Vidnyánszky Attila egy műparaszt, aki előtt két út áll: vagy betiltja Alföldi utolsó Nemzeti Színház-béli rendezését, a Mephisto-t, vagy hagyja élni, de ez utóbbi eset sem fog többet jelenteni, mint hogy „valamicskét elmozdultunk a közép-késő Kádár-korszak kultúrpolitikai gyakorlatától″. De teljesen mindegy is, hiszen Vidnyánszky egy a legutóbbi sajtótájékoztatón fura ruhába öltözött színidirektor, aki bár teátrumában Shakespeare és Gombrowicz darabjait fogja bemutatni, de biztos csak véletlenül, hiszen valójában Nyirő művei állhatnak közel a szívéhez. Aki pedig eladja magát, az ne csodálkozzon semmin – ezt tanulságként leszűrhettük Stohl András parádés játékának láttán is.
Előbbiek nem egy a jól bejáratott sablonokon túllépni nem képes, jelentéktelen blogbejegyzésből való szemelvények, hanem egy hetilap vezércikkeinek toposzai: a Magyar Narancs két legutóbbi számából vett izgalmas publicisztikai fordulatok. Mint a május 9-ei szám Nemzeti Naftalin című szerkesztőségi írásából kiderült, bár Vidnyánszky rangos szerzők műveit igyekszik majd színre vinni (a már említett Gombrowicz mellett Gorkij, Weöres, stb.), de mindhiába: a Fidesz kinevezettje ugyanis „jelmezt″ öltött a sajtótájékoztatón, amivel azt kívánta üzenni a közönségnek, hogy ő ti. egy „műparaszt″. Bár a Magyar Narancs siet leszögezni, hogy mindenki úgy öltözködik, ahogy akar, mégis: azért csak össze lehetett hozni annak kapcsán egy vezércikket, hogy Vidnyánszky eleddig akként mutatkozott, mint bárki más, de most, most aztán magára ölti árvalányhajas maskaráját, ami árulkodó lehet későbbi darabjaira nézvést is.
És akkor elgondolkozhatunk mindannyian azon, vajon Stohl éppen miként reflektál művészetére akkor, amikor bedrogozva és részegen közlekedési balesetet okoz; esetleg olyankor, amikor élőben tudósít Györgyusz és Ágika vérre menő küzdelmeiről. Utóbbi történet már csak azért is érdekes, mert a művész önfeladása és a kultúra árulása is hangsúlyos szerepet kap benne: ahogy például tehetségkutató műsorba zsűrinek szegődni, kereskedelmi tévében bohóckodni, Heti Hetes-ben az ottani játékszabályokat elfogadni sem mindig egy előremutató, nagy intellektuális feladat. Hatalom ez is, persze – csak manapság valamiért nem szokás az ilyesmit egy lapon emlegetni a másfajta szolgálatba szegődéssel, napról napra megkötött magánalkuval és egyebekkel.
De felesleges ilyesmiket előrángatni akkor, amikor Stohl színpadi művészetét kívánjuk értékelni. Semmi értelme, mert előbb említettek nem igazán játszanak közre abban, a színész mennyire sikeresen ölti magára egy adott figura szerepét. Teljesen mindegy, Stohl hiteles közszereplő-e avagy sem és hogy mit is jelenít meg a médiában – ha egyszer a feladatát nemhogy tökéletesen abszolválja, de még túl is teljesíti és heath ledger-i tökéletességgel egyesül Joker-maszkos karakterével, azt bizony el kell ismerni.
Nem vitás, hogy Vidnyánszky maga is részese lett a hatalmi játszmának, amikor megpályázta a direktori széket: ám ettől még egy kicsivel sem fognak tovatűnni munkásságának kvalitásai, még ha azok egyesek ízlését nem is elégítik ki maradéktalanul. Van ez így, ettől még nem érdemes kétségbe vonni senki művészetét: miként Alföldi hozzáértését is minimum dilettáns dolog megkérdőjelezni a művészeti szabadság kihasználása és az egyébként nem haszontalan, jó értelemben vett provokáció megjelenése miatt. Magam a folyamatosan árvalányhajazó, Gombrowicz sötét zsenialitásának giccsbe fordításán aggódók mellett ugyanolyan jókat tudok kacarászni azokon is, akik „mefisztói értékrendről” okoskodnak, majd közlik, hogy ők a tiszta levegő és a székelyek miatt minden egyes alkalommal meg fogják tekinteni a Vidnyánszky-éra bemutatkozó darabját.
Vidnyánszkyt pedig előre afféle dilemmák elé állítani (a május 16-ai MaNcs vezércikkében, Az igazgató árnyéká-ban), hogy vagy politikai indokból betilt egy darabot, vagy eladja esetleg a Vígszínháznak (netán megtartja), de utóbbi esetben sem fog ő maga többet érni: nos, ez a fajta mentalitás az, ami legalább annyira unalmas és kiábrándító már, miként a szolgalelkűség is tud lenni. A művészeti teljesítmény jó előre való leírása, a kiváló darabok keltette remény ellenére való további, kisstílű kötözködés, az Alföldi ellen való nemtelen támadásoknak a másik féllel szembeni újrajátszása: mindez csak a fárasztó kultúrharc felesleges és kártékony továbbgyűrűzését eredményezheti, a születő produkciókra való pontos reflektálást semmiképp.
Mindenesetre azt én is remélem, hogy Vidnyánszky a forgalmazási jogokat át fogja adni a Vígszínháznak, ha maga nem tart igényt rájuk. Nem azért, mintha annyira érdekelne az Orbán-rendszerre való folyamatos utalgatás, magának a NER-nek a jövője és a megmaradása: egyszerűen kíváncsi vagyok a darabra, a hátralévő előadásokra viszont már sajnos nem tudok ellátogatni. Ha a Vígszínház átveszi, magam is megtekintem majd a darabot: nem a nácik miatt, nem is a székelyek hiányától fellelkesülve (vagy annak ellenére érdeklődve) – de még csak „esztétikai hovatartozásomat″ sem kívánom majd megvallani. Csupán a nagyszerű mű újabb feldolgozására, annak maradandóságának avagy felejthetőségének kérdésére leszek kíváncsi.
