Teadélután

Ertsey Katalin nyílt levelet intézett S. Teréziához, Balogh József fideszes képviselő élettársához. Ebben a valószínűleg huzamosabb ideje családon belüli erőszaknak kitett nőhöz az LMP-s képviselő kérdéseket intéz, illetve tanácsokat ad neki. Levelének lényege, hogy nem érti, az általa a fideszes képviselő által meghonosított módon csak Terikének nevezett hölgy mit képzelt, amikor összekötötte életét egy olyan férfival, akiről tudhatta volna, hogy előző feleségét is verte. Ertsey két szánakozó „de hát mégis, mit hittél?” között megemlíti, hogy ha a nő nem változtat, az könnyedén az életébe kerülhet – persze, ezt sem így, hanem a hiperérzékeny „te is így végezheted egy napon” fordulat csatasorba állításával. A NANE Egyesület önkéntesei aláírással válaszlevél is született bejegyzésére – melyben felhívták Ertsey Katalin figyelmét arra, hogy nem szerencsés egy idegen nőt terikézni, illetve számon kérni, mégis hogy gondolta az egészet – illetve megfenyegetni sem érdemes őt (nyilván azzal, hogy ha nem hagyja ott élettársát, meg fog halni). Ezek után a HVG.hu hasábjain Balavány György és Béres Zsuzsa (Feminista Hálózat alapító tagja) is nekirontott az Ertseyvel szemben kritikát megfogalmazóknak: a jogos választ mindketten megsemmisítő szándékú reakcióként értékelték, összefogást sürgettek és megbotránkoztak azon, hogy szerintük azonos súlyúként tüntetik fel Balogh József és Ertsey Katalin tevékenységét.

Merthogy, szerintük, a NANE-önkéntesek ezzel arra utalgatnak, hogy „Ertsey Katalin nőket erőszakol”. Haha, de jó vicc. De mégsem az: hát nem értik szerencsétlenek, hogy Ersey csak segíteni akart? Mi mindent meg nem tesz a Parlamentben is, hogy a családon belüli erőszak törvényi szabályozását keresztülverje! És akkor szegényt még hátráltatják is a szakmai szervezet önkéntesei? Hát hová lesz így a világ, ha lelkiismeretes országgyűlési képviselőket próbálnak majd ellehetetleníteni a hozzáértők!

Komolyra fordítva a szót: még ha valószínűleg sok dologban nem értenék is egyet a NANE-önkéntesekkel, és ők is osztják adott esetben a feminizmus tízparancsolatát, akkor is, itt igazat kell nekik adnom. Mert a családon belüli erőszak kapcsán nagyon nem igaz, hogy a férfiak lennének a potenciális agresszorok, a nők pedig a potenciális áldozatok. Gyereket éppenséggel ugyanolyan arányban bántalmazhatnak mentálisan és fizikailag is nők, mint férfiak. A verbális erőszak ugyan törvényileg nagyon nehezen volna szabályozható (nincs is szükség rá szerintem), de ettől még létét nem igazán érdemes eltagadni. Ahogy az ellene való küzdelmet sem szükségszerű csak azért takaréklángra tenni, mert a jog e téren nem sokat tehet.

Azt viszont kifejezetten abszurdnak tartom, hogy a NANE Segélyvonal alapító ügyvezetője, Béres Zsuzsa szerint az önkéntesek valósítják meg a lelki megsemmisítésre törő ezen gesztust válaszukkal. Jo Freeman-tól idézi a szerző, hogy ez a fajta „becsmérlés” nem véleménykülönbségek ütköztetését tűzi ki célul, hanem a totális lejáratást, megsemmisítést – miközben az önkéntesek egy kiadványt is Ertsey figyelmébe ajánlanak, illetve felkínálják neki a további egyeztetés lehetőségét. És, természetesen, a családon belüli erőszak kategóriájába nem vehető be egyikük levele sem – viszont a verbális megalázásról, lekezelésről így is lehet beszélni és Ertsey posztja kapcsán kell is.

