnépszerűbb párt az egyetemisták körében. A Hungarica és a Romantikus Erőszak üzenetét nyilván sokkal könnyebb megérteni, mint Pilinszky János és Nemes Nagy Ágnes verseit: nem csoda, ha politikailag-kulturálisan sokak számára vonzó ajánlat az ún. nemzeti radikalizmus, mely „egyenruhát, egyenfrizurát, egyenvéleményt kínál - és mindehhez a valahova tartozás érzését is” – ahogy Techet Péter is írta 2010-ben. Ahogy könnyebb valakiről kijelenteni, hogy „alternatív libsi köcsög”, mint megismerni és valamennyire megérteni őt. Nem kell ezt tagadni, minden egyes ember hasonló előítéletekkel operál – csak az a szomorú, hogy vannak, akik büszkék is erre, és nem képesek túllépni rajta. Márpedig ha akad is egy párt, egy mozgalom, egy klub, amely ezen viselkedésminták helyességét és igazságát szajkózza, akkor nyilván az erre fogékonyak gyorsan el is köteleződnek a társaság mellett. Ha pedig Vona Gábor azt hirdeti saját nézetei kapcsán, hogy „az igazság szabaddá tesz”, akkor sokan lesznek hajlamosak felvállalni nem túl cizellált és összetett gondolataikat, mondván, ők csak az igazságra világítanak rá. Mint az a középiskolás kisfiú/kislány, aki szereti hangoztatni végtelen őszinteségét, és ennek jegyében rendkívül primitív stílusban leszólni társait.

Hogy ezek után ők beszélnek a hallgatók jogairól és az oly kívánatos rendről? Nem csoda: ha egyeseknek a fejében ekkora zavar van, akkor nyilván legalább környezetük tekintetében szeretnék ellensúlyozni a belső frusztráltságot. Lelkük rajta.

Frissítés: Bár fentebb nem említettem, de természetesen, ha mindez igaznak bizonyul, akkor az sokkal súlyosabb annál, minthogy pár nem túl intelligens HÖK-vezető gonosz dolgokat irkál hallgatótársairól. Felmerül ugyanis annak gyanúja, hogy az információkkal vissza is éltek, esetleg ezek alapján nem engedtek valakit kollégiumba. Ami már nem pusztán ízlésbeli-erkölcsi kérdéseket vet fel. Péterfalvi Attila pedig az emberi méltóság megsértésének gyanúját vetette fel – bár kétségkívül a hatalommal való visszaélés vádja súlyosabb. Már ha valóban a HÖK tagjaitól származnak az említett megjegyzések.

Egyetemfoglalás. 2013 02 15 20 23. Hétvége, menni vagy maradni from Ádám Csillag on Vimeo.

„Melyik szabályzat milyen pontja alapján kell lekapcsolni az áramot szombat déltől hétfő hajnalig?” – kérdezi az „egyetemfoglaló” az ELTE-BTK-n Pál Ferenc dékánhelyettestől, és látszik rajta, hogy nagyon örül annak, milyen kellemetlen kérdéssel sikerült sarokba szorítania az említett professzort. Mire érkezik a zavart válasz, hogy hát ő, mármint Pál Ferenc, nem jogász, és mondhatni, a szokásjog alapján teszik ezt meg minden héten. „Akkor megváltoztatjuk a szokásjogot” – vicceskedik ismét a hallgató, majd a jelenlévők epilepsziás rángásokkal jelzik, hogy nem értenek egyet a dékánhelyettes szavaival.

Ilyenkor azért illik tisztázni pár dolgot. Az egyik, hogy bár aranyos dolog ez a nagy bázisdemokrácia, de az egyetemen akkor is a professzorok diktálják a szabályokat, a hallgatók pedig kötelesek elfogadni azokat, ha „túl sokáig beszél” szerintük a „rétor”, ha nem. Az ELTE-BTK egyik termében sem a Hallgatói Hálózat képviselői hozzák a szabályokat, még ha adott pillanatban azt is játsszák, hogy elfoglalták a helyiséget. Ahogy a vizsgákon sem a vizsgázók fognak dönteni a kérdésekről, még ha számszerűleg többen is vannak az ott lévő oktatónál. Van ez a hierarchia-dolog, melyet nyugodtan negligálhatnak a saját kis köreikben, de az egyetem épületében tartózkodva akkor is el kell fogadniuk: nem ők diktálnak az oktatónak, és nem is egyenrangú partnerként társalognak vele, még ha ők éppen többségben is vannak, és a tanár próbál is igazodni hozzájuk.

A másik, hogy nem próbálják egyesek jogszabályok oltalmát keresni akkor, amikor a professzor éppen szívességet tesz azzal, hogy nem hívja rá az „Első Egyetemfoglalókra” a rendőrséget, amely aztán jogszerűen ki is ürítheti a termet. Vagy melyik szabályzat milyen pontja teszi lehetővé azt, hogy egy önként összeverődött csoport elfoglalja egy közintézmény termét, akadályozva az ottani mindennapi működést? Na ugye.

