Teadélután

Amikor reggel megláttam ezt a gyönyörű dokumentációját Dániel Péter tettének, komolyan a hányinger kerülgetett. Kellett is utána gyorsan olvasnom néhány Vonnegut-novellát szeretetről és egymás kölcsönös tiszteletén alapuló együttélésről, hogy helyrebillenjen a lelki békém.
Azt hiszem, ki lehet jelenteni, pusztán a tények konstatálásának kedvéért, hogy Dániel Péter nem normális. Valami nyilván nincs rendben azzal az emberrel, aki egy 74 éves asszony utóbb cáfolt pletykák alapján történő lekurvázásában leli örömét (bár utólag bocsánatot kért a Klubrádióban, de hát az esetet így sem lehet semmissé tenni), vagy éppen attól érzi magát a rendszer hősies ellenállójának, hogy ketchuppal összemaszatol egy asztalt és néhány papírt.
Most tovább ment a nemzet dicső lovagja, és halált megvető bátorsággal, az éj leple alatt vörös festékkel leöntötte a Kerekiben néhány napja felavatott Horthy Miklós-szobrot. Tette mindezt korábbi bejelentésével szemben egy nappal korábban, mert hát arra azért ő sem vállalkozott, hogy farkasszemet nézzen a Gój Motorosok keménykötésű tagjaival, és mindegyiket a földre teperve úgy is sikerrel abszolválja országmentő feladatát.
Ha Budaházy, vagy valamelyik másik hasonló arcos harcos teszi ugyanezt Károlyi Mihály szobrával, az álbaloldal és a haladó értelmiség rögvest továbbgondolta volna az egészet, "ahol szobrokat öntenek le vörös festékkel, onnan egy lépés, hogy sósavat borítsanak a nekik nem tetsző emberek arcába" felkiáltással, majd aláírásgyűjtésbe kezdtek volna, esetleg rögvest feljelentést tesznek az Emberi Jogok Európai Bíróságánál.
Itt már nem Horthyról szól az egész. Egy műalkotást a nagy nyilvánosság számára előre bejelentve, büszkeségtől dagadó kebellel rongált meg egy ügyvédember, akinek hívei rögvest ki is kiáltották a haza hősének a más fáradságos munkájával készült művet éjszaka, patkányként meggyalázó Dánielt.
Korábban már írtam Horthy kettős megítéléséről, annyit hozzátennék: bár Horthy valóban megosztó alakja történelmünknek, de egy vidéki településen ugyanúgy megérdemli a térelnevezést, illetve a szoborállítást, ahogy meg fogja néhány évtized múlva Kádár is: rengeteg hibás lépésük volt természetesen, de ezek a politikusok egyáltalán nem mérhetőek a Szálasi- és Rákosi-féle valódi tömeggyilkosokhoz, és az évek múlásával magától értetődő, hogy a tárgyilagos történelemszemlélet okán megemlékezzünk elismerést érdemlő tetteikről is. Ehhez kell három-négy nemzedékváltás, de előbb-utóbb mindig lezajlik, és ezt nem szabad a felejtés számlájára írni: nyilván a maga idejében voltak olyanok is, akik Dózsa Györgyöt, esetleg István királyt közönséges gyilkosoknak látták, de kulcsfontosságú szerepük volt nemzetünk történelmének alakulásában, és több dologban (István nyilván magában az ország létrejöttében) is rendkívül sikeres pályára állították hazánkat. Ezért is egyértelmű, hogy több száz év elteltével azon oldalukat hangsúlyozzuk ki, amely tekintetében a nemzet fejlődését szolgálták.
De, mint korábban említettem, itt nem Horthyról van szó. Sokkal inkább arról, hogy szobrokat nem teszünk tönkre, és utána nem büszkélkedünk híveink előtt a világhálón, hogy milyen bátran rongáltuk meg más munkáját, illetve egy olyan település újként felállított műemlékét, mely helységben korábban életünkben nem jártunk, és fogalmunk sincs az ottani közösségről. 
Igazán nem tudom, milyen szavakkal lehet illetni egy felnőtt, felelőssége teljes tudatában lévő embert, aki ilyet tesz.