Teadélután

Amikor reggel megláttam ezt a gyönyörű dokumentációját Dániel Péter tettének, komolyan a hányinger kerülgetett. Kellett is utána gyorsan olvasnom néhány Vonnegut-novellát szeretetről és egymás kölcsönös tiszteletén alapuló együttélésről, hogy helyrebillenjen a lelki békém.
Azt hiszem, ki lehet jelenteni, pusztán a tények konstatálásának kedvéért, hogy Dániel Péter nem normális. Valami nyilván nincs rendben azzal az emberrel, aki egy 74 éves asszony utóbb cáfolt pletykák alapján történő lekurvázásában leli örömét (bár utólag bocsánatot kért a Klubrádióban, de hát az esetet így sem lehet semmissé tenni), vagy éppen attól érzi magát a rendszer hősies ellenállójának, hogy ketchuppal összemaszatol egy asztalt és néhány papírt.
Most tovább ment a nemzet dicső lovagja, és halált megvető bátorsággal, az éj leple alatt vörös festékkel leöntötte a Kerekiben néhány napja felavatott Horthy Miklós-szobrot. Tette mindezt korábbi bejelentésével szemben egy nappal korábban, mert hát arra azért ő sem vállalkozott, hogy farkasszemet nézzen a Gój Motorosok keménykötésű tagjaival, és mindegyiket a földre teperve úgy is sikerrel abszolválja országmentő feladatát.
Ha Budaházy, vagy valamelyik másik hasonló arcos harcos teszi ugyanezt Károlyi Mihály szobrával, az álbaloldal és a haladó értelmiség rögvest továbbgondolta volna az egészet, "ahol szobrokat öntenek le vörös festékkel, onnan egy lépés, hogy sósavat borítsanak a nekik nem tetsző emberek arcába" felkiáltással, majd aláírásgyűjtésbe kezdtek volna, esetleg rögvest feljelentést tesznek az Emberi Jogok Európai Bíróságánál.
Itt már nem Horthyról szól az egész. Egy műalkotást a nagy nyilvánosság számára előre bejelentve, büszkeségtől dagadó kebellel rongált meg egy ügyvédember, akinek hívei rögvest ki is kiáltották a haza hősének a más fáradságos munkájával készült művet éjszaka, patkányként meggyalázó Dánielt.
Korábban már írtam Horthy kettős megítéléséről, annyit hozzátennék: bár Horthy valóban megosztó alakja történelmünknek, de egy vidéki településen ugyanúgy megérdemli a térelnevezést, illetve a szoborállítást, ahogy meg fogja néhány évtized múlva Kádár is: rengeteg hibás lépésük volt természetesen, de ezek a politikusok egyáltalán nem mérhetőek a Szálasi- és Rákosi-féle valódi tömeggyilkosokhoz, és az évek múlásával magától értetődő, hogy a tárgyilagos történelemszemlélet okán megemlékezzünk elismerést érdemlő tetteikről is. Ehhez kell három-négy nemzedékváltás, de előbb-utóbb mindig lezajlik, és ezt nem szabad a felejtés számlájára írni: nyilván a maga idejében voltak olyanok is, akik Dózsa Györgyöt, esetleg István királyt közönséges gyilkosoknak látták, de kulcsfontosságú szerepük volt nemzetünk történelmének alakulásában, és több dologban (István nyilván magában az ország létrejöttében) is rendkívül sikeres pályára állították hazánkat. Ezért is egyértelmű, hogy több száz év elteltével azon oldalukat hangsúlyozzuk ki, amely tekintetében a nemzet fejlődését szolgálták.
De, mint korábban említettem, itt nem Horthyról van szó. Sokkal inkább arról, hogy szobrokat nem teszünk tönkre, és utána nem büszkélkedünk híveink előtt a világhálón, hogy milyen bátran rongáltuk meg más munkáját, illetve egy olyan település újként felállított műemlékét, mely helységben korábban életünkben nem jártunk, és fogalmunk sincs az ottani közösségről. 
Igazán nem tudom, milyen szavakkal lehet illetni egy felnőtt, felelőssége teljes tudatában lévő embert, aki ilyet tesz.
 