Aztán megint csak itt van ez a fene nagy legitimációs probléma. És ezalatt most nem is a Hallgatói Hálózat szervezeti struktúráját, felállását értem. Jóval inkább azt, hogy hiába nem értenek egyet sokan a kormánnyal, miként a hallgatói szerződéssel és a forráskivonással sem: ettől még nem fogják támogatni az ezekkel szembehelyezkedő akármilyen csoportot, még ha a célokkal adott esetben talán egyet is értenek. Egyszerűbben fogalmazva: attól még, hogy a Fidesz-KDNP hülye, nem lesz a vele szemben álló Hallgatói Hálózat rögvest támogatandó, mindannyiunkért küzdő csoportosulás, akármennyire is él ez a képzet sokak fejében. Ha a HaHa terrorista módszerekkel, mások szabadságának és jogainak megsértésével operál, akkor főleg. Ha köztiszteletben álló professzorokból (amilyen Tolcsvai Nagy Gábor és Pál Ferenc is) csinálnak hülyét a nevetséges módszereikkel és elképzeléseikkel, akkor annál inkább. Ha valójában csak az ELTE bölcsész hallgatóit és oktatóit akadályozzák, miközben a kormány a füle botját sem mozdítja, akkor szintúgy nem a szent ügy megvalósulásához járulnak hozzá. Éppen ellenkezőleg: a céljaikkal alapesetben egyetértőket is maguk ellen fordítják, aminek a kormány csak örül: a Hallgatói Hálózat láthatóan saját maga járul hozzá a változás ellehetetlenüléséhez.

Amikor a Demokratikus Koalíció éhségsztrájkba kezdett a választási regisztrációval szemben, a Magyar Narancs vezércikkben örömködött, hogy legalább ott ez a kis csoportosulás emlékeztet mindannyiunkat arra, micsoda szörnyűséget is terveznek ellenünk és a demokrácia ellen. Pedig ha csak Gyurcsányékon múlik, ma épp olyan fenyegetően állna előttünk a regisztráció bevezetésének ígérete, mint korábban. Az alkotmányellenes intézményt az Alkotmánybíróság meszelte el. A DK tüntetésével annyit ért el, hogy néhány hétig még a mélyen regisztráció-ellenes baloldali-liberális réteg is rajtuk röhögött, a Fidesz pedig fellélegezhetett, hogy ha Gyurcsány ellenük, akkor az egész magyar társadalom velük. Gyorsan hozzáteszem: nyilván ezt is csak a rossz logika alapján, hiszen bár sokan szeretnek a kisebbik rosszra szavazni, azért az igazság ettől még nem lesz mellettük.

A hallgatói szerződés alkotmányos szintre emelését a Hallgatói Hálózat akkor sem fogja tudni megakadályozni, ha 2014 tavaszáig az ELTE-BTK A épületének 47-es termében sátorozik. Itt valószínűleg ismét csak az Ab léphet majd közbe - ha egyáltalán. A magyar társadalom szerződés-ellenesebbik része pedig ugyanúgy nem táborozik lélekben az egyetemfoglalókkal, ahogy nem is éhezett szolidaritásképp a DK-s éhségsztrájk során. Nem hallgatja ugyanúgy emelkedett szívvel Heller Ágnes és Ludassy Mária szabadegyetemes előadását, és nem is vesz részt a baloldali politikusok meghívásával szervezett kerekasztalon. Azon pedig, hogy ezek után a HaHa kijelenti, hogy nincsenek politikai elköteleződései, már csak nevetni tud a lakosság jó része. A HaHa által is támogatott (és a teremfoglalás során sűrűn reklámozott) Hálózat a Tanszabadságért-esemény szervezői pedig nyilván csak hápogni, amikor rákérdeznek náluk: ugyan miért nem hívták meg a Jobbikot is a felsőoktatásról szóló politikusi kerekasztalra, vagy hogy lehet az, hogy Teczár Szilárd HaHa-aktivista sorozatban gyártja a Magyar Narancs számára a felsőoktatás kivéreztetéséről szóló cikkeket és interjúkat. Politikai semlegesség? Ugyan már.

A Hallgatói Hálózat nem az egyetemisták nevében tartja fenn az ELTE-BTK termében a büféjét. Valószínűleg a bölcsész hallgatók kisebbségben is vannak közöttük. Hogy még ott lehetnek, azt csak az egyetemi közösség, többség türelmének és jóindulatának köszönhetik. Ettől még nem érdemes úgy gondolniuk, hogy tömegek állnak mögöttük.

Tanúként idézte be a rendőrség a tavaly novemberben feljelentett Népszava-kommentelőket, akik Papcsák Ferencről szóló cikkek alatt adtak hangot a zuglói polgármestert és tevékenységét előítélő véleményüknek, trágárabb vizekre amúgy nem igazán evezve. Papcsák mégis feljelentette őket, ahogy néhány Hír24-hozzászóló adait is bekérte a rendőrség, és, mint a pénteki ATV-s Németh Péter-beszélgetésből kiderült, 168 Óra-kommentelő is tanúként lett meghallgatva egy hozzászólása kapcsán.

Németh Péter ugyanakkor Kálmán Olgának elmondta, hogy a Népszava nem adott ki egy kommentelőt sem, sőt, hivatalosan is megírták a hatóságoknak, hogy vállalják értük a felelősséget, ám választ nem kaptak. Ehelyett a rendőrség valahogy mégis ráakadt az álnév alatt kommentelőkre, és tanúként be is idézte őket: márpedig így kötelességük igazat mondani, különben később akár hamis tanúzásért is eljárás indulhat ellenük. Az eddig leírtakból két dolog látszik világosan: az  egyik, hogy a cél a kommentelők, az átlagpolgárok előállítása, a sajtótermékkel szemben nem céljuk eljárni. A másik pedig, hogy kizárólag baloldali sajtótermékek hozzászólói kerülnek beidézésre. Bár nyilván nincs semmi elfogultság a háttérben, és a két ügy is más, mégis szimbolikus, hogy a Bayer Zsolt elleni feljelentés milyen rövid idő alatt vissza lett dobva, míg a kommentelők ügye már hónapok óta folyik, ezzel is az inkriminált hozzászólók életét nehezítve meg. Márpedig nem vitás: ahogy a Magyar Hírlapnak is csak használt a botrány (egy jobboldali újságírónak pedig nem lehet nagyobb álma annál, minthogy Gyurcsány Ferenc tüntessen ellene, illetve Neelie Kroes határolódjon el tőle), úgy a Népszava számára is presztízskérdés lehet a fideszes polgármesterrel szembeni hadakozás.

