Teadélután

"Mindenki a mennybe megy halála után, Sofi. Anya is, te is, Aurel is." - emígy magyarázza az élet rendjét az elvált apa, Marius ötéves lányának, mutatva, hogy még volt feleségének új élettársa iránt sem érez haragot, őt is a jó emberek közé sorolja gyermeke előtt.
A nap folyamán eztán már egyre kevésbé bizonyul engedékenynek "családja tönkretevője" és a csalfa feleség iránt, így mikor később már összekötözve fekszik előtte az exnej, Otilia és Aurel, ekként okítja az ölébe vett kislányt Marius: "Tudod, kicsim, el kell neked most mondanom valamit. Anyukád egy büdös kurva, aki el akarja érni, hogy én már sose láthassalak ezután téged."

Kisrealista román dráma - szomszédaink filmművészete különben is egyre inkább sikertörténetnek bizonyul, főként a valóságábrázolás elementáris erejű egyszerűségének, köznapiságának okán. Cristian Mungiu után most itt van Radu Jude, aki egy különvált pár végletekig elfajuló vitáját tárja elénk - és bizony, rendkívül kellemetlen, nyomasztó érzés nekünk ezzel szembesülni, még ha saját tapasztalataink szerencsére nincsenek is ilyen mértékű kapcsolatromlásról, sem az annak elkerülhetetlen hozadékaként felmerülő személyiségleépülésről.
Hiszen ki ne különbözött volna már úgy össze párjával, hogy azt érezte, innen már nincs visszaút, ő nem érez magában elég erőt ahhoz, hogy mentse a menthetőt: utólag mégis ezerszer megbánta, amit a vita hevében társa fejéhez vágott, és marcangolta lelkiismerete annak okán, hogy igazságtalanul viselkedett, csak a saját érveit hajtogatta egy értelmetlen disputa során.

Van azonban olykor a társas létnek egy olyan elképesztő mélységekig süllyedő periódusa is, amikor az ember már úgy érzi, nem képes elég nyersen kifejezni azt, miféle kiállhatatlan személynek is tartja ő a másikat: kapkodja a levegőt, lelkületének negatív hullámait és úgy érzi, a legbrutálisabban kell most kifejeznie azt, mennyire megveti ő a másikat, illetve milyen fokozhatatlan bántottság kerítette hatalmába abból kifolyólag, hogy saját igazsága a legdurvábban a földbe lett döngölve.

Ilyenkor már mindkét fél csak arra figyel, hogy a leghangosabban ő üvöltse a másik fülébe sértettségét, haragját saját megalázó helyzetének okán: így érzi itt a volt férj is, aki hiába vesz ki szabadságot és szeretné a rendes láthatás idején elvinni a tengerpartra lányát - az anya szerint ugyanis a gyermek lázas, nem mehet sehova, meg ha jobban is van, akkor sem érti, Marius miért nem képes eltakarodni, hiszen "senki nem kíváncsi rá", a lánynak amúgy is van már családja: ő, a nagymama és Aurel, az új barát. Az elnyomott apa meg csak "egy vadállat", hiszen Aurel-t is megütötte, amikor az nem akarta hagyni, hogy a feleség távollétében elvigye a gyereket: "megbeszéltük, hogy mivel beteg, itthon marad erre a pár napra". Megbeszélték. Az apa persze begorombul, az új családtag fejét kissé be is veri az ajtófélfába - tökéletes indok a hazatérő feleségnek, hogy családon belüli erőszak okán feljelentést tegyen. Bár a férj szajkózza, hogy "jöjjenek csak", hiszen az ő jogai is ugyanúgy sérültek, legbelül mégis érzi, hogy aki itt kedvezményezett lesz a hatóság szemében, az egyértelműen a feleség, illetve annak új barátja.

"Ne hidd, hogy nem tudunk szerezni majd erről is igazolást. Eltiltalak végleg tőle, ahogy azt is könnyedén elintéztem, hogy az óvodába ne mehess érte" - kedveskedik a nej, és valahol itt szakad el a cérna: ha vadállat, hát vadállat, legyen akkor túszdráma, hiszen a feleség fondorlatos, aljas kis húzásaira a férj ritkán tud másként felelni, mint az erőszak nyelvén - ki praktikával, ki az öklével, de valahogy megpróbálja a maga módján elhallgattatni a másikat. Diadalmas tort ül hát az önzés kultúrája, az állítólagos harc a gyermekért, melynek során nyilván a kis Sofia érdekei lesznek a legkevésbé szem előtt tartva. Hiszen nem érte folyik a küzdelem, hanem mindenkinek a saját igazáért, a saját kárpótlásáért és győzelméért - és igazoltnak látják a legalantasabb fegyvernemeket is ahhoz, hogy néhány röpke percig az legyen végre, amit ők akarnak.

