Teadélután

"Ahol könyveket égetnek, ott végül embereket is fognak."
/Heinrich Heine/

És ahol emberekről készült szobrokat gyaláznak meg?

Ha nem kulminálna a különböző történelmi figurák élethű szobrainak különböző színű festékekkel való leöntésében a múltunk kapcsán jó ideje tartó ideológiai háború, azt is mondhatnánk, hogy kifejezetten hasznos számunkra ez a friss lendületet kapott szobor- és emlékmű-avatási, valamint közterület-átnevezési őrület, jó szívvel pedig csak annyit kívánhatunk, hogy még több ellentmondásos íróról és politikusról (egyre inkább úgy tűnik, közmegegyezésnek örvendő alkotó/miniszter épp annyira létezik, mint a felavatás után két hetet épségben kibíró kőalak) nevezzenek el valamit, vagy éppen vonják meg tőlük ezt a kiváltságot, hosszadalmas közéleti perpatvarnak kitéve ezáltal mindannyiunkat.

Mert ami társadalmilag valóban hasznosnak bizonyul, azok ezek a viták: bizony, még Bojtár Endre önmagával vívott szélmalomharcából is sokat tanulhatunk, de Gelléri Andor Endre művészetéről is jól esik néha alapvetően politikai tárgyú publicisztikában olvasnia a megfáradt hazafinak. Ne legyünk ugyanis naivak: teljesen lényegtelen, hogy van-e a XVI. kerületben Gelléri Andor Endre utca, avagy nincs - ettől még nem nem fogja jobban a közemlékezet részét képezni egy művész, főként, ha sokan nem is tudják, de nem is érdeklődnek túlzottan aziránt, kiről is kapta a nevét egy-egy utca, tér, csermely vagy közpark. És ez természetes is: magam naponta sétálok el például a XI. kerületi Náday Ferenc utca, a XIII. kerületi Reitter Ferenc utca, vagy mondjuk az újpesti Berda József utca mellett, de bevallom őszintén, eredetileg fogalmam sem volt róla, kik is ők pontosan, ahogy nyilván a magyarok kilencven százaléka szintén nem is tud róluk semmit. Jó vagy rossz, ez a helyzet: történelmi nagyjaink nem fognak utcanevek alakjában túlélni, emlékük attól még nem marad fenn, ez annál sokkal absztraktabb módon történik. Így pedig Gelléri Andor Endre nem is lett teljesen elfeledve - ha mondjuk Csáth Géza neve ismerősen cseng tízből öt embernek, akkor nyugodtan mondhatjuk, hogy három-négyen Gelléri kapcsán is tudnák, kiről van szó, esetleg azt, milyen műfajban volt ő igazán kiváló (a novellában egyébként).

Még ha az írót Magyarországgal azonosítjuk, akkor sem lehet azt állítani, hogy ennek elfelejtetése zajlana akkor, amikor átneveznek róla egy a legtöbbek számára eleddig ismeretlen utcát - sőt, ez csak hozzájárult ahhoz, hogy Gelléri ismét beszéd tárgya lehessen, hogy a köz bármiféle magyarázkodás, mellékes körülmények keresgélése nélkül beszélhessen művészetéről, az írásaiban felbukkanó sok kis reszkető egzisztencia (à la Szálinger Balázs) létnyomorúságáról - és, tegyük hozzá, nagyon is örömteli ez, még úgy is, hogy a publicista belecsempészi az olyan aktuális szómágiáit is, melyek a jelenlegi miniszterelnök legfrissebb beszédéhez kötődnek: hiszen nem beszélne most ő sem Gellériről, ha a döntéshozók nem teszik ezt számára lehetővé, vallásos felbuzdulásból, a közterület elnevezéséből fakadó hatalmi mámorból vagy akármi más indoktól vezérelten.
Lehet, hogy esetleg egyszer írt volna róla egy tanulmányt, de nem akkora olvasóközönségnek, nem akkora érdeklődést kiváltva, nem annyi újdonsült lelkesedőt bevonzva: mondhatni, elképesztően jó píárfogás volt ez Gelléri számára, akit egyébként akkor sem felejtettünk eddig sem el, ha az irodalomtörténész-újságírón ismét erőt vesz a kultúrpesszimizmus: a novellista pár éve érettségi tétel is volt, és középiskolások ugyanakkora érdeklődéssel forgatják nem túl derűs világot megfestő alkotásait, ahogy Kosztolányi Dezső Fürdését, vagy a már említett Csáth mágikus történetfüzéreit.