Ellenben egy civil kommentelőnek más sem hiányzik, mint munka után a rendőrségre szaladgálás, a bíróságra járáson való merengés, az elítéléstől való rettegés. Míg egy újságíró számára már-már a munka velejárója a pereskedés, addig az átlag munkahelyeken nem igazán veszik jó néven, hogy az erkölcsi bizonyítvány tartalmaz némi nem túl bizalomgerjesztő bejegyzést. És bár mindenki tudja, hogy amiért a rendőrségi ügy zajlott, az egyáltalán nem minősíthető kirívónak, hovatovább minden második ember elköveti nap, mint nap: azért mégis csak ott lesz az emberen a negatív pecsét, hogy őt már el is ítélték érte. És hiába, hogy jobboldali médiumok hozzászólói írtak már sokkal vadabb jelzőket is a „fitnyiszes”–nél, illetve sokkal keményebb vádakat annál, hogy „százmilliók mennek el tanácsadó cégekhez”: most valamiért mégis csak a baloldali lapok kommentelői vannak soron.

„Megkérdezték a rendőrségen, hogy valóban enyém-e az említett nickname a 168 Óra honlapján, és arra is kíváncsiak voltak, van-e másnak is hozzáférése a gépemhez” – fejtegeti a hölgy Kálmán Olgának, szigorúan telefonos interjú keretében, hogy azért az inkognitó valamennyire megmaradjon. Nekünk pedig már kavarog a fejünk, nem merjük elhinni, hogy ilyesmi a XXI. században megtörténhet, és hogy az orwelli világ ennyire pontosan megmutatkozhat még ennyi idővel a rendszerváltás után is. A teljes szólásszabadság híveként és a gyűlöletbeszéd fogalmának elutasítójaként csak ellenezni tudom ezt a fajta eljárást, és azt, hogy valakinek egy demokratikus államban a véleménye kimondása miatt kelljen félelemben élnie mindennapjait.

A hírek szerint viszont a Fidesz-KDNP arra készül, hogy a hajléktalanság kriminalizálása és a családfogalom leszűkítése mellett most a véleményszabadság korlátozását is alkotmányos szintre emelje: „egyértelművé tennék, hogy a véleményszabadság gyakorlása nem sértheti más emberek, a magyar nemzet, valamint nemzeti, etnikai, faji vagy vallási közösségek méltóságát”. Félek, emiatt a jövőben sem Bayer Zsoltnak vagy más sztárújságírónak kell majd aggódnia, hanem az álnév mögött rejlő, egyszerű kommentelőnek.

Lázár János után Fricz Tamás politológus is nekiment Sólyom Lászlónak, reakcióként annak alkotmányos kultúrára vonatkozó kritikájára. Mivel Sólyom érveire nagyon Fricz sem tudott mit mondani, ezért maradt számára a személyeskedés, a volt államfő kicsinyes sértegetése. Az önmagát civil politológusnak tartó pártprogagandista módszerével ellentétben először nézzük Fricz vádjait.

Mint a Békemenet egyik főideológusa kifejti, Sólyomnak azért nincs joga az alkotmányos kultúra hanyatlásáról beszélnie, merthogy az Alkotmánybíróság elnökeként ő is felelős volt a Zétényi-Takács-féle igazságtételi törvényjavaslat megsemmisítéséért, és így a lusztráció meghiúsulásáért. Nos, Sólyom Lászlónak éppen hogy nem a jog formálása, hanem az értelmezése volt a feladata akkoriban: egész egyszerűen értelmetlen arról beszélni egy, a jogszerűségért felelős embernél, hogy a minden egyes ember számára mást és mást jelentő igazságosságnál fontosabbnak tartja a jogszerűséget. Értelmetlen, mert egy jogásznál a jogszerűség ellentéte sosem az igazságosság, hanem a jogszerűtlenség. És egyébként is: miféle tempó az, hogy a jogi kritikák megfogalmazására válaszul történeti-erkölcsi sérelmeket próbálunk a volt államfő nyakába varrni, csak mert éppen ez szolgálja a mi érdekeinket?

És valami egészen döbbenetes a Fidesz-KDNP kormányzása mellett nyíltan kiálló politológustól olyanokat olvasni, hogy a rendszerváltáskori Sólyom testesítette meg a „diktatúra felmentését”, miközben az akkori Fidesz is testületileg nemmel szavazott az igazságtételi törvényjavaslatra. Hogy ők akkor még nem voltak döntéshozói pozícióban? A felelősség akkor is ugyanúgy kell terhelje őket Fricz érvelése alapján, márpedig így igen kevés morális alapja van bármelyik fideszesnek történelmi felelősségről és elszámoltatásról beszélnie. Hogy a roppant független Fricz ezt nem fogja ekkora vehemenciával soha számon kérni egyik kormánypárti politikuson sem, az éppen annyira biztos, mint hogy ilyen lendülettel az ügynökakták nyilvánosságának elmeszeléséért sem fog fideszes politikust ekézni a Magyar Nemzet Online hasábjain.