Mert, azért, túlzásokba ne essünk: egy politikus nyílt levelére válaszoltak kissé kritikusabb hangnemben; míg Ertsey olyasvalakinek írt, aki nem közszereplő, akinek cselekedeteit nem éppen egy képviselőnek kellene számon kérnie. A politikus soha ne kérjen számon nyilvánosan egy olyan választópolgárt, aki nem közszereplő. Ellenben a nyílt leveleket írogató, országgyűlésben ülő asszonyok és urak megnyilvánulásai kapcsán határozottan biztatnék mindenkit ilyesmire: ha úgy érezzük, hogy egyébként jó ügyért harcol az adott személy, ha nem.

Lehet azt gondolni, hogy Ertsey egyébként dicséretes módon tesz a Parlamentben a családon belüli fizikai bántalmazás törvényi szabályozásáért. Príma, tulajdonképpen ez a kötelessége, külön dicséret érte nem nagyon járna. De nem látom be, miért kéne ezt figyelembe venni, amikor éppen egy efféle nyílt levelét kritizáljuk: vagy Balogh József polgármesteri tevékenységét is kötelességünk dicsérni, mikor éppen asszonyverőként ítéljük el? Legyen világos: verni valakit és verbálisan megalázni, az tényleg nem egy kategória. Összevetni sem érdemes a kettőt, illetve azon pattogni sem, hogy mennyivel durvább, ha valakinek szilánkosra verik a koponyáját. Ahogy a nemi erőszak kapcsán sem szoktunk senkit azzal védeni, hogy de mennyire más ez, mintha meg is ölte volna áldozatát.

Ertsey levele márpedig vállalhatatlan, még ha jó szándékkal írta, akkor is. Bejegyzése egyáltalán nem függ össze parlamenti tevékenységével, így ezért sem érdemes annak kapcsán felmentést adni neki: a képviselőnő egyértelműen egy magánszemélynek írt nyílt levelet, személyeskedő hangnemben, így, lássuk be, nem igazán tudjuk esetét a népképviselet hagyományos megnyilvánulásai közé tenni. Amit tett (bántalmazott nővel való kapcsolatfelvétel, tanácsokkal való ellátása), az sokkal inkább olyan egyesületek tipikus feladatai közé tartozik, mint amilyen a NANE is. Márpedig egyáltalán nem részletkérdés, hogy ez ügyben miként érdemes eljárni: főként, ha maga a társadalom is hajlik Ertsey hibáztató-számonkérő hangnemének elsajátítására.

A helyzet pedig ez: áldozatot, aki nem közszereplő, nem tegezünk csak úgy le, nem terikézzük és nem is feddjük meg, amiért még mindig együtt van élettársával. A szemben álló fél gyerekként való kezelése, a lesajnálása, a szánakozó megszólítása – ez éppen azt szokta jelezni, hogy a férj nem tekinti magával egyenrangúnak feleségét, sőt, olyan gyermeklelkű félnek tartja, akit „nem árt időnként megrendszabályozni”. Nyilván én is tudom, hogy Ertsey nem fog idáig jutni: csupán érdemes felismerni, hogy ez a fajta hozzáállás mennyire kártékony, értelmetlen tud lenni. Ahogy az is, hogy az áldozat számára kilátásba helyezzük: halottként fogja végezni, ha végre nem kezd magával valamit. Ez a figyelmeztetés figyelmen hagyja mindazon egzisztenciális-lelki kötelékeket, melyek egy párkapcsolatban élő egyén számára megnehezítik az elszakadást a korábbi élettől. Senki, de főleg nem egy kiszolgáltatott személy számára nem érvelünk azzal, hogy meg fog halni, ha azonnal nem csinál valamit.

