Teadélután

"Mindenki a mennybe megy halála után, Sofi. Anya is, te is, Aurel is." - emígy magyarázza az élet rendjét az elvált apa, Marius ötéves lányának, mutatva, hogy még volt feleségének új élettársa iránt sem érez haragot, őt is a jó emberek közé sorolja gyermeke előtt.
A nap folyamán eztán már egyre kevésbé bizonyul engedékenynek "családja tönkretevője" és a csalfa feleség iránt, így mikor később már összekötözve fekszik előtte az exnej, Otilia és Aurel, ekként okítja az ölébe vett kislányt Marius: "Tudod, kicsim, el kell neked most mondanom valamit. Anyukád egy büdös kurva, aki el akarja érni, hogy én már sose láthassalak ezután téged."

Kisrealista román dráma - szomszédaink filmművészete különben is egyre inkább sikertörténetnek bizonyul, főként a valóságábrázolás elementáris erejű egyszerűségének, köznapiságának okán. Cristian Mungiu után most itt van Radu Jude, aki egy különvált pár végletekig elfajuló vitáját tárja elénk - és bizony, rendkívül kellemetlen, nyomasztó érzés nekünk ezzel szembesülni, még ha saját tapasztalataink szerencsére nincsenek is ilyen mértékű kapcsolatromlásról, sem az annak elkerülhetetlen hozadékaként felmerülő személyiségleépülésről.
Hiszen ki ne különbözött volna már úgy össze párjával, hogy azt érezte, innen már nincs visszaút, ő nem érez magában elég erőt ahhoz, hogy mentse a menthetőt: utólag mégis ezerszer megbánta, amit a vita hevében társa fejéhez vágott, és marcangolta lelkiismerete annak okán, hogy igazságtalanul viselkedett, csak a saját érveit hajtogatta egy értelmetlen disputa során.

Van azonban olykor a társas létnek egy olyan elképesztő mélységekig süllyedő periódusa is, amikor az ember már úgy érzi, nem képes elég nyersen kifejezni azt, miféle kiállhatatlan személynek is tartja ő a másikat: kapkodja a levegőt, lelkületének negatív hullámait és úgy érzi, a legbrutálisabban kell most kifejeznie azt, mennyire megveti ő a másikat, illetve milyen fokozhatatlan bántottság kerítette hatalmába abból kifolyólag, hogy saját igazsága a legdurvábban a földbe lett döngölve.

Ilyenkor már mindkét fél csak arra figyel, hogy a leghangosabban ő üvöltse a másik fülébe sértettségét, haragját saját megalázó helyzetének okán: így érzi itt a volt férj is, aki hiába vesz ki szabadságot és szeretné a rendes láthatás idején elvinni a tengerpartra lányát - az anya szerint ugyanis a gyermek lázas, nem mehet sehova, meg ha jobban is van, akkor sem érti, Marius miért nem képes eltakarodni, hiszen "senki nem kíváncsi rá", a lánynak amúgy is van már családja: ő, a nagymama és Aurel, az új barát. Az elnyomott apa meg csak "egy vadállat", hiszen Aurel-t is megütötte, amikor az nem akarta hagyni, hogy a feleség távollétében elvigye a gyereket: "megbeszéltük, hogy mivel beteg, itthon marad erre a pár napra". Megbeszélték. Az apa persze begorombul, az új családtag fejét kissé be is veri az ajtófélfába - tökéletes indok a hazatérő feleségnek, hogy családon belüli erőszak okán feljelentést tegyen. Bár a férj szajkózza, hogy "jöjjenek csak", hiszen az ő jogai is ugyanúgy sérültek, legbelül mégis érzi, hogy aki itt kedvezményezett lesz a hatóság szemében, az egyértelműen a feleség, illetve annak új barátja.

"Ne hidd, hogy nem tudunk szerezni majd erről is igazolást. Eltiltalak végleg tőle, ahogy azt is könnyedén elintéztem, hogy az óvodába ne mehess érte" - kedveskedik a nej, és valahol itt szakad el a cérna: ha vadállat, hát vadállat, legyen akkor túszdráma, hiszen a feleség fondorlatos, aljas kis húzásaira a férj ritkán tud másként felelni, mint az erőszak nyelvén - ki praktikával, ki az öklével, de valahogy megpróbálja a maga módján elhallgattatni a másikat. Diadalmas tort ül hát az önzés kultúrája, az állítólagos harc a gyermekért, melynek során nyilván a kis Sofia érdekei lesznek a legkevésbé szem előtt tartva. Hiszen nem érte folyik a küzdelem, hanem mindenkinek a saját igazáért, a saját kárpótlásáért és győzelméért - és igazoltnak látják a legalantasabb fegyvernemeket is ahhoz, hogy néhány röpke percig az legyen végre, amit ők akarnak.

A film egyszerre zúzza porig a család szentségébe vetett hitet a legnevetségesebb körülmények közt is ápolók vallásos hevületét, illetve a családon belüli erőszak előidézőiként mindig a férfiakat hibáztató nőjogi aktivisták lármázását - hiszen itt nyilvánvalóvá válhat mindenki számára, hogy egyáltalán nem tekinthetünk az apára potenciális agresszorként, míg az anyára potenciális áldozatként: itt mindenki szétfrecskeli a maga sarát, mindenki a pokolba megy, és ezen már nem segít az sem, ha időnként a hullámvasút mégis felfelé ível, és a támadás esdeklésbe lendül át. Mert a könyörület itt senkinek nem érdeke - ahogy a kompromisszumok megkötése szintén nem lesz egy kötelező lépés.

Így a rendkívül sötét humorral átitatott zárlat sem hozhat feloldozást - meglépi hát az egyedül lehetséges pozitív megoldást, és szabadjára engedi hőseit - mutatva, hogy itt már csak annak lehet örülni, ha nem látjuk előre a következő lépést.