Teadélután

"Maradt ugyan az emberekben némi hit az igazságtevés sorsszerűségében, hogy a helytelen cselekedet önmagában hordja büntetését, ám a modernség alkalmazkodási kényszerei hamar megváltoztatják a szituációkat, így "a sorsszerű" igazságszolgáltatásnak, ha van ilyen egyáltalán, nem marad ideje a büntetésre, vagy ha be is következik valami ilyesmi, a változások elhomályosítják a bűn elkövetése és az esetleges bűnhődés közötti összefüggést. Politika és erkölcs között azért látszik megszakadni a kapcsolat, mert többszörösen közvetítetté váltak az összefüggések a politikai tettek és az erkölcsi normák között. Ez odáig mehet, hogy a jó fog rossznak, a rossz pedig jónak látszani."

Olvasom, hogy Csatáry Lászlót nem találták bűnösnek az 1941-es kamenyec-podolszkiji deportálások ügyében, és még akár a hamis tanúzás vádja is felmerülhet Efraim Zuroff esetében; és rögtön Lánczi András A XX. századi politikai filozófia című művében írott sorai ugranak be. Hogy hova jutott a modernség, a poszt-totalitariánus gondolkodásmód, az erkölcs és morál kettéválásának és a jogtól való eltávolodásuknak végzetes folyamata.

Ne legyenek kétségeink, attól még, hogy az 1941-es deportálásokat éppen nem Csatáry vezényelte le, rendőri segédfogalmazóként akkor is felhatalmazása volt a kegyetlenkedésre, a marhavagonokba való bepasszírozásra, a verésekre, a testüregi motozásokra. Érdemes elolvasni a téma szakértőjével, Gellért Ádámmal készített interjút az augusztus 2-ai Magyar Narancsban.
Most mégis úgy ünnepelnek egyesek, mintha legalábbis az bizonyosodott volna be Csatáryról, hogy soha ott sem volt, hogy valójában ártatlan helyi írnokként működött, aki egyszer-kétszer még el is nézte a zsidók bujkálását, pedig főbe is lőhette volna őket.

A XX. század elhozta magával a modernség gondolkodási sémáinak virágzását és egyben kitörölhetetlen kibontakozását. Tény és érték kettéválása után a jog is annyiszor módosult a hatalomgyakorló szája íze szerint, hogy a folytonosságába, egyben erkölcsi kötelékébe vetett bizalom végleg meggyengült, és az individualista társadalom külön kategóriát hozott létre számára, melybe nem szükségszerűen tartozik bele az ő értékrendje is.

A huszadik század után nem tudjuk már ugyanúgy szemlélni sem a jogot, sem az egyéni érdekekhez besoroló erkölcsi megítélést - nem tudjuk eldönteni, mi a bűn, minek kell maga után vonnia jogos bűnhődést, és hol is a helye mindezek megítélésének saját normarendszerünkben.

Mert a kanti kategorikus imperativusz ereje meggyengült - ahány ember, annyi módosulata jött létre, de a módosulás formája egészen hasonlónak mondható: az egyéni felelősség megkérdőjeleződött, és az ember a saját sikerességének elérését tűzte ki célul, melyben nem gátolhatja meg a gondolat, hogy neki bármi köze is lenne a körülötte való történésekhez, legyen az akár a saját közvetlen környezete.

Igaz ez ugyanúgy Biszku Bélára és Mátsik Györgyre is - a hatalom önmagáért való és az erkölcstől különváló léte sikeresen erodálta az emberségességbe vetett hitet, egyben a kategorikus imperativusz normativitását végképp devalválta. Nincs már olyan azonos erkölcsi mérce, mely alapján meg tudnánk ítélni az események sodrában saját felelősségét tagadó egyének cselekvését, nem tudjuk egyszerűen, miért is következzen az a bűnhődés, mely az erkölcs mércéje alapján be kellene következzen, de a jog rendje szerint nem magától értetődő.

És akkor a XXI. századi bűnözés virtuális voltáról, Portik Tamások és Szilvásy Györgyök tevékenységének megítélhetőségéről nem is esett szó. Mert nem is tudjuk, milyen szavakat kellene használni hozzá.