Fricz Tamásnak talán nehéz lehet megértenie, hogy a függetlenség és a magas presztízs valóban jókora felelősséggel is jár, ám Sólyom László éppen nem az, akin az ezzel való visszaélést számon lehetne kérni. Ha valaki felelős a rendszerváltozás elsikkadásáért, az éppen az a politikai és civil elit, mely saját önös érdekeinek elérése mentén vígan asszisztált az elmúlt évtizedekben a kádári struktúrák és gondolkodásmód fennmaradásáért. Így pedig az a Fricz Tamás, aki huszonhárom évvel a rendszerváltás után, egy demokratikus államban is pártideológusként magyarázza az éppen aktuális csapásirányt (a legemlékezetesebb tőle a választói regisztráció izzadságszagú megokolási kísérlete volt – szerinte nyilván ez járult volna hozzá a „demokratikus alkotmányos kultúra kialakulásához”), igen kevés morális alappal rendelkezik a felelősségvállalásról és az demokratikus alkotmányos kultúráról való ítéletalkotáshoz. A függetlenségét már a rendszerváltás óta őrző és tiszteletreméltó életúttal rendelkező Sólyom László felett pedig végképp nincs joga Fricz Tamásnak erkölcsi ítéletet mondania.

De ha már szóba került a függetlenség és a pártosság, érdemes megvizsgálni Tallián Miklós kritikáját is, aki éppen hogy azt veti Sólyom szemére, hogy felelős a pártokról való negatív közvélekedés kialakulásáért. Nos, azt, hogy az átlag magyar állampolgár (vagy akár csak a véleményformáló értelmiség) politikai pártokról alkotott képét jócskán befolyásolták Sólyom szavai, illetve a szavai mögött megbújó mentalitás, azt erősen meg kell kérdőjeleznem. Legalább annyira, mint Pető Péter azon elképzelésének igazságtartalmát, miszerint a magyar társadalom 70-80 százaléka által nem ismert Fekete György nagyobb károkat okozott az országnak, mint a ValóVilág című valóságshow. Ahogy ott is jelentős logikai bukfenc van, hogy a pártpolitika elítéléséből fakadna a „deklaráltan inkompetens civil szféra” kezére való hatalomátjátszás. Vagy talán nem azt akarja Tallián elhitetni, hogy a pártpolitika negatív kontextusba sorolása bírta rá a Fidesz-KDNP-t, hogy a Magyar Művészeti Akadémia hatáskörébe kívánjon megannyi felelősséget vonni?

Ha már TGM-re hivatkozik Tallián, nézzük is meg, miként vélekedett a neves filozófus a pártpolitikát a végletekig elutasító HaHá-ról és annak szerepéről: „szerinte egyre többen ábrándulnak ki a részvételi demokráciából, éppen ezért nagyon nagy sikernek tekinthető a mozgalom megjelenése. »A szervezet aprónak tűnik, de politikailag és morálisan hatalmas siker« – tette hozzá.” Nekem valahogy nem úgy tűnik, hogy TGM súlyos ítéletet mondott volna a pártpolitika elutasításáról és a képviseleti rendszer negatív megítéléséről.

Vagy a Milla elképesztő felülértékeléséért lenne felelős Sólyom? Esetleg azért, hogy a már említett Fricz úgy érezheti, elég hatalma és morális alapja van a volt köztársasági elnök civil gúnyában történő kritizálásához? Nem lesz mindjárt Sólyom felelős az „elmúlt nyolc évért” és a II. világháborúért is?

Nem lehet esetleg, hogy a pártpolitikából annak cinikus, elvtelen és végtelenül demagóg megnyilvánulásai miatt ábrándultak ki az emberek? Nem lehet, hogy Tallián véletlenül összekeveri a HVG szerzői által folyamatosan másokon számon kért függetlenséget a pártpolitika elutasításával?

Egyébként néha már valóban ijesztő a pártok elutasításának amúgy nagyon is érthető mértéke: ám ebben ma majdnem mindenkinek nagyobb felelőssége van, mint az itt amúgy csak felületesen egész életútjára ezt a pecsétet kapó Sólyom Lászlónak. A számadást kezdhetik is a Milla, a Hallgatói Hálózat, a Magyar Művészeti Akadémia, a Békemenet és a többi hasonló szerveződés folyamatos ajnározói.

Pósán László kormánypárti képviselő szerint fair lépés a hallgatói szerződések bevezetése, az Emberi Erőforrások Minisztériuma pedig a Magyarország érdekeit biztosító garancialevélnek nyilvánította a hallgatók egy része által sérelmezett dokumentumot. Az elkötelezettségből és erre válaszul kapott elutasításból fakadó önérzetes válasz pedig most nem kevesebbnek bizonyult, minthogy Alaptörvényben is rögzíteni kívánják az ingyenes felsőoktatás követelményeként a későbbi magyarországi munkavállalást. Hasonló sértett felhorgadás eredménye lehet a hajléktalanság kriminalizálásának, illetve a család végtelenül leegyszerűsítő meghatározásának alkotmányos szintre emelése, mint ahogy a véleményszabadság korlátozása is a gyűlöletbeszéd elfogadhatatlanságára való tekintettel.

Csakhogy a Fidesz-KDNP téved: a hallgatói szerződések ugyanis a Fidesz szerint bizonyulnak garancialevélnek, nem pedig a teljes politikai közösség véleménye alapján, a hajléktalanság büntetése is csak szerintük elfogadható lépés, ahogy a család primitív módon történő definiálása is inkább a KDNP nevű fantompárt projektje, mintsem a teljes magyar társadalomé. A jelenlegi kormánypártok viszont a 2013 eleji szűk egy hónapos konszolidáció után most gőzerővel rákapcsoltak: már-már őrjöngve illesztenének be mindent az Alaptörvénybe, amit korábban az Alkotmánybíróság visszadobott, mondván, hogy a szabályozások nem állják ki az alkotmányosság próbáját.

