Teadélután

Elöljáróban azt szeretném leszögezni, hogy a Paranormal Activity (magyarul: Parajelenségek) legújabb epizódjáról épp úgy nem lehet rendes kritikát írni, ahogy egy pornófilmről, esetleg egy thrillersorozat egyetlen epizódjáról sem. Hogy szóban forgó alkotás melyik kategóriába tartozik, az erősen kérdéses, de mindez a lényegen nem változtat: e "filmet" mozikban mutogatni legalábbis eléggé visszás dolog, majdnem annyira, mint a Titanic 3D-s változatát premierként a közönség elé tárni - mondjuk azért ennyire mélyre persze még egy Wayans-komédia sem képes süllyedni.

Ha a Paranormal Activity-sorozatot úgy kell értelmeznünk, mint egy monumentális, koncepciózus akármicsodát, akkor nagyon nincs miről beszélni - a tizenhetedik részben majd végre kiderül, vajon a kontinens, esetleg a második világháborús nácizombik állnak-e az egész mögött, addig meg a kiéhezett közönség újra és újra elrágódhat a titokzatos információmorzsákon - "ma újabb dolgot tudtunk meg Providence titkáról", két év múlva talán már a nagy egész terén is tisztábban fogunk látni.

Persze, ennek körülbelül annyi az esélye, mint Dennis Dugan-nek egy ZS-kategóriásnál jobb film leforgatásához, hiszen az egyes epizódok forgatókönyve annyira brutálisan egysíkú, annyira értelmetlen és percről percre saját korábbi téziseire rácáfoló, hogy ebből egy épkézláb természetfeletti összeesküvést még az X-akták alkotógárdája sem lenne képes kihozni.

Mert ha itt valóban számít bármit is a történet, hát igazán nehéz lesz megmagyarázni, miért hal meg minden egyes részben majdnem mindenki, miért játszik a "felsőbb" hatalom egyszer féltékeny szerelmest, egyszer gondoskodó anyát, máskor pedig pajtáskodó kisfiút - de azt is nehéz eldönteni, hogy ha ezek különböző kísérteteket takarnak mind, azok ugyan miként szállnak meg úgy normálisnak látszó embereket, hogy ők, ha kedvük szottyan, eztán vásárolni tudjanak egy házat a külvárosban és úgy tudjanak viselkedni mások előtt, mint egy hétköznapi édesanya.

Ha még mindig komolyan vesszük a sztori gyengéden felfűzött szálait, a negyedik epizód láttán azt kell gondolnunk, hogy az ötödik-hatodikban itt már összemberiségre kiterjedő problémák feszegetése fog következni, minden létező entitásról kiderülvén, hogy a Gonosz szolgálatában áll és mind arra tették fel életüket-halálukat-akármijüket, hogy letűnt sátánista mantrák ügyetlen felelevenítése által öljenek meg mindenkit, aki csak útjukban áll. Ennek persze így sincs semmi értelme, de hát már annak sem volt, hogy az ősi átok hangos lábdobogással jelzi az ijedt párnak jelenlétét, ajtókat csapkod, fényképeket visz fel a rejtett helyiségbe, majd szellemként szállja meg a szerencsétlen ifjú leányzót.

Nem, sokkal valószínűbb, hogy itt a történet csak azt a célt szolgálja, mint mondjuk amit egy pornófilmben szokott az ilyesmi: kell valami keret az érzékek másfél órán át való fogságban tartásához, legalább valami látszatja annak, hogy itt nem csupán egy egész estés suspense-parádét szemlél a mozijegy árát becsülettel kipengető plázaboy és plázagirl.

A lényeg tehát az értelem helyett az érzékek bizsergetése, a félelemkeltés helyett az ijesztgetés, akárcsak egy jóféle netes vírusvideóban szokás: az ember nézi a nyugodtan alvó párt, aztán egyszer csak az egész képernyőt betölti egy üvöltöző szörnypofa, és mindannyian hátrahőkölünk, hogy hát "hú bazmeg, ez tényleg rideg volt".
Ebben az esetben viszont annál inkább érdemes megnézni, mit próbálnak közben lenyomni a torkunkon, elvégre egy szadomazo pornóból is sokat megtudhatunk alkotóik lelkivilágáról, illetve arról, mit is gondolnak ők közönségük ízlésvilágáról, szellemi színvonaláról.