Tersánszky Józsi Jenő politikai véleményalkotásáról, szocialista realizmussal szembeni cinizmusáról sem hallottak volna annyian, ha nincs most az ő közterületi elnevezésként való funkcionálása körül ez a hajcihő, ahogy Tormay Cécile-t és Prohászka Ottokár nevét is jóval kevesebben ismerték volna, ha nem kerülnek be azáltal a körforgásba, hogy valaki táblát, avagy szobrot kíván állítani emléküknek.

Véleményem szerint viszont teljes félreértésben leledzenek egyesek a szobrok funkciójának kapcsán: azzal ugyanis, hogy valami útszéli kis falucskában magánszemélyek szobrot emelnek Horthynak, még nem lesz államilag támogatott restauráció meg mifene; valamint egy-egy ilyen alkotás továbbra sem fogja annyira magában foglalni a megmintázott személyek életművét, mint szóban forgó alakok munkássága. Egy Horthy-szobor, az kérem csak egy Horthy-szobor, bármiféle ideológiai jelentés nélkül: leöntése pedig sokkal inkább jelenti egy másik ember elleni közvetlen támadást, mint mondjuk műveinek elégetése.

Ha ugyanis valakinek írott alkotásait vesszük célpontba akár eszmei síkon, akár fizikális eszközöket bevetve, akkor jobbára tényleg a személy által képviselt ideológiát igyekszünk elítélni. De ha a róla készült szobrot megrongáljuk, abból jóval inkább következik, hogy a nekünk nem szimpatikus társunk ellen is inkább mennénk ököllel, mintsem hogy a gondolatainak igazságtartalmát próbáljuk érvényteleníteni.

Épp ezért társadalmilag hasznosnak mondjuk Romsics Ignác egy-egy historiográfiája, vagy mondjuk Ablonczy Balázs történeti írása nevezhető, nem pedig Dániel Péter vandál cselekedete, mely sokkal inkább lesz megfelelője a testi valóban lezajló párharcnak, mintsem egy-egy könyv performansz-szerű elégetése.

Ráadásul azzal senki nem okoz kárt egy másik embernek, hogy megvásárol egy könyvet, majd azt rituális jelleggel megsemmisíti - azzal viszont, hogy a más által hosszú fáradságok árán megmunkált eredeti alkotást meggyalázza, az anyagi veszteségen kívül mérhetetlen szellemi károkat is okoz mind az alkotónak, mind azoknak, akiknek ez sokat jelentett.
Egy könyvet ugyanis sosem volt olyan egyszerű megsemmisíteni (csodálatra méltó például Bulgakov azon eljárása, hogy a megsemmisített művét az elejéről írta újra, emlékezetből), egy szobrot annál inkább: ilyetén való cselekvésünk ezért nem hogy helyesnek nem mondható, de kifejezetten elborzasztó, a humanitás, az empátia és a tolerancia akár legcsekélyebb mértékű birtoklásának hiányát jelzi egyúttal.

De ezek az állandósult közéleti felbolydulások, értelmetlen szoborharcok (igen mulatságos figyelni, hogyan erőlködik minden esetben valaki, csak hogy a művel való foglalatoskodás helyett fizikai bálványt formálhasson emberi istenségéből) arra biztosan jók, hogy egyes közéleti szereplők gyakran kiújuló elmebajának konstatálásán túl az iskolapadból kikerülve is tanuljuk, milyen viszonyban volt Károlyi Mihály Tisza Istvánnal, hogy antiszemitának minősült-e tényleg Teleki Pál, hogy Tormay Cécile miről is írt a Bujdosó-könyvben, vagy mondjuk Gelléri Andor Endre az Egy önérzet történetében. Hogy ki is volt tulajdonképpen az a Kemal Atatürk; olyan volt-e annak idején Az Est, mint ma a Blikk; hogy ki volt vörös és ki fehér (de tényleg, miért az ellenkező színnel kell leönteni a másfajta irányultságú személyeket?); hogy a turul az most ismét egy negatív szimbólum-e, esetleg egy mitologikus, nemzetünkhöz kötődő szent figura.
Mert nemcsak a jó pap, de a jó honpolgár is holtig tanul.