Az alkotmányellenes alkotmány fogalma lehet, hogy elsőre hihetetlenül hangzik, de nem elképzelhetetlen: ha a Fidesz-KDNP alaptörvényi szintre kíván olyan dolgokat emelni, melyek összeegyeztethetetlenek mondjuk az emberi méltóság védelmével, akkor csak súlyos inkoherenciát fog teremteni, nem pedig a problémát küszöböli ki. Beleírni egy ország alkotmányába a kétharmad okán ezt megtehető (vagy legalábbis a lehetőség tényét önmagával elhitető) pártszövetség sajátos politikai elképzeléseit, az nem szimplán pofátlanságnak mondható, hanem a jogállamiság abszolút semmibe vételét is jelenti, egyúttal az utánuk következők lehetőségeinek elképesztő mértékű beszűkítését.

Lehet azt mondani, hogy a hallgatói szerződés igenis jogos az adófizetők elvárásai és a magyar gazdaság fenntarthatósága okán; lehet magyarázni, hogy a hajléktalanok látványa elképesztő módon sérti szegény arra járó állampolgárok jogait; és azt is lehet mondani, hogy a családi kapcsolat alapja a házasság és a szülő-gyermek kapcsolat, a homoszexuálisok pedig nem alkothatnak családot, mert csak. A politikai ellenoldal erre felsorakoztathatja ellenérveit, ahogy az újságírók és bloggerek is megfogalmazhatják vélekedésüket: szerintem például a hallgatói szerződés nem oldja meg a problémát, csak tüneti kezelésként szolgálhat, ráadásul rejtély, miként tudják lekövetni ma egy európai állampolgár mozgását évtizedeken keresztül; aztán a hajléktalan állapot büntethetőségét is elfogadhatatlannak tartom, mert ezt a problémát sokkal inkább jó szociálpolitikával lehetne kezelni, valamint az utcára kerültek emberi méltóságának tiszteletben tartásával; a családfogalom ezen leegyszerűsítése pedig nemcsak a homoszexuális párokat rekeszti ki, hanem például a nem egyenesági felmenőt és az őt gondozó férfit/nőt is, illetve egyéb, az alapsémába nem beillő, ám nagyon is szoros kapcsolatokat szintúgy.

Ám az Ab elutasítása után azt mondani, hogy akkor beleírják az Alaptörvénybe a nemzet jó része által amúgy el nem fogadhatónak tartott rendelkezéseket, az egész egyszerűen abszurdnak mondható: az eljárást jelzőkkel nehezen lehet illetni, olyan szinten minősíthetetlen. Ezzel a Fidesz-KDNP nem csak házhoz megy az újabb pofonokért, hanem a gránitszilárdságúnak tartott alkotmánya elfogadottságát redukálja le egy még szűkebb körre, melybe az elvakult rajongókon kívül mások már nemigen fognak beleférni.

Így pedig, ha az Alkotmánybíróság nem lép közbe, a lehető legsürgősebben szükség lesz egy Fidesz-ellenes alkotmánykorrekciós folyamatra, melynek során a most beillesztésre kínált pártos elképzeléseket kivágják a szemétbe a magyar nemzet alkotmányából.

És ezek után merem remélni, hogy soha többet nem fog egy adott tömörülés kétharmadot szerezni az országgyűlési választásokon.

A Párbeszéd Magyarországért Pártot képviselő Szabó Tímea a hírek szerint az LMP további működésre tett javaslatait "morálisan elfogadhatatlannak" és "elvtelennek" nevezte, és kijelentette, hogy továbbra is készek egy kompromisszumos megállapodásra.

A képviselőnő álláspontja tökéletesen illeszkedik az LMP-ből kiváló platformisták nyilatkozatainak sorába: már a kilépés egyik fő okaként azt nevezték meg szinte mindannyian, hogy a maradás és a baloldali egységfrontból való kimaradás erkölcsileg vállalhatatlan lenne számukra. Mostanra egyértelművé vált, hogy a Jávorral tartók valóban annyira rugalmasan kezelik a moralitás fogalmát, hogy szinte bármire rá tudják sütni az "erkölcstelen" bélyeget, amivel ők nem értenek egyet. Számukra etikátlan dolog lenne nem beolvadni az MSZP-Együtt 2014 blokkba, mondván, ez hátráltatja az Orbán-kormány leváltását (értsd: lehetőséget ad a választóknak, hogy több opció közül, azaz demokratikusabban döntsenek); de morálisan elfogadhatatlannak minősülne az is, ha visszaadnák a mandátumaikat az őket a Parlamentbe juttató pártnak. Ezt azzal indokolják, hogy nem tudni, számszerűen ki mennyit tett hozzá az LMP 2010-es népszerűségéhez; a mostani döntésük pedig egyenesen a választók kedvére való, ergo megkérdőjelezhetetlenül demokratikus. Hogy egy jogállamban erről nem lájkok és közvélemény-kutatási eredmények fognak dönteni, az épp annyira érdekli őket, mint a "mindenki szavazhasson oda, ahova szeretne"-féle kitétel jövőbeni fenntartható fejlődése.

