Magyarország Fliegauf Bence idén áprilisban bemutatott, Csak a szél című filmjét nevezte a legjobb idegen nyelvű filmért járó Oscar-díjra, így újra felvillant az esélye, hogy harminc évvel a Mephisto győzelme után ismét magyar film részesülhet a rangos elismerésben. Az ez évi Berlinalén a zsűri nagydíját elnyerő alkotás útját azóta folyamatosan sikerek, elismerések övezik - év végéig pedig még esélyes az Európai Parlament által odaítélt Lux-díj begyűjtésére, valamint az Európai Filmdíj nagy esélyeseként is emlegetik mostanság.
Márpedig aranyszabály, hogy minél több díjat szerez egy mű az Oscar-díjkiosztóig, annál nyerőbb helyzetből indul neki a végső győzelemnek - hiszen így annál többen ismerik meg az alkotást, bekerül a nemzetközi véráramlatba, és már úgy tud befutni a finisbe, hogy az adott nemzeten felül az egész világon akadnak támogatói, elismerői. Mint például a legutóbb győztes iráni Nader és Siminnek, melyről abszolút nem mondható, hogy érdemtelenül kapta volna az elismerést - a szociálisan érzékeny témát (anya el akarja hagyni az országot, apa maradna, a házasság pedig így szomorú véget ér) feldolgozó alkotás rendkívüli mód el tudta gondolkodtatni a nézőt, egyben rálátást mutatott egy eddig általunk nem túlságosan ismert nép hétköznapjaira, arra, mennyire esendőek és közülünk valók ők is, mely tényt nem fedheti el a köztük és köztünk lévő hatalmas távolság sem.
Témafeldolgozásban inkább ehhez, nem pedig a 2006-ban a legjobb filmért járó Oscart elnyerő Ütközésekhez hasonlíthatjuk a Csak a szél-t: a film nem a rasszizmusról kíván pengeéles látleletet adni, sokkal inkább kalauzol el minket az emberi nyomorúság, a szenvedés, az elfeledettség évezredes mélységeibe - teszi ezt úgy, hogy közben nem is romanticizálja túl ezt a fajta életmódot (bár a három főszereplővel kissé mégis ezt teszi), illetve nem is próbál mentegetni senkit: csupán minden elfogultság nélkül ábrázol egy korképet, melybe a pozitív jelenségek épp úgy beletartoznak, mint egy közösséget körüllengő negatív tapasztalatok, folyamatok.
Fliegauf Bence filmjének további sok sikert kívánva, álljon itt az alkotásról a bemutatása után írott írásom, melyet még a Filmkalauz.hu-n jelentettem meg.
Cigánygyilkosságok. A szót hallva mindenki egyre gondol: rasszista alapon elkövetett bűnténysorozatra, mely pár éve sokkolta a hazai közvéleményt, lévén a családokat pusztán etnikai származásuk alapján vadászták le, azt sem nézvén, éppen nő vagy gyermek életét veszik-e el. Adott tehát egy borzasztó, valós történet, melyet Fliegauf Bence azonban fikciós térbe helyezett, saját vízióját elmondva a konkrét események tükrében.
A végeredmény pedig rendkívül nyomasztó, életszagú alkotás lett. Hiába, hogy a film során végig ott lebeg előttünk a végkifejlet, hiába, hogy a hősök nyugtalan viselkedésükből következtethetően is drámai sorsra vannak predesztinálva, mégis végig szorítunk anyáért és két gyermekéért, akiknek a Csak a szél egyetlen, utolsó napját követi végig. Ez a nap pedig csak épp olyan, mint a többi: magányos küzdelem a perc oltalmáért; mind a két műszakban dolgozó, hol megbecsülésnek örvendő, hol megszégyenítésnek kitett anya mindennapjaiban, mind a lenyűgöző kézügyességgel, ám azt nem igazán felismerő környezettel rendelkező kamaszlány vagy a folyvást csavargó kissrác, Rió állandó menekülésében.
Ahogy a cigány himnusz is mondja: „egész világ ellenségünk, // űzött tolvajokként élünk” – maguk elé meredve, lesütött szemmel igyekeznek mindig elérhetetlenek maradni, egyként rejtőzve a nem túl befogadónak gondolt világ támadásai elől.
A film érdeme, hogy nem igyekszik idealizálni szereplőit, épp ettől lesznek azok annyira életszerűek és esendőek, és épp ennek a valós látleletnek köszönhetően nyerünk betekintést a társadalom egy szűk, de mégis jelentős rétegébe. Az alkotásra egyáltalán nem jellemző az egyoldalú láttatás, ugyanúgy megismerhetünk a roma anyával empatikus asszonyt, mint az agresszív, támadás során elsőre a „Miért bámulsz? Cigány vagyok, azért?!” érvrendszert felhozó férfit; miként az iskola világa is rendkívül sokrétű, heterogén képet tár elénk.
Egyetlen nap tehát az események váza, melyek során végig ott bujkál a háttérben a feszült figyelemhez szükséges suspense, az a fajta történetbe való bevonódás, mely leginkább Fliegauf Bence értő munkáját, precíz koordinációját dicséri. A Rengeteg és a Dealer direktora ezzel bizonyította, hogy a társadalomról is képes hitelesen és gondolatébresztő módon mesélni úgy, hogy sem a didaktikus túlzás, sem az elefántcsonttoronyból a kisemberre való letekintés vádja nem áll meg.
Azt a fajta hozzáállást, hogy „miért nem arról forgatott filmet, hogy az idős vidéki nénit folyamatosan rettegésben tartják a cigányok”, nem is igazán kommentálnám. Nem, mert aki ezzel hozakodik elő, az egyrészt nem is látta Fliegauf művét, másrészt így nem is érthette meg annak üzenetét, átütő erejű humanizmusát.
Hiába, hogy cigánygyilkosságokról van szó, itt végig nem mutatkoznak meg a tettesek a kamera előtt, ami az alkotás nyomasztó, thrillerbe forduló oldalát emeli ki, másrészt a romantikus jelleggel megformált fő karakterek egyfajta általános emberi tanúságtétellé oldják a kiindulópontot. Olyanná, ahol a cselekmény egyik központi, előítéletes rendőrök által előadott párbeszédével szemben nagyon is átjön az üzenet. Mert itt megvan a pozitív üzenetnek mindazon sajátossága, mely lehetővé teszi önmaga létrejöttét.
