Balavány György augusztus huszadikai posztjáról az ismert morbid vicc jut az eszembe, amelyben a karácsonyi ajándékát önfeledten bontogató kisfiúra anyja ráripakodik, hogy ne örüljön, hiszen rákos - csak itt még hozzáteszi azt is, hogy az ünnep valójában egy hazugság, és mivel súlyos költségekbe kellett verniük magukat, ezért január végéig se csoki, se süti.
Merthogy fanyaloghat a hitére büszke keresztény, jöhetnek a spanyolviaszt feltaláló bloggerek István/Vajk kegyetlenségével és ránk erőszakolt nyugatosságával, a valóság így is az, hogy ezen a napon az emberek többsége nem a szentté avatást ünnepli, hanem a magyar államiság megszületését.
Hogy esetleg nem is augusztus huszadikán történt ez, az most lényegtelen. A fontos, hogy van egy napunk, amikor mind együtt, büszkék lehetünk magyarságunkra, arra, hogy még mindig itt vagyunk, hogy Európának megváltoztathatatlanul integráns részét képezzük (mert a legtöbben ennek tényleg örülnek), és hogy a történelem egyik legrégibb államaként nagy és nemes tradíciókra tekinthetünk vissza, ha múltunkba nézünk. Ihletett poéták, lángész tudósok és széles látókörű művészek éltek és alkottak itt az évszázadok során, és mindahányan hozzátettek valamit ahhoz, amit ma Magyarországnak nevezünk.
Augusztus huszadikán őket, önmagunkat ünnepeljük: azt, hogy - hangozzék ez bármilyen közhelyesen is -, "együtt az ország". Persze, ilyenkor a legkönnyebb felemlegetni éhező gyermekeket, ide-oda csordogáló közpénzeket, akármit - de ez már megint a fenti viccben nevezett ünneprontó színvonal. Mert ha a saját létünk, biztos identitásunk felett érzett öröm megünneplését sem tartjuk fontosnak, akkor aztán igazán felesleges minden erőfeszítés. De mi tudjuk, kik vagyunk - és ha múltunk, jelenünk, jövőnk velünk, ki ellenünk?
