Teadélután

Egyszer volt, hol nem volt, avvót, hogy az én-ehhez-nem-asszisztálok íródeákok mán nem csak teoretice, de szórul szóra bétiltatták ennen irományaikat, de akkoron mégsem kerűtt még a keráli posztra a jó Róna Péter uram, pediglen a Kovács Zoltán uram már többedjére hozakodott elő vele, hogy mán nem csak torokig ér a salak, de mi magunk vónánk es a salak, ha eztet tovább tűrjök a haduraknak.

Akkó vót, hogy dzsetleg bandukótt a bántott magyar a vásárnapi lapbó az alaptörvény televízijó feléje, de hajlott kora es keze a maga szentségtelen uradalma felije, de hiába a: szerteníz, de olvasóját nem lelé, csak a saját berkiben, de Radnóti Sándor uram neve most hallgattassék, iszen ő is csak ippeg ijedelme növekedtetésére, vagy zsugorettására falja a bötűket, nem másér. De ezen tényálladék neve most legyen smafu, iszen criticát nevezett jó uram skribál, akkó meg a kerálpárt ha törik, ha szakad, a mesének mennie kell a maga sikerországúttyán.

De mán az íródeáknak sem fogott úgy az agyveleje, dejszen próbákozott ű mindenfélével: bartusóvasgatással, kámánóga érvejivel, de ideára mán mégsem futotta, hijába ötölt-hatolt-nyolcvannyolcolt a szörnűségeken, akkó sem. Mán akkó inkább epét hányt-vetett, es arra jutott, hogy a honnak ha ű nem kell, akkó a hon rohaggyon meg, ahó köll, akkó ű pediglen Canadába fog menekűni erlájn, kertészokos uram mán régóta ajángattya ugyanes, hogy az íróuramék számára elkülönített lakóneggyed várva vár minden fődöniszkolót egy nagy partira, vagy Parti Nagyot eggy fődön iszkolásra, a sorrend most légyen másodlagos.

Sértett mesélőnk faxfórdútáva üzent es, hogy őt itten bántyák, mint újpestiánus cigánpurdét a pízt adni nem hajlandó burzsujkölkök, es ű ezt tűrni nem fogja, ű elhaggya a szép hazát, ríjjon az utánna akármennyit es.

Na de ezt megelégette mán a kerál is, bécsöngetett a menekülés naptyán a jó író uramhó, hogy ugyammá, ne haraguggyon így ennyiré, vagy ha mán mégisen, akkó abbó magyarmesét skribáljon furtonfurt, ne pediglen menekülési kéredelmet. Iszen ű olllyan jól mulat eggy-eggy píntek éccaka, mikó a fáradalmas országházbéli oligarcha-labancz disputa után kezibe kerű a partinagy hetimodorosa! Neki az úgy teccik márpedig, mint Bán Zoltán András uramnak, ippeg más okozatbó, de az akkó is aranyszabál, hoty az ertéel kettő, a partinagyértés kettő, a hahota egy.

Mán akkó partinagy uram es úgy éreszte, visszatérőben közeleg a Múzsa névre hallgató komongyorja, ki úgy heányzott neki az emúttnyócmenuszhatplusztíz esztendőben, es akit valószínleg a fészerbe bézárva hagyótt nagy haragosságiban, még valamikó az azeri világbotrány esetikor.

- Most pediglen térj haza békételenséggel, jó kerál uram - mondotta a nagy mesegyáros -, én meg majdan az élet után, de míg az irodalom előtt meglelem hazám a páratlan irományok főggyén, ahol rólad es hozzád es lesz egykéthánégykurvaanyád jó szavam, mongyuk, hogy te félázsiábó gyütté, es mesterséged címere a demó Grácia rontása.

Es a haza partinagyra derült.

Földes András "kulturális újságíró" méltán érdemelné ki a cikke alatt kommentelők által is odaítélt, Bartus László nevével fémjelzett publicista díjat: a Szépművészetiben látható Hagyomány és megújulás – kínai művészet az ezredfordulón a Kínai Nemzeti Művészeti Múzeum válogatásában kiállítás kapcsán vetemedett kritikára az Indexen, melyre Salát Gergely Kína-kutató válaszolt a Mandiner hasábjain. Utóbbi ebben ízekre szedte Földes írását, rávilágítva annak egysíkú gondolatmenetére, prekoncepciózus jellegére, üvöltő tájékozatlanságára. Míg Földes írása a "Kína diktatúra, ez a kiállítás pedig kommunista propagandakiállítás" egybites gondolatára épült, addig Salát válaszában részletesen leírta minden egyes képről keletkezésének körülményeit, szereplőinek vélhető motivációit.