A film egyszerre zúzza porig a család szentségébe vetett hitet a legnevetségesebb körülmények közt is ápolók vallásos hevületét, illetve a családon belüli erőszak előidézőiként mindig a férfiakat hibáztató nőjogi aktivisták lármázását - hiszen itt nyilvánvalóvá válhat mindenki számára, hogy egyáltalán nem tekinthetünk az apára potenciális agresszorként, míg az anyára potenciális áldozatként: itt mindenki szétfrecskeli a maga sarát, mindenki a pokolba megy, és ezen már nem segít az sem, ha időnként a hullámvasút mégis felfelé ível, és a támadás esdeklésbe lendül át. Mert a könyörület itt senkinek nem érdeke - ahogy a kompromisszumok megkötése szintén nem lesz egy kötelező lépés.

Így a rendkívül sötét humorral átitatott zárlat sem hozhat feloldozást - meglépi hát az egyedül lehetséges pozitív megoldást, és szabadjára engedi hőseit - mutatva, hogy itt már csak annak lehet örülni, ha nem látjuk előre a következő lépést.

"Ahol könyveket égetnek, ott végül embereket is fognak."
/Heinrich Heine/

És ahol emberekről készült szobrokat gyaláznak meg?

Ha nem kulminálna a különböző történelmi figurák élethű szobrainak különböző színű festékekkel való leöntésében a múltunk kapcsán jó ideje tartó ideológiai háború, azt is mondhatnánk, hogy kifejezetten hasznos számunkra ez a friss lendületet kapott szobor- és emlékmű-avatási, valamint közterület-átnevezési őrület, jó szívvel pedig csak annyit kívánhatunk, hogy még több ellentmondásos íróról és politikusról (egyre inkább úgy tűnik, közmegegyezésnek örvendő alkotó/miniszter épp annyira létezik, mint a felavatás után két hetet épségben kibíró kőalak) nevezzenek el valamit, vagy éppen vonják meg tőlük ezt a kiváltságot, hosszadalmas közéleti perpatvarnak kitéve ezáltal mindannyiunkat.

Mert ami társadalmilag valóban hasznosnak bizonyul, azok ezek a viták: bizony, még Bojtár Endre önmagával vívott szélmalomharcából is sokat tanulhatunk, de Gelléri Andor Endre művészetéről is jól esik néha alapvetően politikai tárgyú publicisztikában olvasnia a megfáradt hazafinak. Ne legyünk ugyanis naivak: teljesen lényegtelen, hogy van-e a XVI. kerületben Gelléri Andor Endre utca, avagy nincs - ettől még nem nem fogja jobban a közemlékezet részét képezni egy művész, főként, ha sokan nem is tudják, de nem is érdeklődnek túlzottan aziránt, kiről is kapta a nevét egy-egy utca, tér, csermely vagy közpark. És ez természetes is: magam naponta sétálok el például a XI. kerületi Náday Ferenc utca, a XIII. kerületi Reitter Ferenc utca, vagy mondjuk az újpesti Berda József utca mellett, de bevallom őszintén, eredetileg fogalmam sem volt róla, kik is ők pontosan, ahogy nyilván a magyarok kilencven százaléka szintén nem is tud róluk semmit. Jó vagy rossz, ez a helyzet: történelmi nagyjaink nem fognak utcanevek alakjában túlélni, emlékük attól még nem marad fenn, ez annál sokkal absztraktabb módon történik. Így pedig Gelléri Andor Endre nem is lett teljesen elfeledve - ha mondjuk Csáth Géza neve ismerősen cseng tízből öt embernek, akkor nyugodtan mondhatjuk, hogy három-négyen Gelléri kapcsán is tudnák, kiről van szó, esetleg azt, milyen műfajban volt ő igazán kiváló (a novellában egyébként).

Még ha az írót Magyarországgal azonosítjuk, akkor sem lehet azt állítani, hogy ennek elfelejtetése zajlana akkor, amikor átneveznek róla egy a legtöbbek számára eleddig ismeretlen utcát - sőt, ez csak hozzájárult ahhoz, hogy Gelléri ismét beszéd tárgya lehessen, hogy a köz bármiféle magyarázkodás, mellékes körülmények keresgélése nélkül beszélhessen művészetéről, az írásaiban felbukkanó sok kis reszkető egzisztencia (à la Szálinger Balázs) létnyomorúságáról - és, tegyük hozzá, nagyon is örömteli ez, még úgy is, hogy a publicista belecsempészi az olyan aktuális szómágiáit is, melyek a jelenlegi miniszterelnök legfrissebb beszédéhez kötődnek: hiszen nem beszélne most ő sem Gellériről, ha a döntéshozók nem teszik ezt számára lehetővé, vallásos felbuzdulásból, a közterület elnevezéséből fakadó hatalmi mámorból vagy akármi más indoktól vezérelten.
Lehet, hogy esetleg egyszer írt volna róla egy tanulmányt, de nem akkora olvasóközönségnek, nem akkora érdeklődést kiváltva, nem annyi újdonsült lelkesedőt bevonzva: mondhatni, elképesztően jó píárfogás volt ez Gelléri számára, akit egyébként akkor sem felejtettünk eddig sem el, ha az irodalomtörténész-újságírón ismét erőt vesz a kultúrpesszimizmus: a novellista pár éve érettségi tétel is volt, és középiskolások ugyanakkora érdeklődéssel forgatják nem túl derűs világot megfestő alkotásait, ahogy Kosztolányi Dezső Fürdését, vagy a már említett Csáth mágikus történetfüzéreit.