A PMP-sek szerint elvtelen dolog lenne visszaadniuk a mandátumaikat, ugyanis akkor képviselet nélkül maradnának a betagozódásért élő-haló zöld szavazók. Mivel azt már megállapítottuk, hogy szerintük e csoport képviseleti jogáról nem választásoknak, hanem Facebook-kommenteknek kell dönteniük, ezért illik gyorsan kijelenteni azt is, hogy Karácsony Gergely bizony menőbb a fiatalok körében, mint Schiffer András. Lájkban nyerő, van neki vagy tizenegyezer – hogy számszerűsítve mely nyilatkozatának köszönhetően mennyi, arról szintén nincsenek adatok. Hogy a fiatalos lendületnek és trendiségfaktornak hála mennyi az annyi, arra nézvést szintén nem rendelkezünk további információkkal. Népszerű! – szólt eddig is a megkérdőjelezhetetlen ítélet; kérdés, mennyire fog annak bizonyulni az évek teltével-múltával, és hogy vajon mikorra jut el odáig, ahol Fodor Gábor most tart.

Szabó Tímea új pártja szerint nemcsak az önálló politizálás erkölcsileg vállalhatatlan, de a függetlennek való kiülés is annak minősül. Ellenben a PMP képviselői szerint elfogadható és etikus döntés lenne, ha továbbra is megmaradna a közös frakció az LMP-vel, "így mindenki jól jár"-alapon. Az LMP-nek is marad frakciója, a PMP is viselkedhet akként. A pénz is megmarad, a felszólalások egy részének lehetősége sem vész el. A frakció egyik fele meg majd üzletel Bajnaiékkal, amíg a többiek próbálkoznak önállóan. A név persze változzon meg: LMP-PMP lenne a tökéletes megoldás! Mert ez így elvhű, hovatovább morálisan elfogadható.

Ezzel szemben az LMP-ben maradók erkölcsileg tarthatatlan álláspontja korábban az volt, hogy nem kívánják legitimálni a hatalomgyakorlást szintén nem annyira tetszetősen végzők győzelmét, valamint nem szeretnének egy platformra kerülni olyanokkal, akik a választók szemében korábban már csúfosan leszerepeltek. Az LMP nem óhajtotta pillanatnyi érdekeinek beáldozni elveit, ami miatt a párt a platformisták szemében rögtön erkölcsileg vállalhatatlan machinátorok társaságává züllött. Hogy miért? Mert ezzel támogatják Orbán hatalmon maradását! De mivel is? Hogy nem vallják az "egy a tábor, egy a zászló" elvét? Hogy megadnák a lehetőséget a választóknak, hogy rájuk szavazzanak? Azért állnak Orbán mellett, mert lehetővé teszik, hogy aki nem akar az MSZP-re szavazni, az ne is szavazzon az MSZP-re? Könyörgöm, miféle logika ez?!

Valószínűleg hasonló, mint amilyen rábírta Kaltenbach Jenő fővárosi képviselőt, hogy azt kikombinálja: Edmund Burke a szabad mandátum elve alapján támogatná, hogy a PMP-sek továbbra is megtartsák pozícióikat. Tény, a szabadság melletti kiállás jegyében pedig nyilván Tocqueville is helyeselné, hogy tömeggyilkosok szökjenek meg a börtönből, vagy hogy a platformisták a történelmi helyzetre hivatkozva szabadon írhassák felül a pártjuk nekik nem tetsző döntéseit. Kaltenbach szerint pedig, mivel a fővárosi lista első helyén ő állt, helyes, hogy társaival együtt átnevezi frakcióját Párbeszéd Magyarországért-frakcióvá, és folytatják, mintha mi sem történt volna. Szokatlan helyzet, ismeri el Kaltenbach vonakodva, de hát a másként való döntés morálisan elfogadhatatlan lenne, tehát neki igazából nincs is választási lehetősége.

Az LMP jelenlegi kommunikációja szerint inkább vállalja a független parlamenti létet, minthogy egy tőle eltérő stratégiával rendelkező párttal üljön egy frakcióban. A PMP és Szabó Tímea szerint ez azt jelenti, hogy az LMP elvtelen módon viselkedik. Mert inkább lemond a pénzről és az előjogokról, minthogy újabb lehetetlen helyzetbe sodorja magát. Nem vitás hát: Jávor Benedekék elvek és erkölcs alatt éppen az ellenkezőjét értik annak, mint amire ezekre hivatkozva gondolni szokás.

Vajon milyen lenne egy karlendítő SS-tisztet ábrázoló HVG-címlap, alatta a felirattal: „Németország kezében Európa sorsa”? Esetleg egy Orbán-Merkel egyeztetés után a német katonák bevonulását ábrázoló kép, „A birodalom visszavág” címmel? Hát nem lenne hatásos, hovatovább, rendkívül szellemes?

A fentiek helyett „Gyertek haza!” felirattal jelenik meg a HVG holnapi száma, rajta a jól ismert szovjet elvtárssal, akivel, úgy tűnik, most valami egészen elképesztő dologról állapodott meg Orbán. Szó is van a címlapsztori rövid összefoglalásában egy „méretes pénzügyi csomagról”, egy IMF-hitel kondícióit is meghaladó állampapír-jegyzésről. „Mit ad a pénzügyi segítségért cserébe Magyarország?” - teszi fel a kérdést a HVG, ismét rendkívül hatásosan ezzel zárva a cikket. Izgulhat hát az olvasó, mi fog most történni! Egy inkább liberális irányba húzó ismerősöm már fel is tette Facebook-on az egymilliárd rubelt érő kérdést: vajon az útlevele azért érvényes marad eztán is minden országba? És valóban: a címlap alapján egyértelműnek tűnik, hogy a gazdasági megállapodás ránk eső része minimum a szovjet csapatok fogadását fogja jelenteni, valamint a népköztársaság újbóli bevezetését.