Hoffmann Rózsa napokban tett bejelentése, mely szerint ezentúl a történelmet csak magyar nyelven lehet tanítani a középiskolákban, nagy felzúdulást keltett - az Alternatíva és a Véleményvezér is külön bejegyzést szentelt a témának, melyben a tantárgy angolul, franciául és németül való tanításának megtartása mellett érvelnek - ezek a két tannyelvű képzéseken túl valószínűleg a nemzetiségi iskolákra is vonatkozhatnak, de utóbbiakban bizonytalan vagyok, valamint azt sem hinném, hogy az ilyen helyeken jó ötlet lenne bármely tantárgy kizárólag magyar nyelven való oktathatóságának bevezetése. 

Azonban az Alternatíva a két tannyelvű iskolák idegen nyelvű történelem oktatása mellett azzal az indokolással érvel, hogy ezek egyrészt az immár nagy múltra visszatekintő "elitképzés" hagyományait igyekeznek ápolni, másrészt komplexebb ismeretek megszerzését teszik lehetővé saját múltunk, illetve az egyetemes történettudomány megismerésének tekintetében.

Nos, érdemes itt áttekinteni, miként zajlik egy olyan két tannyelvű gimnáziumban, mint ahová én is jártam, a történelem idegen nyelven (jelen esetben franciául) való oktatása. Mint mára a középfokú tanintézmények nagy részében, nálunk is öt évfolyam elvégzése után lehetett eljutni az érettségiig: az első (csúnyán mondva nulladik) év az erőteljes nyelvi képzésről szólt, ami itt heti több mint húsz franciaórát jelentett, megspékelve némi matematikával, magyar nyelv és irodalommal, testneveléssel. Történelem az első évben semmilyen nyelven nem volt tartva. A második évtől franciául oktatták a tárgyat, az utolsó két évben pedig el lehetett menni fakultációra is, mely emelt szintű képzést, illetve magyar nyelven való tanulást jelentett. 

Erőteljesen elfogult vagyok tehát a tárgyban, lévén a második év végén sikítva menekültem a nagyobb óraszámú, jóval átfogóbb ismereteket lehetővé tevő történelem fakultációra, pusztán azért, hogy végre a saját anyanyelvemen tanulhassam a tárgyat. Tizedikben és tizenegyedikben lehetőségem sem volt a magyar nyelvű történelemoktatásra, pusztán azért, mert francia szakra jelentkeztem - nyilván tudatában voltam előtte is a képzés milyenségének, de egyfelől egy tizennégy éves gyerek még nem képes pontos véleményt alkotni róla, milyen is lehet egy alaptantárgy idegen nyelven való oktatása, másrészt rendkívül szegényes a választék a középiskolai humán szakok tekintetében - harmadrészt meg ugyan ez egy fontos szegmense volt a képzésnek, de azért csak emiatt nem lett volna okom más szak után áhítozni. 

Az Alternatíva blogon a Tóth Csaba által olyannyira magasztalt "elitképzés" nálunk (és nincs okom arra gondolni, hogy máshol mást, hiszen az egyik legszínvonalasabb két tannyelvű gimnáziumba jártam) azt jelentette, hogy a francia alapszókincs elsajátítása után a legkézenfekvőbb igékkel összeraktunk néhány egyszerű mondatot, melyek mindegyike tartalmazott egy-egy történelmi szakszót, mondjuk azt, hogy "la Bulle d'Or", ami meglepő módon Aranybullát jelent, vagy egy afféle franciásítást, mint Szent Istvány királyunk esetében az "Étienne Le Premier". 

A történelem idegen nyelven való oktatása ugyanis nem szélesebb fokú ismeretszerzést tesz lehetővé, hanem egy sokkal behatároltabb történelemelsajátítást, a legalapvetőbb (és épp ezért idegen nyelven nem átadható) tények, szempontok és motivációk hiányát, egy a minimálisra leredukált képzést, mely kizárólag a nyelvi tudás fejlesztésére megy rá.