A negyedik rész itt nem tér el sokban az előző háromtól, csak immár megvan toldva egy Henry James-féle "a gyerekek szellemeket látnak, az őket pesztráló fiatal lány meg egyre riadtabban próbál segítséget kérni, mindhiába"-jelleggel, csak éppen a XXI.század trendi dolgaira átjátszva az egész történetvezetést.
A fő szál viszont ezúttal is rendkívül riasztó: van egyfajta felsőbb hatalom / szellemjárta világ / zombivalóság / ősi rítusok megidéződésének létsíkja, vagy amit akarunk; szóval van ez a paranormális gonosz, amely abban leli örömét, hogy csapkodja ártatlan/bűnös emberek ajtaját az éj közepén; késeket lebegtet, mikor a jóravaló családanya zöldséget pucolna; a sötét beálltával kényszeríti a vendég kisfiút, hogy osonjon át a csinos tinédzsergörl szobájába, és simuljon szorosan hozzá, hogy az lehetőleg a videóra vett jelenet megtekintése után jó kínosan érezze magát.

Egyszóval, ritka nagy szemétláda ez a felsőbb erő, de neki ez sem elég: a sok rémisztgetés után ugyanis rendre bebújik valakinek a testébe, és annak segítségével legyilkolja az őt körülvevő összes humanoid lényt. Az első részben még jobban próbáltak hivatkozni valami ősi átokra, de a negyedikben már ennek is csak a paródiáját kapjuk: az ifjú pár riadt szemekkel keres a Google-n keresztül az egymásba helyezett síkidomokra, és a megfelelő találat elolvasása után kénytelenek rádöbbenni, hogy a szellem azért beszélget éjszaka a kisfiúval a nappaliban, hogy különböző fázisok révén vegye őt rá egy ártatlan ember megölésére. Ártatlan, vagyis szűz? Hihihihi, drágám, ezt megszívtad, de még segíthetek rajtad - mondja viccesen a fiú, és mi alig kapunk levegőt a kacajtól, hogy hát micsoda humorlabdacsokkal bombáznak itt minket a sok-sok kiugró szék közti megpihenést elősegítendő.

És bár valóban borzasztóan színvonaltalan, mégis rendkívül ijesztő az a metafizikai gondolkodásmód, ami ezekre a filmekre jellemző: szerintük a felsőbbrendű hatalom természete abban áll, hogy a földi életben jelenlévő oksági viszonyok kikapcsolásával pusztít lépten-nyomon a káosz, a züllés, a barbarizmus és az értelemnélküliség. Más indoka nem lehet annak, hogy itt boldog-boldogtalannak meg kell halnia végül, akárhogyan is csöppent abba a nyomorult házba - a szellem senkinek sem kegyelmez. "Nem szeret téged" - susogja a kisfiú, és hiába szorul ökölbe kezünk, hogy "a pokolba már azzal, kit szeret és kit nem ez a betolakodó, szenvedjen végül": nem így történik, hiszen a metafizikai gonosz nem is tud szenvedni, azt nemhogy támadni nem lehet, de előle menekülni sem. A Paranormal Activity tehát egy sátánista erő szórakoztatási lehetőségként való teljes kihasználása, mindezt ráadásul abszolút logikátlan módon megvalósítva. Persze, mondhatnánk, ennek az egésznek épp a logikátlanság a lényege - de itt gyorsan be is fejezem az egész időfecsérlő okfejtést, mielőtt azon kapnám magam, hogy én is egy homevideo-n magyarázom a lelkes hallgatóságnak, hogy Lady Gaga legújabb klipjében az ördög mutatkozik meg eleven valójában. Persze, a Paranormal Activity-nél azért mégsem kell annyira elborult gondolkodással rendelkezni, hogy az ember erre a következtetésre jusson. Az viszont nekem mégis csak újdonság, hogy ma már a Sátán is efféle celluloid-szemeteket választott a filmvásznon való megmutatkozására, ahelyett, hogy továbbra is Rosemary gyermeke-nívójú művekben dicstelenkedjen. Hiába, ez mégis csak egy ilyen világ - immár nem az arra érdemes paranoid árnylelkek a legmegfelelőbb célpontok: sokkal inkább a webcamon a kacsaszájról panaszkodó, csilli-villi tinilánykák érdemesültek ki a gonosz kísértésére.