Az LMP-s képviselőnő címadása (Terikének mondom, Marika is értsen belőle) csak hab azon a bizonyos tortán: ennyire arrogáns, kioktató jellegű címet még egy az általuk „patriarchális társadalomban hívő, macsó” tulajdonságokkal leírt férfi sem tudna kieszelni – és, lám, a bántalmazottakért elvileg kiálló nőnek csak sikerült. Értsd már meg, az életed forog kockán, te kis hülye – nagyjából ezt üzeni bejegyzésével Ertsey, amire a NANE-önkéntesek levele adekvát, tűpontos válasz. Persze, értem én: a családon belüli erőszak elleni harcosok nem tudják elfogadni, hogy az agresszor szerepében nem mindig csak a gonosz, elnyomó férfit tudják köszönteni. Nem képesek megérteni, hogy az efféle lealacsonyító gesztusok nem csupán férfiaktól származhatnak és egy nő is ugyanúgy élhet velük, még hozzá úgy, hogy észre sem veszi közben magát. Nem véletlenül lett elkeresztelve az említett szervezet sem Nők a Nőkért Együtt az Erőszak Ellen-re: még ha önkénteseik most, szinte elhajló módon, képesek voltak kicsit árnyaltabban is rálátni a dolgokra.

Márpedig, ha azt hisszük, hogy a férfiak bűnbakként való tételezésével egyúttal letudtuk a verbális megalázásnak, a másik fél lealacsonyításának ügyét is, akkor éppenséggel nagyon rossz úton járunk. Ha a gyermekét kivégző férfira tudunk állatként tekinteni, az ugyanezt cselekvő nő viszont szerintünk lehet a körülmények áldozata, akkor sürgősen érdemes lenne elgondolkoznunk motivációinkon, mozgatórugóinkon. Ezzel nem azt mondom, hogy minden agresszort tekintsünk állatnak és veszítsük el a fejünket, ha csak rájuk gondolunk: de az azonos morális megítélés nem lehet kérdéses.

Ahogy az asszonyt a konyhába és a gyermekágy mellé zavarni szándékozó Varga István és a bántalmazott felet leterikéző, lesajnáló, halállal fenyegető Ertsey Katalin esete között sem olyan könnyű különbséget tenni. Már ha tényleg az emberségességet és a méltóságot vesszük alapul, nem pedig azt, hogy gyorsan-gyorsan meg kell védeni a nőket a férfiaktól.

"Szétverem a boltodat, kiirtom a családodat!"

Fenti mondat egy roma származású fiatal szájából hangzott el, miután kínos vitába keveredett eladó kollégámmal egy budai áruház előterében. Igen csak zokon vette, hogy nem sikerült biztonságban kicsempészni a boltból a 0,7-es Finlandiát (bár zsebéből furcsa mód' egy tízezres kandikált ki), az meg végképp nem tetszett neki, hogy a dologról jegyzőkönyv is születik. Mint mondta, vele jobb nem "baszakodnunk", mert ha a családja majd idejön, az szét fogja verni az egész boltot, ráadásul kiirtja a gaz pénztáros családját is, aztán megnézhetjük magunkat.

Ezt nem azért mesélem, mert arra akarnék következtetni, hogy minden cigány az áruházból igyekszik alkoholt eltulajdonítani, aztán agresszíven fenyegetőzik a tetten érése után. Nem azért mondom, mert azt gondolnám, a cigányok erőszakosak, mindegyikük bármikor ránk támadhat és miután kiraboltak bennünket, még az életünket is elvehetik, ha úgy tartja kedvük. Nem, tegye le a tollat, kérem, kedves ÉS-publicista, nem arról van szó, hogy egy önmagát konzervatív-liberálisként aposztrofáló blogger éppen "a nácikat igyekszik legitimálni", nem.

Csak arra kérem önöket, ha mondjuk holnapután visszajönne valóban a család, és kivégeznének mindannyiunkat, ne szervezzenek tüntetést "nem minden cigány bűnöző" felkiáltással. Ne írjanak hangzatos vezércikkeket arról, hogy ez csak egy család volt, és a többi ott sem volt, nem fogta a kezében a kést, nem felel egy percig sem közössége elfajzott tagjaiért.