Vagy ennyire azért nem lesz durva a helyzet? Lehetetlen, a HVG címlapja alapján legalábbis kommunista csapatok veszik át itt hamarosan az irányítást, és aztán újabb negyven évre bukhatjuk a nagy szabadságot. Hogy honnan jönnek ezek a kommerek most, 2013-ban? Rejtély. A HVG szerint nyilván Oroszországból, amely magával kell vonja az egyértelmű következtetést, hogy akkor a Merkel-lel való gazdasági megegyezés is a III. Birodalomnak való behódolás lenne. 

Vagy csak szimplán inszinuál a HVG? El sem merem képzelni. Mindenesetre érdemes leszögezni, hogy a keleti nyitás fedőnevű program kizárólag gazdasági talajon működhet, de persze ott sem minden esetben - elég csak visszagondolni a tavalyi azeri botrányra, melyből egyértelműen kiderült, hogy a gazdasági kapcsolatokat nem szabad összekeverni közjogi-kulturális kérdésekkel. A Jobbik persze ebbe az utcába látványosan besétált, baráti országként, testvéreinkként tekintve az azeriekre, melynek nyomán a morális árulást illene gyorsan elfelejtenünk, mintha csak meg sem történt volna. 

És az is igaz, hogy Oroszország közjogi berendezkedésén, tekintélyelvű hatalomgyakorlásán is van mit bírálni. Emellett azonban gazdasági téren igenis lehet nyitni az irányukba is, hacsak nem bizonyul az összeférhetetlennek saját demokratikus berendezkedésünkkel és nyugatos szemléletünkkel. Oroszország pedig nem egyenlő a Szovjetunióval, és hacsak nem ennek ellenkezőjét szándékozik bebizonyítani a HVG holnapi számában, vagy éppen nem egy Ramil Safarov-szintű újabb civilizációs vállalhatatlanságra fog rámutatni, bizony kimondható: az olcsó hatásvadászat kedvéért egy rendkívül ízléstelen címlappal borzolja a kedélyeket. Ami, tekintve, hogy utcai plakátokra a Heti Válasz mellett náluk futja, még inkább vállalhatatlannak mondható.

Kemény dolog ma Bokros Lajosnak lenni: nem elég, hogy a politikus úgy akar új konzervatív pártot alapítani, hogy egyetlen valódi konzervatív ember nem áll mögötte, de még bírnia kell egy létező jobbközép párt támadásait is. Ez a formáció ugyanis arra tette fel létét, hogy Bokros Lajostól visszaszerzi európai parlamenti képviselői mandátumát. Ha törik, ha szakad, ők rávilágítanak az egykori pénzügyminiszter képmutató voltára: ha kell, kibuszoznak érte Brüsszelbe, ha kell, sátrat vernek a háza előtt, de olykor még egy kis ATV-s láncolásra sem restek, rávilágítandó Bokros Lajos tűrhetetlen viselkedésére.

Ebben valóban unikális a Jólét és Szabadság (jesz) teljesítménye: legalábbis valahogy Vona Gábor és a Jobbik is túl tudta tenni magát Szegedi Csanádon, ahogy az LMP is felülemelkedett Ivády Gábor függetlenedésén. Jó, nyilván ők sem örültek neki, de ahogy teltek-múltak a napok, úgy döntöttek, hogy inkább témát váltanak, fő a változatosság.

Nem úgy a jesz! Nekik feltett szándékuk, hogy amíg csak tehetik, létükkel szimbolizálják, hová jutott az egykori rendszerváltó kormánypárt, az MDF. Néha ugyan mondanak valamit a rezsiköltségek eltörléséről és a tandíjmentességről, de ilyenkor sietnek gyorsan két bokrosozással feledtetni annak látszatát, hogy megszólaltak a köz ügyeit illetően. Aztán, egy-egy kőkemény Bokros Lajos-fényképösszetépő buli után azonmód tartanak is egy kihelyezett Országos Választmányi ülést, ahol megvitatják, hogy mostantól jobbközép pólusképző erőként fognak funkcionálni. És miért ne tehetnék: elvégre ők is két százalékon állnak, „pont, mint a DK” – jegyzi meg Bajkó-Sokoray István, az ifjúsági tagozat alelnöke, majd siet hozzátenni, hogy „ami érdekes, tekintve, hogy ott egy volt miniszterelnök van, és a háttér is kicsit más”. Nos, azt leszögezve, hogy a DK is körülbelül annyira áll közel a szívemhez, mint Bokros Lajos, csendesen megjegyezném: a DK-nak nem csak egy volt miniszterelnöke van, hanem napi harminc közleménye is minden egyes jelentéktelen ügy kapcsán, plusz egy rendszeresen tüntető-ordibáló Vadai Ágnese, valamint egy gárdistákkal szemben mindig tettre kész ifjú demokratája is Szarvas Koppány Bendegúz képében.

Nem mintha szerintem előny lenne az ordibálva tüntetés vagy a karanténépítgetés, de azért mégis: itt vannak, szenvednek, küzdenek azért a nyomorult két százalékért. Fára másznak, Csókakőre vonatoznak, Corvinuson bekiabálnak, és ha másnak nem is, de annak tanújelét adják, hogy itt élnek közöttünk és van véleményük a közélet történéseiről. A jesz meg közben mit csinál? Leláncolja magát az ATV bejáratához, tiltakozván Bokros Lajos megszólaltatása ellen. Könyörgöm, az LMP még a saját ügyeinek hetvenedik túlbonyolítása közben is képes volt arra, hogy ne önös céljaiért verje láncra magát, hanem a választók nevében tiltakozzon valami ellen!