Tersánszky Józsi Jenő politikai véleményalkotásáról, szocialista realizmussal szembeni cinizmusáról sem hallottak volna annyian, ha nincs most az ő közterületi elnevezésként való funkcionálása körül ez a hajcihő, ahogy Tormay Cécile-t és Prohászka Ottokár nevét is jóval kevesebben ismerték volna, ha nem kerülnek be azáltal a körforgásba, hogy valaki táblát, avagy szobrot kíván állítani emléküknek.

Véleményem szerint viszont teljes félreértésben leledzenek egyesek a szobrok funkciójának kapcsán: azzal ugyanis, hogy valami útszéli kis falucskában magánszemélyek szobrot emelnek Horthynak, még nem lesz államilag támogatott restauráció meg mifene; valamint egy-egy ilyen alkotás továbbra sem fogja annyira magában foglalni a megmintázott személyek életművét, mint szóban forgó alakok munkássága. Egy Horthy-szobor, az kérem csak egy Horthy-szobor, bármiféle ideológiai jelentés nélkül: leöntése pedig sokkal inkább jelenti egy másik ember elleni közvetlen támadást, mint mondjuk műveinek elégetése.

Ha ugyanis valakinek írott alkotásait vesszük célpontba akár eszmei síkon, akár fizikális eszközöket bevetve, akkor jobbára tényleg a személy által képviselt ideológiát igyekszünk elítélni. De ha a róla készült szobrot megrongáljuk, abból jóval inkább következik, hogy a nekünk nem szimpatikus társunk ellen is inkább mennénk ököllel, mintsem hogy a gondolatainak igazságtartalmát próbáljuk érvényteleníteni.

Épp ezért társadalmilag hasznosnak mondjuk Romsics Ignác egy-egy historiográfiája, vagy mondjuk Ablonczy Balázs történeti írása nevezhető, nem pedig Dániel Péter vandál cselekedete, mely sokkal inkább lesz megfelelője a testi valóban lezajló párharcnak, mintsem egy-egy könyv performansz-szerű elégetése.

Ráadásul azzal senki nem okoz kárt egy másik embernek, hogy megvásárol egy könyvet, majd azt rituális jelleggel megsemmisíti - azzal viszont, hogy a más által hosszú fáradságok árán megmunkált eredeti alkotást meggyalázza, az anyagi veszteségen kívül mérhetetlen szellemi károkat is okoz mind az alkotónak, mind azoknak, akiknek ez sokat jelentett.
Egy könyvet ugyanis sosem volt olyan egyszerű megsemmisíteni (csodálatra méltó például Bulgakov azon eljárása, hogy a megsemmisített művét az elejéről írta újra, emlékezetből), egy szobrot annál inkább: ilyetén való cselekvésünk ezért nem hogy helyesnek nem mondható, de kifejezetten elborzasztó, a humanitás, az empátia és a tolerancia akár legcsekélyebb mértékű birtoklásának hiányát jelzi egyúttal.

De ezek az állandósult közéleti felbolydulások, értelmetlen szoborharcok (igen mulatságos figyelni, hogyan erőlködik minden esetben valaki, csak hogy a művel való foglalatoskodás helyett fizikai bálványt formálhasson emberi istenségéből) arra biztosan jók, hogy egyes közéleti szereplők gyakran kiújuló elmebajának konstatálásán túl az iskolapadból kikerülve is tanuljuk, milyen viszonyban volt Károlyi Mihály Tisza Istvánnal, hogy antiszemitának minősült-e tényleg Teleki Pál, hogy Tormay Cécile miről is írt a Bujdosó-könyvben, vagy mondjuk Gelléri Andor Endre az Egy önérzet történetében. Hogy ki is volt tulajdonképpen az a Kemal Atatürk; olyan volt-e annak idején Az Est, mint ma a Blikk; hogy ki volt vörös és ki fehér (de tényleg, miért az ellenkező színnel kell leönteni a másfajta irányultságú személyeket?); hogy a turul az most ismét egy negatív szimbólum-e, esetleg egy mitologikus, nemzetünkhöz kötődő szent figura.
Mert nemcsak a jó pap, de a jó honpolgár is holtig tanul.