A történelem idegen nyelven való tanulása, legyen ez bármilyen meglepő, nem jelent egyet a történelmi plusz a célnyelvi tudás megszerzésével, és a legegyszerűbb történeti folyamatok (ahogy Tóth is írja, az "események és jelenségek kihalászása, [...] többé-kevésbé katonás sorba rendezve történő előadása") felvázolásán túl nem vállalkozik, mert nem is vállalkozhat többre:

Amikor azt mondjuk (és mostanában elég sokan is mondták, például Ungváry Krisztián és Gerő András - ez esetben elég nagy igazságtartalommal), hogy a történelem jelentős hányadában a nyelvről szól, akkor ezt szó szerint kell értenünk. Tehát nem kaphatjuk meg a legteljesebb, legabsztraktabb képet sem a saját történelmünkről, sem más népek múltjáról, ha nem  anyanyelvünkön sajátítjuk el ezen ismereteket. Egy olyan tudományban, mely valóban jóval inkább szól egyfajta identitásadásról (illetve különböző identitások megszerezhetőségének lehetőségéről), illetve a precíz és önnön folyamatainak tudatában lévő gondolkodásra való felkészítésről, egyszerűen nem lehet pontos ismereteket szereznünk, ha egy idegen nyelven próbálkozunk az elsajátítással - főként, ha azt az idegen nyelvet addig egyáltalán nem is tanultuk.

Hogy a történelmet eddig lehetett középiskolákban, két tannyelvű képzések keretében idegen nyelven oktatni, az a tantárgy valós értékeinek negligálásával egyenlő - azt állították ugyanis ezzel, hogy a történelem megismerésénél nem fontos, azt milyen nyelven tesszük, sőt, ha nem a sajátunkon fogunk bele, akkor még teljesebb élményben is lehet részünk. Pedig ez nem igaz. Ami a reáltantárgyak tekintetében releváns álláspont lehet, az a történelemhez hasonló humán tudományok terén egyszerűen nem működik - legfőképp a nyelvi behatároltság okán, tehát azért, mert más nyelven nem vagyunk képesek rendkívül fontos részletek, összefüggések, érzetek és képzetek megértésére.

Az eddig elmondottakból pedig következik, hogy valóban nem részesülhetünk ugyanabban a "magyarságélményben" az idegen nyelven való tanulás során - csak éppen nem a szó pejoratív, hanem sokkal általánosabb értelmében. Mert hiába találunk angol megfelelőt a honfoglalásra, netán franciát a fehérterrorra, ettől még nem fogjuk ugyanazt a tudást elsajátítani, amit a magyar nyelven tanulók igen.

Általános iskola után pedig nem véletlenül kezdődik elölről a legtöbb tárgy, így a történelem oktatása sem - így nem indulhatunk ki abból, hogy a nyolcadikos gyerek már mindent tud Árpád-háztól Kádár-rendszerig, és vígan lehet erre építeni a különböző szakszavak sulykolásával. Sem arra, hogy ha alapszinten elmagyarázzuk az események egymásra következését, akkor már pontos képünk is lesz arról, miben is áll az emberiség több ezer éves története.

Tehát, akárhogy is, az csak támogatandó, ha a tarthatatlanul működő két tannyelvű oktatás átszervezésével lehetővé teszik, hogy az olyan, valós ismeretszerzést más nyelven is lehetővé tevő tárgyak mellett, mint amilyen a matematika vagy a földrajz (illetve nagyon fontos szubjektumként még a célnyelvi civilizáció), a történelmet mindenki tanulhatja eztán a saját anyanyelvén.

Nagyon tanulságos a június végétől folyó, Gerő András által a galamus.hu portálon kezdeményezett Romsics-vita (remélem, ez az eseménysor pontos megnevezése), és nem csak azért, amit Ungváry Krisztián történész a "bizalom, és a megfelelő <<nyelv>> hiányának" hív.. Annak az idézetnek a metsző pontossága is fontos, amelyet éppen Bojtár Endre elevenít fel írásában, egyenesen a "nem zsidó" Esterházy Pétert megszólaltatva: "Az emberek, ha nem akarják, képesek nem tudomásul venni a valóságot. Azt kell mondjam, a Kádár-korszak cinizmusa nem követelt meg ennyi riszálást. Itt most őszintén kell magunkat becsapni - amennyiben ez a cél."