Persze, nem vonom kétségbe, hogy van két-három százaléknyi választó, aki mindennél fontosabbnak tartja, hogy Bokros kivonuljon a közéletből, de legalábbis adja vissza a mandátumát. Értem én azt is, hogy kellemetlen dolog valakinek a kampányát évekkel később is fizetni. Mégis: túl nagy kérés lenne, hogy ha már jobbközép pártot igyekeztek gründolni, az legalább a DK-s náciűzésnél és a Schmuck-féle nyugdíjas-simogatásnál tűzzön ki értelmesebb célokat?

„Ha gyilkolsz, ha erőszakoskodsz, akkor az egész pereputtynak ugrott a segély, apukám, ha cigány vagy, ha magyar”  – jelentette ki évértékelőjén Vona Gábor, majd a pártja nem sokkal később be is nyújtotta népszavazási kezdeményezését. Eszerint megvonnák a foglalkoztatást helyettesítő támogatást, a rendszeres szociális segélyt és az átmeneti segélyt attól, akinek a vele egy háztartásban élő, 18. életévét be nem töltött gyermeke  „jogerősen megállapítottan emberölést, testi sértést, hivatalos személy elleni erőszakot, rablást, zsarolást, vagy önbíráskodást követett el”. A kezdeményezés hivatalos indoka a következő: ha nem tudtad megnevelni a gyermeked, nem kaphatsz a közösből, „ha cigány vagy, ha magyar”, míg a kérdés mögött meghúzódó nyilvánvaló feltételezés szerint vannak a „dologtalan cigányok”, akiknek kiskorú gyermekei eddig rettegésben tartották a környezetüket. Na de ezután nem fogják, mert a szülő számára ott lesz a fenyegető következmény: ha a kölyök rajoskodik, „ugrott a segély!”

A Jobbikra jellemző nem túlságosan átgondolt javaslatról van szó, mely a problémát valamennyire ugyan észleli, de átfogó és előremutató választ rá nem képes nyújtani, csak a szokásos segéllyel való fenyegetőzést veszi megint elő. A gyermek helyes nevelése ugyanis nem csak akkor kellene kötelező jellegű legyen, ha a szülőnek nincs munkája, és nyilván éppen amiatt is erőszakossá és bűnözővé válhat egy tinédzser, hogy a szülők reggeltől estig a munkájukba vannak temetkezve, és az ő nevelésére egyáltalán nem fordítanak figyelmet. De való igaz, hogy az egész nap otthon lévő, esténként a kocsmában duhajkodó szülők sem mutatnak túl jó példát gyermeküknek: azonban nem lehet törvényileg szabályozva csak az ő esetükre korlátozni a gyereknevelés fontosságának hangsúlyozását.

Ellenben a kérdésfeltevés jó, és érdemes lenne elgondolkodni azon, miként lehetne a szellemileg szegényes szociokulturális közegben nevelkedő, jórészt roma gyermekeket a helyes irányba terelni. Valószínűleg érdemesebb lenne elgondolkodni a gyámhatóság erősítésén, a visszaeső vagy beilleszkedni nem tudó kiskorúak rossz környezetből való kiszakításának lehetőségén. Ha például a másodikos Ferike folyamatosan zavarja a tanórát, társait terrorizálja, satöbbi, akkor az édesapa fenyegető látogatása után a tanárnak adott esetben kötelező legyen hívnia a gyámhatóságot, és ne húzhassa meg magát gyáván az egész tantestület attól félvén, hogy Ferike apukája valóban rájuk gyújtja az épületet. A rossz szociális közegből érkező gyermekek ugyanis már hét-nyolc évesen is elég látványosan megmutatják, kik is ők, csakhogy míg szüleik gyakran direkte bátorítják őket az ilyen viselkedésre, addig a problémáról tudó szomszédok, tanárok, ismerősök sem szeretnének beavatkozni család életébe, eléggé helytelenül, teszem hozzá. Azt viszont lehetne törvényileg is támogatni, kötelezővé tenni, hogy a bajokról tudóknak ilyenkor ne kelljen félve meghúzniuk magukat, hanem igenis tehessenek, tegyenek róla, hogy a hatóságok értesüljenek a problémáról, és minden esetben járjanak el, adott esetben szakítsák ki a gyermekeket a problémás környezetből. Persze, ez sem mindig üdvözítő megoldás: mindenki tudja, hogy a nevelőotthonban felnövekvőkre sem fordítanak kellő figyelmet, maguk sem hagyják irányítani őket, szóval a kérdés nehezebb, mint elsőre gondolnánk.

Persze, a Jobbik kezdeményezését is lehet támogatni, csak éppen a probléma nem ennyi, nem csak ennyi, a javaslat pedig csak tüneti kezelésnek látszik, legalábbis első benyomás alapján. Azontúl a nevelés sem csak hasonló esetek után kérendő számon, és bizony ugyanúgy igaz, hogy egy húsz éves gyilkosra szintén nem lett elég figyelem fordítva, még ha ő már nem is minősül fiatalkorúnak. A Jobbik viszont szeretné elhitetni, hogy ők rendelkeznek az egyetlen valamirevaló romastratégiával: ám efféle, a problémát magát újratermelő, légből kapott ötletekkel bizony elég kétségessé teszik a problémafelvetés után adott válaszok szakszerűségét, hatékonyságát. Ha pedig azt halljuk, hogy a cigányok munkába állása épp olyan problémás számukra, mint a kulturális felemelésükre tett kísérlet, akkor kijelenthetjük: a Jobbik még mindig csak arra képes, hogy nagy hangon „Igenis van cigánybűnözés!”-t skandáltasson híveivel, miközben a szükséges válaszok megadása terén épp olyan tanácstalan, mint bárki más.