Magyarország Fliegauf Bence idén áprilisban bemutatott, Csak a szél című filmjét nevezte a legjobb idegen nyelvű filmért járó Oscar-díjra, így újra felvillant az esélye, hogy harminc évvel a Mephisto győzelme után ismét magyar film részesülhet a rangos elismerésben. Az ez évi Berlinalén a zsűri nagydíját elnyerő alkotás útját azóta folyamatosan sikerek, elismerések övezik - év végéig pedig még esélyes az Európai Parlament által odaítélt Lux-díj begyűjtésére, valamint az Európai Filmdíj nagy esélyeseként is emlegetik mostanság.

Márpedig aranyszabály, hogy minél több díjat szerez egy mű az Oscar-díjkiosztóig, annál nyerőbb helyzetből indul neki a végső győzelemnek - hiszen így annál többen ismerik meg az alkotást, bekerül a nemzetközi véráramlatba, és már úgy tud befutni a finisbe, hogy az adott nemzeten felül az egész világon akadnak támogatói, elismerői. Mint például a legutóbb győztes iráni Nader és Siminnek, melyről abszolút nem mondható, hogy érdemtelenül kapta volna az elismerést - a szociálisan érzékeny témát (anya el akarja hagyni az országot, apa maradna, a házasság pedig így szomorú véget ér) feldolgozó alkotás rendkívüli mód el tudta gondolkodtatni a nézőt, egyben rálátást mutatott egy eddig általunk nem túlságosan ismert nép hétköznapjaira, arra, mennyire esendőek és közülünk valók ők is, mely tényt nem fedheti el a köztük és köztünk lévő hatalmas távolság sem.

Témafeldolgozásban inkább ehhez, nem pedig a 2006-ban a legjobb filmért járó Oscart elnyerő Ütközésekhez hasonlíthatjuk a Csak a szél-t: a film nem a rasszizmusról kíván pengeéles látleletet adni, sokkal inkább kalauzol el minket az emberi nyomorúság, a szenvedés, az elfeledettség évezredes mélységeibe - teszi ezt úgy, hogy közben nem is romanticizálja túl ezt a fajta életmódot (bár a három főszereplővel kissé mégis ezt teszi), illetve nem is próbál mentegetni senkit: csupán minden elfogultság nélkül ábrázol egy korképet, melybe a pozitív jelenségek épp úgy beletartoznak, mint egy közösséget körüllengő negatív tapasztalatok, folyamatok.

Fliegauf Bence filmjének további sok sikert kívánva, álljon itt az alkotásról a bemutatása után írott írásom, melyet még a Filmkalauz.hu-n jelentettem meg.

Földes András "kulturális újságíró" méltán érdemelné ki a cikke alatt kommentelők által is odaítélt, Bartus László nevével fémjelzett publicista díjat: a Szépművészetiben látható Hagyomány és megújulás – kínai művészet az ezredfordulón a Kínai Nemzeti Művészeti Múzeum válogatásában kiállítás kapcsán vetemedett kritikára az Indexen, melyre Salát Gergely Kína-kutató válaszolt a Mandiner hasábjain. Utóbbi ebben ízekre szedte Földes írását, rávilágítva annak egysíkú gondolatmenetére, prekoncepciózus jellegére, üvöltő tájékozatlanságára. Míg Földes írása a "Kína diktatúra, ez a kiállítás pedig kommunista propagandakiállítás" egybites gondolatára épült, addig Salát válaszában részletesen leírta minden egyes képről keletkezésének körülményeit, szereplőinek vélhető motivációit.

Míg Földes írásában "arató nőként" jellemzett egy szomját csillapító figurát, és a termeléskultusz megnyilvánulásaként könyvelte el a kép jelenlétét, addig Salát rávilágított, hogy éppen egy internált személy látható a Liu Kongxi által festett képen, és ő többekkel együtt az úgynevezett "elveszett generáció" tagja, amelynek emlékezete máig fájó sebeket okoz a kínaiaknak, és ez a kép is annak lenyomata.

Földes válaszából azonban kitűnik, hogy ő az efféle apróságokra nem igazán fogékony: Kína kommunista diktatúra, és kész, ahogy az volt a rendszerváltás előtt is Magyarország - Salát Gergely pedig ez iránt való szimpátiából írja azt, amit. Ügyesen lebbenti fel ezáltal is a fátylat Földes arról, hogy ő tényleg nagyon nem érti, mi folyik ott Keleten - ami -figyelem! -, nem azt jelenti, hogy ne lenne kritizálható a kínai rendszer, hanem épp azt a Salát által is hangoztatott tézist, hogy amíg az ember alapjaiban nem képes felfogni valamit, addig jobb, ha csendben marad.

Jól mutatja ezt a második Földes-írás: Deng Xiaoping-et Kádárral összevetni, a mai kínai rendszert a magyar szocializmushoz hasonlítani, nos, az leginkább egy negyedikes gimnazista gondolatmenetével rokonítható: már olvasta a tankönyvben, hogy Kínában még mindig kommunizmus uralkodik, ezért hát úgy képzeli el, hogy egészen hasonló lehet az ottani rendszer, amilyen a magyarországi volt a Kádár-érában (bár néha azért leleményesen vegyíti ezt a Rákosi-rendszer durvulataival is).

