Szerdán Áder János bejelentette, hogy aláírja az Alaptörvény negyedik módosítását, és hogy alkotmányos kötelezettsége ezt tenni, ha tetszik neki, ha nem. Mint mondta, kötelessége minden állampolgárnak betartani a hatályos törvényeket, így neki is eszerint kell eljárnia, akár találkozik a végeredmény valakinek az ízlésével, akár nem.
Mint azt már számtalanszor leírták, pusztán előbbiekből következőleg ezek után bármit bele lehet írni az alkotmányba, a választási regisztrációt éppúgy, mint mondjuk a hétévenkénti választás bevezetését. Immár nem állhat a Fidesz bármely vágya és az alkotmány közé senki, esetleg talán csak egy rendkívül nagy arányú századvéges közvélemény-kutatós elutasítottság. Áder mindenesetre semmiképp.
Ami már csak azért is érdekes, mert sokan elhitték az elmúlt egy évben, hogy belőle valódi, tiszteletreméltó köztársasági elnök válhat. Baloldaliak és liberálisok egyaránt bíztak abban, hogy elfogulatlanság nélkül beteljesíti majd a beiktatásakor tett vállalását: ha száz jó törvényt kap, mindet aláírja, ha száz rosszat, mindet visszaküldi. Schmitt Pál kétéves államfősége ellenére sem járatódott le végleg az intézmény hitelessége, sőt, az állampolgárok nagy része még azt is kész volt elhinni, hogy Áder valóban félre tudja majd tenni politikai múltját. Ami lehet naivitás, de jóhiszeműség is – egy biztos, az ebben reménykedőknek most hatalmas pofont jelenthetett Áder lépése. Már csak azért is, mert jó páran még annak reményét is megkockáztatták, hogy Áder majd nem írja alá az alkotmánymódosítást – a mémgyár beindulását kiváltó szándék legalábbis nagyon efelé mutatott.
Annak ellenére, hogy sokan a baloldalról is bíztak benne, egyes jobboldali közszereplők nem sok jóval kecsegtettek: Gulyás Gergely fideszes politikus például kijelentette, hogy Ádernek alá kell írnia a módosítást, ifjabb Lomnici Zoltán pedig a Magyar Nemzetnek írott publicisztikájában fejtegette, hogy az államfő dilemmája tulajdonképpen nem is létezhet, és provokatív, egyben megtévesztő már annak a felvetése is, hogy az államfő mérlegelési helyzetben van. Alapvetően borzasztóan méltatlannak éreztem, hogy egy köztársasági elnöknek efféle rangon aluli személyek kvázi parancsba adjanak valamit, illetve kijelentsék, hogy a legfontosabb köztisztséget betöltő személy csak egyféleképpen dönthet: és mégis, Áder, úgy tűnik, rám cáfolt, és valóban megérdemli, hogy efféle személyek bánjanak vele úgy, mintha a beosztottjukról lenne szó.
Áder ugyanis egyrészt fontosabbnak jelölte meg az alkotmány azon rendelkezését, hogy neki öt napon belül el kell fogadnia a módosítást, mint az alkotmány számos más, az új pontokkal összeegyeztethetetlen kikötését, hovatovább: mint az alkotmány egészét, annak méltóságát és biztonságot nyújtó jellegét. Az Alaptörvény ma nem nyújt biztonságot a nemzet egésze számára, és ezt ironikus módon épp a magát nemzetinek nevező, áljobboldali kormány érte el. Másrészt a demokráciának sem tesz éppen jót, hogy kormányprogramot betonoznak az alkotmányba, szinte leválthatatlanná téve azt (még ha például a hallgatói szerződés kapcsán is csak azt írták, hogy „törvény lehetővé teheti”, ami egyelőre szerencsére csupán lehetőséget, és nem kötelezettséget jelent – ugyanakkor más helyeken egész konkrétan fogalmaznak, sajnos).