Mert úgy tűnik, mind Gerő Andrásnak, mind Bojtár Endrének a legkevésbé sem számít a valóság, a történelem lehető legpontosabb megismerése - és ezt a fajta érzelmi narratívájukat szeretnék kiterjeszteni magára a történetírásra is. Akkor, amikor a Tanácsköztársaságban szerepet játszó népbiztosok kétharmadának zsidó származását megemlíti Romsics, és akkor, amikor különálló csoportként utal a II. világháború során "sérelmeket szenvedett" zsidó származású történészekre, nem tesz ugyanis mást, mint két nagyon is fontos tényállást szögez le. Fontosak ezek, mint azt Antiszemita vagyok-e? című írásában (ÉS, 2012. augusztus 3.) kifejti, mert "ennek közlése nélkül sem a fehérterrorra markánsan jellemző antiszemitizmus, sem a numerus clausus nem magyarázhatók meg kellőképpen". Színtiszta beszéd, azontúl a történetírásnak nem is (lenne) feladata, hogy az azt író személyes konklúziókat vonjon, elhatárolódjon, érzelmileg befolyásoljon. Különben is maguk a puszta tények, a kendőzetlen valóság az, amely a legnagyobb hatást tudja az emberre gyakorolni, ha a történelmet szemléli. Hogy ebben a perspektívában nincs benne Romsics Ignác véleménye, csak "bizonyos értelmezési konstrukciói", melyek a zsidó származás külön hangsúlyozásával próbálják legitimálni az antiszemita vélekedéseket? Badarság, hiszen az elmondottakból nem következik, hogy 1) minden zsidó támogatta volna a Tanácsköztársaságot, 2) hogy csak a zsidó származású népbiztosoknak lett volna "köszönhető a Tanácsköztársaság, 3) hogy kizárólag "sértett, zsidó származású" történészek lettek volna azok, akik szerepet vállaltak a történelem kommunista újraértelmezésében, illetve "a magyar történetírás szovjetizálásában".
Innentől kezdve antiszemita értelmezői konstrukcióról beszélni értelmetlen, hiszen ha nem történik általánosítás magára a zsidóságra egy-egy esemény kapcsán, nem érhető tetten olyan következtetés, hogy "a modernizáció és a Tanácsköztársaság a zsidóknak köszönhető", akkor antiszemitizmusról nem lehet beszélni, maximum a nevezett zsidó származású szereplők elítéléséről. Nagyon helyesen állítja Babarczy Eszter és Ungváry Krisztián is, hogy az ő származásuknak a "tabusításával" gyakorlatilag az egész XX. századi történelem válik érthetetlenné, és az egykori motivációk lesznek annál homályosabbak.

Tudja ezt Bojtár is, mégis úgy véli, hogy számon kell kérnie Romsicson azt, "amit nem tesz meg". Tudniiillik azon kijelentést például, hogy "ami szép és jó, ami érték létrejött a két háború között Magyarországon, az mind a Horthy-rendszerrel szemben, annak ellenére jött létre", illetve Bojtár felrója Romsicsnak az árnyalt, a Horthy-rendszer érdemeit nem eltagadó megfogalmazást, mely olyannyira távol esik a költő Gábor Andor szóhasználatától, aki Horthyt "Hitler széjjelmállott kapcarongyának", "pribéknek", "kos-orrú váznak" nevezte. Bojtár azt várja Romsicstól, hogy ebben a hangnemben írjon a Horthy-rendszerről, és annak első húsz évére se merészeljen "hármas fölét" adni, csakis "színtiszta, duplatalpas rámás elégtelent".
Ugye nem gondolja senki komolyan, hogy az válna előnyünkre, ha visszasüllyednénk a történelem marxista értelmezési keretrendszerébe, ha a Horthy-éráról csak annak modorában emlékeznénk meg, ha megragadnánk a Horthy-fasizmus kőprimitív fogalomhasználatánál?

A történésznek nem feladata, hogy szenvedélyes írásokban legyen részese az antifasiszta frontnak, hogy Bojtárral és Kálmán C. Györggyel vállt vállnak vetve küzdjön az antiszemitizmus terjedése ellen: sokkal inkább a tények valós felkutatására kell koncentrálnia, és az olyan momentumok feltérképezésére, melyek szerepet játszhattak az adott események alakulásában.