A második írásán látszik a leginkább Földesnek, hogy őt igazából nem a képek érdeklik itt: bement, röhögött egyet, hogy "némmá, mecsoda kommunista propaganda", majd kiballagott, rittyentett ebből egy cikket, és izgatottan várta az elismerő szavakat tudatlan hőbörgéséért.
De sajnos nem egészen ezt kapta: Salát Gergely elegáns, a tényekre koncentráló írásában zúzta porrá a szerző minden egyes jópofának szánt megjegyzését, egyben rámutatott arra, hogy nem lehet egy kínai művészek festményeiből összeállított galériát elintézni azzal, hogy "a tusrajz nem kortárs, a munkaeszközt ábrázoló kép pedig a termelési verseny kultuszáról szól". Nem, mert ez így nagyon leegyszerűsítő, sematikus gondolkodás tükre, ráadásul még művészetileg is elég igénytelen: nem attól lesz egy alkotás ugyanis jó, hogy ilyen vagy olyan módon készült, hanem hogy valami fontosra igyekszik rávilágítani, egyben hatással van a befogadóra.
A kiállított képek közül pedig ez többről is elmondható, még ha Földes szerint az uralkodó kánonnak nem is képezhetik részét.

Az egybites gondolkozás legmókásabb megnyilatkozása az az elképesztő magasságokig emelkedő értetlenség és tahóság, amely Földes ezek utáni reakcióira jellemző lesz: az érdemi kritikára nem válaszol, ehelyett továbbra is kommunistázik, illetve belevisz egy kis aktuálpolitikai színezetet is, majd lezárja az egészet egy jó kis személyeskedéssel: Salát igazából jobboldali, ezért milyen vicces, hogy Kínáról összetetten képes gondolkozni, hahaha, majd jól összezavarodik a sok buta mandineres kommentelő!

Csakhogy a leginkább mégis Földes András van most összezavarodva: hiszen ő a "jó oldalon áll", elítélte a kommunistákat, a diktatúrát, egy "propagandakiállítást" is megköpködött, ahogy kell - erre idejön valami Salát, és próbálja beléverni a vörös gyilkosok szeretetét, az antikommer kommentelők meg erre bőszen helyeselnek.
Hát milyen világ ez? - kérdezi sértetten Földes. Hiszen még a Radnóti Sándor is megmondta, sok-sok névvel, ha csak ez kell!
És valóban: milyen világ az, ahol az ilyen tudatlan, frusztrált, személyeskedő, értő gondolkodásra képtelen valakik lesznek kulturális újságírók? Leginkább olyan, ahol a Bartus Lászlókból közéleti publicisták.

Találós kérdés jön: mi a közös Lezsák Sándorban, Tőkéczki Lászlóban, Lánczi Andrásban és Czakó Gáborban? Azon túl, hogy mindannyian jobboldaliak, és egyiküknek sincs semmi köze az irodalomtörténet-íráshoz. Bizony, ők így négyen tárgyalták a Tokaji Írótáborban A hallgatás és elhallgattatás évei a magyar irodalomban címmel az "elmúlt hatvan év" irodalmi kánonjainak tarthatatlanságát, egyben azok kirekesztő voltát. Kiegészültek továbbá a Nyirő József életművét kiadó Medvigy Endrével, illetve az okleveles könyvtáros-szakinformátor Sipos Anna Magdolnával.
Na, melyikük munkásságának van is bármiféle köze az irodalmi kánonokhoz, az irodalomtörténethez, a magyar irodalom széleskörű kulturális beágyazottságához, mibenlétéhez? Nem talált, az egyetlen irodalomértelmezési módszerrel, egyetlen perspektívával rendelkező Medvigy Endrének sincsen.