Míg Földes írásában "arató nőként" jellemzett egy szomját csillapító figurát, és a termeléskultusz megnyilvánulásaként könyvelte el a kép jelenlétét, addig Salát rávilágított, hogy éppen egy internált személy látható a Liu Kongxi által festett képen, és ő többekkel együtt az úgynevezett "elveszett generáció" tagja, amelynek emlékezete máig fájó sebeket okoz a kínaiaknak, és ez a kép is annak lenyomata.

Földes válaszából azonban kitűnik, hogy ő az efféle apróságokra nem igazán fogékony: Kína kommunista diktatúra, és kész, ahogy az volt a rendszerváltás előtt is Magyarország - Salát Gergely pedig ez iránt való szimpátiából írja azt, amit. Ügyesen lebbenti fel ezáltal is a fátylat Földes arról, hogy ő tényleg nagyon nem érti, mi folyik ott Keleten - ami -figyelem! -, nem azt jelenti, hogy ne lenne kritizálható a kínai rendszer, hanem épp azt a Salát által is hangoztatott tézist, hogy amíg az ember alapjaiban nem képes felfogni valamit, addig jobb, ha csendben marad.

Jól mutatja ezt a második Földes-írás: Deng Xiaoping-et Kádárral összevetni, a mai kínai rendszert a magyar szocializmushoz hasonlítani, nos, az leginkább egy negyedikes gimnazista gondolatmenetével rokonítható: már olvasta a tankönyvben, hogy Kínában még mindig kommunizmus uralkodik, ezért hát úgy képzeli el, hogy egészen hasonló lehet az ottani rendszer, amilyen a magyarországi volt a Kádár-érában (bár néha azért leleményesen vegyíti ezt a Rákosi-rendszer durvulataival is).

A második írásán látszik a leginkább Földesnek, hogy őt igazából nem a képek érdeklik itt: bement, röhögött egyet, hogy "némmá, mecsoda kommunista propaganda", majd kiballagott, rittyentett ebből egy cikket, és izgatottan várta az elismerő szavakat tudatlan hőbörgéséért.
De sajnos nem egészen ezt kapta: Salát Gergely elegáns, a tényekre koncentráló írásában zúzta porrá a szerző minden egyes jópofának szánt megjegyzését, egyben rámutatott arra, hogy nem lehet egy kínai művészek festményeiből összeállított galériát elintézni azzal, hogy "a tusrajz nem kortárs, a munkaeszközt ábrázoló kép pedig a termelési verseny kultuszáról szól". Nem, mert ez így nagyon leegyszerűsítő, sematikus gondolkodás tükre, ráadásul még művészetileg is elég igénytelen: nem attól lesz egy alkotás ugyanis jó, hogy ilyen vagy olyan módon készült, hanem hogy valami fontosra igyekszik rávilágítani, egyben hatással van a befogadóra.
A kiállított képek közül pedig ez többről is elmondható, még ha Földes szerint az uralkodó kánonnak nem is képezhetik részét.

Az egybites gondolkozás legmókásabb megnyilatkozása az az elképesztő magasságokig emelkedő értetlenség és tahóság, amely Földes ezek utáni reakcióira jellemző lesz: az érdemi kritikára nem válaszol, ehelyett továbbra is kommunistázik, illetve belevisz egy kis aktuálpolitikai színezetet is, majd lezárja az egészet egy jó kis személyeskedéssel: Salát igazából jobboldali, ezért milyen vicces, hogy Kínáról összetetten képes gondolkozni, hahaha, majd jól összezavarodik a sok buta mandineres kommentelő!

Csakhogy a leginkább mégis Földes András van most összezavarodva: hiszen ő a "jó oldalon áll", elítélte a kommunistákat, a diktatúrát, egy "propagandakiállítást" is megköpködött, ahogy kell - erre idejön valami Salát, és próbálja beléverni a vörös gyilkosok szeretetét, az antikommer kommentelők meg erre bőszen helyeselnek.
Hát milyen világ ez? - kérdezi sértetten Földes. Hiszen még a Radnóti Sándor is megmondta, sok-sok névvel, ha csak ez kell!
És valóban: milyen világ az, ahol az ilyen tudatlan, frusztrált, személyeskedő, értő gondolkodásra képtelen valakik lesznek kulturális újságírók? Leginkább olyan, ahol a Bartus Lászlókból közéleti publicisták.