Áder, ahogy korábban Gulyás is kijelentette: értelmezte hivatalát, hivatását: minekutána pedig arra jutott, hogy egyrészt nem fontos, hogy ő államfőként mit gondol egy alkotmánymódosításról; másrészt a korábban említettekre, tehát hogy bizonyos alkotmányos pontoknak neki kiemeltebb jelentőséget kell tulajdonítania a többinél. Áder szerdai tévényilatkozata maga volt a megtestesült értékrelativizmus: kijelentette, hogy teljesen mindegy, kinek az ízlésével találkozik az alkotmánymódosítás, legyen az akár ő maga – neki tennie kell, ami formálisan ilyenkor következik, tartalmilag álljon bármi is az említett alkotmánymódosításban. Áder ugyanúgy járt el, ahogy a jobboldal most nagyokat hallgató része is: inkább nem is véleményezte a kormány programpontjainak alkotmányba írását, mert valószínűleg érezte, hogy abból nem jönne ki a legjobban. Egyébként ez volt a kormány taktikája is: nagy hangon kijelentették, hogy a kritikák csak általánosak, hogy a korábbiakhoz hasonlóan túlzóak, és ha pontról pontra végigmegyünk, mindenki rájön, hogy valójában nekik van igazuk. Ha valaki mégis elment odáig, hogy megkérte őket utóbbira, akkor pedig épp úgy kizárólag formális okokra hivatkoztak, mint most az államfő. És való igaz, hogy a forma is fontos, na de legalább ugyanannyira, mint a tartalom: és kicsit álságos, hogy épp ez a kormány próbál nagy hangon az előbbire ráfeküdni, miközben a legtöbb döntése finoman szólva elegánsnak nem túlzottan mondható.
Áder értelmezett, és valószínűleg arra jutott, hogy azért azt mégsem felejtheti el, honnan is jött ő. Ahogy Deutsch Tamás is írta Twitteren, rendkívül provokatív és pofátlan módon: „Te is tudod Janó, hogy ERRŐL álmodtunk. Riszpekt Elnök Úr!!” Hogy mi volt ez az álom, a minél centralizáltabb és totálisabb hatalomgyakorlás, vagy csak a nyomorult alkotmánymódosítás aláírása, az ebből a szempontból már szinte mindegy is. A kettő ma egyet jelent. Áder pedig valóban tudott a fideszes álomról, ezzel is végre egyértelművé téve: nem egy ország államfője ő, csak fideszes pártkatona, a kormány szándékainak soha nem keresztbe tevő, mindig csak maximum formai okokra hivatkozó egyszerű pártember. Áder nem tudott felnőni feladatához, ami amúgy egyáltalán nem meglepő: korábban sem volt éppen egy kiugró, hatalmas tiszteletnek örvendő figura, és ha valamivel, hát maximum szürkeségével tűnt ki a többiek közül.
Egyébként nem tudom, ki látta a Heti Válasz legújabb címlapját, de a Trill Zsolttól idézett „Diktatúra? Nevetséges!” nagyon is ötletes, még ha nem először, de nem is másodszor sütik el ezt arrafelé. Mert diktatúra, az tényleg nincs. Deutsch is kiválóan tudott érvelni ezzel, el lehet majd még sütni pár fideszes lépés esetén. Ha nincs diktatúra, ha nem lövetnek, akkor egyesek szerint már szinte teljesen mindegy, mit tesz a hatalom. Akkor legitimálható. Szomorú, hogy egyeseknek csak ennyi jut, de azért ne legyünk mohók: köszönjük meg Orbán Viktornak és pártjának, hogy még mindig nem vezettek be diktatúrát, még ha meg is tehették volna, akkor sem. Reméljük, a jövőben sem fog fennállni ennek veszélye – persze, ez valószínűleg már szintén nem Áderen fog múlni. Neki kötelessége lesz aláírnia az aláírnivalót.