Az idén augusztus 15. és 17-e között megrendezett Tokaji Írótábornak már a felhívása is csodálatos dilettantizmusról árulkodott, amire az Élet és Irodalom június elsejei számában Schein Gábor irodalomtörténész válaszolt egy egész oldalas cikkben (Egy felhívásra), rámutatva a szervezők egysíkú irodalmi gondolkodásmódjára, névösszeállításuk zavarosságára, hadakozásuk értelmetlenségére. Nézzünk egy rövid részletet a felhívásukból:
"Mi magyarázza a >>szocialista<< kultúrpolitika megalkotta, de a posztmodern teoretikusok által is sok esetben elfogadott és igazolt értékrend azonosságait? Miként jött létre szövetségük az irodalomtörténet és -tudomány legfelső szintjein, a kitiltott és elfeledett irodalmi alkotók és munkáik ignorálására? A rendszerváltozás utáni könyv- és folyóirat kiadás, valamint az autonóm szellemi műhelyeket segítő irodalomtámogatási rendszer kikezdte ezt a nemzetközi hátországgal is bíró, szilárd és magabiztos, de végtelenül egyoldalú értékrendet. Megpróbálta a valós irodalmi értékekkel kiegészíteni az elmúlt hatvan év ideológiai alapokon beszűkített és megcsontosodott kánonját. Sikerrel jártak-e erőfeszítéseik?"
Kissé zavarban van az ember ezt a megfogalmazást olvasva. József Attila, Radnóti Miklós, Weöres Sándor, Márai Sándor, Esterházy Péter ennek a "végtelenül egyoldalú" értékrendnek a képviselői? És ehhez jönnek a valós irodalmi értékek, azaz Wass Albert, Nyirő József és Tormay Cécile munkássága? Az ELTE BTK Irodalom- és Kultúratudományi Intézete végzi munkáját "ideológiailag beszűkült alapon", míg Czakó Gábor maga a megtestesült hozzáértés? Az a Czakó Gábor, aki ponyvairodalmán, illetve a Sánta Kutya díjak nagyon merész megszövegezésén túl nem igazán vétette magát mással észre "az elmúlt hatvan évben"?

Schein Gábor írta válaszában: "Hogyan lehet bármilyen értelmes diszkurzus alapja egy olyan szöveg, amely ideológiailag egységesnek kívánja láttatni az elmúlt hatvan év irodalmi kánonjait, miközben ennek az időszaknak az elemi tényeivel sincsenek tisztában? A múltat monolitikus egységbe olvasztó retorika agresszíven fellépő hatalmi ideológiák sajátja szokott lenni. Az ilyen hatalmi aspirációk a kultúra területén nem kiegészíteni szokták a fennálló kulturális kánonokat, hanem erőszakosan leváltani."

A Tokaji Írótábor szervezőinek említett névjegyzéke alábbi szerzőket tartalmazza (a teljesség igénye nélkül): Márai Sándor, Tormay Cécile, Wass Albert, Nyirő József, Kodolányi János, Hamvas Béla, Kós Károly, Dsida Jenő, Bánffy Miklós, Reményik Sándor, stb., stb. Schein válaszában részletezi, mely szerzők azok, akik a szocializmus évtizedeiben is jelen voltak a könyvesboltok polcain, melyek azok, akik ma is részét képzik az irodalom gimnáziumi és egyetemi oktatásának. Valóban, a lista felettébb keszekusza: tehát a jelenleg is egyetemlegesen ignoráltak részét képezné Márai Sándor és Hamvas Béla például, akiknek művei sok helyen gimnáziumi tananyagok, egyetemi kurzusok témái? Valóban az elhallgattatottak sorába tartozna Dsida Jenő, akinek 1958-ban már megjelenhetett verseskötete, és onnantól kezdve folyamatosan jelentek meg művei? És hogy jönnek egyáltalán ezek a szerzők egymáshoz? Van bármi közös is bennük azon túl, hogy inkább jobboldali érzelműek voltak, és a jobboldali közönség szívéhez közel áll munkásságuk?

A Tokaji Írótábor szervezői, illetve a Magyar Írószövetség pontosan azzal a módszerrel él, amellyel a másik oldalt vádolja: egyoldalú kánonját magasztalja az egekbe, a meglévőeket "lukácsista maradványnak" bélyegzi, és napjaink jeles irodalomtörténészeit a "kommunista irodalomtörténet-írás utóvédharcosaiként" festi meg. Miközben a Heti Válasznak nyilatkozva (augusztus 16., legújabb szám) Gintli Tibor is elmondta, hogy az "irodalomtudományban jó tíz évvel korábban kezdődött a rendszerváltás, mint a politikában, és ma is tart". Az ELTE BTK docense egyébként egyetemi tanárom volt, "baloldali elfogultsággal" a legkevésbé sem vádolható, és előadásain gyakorta kitért az írói munkásság felett hozott politikai ítéletek elfogadhatatlanságára, hogy mást ne mondjak, Szabó Lőrinc költészetének esetében. Gintli továbbá több irodalomtörténeti tankönyv szerzője, a nemrég megjelent Magyar irodalom szerkesztője, mely kötet szintén a legkevésbé sem vádolható "politikai részrehajlással".

Mi végre is e nagy sértődöttség, elképesztő agresszivitás és frusztrált hozzá nem értés? Egyértelmű, a jobboldalhoz közel álló személyek, legyen tulajdonképpen bármi is a szakmájuk, hivatásuknak érzik, hogy a jobboldalhoz közel álló szerzők munkásságát beemeljék az irodalmi kánonok közé. Legyenek azok művei esztétikailag bármilyenek. Teljesen mindegy, hogy egy Wass Albertről vagy Márai Sándorról van szó, az a lényeg, hogy aki jobboldali, az legyen sokkal hangsúlyosabban jelen, mert ők a "valós irodalmi értékek képviselői", szemben a "baloldali írókkal", akik egy letűnt kor letéteményesei.