De szépen kérem, kedves Jobbik-szurkolótábor, ne is vonuljanak a képemmel egy táblán, mint a cigánybűnözés legújabb áldozata. Ne üvöltsék a gyászmenetemen, hogy "dolgozzatok!", és ne tegyék hozzá röhögcsélve, hogy "egy munkatáborban". Ne kiabálják utána az ablakból kiordító cigány lakosnak, hogy "a kurva anyád, gyere le, tetves cigány" - nem lesz meg attól még halálom igazsága, ne aggódjanak.

De ez a vonulás is csak egy film. Állóképbe merevített lehetséges világmagyarázás. Hát az Amerikai História X volna a valóság precíz dokumentálása? A Romper Stomper? Esetleg a Cigányok ideje? Amelyiket akarom, az lesz az igazság? Dokumentálom a társadalmat, amilyennek én azt elgondolom - ha elképzelésemtől különbözőt tapasztalok, kényelmetlenül érzem magam, gyorsan bepasszírozom a kevés kivétel közé. Attól még nekem van igazam, tendenciák nem léteznek, tendenciák igenis léteznek.

Egy nép nő bele az erőszakba, a frusztrált emberképbe, az agresszív retorikába. Gimnazista koromban volt egy haverom, a megszokottnál sötétebb bőrrel, radikálisabb világképpel. Divízió 88, "takarodjatok a hazámból, bűnözők", fehér fűző. "Nácigány" - kiáltották neki fajtisztább társai, aztán jól el is verték egyazon lendülettel. "Mi van, miért nem bazmegezel, ahogy egy cigány szokta?" - ütés, vér, könnyek.
Aztán persze ez is elült, a Divízió 88 pedig szólt tovább mindegyiküknél - ez nem az Amerikai História X, ez még mindig a valóság.

Az, amelyikben az Újpesten szembejövő cigány fiatalok pénzt kunyerálnak tőlem? "Ne szívózz már, tesó, látod, hogy nem bántunk, se semmi", mire én hálából egy ezrest a kezükbe nyomok, bár nekik még több kéne. "Gyógyszerre lesz, tesó, esküszöm, megadom két órán belül, ha itt leszel, na, ne gecizzél már, tényleg megadom", de hiába, nálam csak ennyi volt, és szerencsére bennük sem több alkohol, így szabadon távozhattam.

"Balavány nagyon tisztességesen néz szembe rasszista múltjával" - hirdeti a Magyar Narancs, miközben Lupo tovább rappeli, hogy "én vagyok a cigó, aki simán mellbe szúr". Vona Gábor a cigány mercik korszakának végéről beszél tömegének, amelyik helyeslőleg bólogat, "erőszakos hordákról" üvöltözik, majd mennek és a cigányok kiirtásáról elmélkednek egymás között. "Megérdemelnék, tetves férgek" - dühöngenek, aztán meg tovább tetszelegnek az áldozati szerepkörben. "A Kuruc végre megírja az igazat!" - mondják, háborognak, aztán a többség visszatér egyszerű életébe, és soha életében nem bánt senkit, mert ő arra amúgy sem lenne képes.

Ahogy a pénztárnál most következő cigány pár sem - rám mosolyognak, "szép napot", mondják, majd kart karba öltve távoznak. Minden cigány művészember, minden magyar bátor hazafi - szeretek én minden embert. Reviczky Gyula szavaival, "a világ csak hangulat".

A társadalom szintúgy az. Neki kell megmentenie saját magát - az önvizsgálat és a felelősségvállalás alól pedig senki nem bújhat ki. Senki.

Az MTI Zrt. tízmillió forintra perli Balavány György publicistát két blogbejegyzése miatt. Említettek - az Elegem van a közszolgálatból!, illetve a Tisztogat és hazudik az MTVA: dokumentumokkal - a szerző saját blogjában, nem pedig a HVG véleményrovatában jelentek meg, tehát azokért valószínűleg pénzt sem kapott, saját szabad idejét áldozta gondolatainak megosztására.