Csécse: Lenin utca
Egyházasgerge: Lenin út, Vöröshadsereg utca
Kálló: Kun Béla utca
Karancslapüjtő: Lenin utca
Kazár: Lenin utca, Kun Béla utca
Kisbágyon: Lenin út
Lucfalva: Lenin utca
Mátraszőlős: Vöröshadsereg tér
Mihálygerge: Lenin utca, Néphadsereg utca
Szécsény: Kun Béla utca
Vanyarc: Lenin utca, Kun Béla utca

Néhány település- és utcanév, melyek ugyan jelenleg is élnek, mégsem látszanak visszahozni sem a Marxizmus-Leninizmus Esti Egyetemet, sem a III/III-as ügyosztályokat, sem a szovjet tankokat. Ekképp valószínűleg sem a gyömrői térelnevezés, sem a kereki szoborállítás nem fogja maga után vonni a Horthy-rendszer visszatérését, ami pedig nem egyenlő a fasizmussal, bármennyire is tekintélyelvű volt kormányzósága idején Magyarország közjogi berendezkedése.
Horthy személye körül rengeteg vita, félreértés él ma is a köztudatban, melyeknek egy része a gulyáskommunizmusból itt ragadt megítélésbeli örökség (akkoriban a nevével fémjelzett korszak volt a valaha volt legsötétebb rezsimként lefestve), másrészt pedig az altengernagy valódi rossz döntéseiből fakadnak. Ha nem is bizonyított, hogy felelős lett volna a vörösterrorra válaszul érkező fehérterrorban, illetve a vidéki zsidóság elszállításában, de tétlensége már felróható bűnéül, amely fakadhatott ugyan abból is, hogy egyetértett a történésekkel, meg még ezernyi más, a háborús időszakból következő okból. Antiszemitának viszont valószínűleg nem volt nevezhető, amit jól mutat fia életútja is, aki már akkor is az egyik legharcosabb náciellenes közjogi méltóságként volt számon tartva, ahogy apja is leállíttatta a budapesti zsidóság deportálását. A vidékiek elszállításában ugyanakkor a magyar adminisztráció készségesen vett részt, de utólag visszagondolva mégsem érthető, miért nem lépett már korábban közbe a kormányzó, ha a fővárosiak mentését ilyen, a németekkel szövetséges erők közt példátlan egyedüliséggel tudta megvalósítani.
Horthy objektív megítélése szerencsére a rendszerváltás után lehetővé vált a történelemoktatás során is, így hibái mellett vitathatatlan erényei is kimondhatóak lettek (konszolidáció, elkötelezett európaiság, a mérsékelt miniszterelnökök támadása és a II. világháborúból való kiugrás - sajnos sikertelen - megkísérlése).
Horthy történelmi szerepének tárgyilagosabb megítélése már jó ideje lehetővé vált, legutóbb Turbucz Dávid tavaly megjelent könyve igyekezett elfogulatlanul áttekinteni a kormányzó pályáját.
Mindamellett én nem támogatok olyan köztéri elnevezéseket, melyek ennyire ellentmondó megítélésben állnak, de ez esetben ugyanúgy el kellene törölni az összes Lenin- és Marx utcát, elbontani a fennálló szobraikat, sőt, Károlyi Mihályét sem Siófokra, hanem a szoborparkba kellett volna szállítani. Ha viszont az ottaniakat ez nem zavarja, és együtt tudnak élni ezen történelmi alakokkal a mindennapokban, akkor szívük joga. Márpedig ahogy látom, a feszültséget leginkább kívülről gerjesztik - és ahogy Dániel Péternek sincs joga megrongálni általa soha korábban nem ismert települések szobrait, úgy Heller Ágnesnek is felesleges az ATV-ben arról panaszkodnia, hogy "ezek a fiatalok nem ismerik a történelmet, mi jön ezután, Rákosi-szobor?" Nyilván Rákosi teljesen más alakja a történelmünknek, és ahogy Szálasinál, úgy nála sem lehetséges pályafutásának relativizálása - viszont Horthynál (ahogy egyébként Kádár Jánosnál is) igen.
És nem lennék meglepve, ha néhány évtized múlva Kádár-szobrok és -térelnevezések is felütnék itt-ott a fejüket. Ahogy ugyanis egyre kevesebben mondhatják majd el magukról, hogy személyesen is benne éltek egyik-másik rendszerben, úgy lesz egyre nagyobb igény a politikai rendszerek tárgyilagos, erényeket kidomborító megítélésére, helyenként elismerésére. Ez pedig nem jár együtt a felejtéssel és a hibák megismétlésével - önmagunk és múltunk reális megismerésével annál inkább.