Hogy ez mennyire így van, arról tanúskodik Csontos János tegnapi (augusztus 18.), Magyar Nemzetben megjelent publicisztikája (Eltiltva és elfelejtve címmel) is. Ebben a szerző ezt írja: "A modernség [...] szakítást jelentett több évezred szellemi gyakorlatával, minden újnak az abszolút jó rangjára emelésével. Szakítást jelentett ez több évezred szellemi gyakorlatával, miután a tudomány nevében a művészetet és az erkölcsöt kiiktatták a megismerésből. [...] Az állandó progresszivitás nevében mindenkit ostobának minősítenek, aki e végtelen relativizmusnak ellenáll. A liberális értelmiség ilyen tekintetben továbbra is Lukács György óvodájában libikókázik [...]. A demokratikus cenzúra eszköze a pallos helyett a kirekesztés, a külső helyett a belső száműzetés, a testi helyett a lelki megtörés - de csupán azért, mert >>nincs forradalmi helyzet<<, amikor a lukácsisták gondolkodás nélkül tizedelni is képesek. Marad a szellemi tizedelés. Ennek a kirekesztésnek az egyik megnyilvánulása annak hangoztatása is, miszerint >>minden jó író baloldali<<".
Ez utóbbira egyébként egyetlen példát hoz Csontos: Kollarits Krisztina konzulensét a doktori iskolában, aki azt mondta Kollaritsnak, hogy ne tanulmányozza Tormay-t, mert nem baloldali. És íme, a végeredmény "az elhallgattatás éveiben".

Felettébb érdekelne, Csontos János tudja-e, mennyire súlyos az, amit ebben az írásában megfogalmazott. Még súlyosabb is talán, mint az Írószövetség kiáltványa, mert embertelenséggel vádolja a jelen irodalomtörténészeit, egybemosva ráadásul őket valamiféle "liberális értelmiséggel", illetve az "önmagát túlélő irodalmi kánon" védelmezőivel.
Itt is, miként az Írótábor felhívásánál, nagyon fájó az a szintű aljasság, amellyel próbálnak egy korszakot lefesteni úgy, hogy egyetlen egy embert sem neveznek meg képviselői közül. Mélyen tisztelt Csontos János, tessék, itt a lehetőség, mondjon csak egy, egyetlen egy nevet a jelen irodalomtörténészei közül, aki, ha úgy adódna, "akár tizedelne is". Mondjon egyetlen példát erre a rendkívül aljas kijelentésre. Schein Gábor? Mert a cikk bevezetőjében nyilván rá utalt, mint a felhíváson felbolydult utóvédharcosra, aki a "népköztársaságtól örökölt értékrend" védelmezője.
Vagy Szegedy-Maszák Mihály? Kulcsár Szabó Ernő? Szávai János? Radnóti Sándor? Margócsy István? Ki az, aki ma önt megölné, ha tehetné, kedves Csontos János? Melyikük az, aki ha tehetné, tizedelne Czakó Gábor, Pomogáts Béla, Szentmártoni János és az ön soraiban, halljuk! Ha már ennyire kemény állítást fogalmaz meg, tessék azt is nyilvánvalóvá tenni, kire vonatkozik, hadd szörnyülködhessünk, hadd vethessük ki társadalmunkból a gyilkos indulattól vezérelt illetőt! Vagy esetleg a Népszabadság szerkesztőségére gondol? Tóta W Árpádra? Babarczy Eszterre? Ungváry Krisztiánra? Igaz, ez utóbbiaknak semmi közük az irodalom világához, de hát annyi biztosan van, mint az ön által emlegetett "liberális értelmiségnek", a szocialista kánonok védelmezőinek.

Csontos János és társai úgy képzelik, hogy az ELTE BTK irodalomtudósai egy átlagos napon összegyűlnek az egyetem falai között, és nagy kuncogások közepette megbeszélik, kinek az osztályrésze legyen elhallgattatás a következő évtizedekben, ki legyen az, aki nem eléggé baloldali ahhoz, hogy munkásságával érdemben lehessen foglalkozni - ennek jegyében pedig Csontos Jánosék összegyűlnek a Tokaji Írótáborban, és csúnyákat mondanak az asztalra valamit is letett irodalomtörténészekre, kijelentik, hogy a modernség és a Nyugat hanyatlóban van, "a magyar jövő pedig nem épülhet másra, csak Karácsony Sándorra, illetve Kodolányi Jánosra." Hogy miért? Mert jobboldaliak ők képviselik a valódi színvonalat.