Ami azért is fontos, mert úgy látszik, eljött annak az ideje, hogy a hatalom nagy csinnadrattával kíván nekimenni az egyszerű bloggernek, a kritikus hangvételű átlagmagyarnak: már túl jutottunk azon, hogy politikusok perelnek különféle ellenoldali médiumokat nemlétező jó hírnevük megsértéséért, eztán már a magánembernek kell meglakolnia állításaiért.

Félreértés ne essék, nem kell egyetérteni Balavány szövegeivel. A hétköznapi médiafogyasztó dühönghet, hogy már megint mekkora baromságokat beszél az "ex-nemzetes libsi" (hozzáteszem: jelen esetben nem mondott nagy hülyeségeket), a megtámadott intézmény meg akár közleményt is adhat ki adott esetben, ha éppen ágyúval kíván verébre lőni. Na, de hogy tízmillióra perelje szóban forgó személyt, ráadásul épp a jó hírnevének megsértéséért?

Ahogy a vicc is mondja: miközben erre szakosodott lejárató blogból is kreálhattak volna hírt.

Az ügyről dr. Helmeczy László ügyvéd Borókai Gáborral való esete jut eszembe, melynek során előbbi szintén bíróság elé citálta (volna) a Heti Válasz főszerkesztőjét, mégpedig egy, a HírTV Péntek8 című műsorában elhangzott kijelentésért. Eszerint Borókai azt állította Helmeczyről, hogy "mindent lehet rá használni jelzőként, még hókarón a nyuszikát is, de azt, hogy köztiszteletben álló Helmeczy, azt nem". Persze, Borókai eredetileg "hókarú Nauszikaát" mondott, ahogy Helmeczynek is annyira volt még meg az állítólagos jó híre, mint mondjuk az idei szakdolgozat-ügy miatt pereskedő Gyurcsány Ferencnek, vagy a most támadásba lendült Távirati Irodának.

Annak az MTI-nek, mely a Google-ban még ki sem listázott, dehonesztáló célzattal létrejött blogokból szerkeszt cikket, annak a közmédiának, mely kiretusálja híradójából a neki nem tetsző személyt, és az ellene tüntetőket fülsiketítő zenével próbálja eltántorítani céljuktól - nos, illene legalábbis csendben meghúzódni akkor, amikor finoman szólva is kétes ügyeiket felróják nekik.

Engem nemrég egy (amúgy általam tisztelt) újságíró keresett meg, ugyanekkora összegű perrel fenyegetve, ha nem fedem fel előtte kilétemet. Neki sem igazán tetszett, hogy negatív kritikát fogalmaztam meg egy írásáról - aztán szerencsére nem fordultak komolyabbra az események, mint mondta, már átgondolta a dolgot, és csak első felindulásából írta, amit. De felmerült bennem is a kérdés: mégis, honnan teremtenék én elő nemhogy tíz-, de akár csak félmillió forintot? Bevallom, némiképp nyomasztott is az elképzelés, hogy egy bejegyzés miatt járjak a bíróságra, és próbáljak meg magánszemélyként védekezni egy személyiségi jogi perben.

Balavány Györgynek ez esetben (talán) nagyobb szerencséje van: övé a köznyilvánosság, mögötte egy országos médium, a perben ráadásul az LMP ex-frakcióvezetője, Schiffer András fogja védeni. Valószínűleg nem is fog vesztesen kijönni az ügyből, nem is ez a lényeg sokak szerint, hanem az oly jól ismert megfélemlítési kísérlet. Hogy vigyázzon az ember, mit is ír le.

Mert igaz, Balavány stílusa nekem sem igazán tetszik: műlaza szövegelése, fárasztó jópofizása, erőltetett tótavésedése rendkívül idegesítő tud lenni - ám mégsem gondolnám, hogy első dühből odavetett szóhasználata miatt bíróságon kellene védekeznie véleményéért. Mert azt, hogy hazudik-e az MTVA, lehet sokféleképpen magyarázni innen is, onnan is, ahogy Tomcat is állíthatja a Mandiner elleni perében, hogy ő a szmájli ellenére "nem tartotta viccesnek a róla szóló írást". Ezek nem bizonyulnak ugyanannak az esetnek, mint hogy mondjuk híradóban jelentjük be, hogy Gyurcsány Ferenc plagizált. Mert bár a volt kormányfőnek sem hiszi az ország nagy része, amit mond, mégis vigyázni kell az olyan, az egyéni, konkrét cselekedetekre vonatkozó állításokkal, melyek vagy hamisak, vagy nincs rájuk bizonyíték. De az, hogy a közmédia úgy általánosságban egyoldalúan tájékoztat, nehezen cáfolható avagy bizonyítható: épp úgy, ahogy annak kijelentése is, hogy Gyurcsány Ferenc egy tisztességtelen politikus. Mégsem hinném, hogy ezen mondatokért vonatkozó személyek pert nyerhetnének jogaik megsértéséért.

De mégis felmerül a kérdés, mi van azokkal, akiket nem ment a széles köznyilvánosság, aki mögé nem áll oda egy parlamenti párt politikusa, akik mezei bloggerekként kell védekezzenek egyes mondataikért - melyeket munkájuk mellett, szabadidejüket áldozva tártak bármiféle ellenszolgáltatás nélkül a nagyközönség elé. És az olyan médiumokkal, melyek csak igen nehezen tudnának előteremteni ennyi pénzt? Mi van Rózsa Misivel vagy éppen Bede Mártonnal és Szily Lászlóval? Csak azért, mert Polgár Tamás- és Vásárhelyi Mária-féle frusztrált közszereplők úgy ítélték meg, hogy a szabad szólásra válaszul perre kell menniük.

Mert legyen az az MTI, Tomcat vagy Vásárhelyi Mária: aki egyéni sérelmei okán akarja a publicistát perrel sújtani, az egyben a szólásszabadság ellen is látványos kirohanást intéz. És zusammen a demokratikus viszonyok ellen.

Balavány György augusztus huszadikai posztjáról az ismert morbid vicc jut az eszembe, amelyben a karácsonyi ajándékát önfeledten bontogató kisfiúra anyja ráripakodik, hogy ne örüljön, hiszen rákos - csak itt még hozzáteszi azt is, hogy az ünnep valójában egy hazugság, és mivel súlyos költségekbe kellett verniük magukat, ezért január végéig se csoki, se süti.

Merthogy fanyaloghat a hitére büszke keresztény, jöhetnek a spanyolviaszt feltaláló bloggerek István/Vajk kegyetlenségével és ránk erőszakolt nyugatosságával, a valóság így is az, hogy ezen a napon az emberek többsége nem a szentté avatást ünnepli, hanem a magyar államiság megszületését.


Hogy esetleg nem is augusztus huszadikán történt ez, az most lényegtelen. A fontos, hogy van egy napunk, amikor mind együtt, büszkék lehetünk magyarságunkra, arra, hogy még mindig itt vagyunk, hogy Európának megváltoztathatatlanul integráns részét képezzük (mert a legtöbben ennek tényleg örülnek), és hogy a történelem egyik legrégibb államaként nagy és nemes tradíciókra tekinthetünk vissza, ha múltunkba nézünk. Ihletett poéták, lángész tudósok és széles látókörű művészek éltek és alkottak itt az évszázadok során, és mindahányan hozzátettek valamit ahhoz, amit ma Magyarországnak nevezünk.

Augusztus huszadikán őket, önmagunkat ünnepeljük: azt, hogy - hangozzék ez bármilyen közhelyesen is -, "együtt az ország". Persze, ilyenkor a legkönnyebb felemlegetni éhező gyermekeket, ide-oda csordogáló közpénzeket, akármit - de ez már megint a fenti viccben nevezett ünneprontó színvonal. Mert ha a saját létünk, biztos identitásunk felett érzett öröm megünneplését sem tartjuk fontosnak, akkor aztán igazán felesleges minden erőfeszítés. De mi tudjuk, kik vagyunk - és ha múltunk, jelenünk, jövőnk velünk, ki ellenünk?