Tessék már látni, Csontos János, kikről beszél ön: a magyar irodalom értő tudósairól, akik mindennapjaikat töltik azzal, hogy a jelen tehetségeit az őket megillető elfogadtatásban részesítsék, illetve a valóban értékes, eredeti irodalmi alkotások méltó elbírálásban részesüljenek. Értve ezalatt mindenkit: Csurka Istvánt, Márai Sándort, Hamvas Bélát, akárkit. Ne tessék már utóbbi kettő közé besorolni csak úgy Wass Albertet és Nyirő Józsefet, mert Kosztolányit sem emlegetjük egy napon Rejtő Jenővel, Tandori Dezsőt sem Fejős Évával - nem egy színvonalon mozognak.

Ma ne lehetne kiadni bárkit is? Nevetséges. Wass Albert utolsó nádszálhajlítása is az újságosok kiemelt polcain kap helyet, a Libri gondoskodik a Nyirő József-összes folyamatos készleten tartásáról, az Alexandrában az ember előbb fogja megkapni Tormay Cécile-től a Bujdosókönyvet, mint Krasznahorkai Lászlótól a Sátántangót. Az meg, hogy ki kerül be az irodalmi kánonok közé, nem világnézet kérdése, hanem esztétikáé: tetszik érteni? Nem fog Wass Albert az istennek sem bekerülni a magas irodalomba, pusztán azért, mert nem volt baloldali - hiába is véli úgy Csontos János, hogy ez lenne az egyedül igazságos elbírálás.

A Tokaji Írótábor fő üzenete mégis a következő: kulturális értelemben nem élünk demokráciában. Ezt Lánczi András mondta el, akitől ez az okfejtés nem is ismeretlen: tizenkét évvel ezelőtt már megírta A XX. század politikai filozófiája című művében. Hogy ez hogyan vonatkoztatható az irodalmi kánonokra? Leginkább sehogy.
Ugyanis az irodalmi kánonok felől nézve a demokrácia fogalma értelmezhetetlen, nonszensz. A magas irodalomba nem demokratikus úton történik a bekerülés, hanem leginkább esztétikai szempontok alapján: ez nem úgy megy, hogy bedobunk egy bal- és egy jobboldali szerzőt, meg a biztonság kedvéért egy keresztény királyságpártit is, és akkor megkapjuk a tökéletes irodalomtörténetet. Hogy Lánczi András ezt nem így gondolja? Valószínűleg irreleváns, lévén semmi köze az irodalomtörténet-íráshoz, ahogy a történész Tőkéczki Lászlónak és a politikus Lezsák Sándornak sem (ahol egyébként Lezsák felbukkan, ott garantált a szakmai dilettantizmus, lásd még: Kurultaj). Hogy miért ők magyaráznak irodalmi kánonokról egy írótáborban? Mert ők mind jobboldaliak, ahogy a szervezők is, és mindannyian nagyon hatásosan tudnak arról beszélni, hogy "az irodalomban nincs demokrácia", és "a modernségnek befellegzett". Ez így csuda klassz, de ahogy a "nemzeti konzervatív" még mindig nem egy irodalomesztétikai kategória, úgy a fentebb elmondottaknak sincs semmi köze az irodalomtörténethez, és az egyedüli, ami belőlük leszűrhető, az a megfogalmazóik végtelen sértettsége.

A magas irodalom nem úgy működik, mint a Parlament, hogy az kerül be, akit az emberek beszavaznak: ahogy nem része ennek Fejős Éva vagy Vavyan Fable, úgy nincs benne helye Wass Albertnek és Nyirő Józsefnek sem. Mert maximum a Metropol-olvasó járókelőnek szólnak, aki szabadidejében szeretne kikapcsolódni egy jó könyv társaságában. Körülbelül az ezen művek funkciója, mint ami a Barátok közté, illetve a Blikké.

A Tokaji Írótábor keretében idén megegyeztek, hogy végül el kell jutni a művekig, illetve Nyirő József politikai szerepvállalásának megítélése kérdéses - Medvigy Endre szerint például a jó szándék vezérelte benne. És ki tudja, lehet, igaza van! De kit érdekel mindez? Engem ugyan az sem izgatna, ha Nyirő Józsefet maga a megtestesült gyűlölet irányította volna képviselősége során, ha egyetlen valamirevaló művet is letett volna az asztalra. Valami örökérvényűt. Nem, nem a Kopjafákat, nem is az Uz Bencét, hanem egy olyat, amiben több is van furfangos székelyeknél és borzasztó izgalmas kalandoknál. Akkor azt lehetne mondani: Nyirő József írói munkássága elismerést érdemel - ahogy ugyanez kijár Louis-Férdinand Céline, Ezra Pound és Martin Heidegger munkásságának, függetlenül attól, hogy magánéletükben miféle ideológiát is képviseltek ezen személyek.

Ennek megértése azonban nem várható el a Tokaji Írótábor szervezőitől és résztvevőitől (tisztelet a kivételnek: Kabdebó Lóránt, Pomogáts Béla és még néhányak életművének), akik a leginkább ideológiai szempontok szerint látják jónak irodalmi köztudatunkat újraszervezni. Lelkük rajta.