És mitől lenne "antiszemita értelmezési konstrukció" az, ha az ember megemlíti, hogy "sértett, zsidó származású történészek" is részt vettek a történetírás átkonstruálásában? Hiszen ez valójában annyira egyértelmű, hogy mindenki logikusan végig tudja gondolni az átjárási folyamat mibenlétét: amit Ungváry Krisztián "információs kódhálózatnak" nevez, és ugyanúgy megvan a zsidó származásúaknál, mint a keresztény középosztálynál, gyakorlatilag igen egyszerű, nyilvánvaló ismeretátadást takar. Mégpedig azt, hogy aki zsidó származású volt, annak bizonyos emancipációs folyamat része volt a kommunisták közé keveredés: "kommunista voltam, mert zsidó lettem" - idéz itt Ungváry, de több hasonló példát lehetne hozni mind magyar, mind német nyelvterületről. Hogy ennek elismerése antiszemitizmus volna? De hát miért? Ha zsidó származásúként ott lettünk volna, és ugyanazokat a szörnyűségeket éljük át, mint ott oly sokan, valószínűleg mi magunk is ezt az utat jártuk volna be. Hogy később felismerjük ennek is a tarthatatlanságát avagy nem, ez már megint egy más kérdés. A lényeg itt az, hogy antiszemita értelmezése ennek a ténynek csak akkor van, ha az ember nem bír kellő empátiával a történelemben sodródó, nehéz sorsú szereplőkkel szemben, és ha az ember nem ismeri el, hogy bizonyos társadalmi folyamatok, egybecsúszások végbemenetelének elismerése nem jelent egyet az abban részt vevők megbélyegzésével, még ha a végeredményt felettébb nemkívánatosnak is nyilvánítjuk.

Bojtár például nyilván nem rendelkezik ezzel a fajta beleérző képességgel, így képes "riszáláson kapni" történésztársainak, különben "jó barátainak" nagy részét, mert azok nincsenek vele egy véleményen. Antiszemita vagy-e? (ÉS, július 27.) című írásában megbélyegez, akit ér, és még ha Gerő András érveit ismétli is el szóról szóra, azért a Gerő elleni személyeskedést is kárörvendve figyeli: "nem árt mindig az orra alá dörgölni a Terror Háza igazgatónőjét" (micsoda megfogalmazás, irodalmárhoz méltó!). A különben "vitriolos tollú" Tamás Gáspár Miklós is megkapja a magáét, ő csak úgy "Gazsisan" sütkérezik tájékozatlanságában, de a többi történész is közrejátszik "a magyar szellemi életet fenyegető újabb katasztrófában", hiszen képesek ez egyszer tarthatatlannak minősíteni a megkérdőjelezhető érvényességű indokokkal alátámasztott billogozást.
A legviccesebb mégis az, hogy Bojtár Endre írásában arra a következtetése jut, "Romsics, mint történész, nem antiszemita", közszereplőként viszont az. És ez utóbbi antiszemitizmusra jönnek példaként az idézetek Romsics írásaiból, illetve akadémiai székfoglalójából, melyek közül utóbbi még elmegy "közszereplői megnyilatkozásnak", de előbbi semmiképp. De ha már itt tartunk, milyen minőségében nevezhető Romsics Ignác közszereplőnek, ha nem történészként? Mikor jön el az a pillanat, amikor Romsics levedli magáról történészi gúnyáját, és átvedlik közönséges közszereplővé? Mert hogy egy író-politikus esetében szét lehet választani a különböző szerepeket, az egyértelmű (bár egyesek szerint nem az, lásd Nyirő-ügy), de egy történész csak történész marad, kivéve, ha Schmidt Máriáról van szó, mert ő meg a közszereplői gúnyáját nem tudja levetkőzni, hogy "csupán" történészként lehessen tekinteni rá.

A hosszú-hosszú, fárasztó szellemi maszturbációkkal szegélyezett vitából leginkább három írás érdemes az olvasásra (a többi maximum elrettentő példaként): Romsics Ignác viszontválasza Bojtár cikkére, Babarczy Eszter publicisztikája az MSZP-SZDSZ által létrehozott antifasiszta frontról (Zsidók pedig vannak, ÉS, augusztus 10.), illetve Ungváry Krisztián cikke, melyben Romsics védelmére kel Bojtárral szemben (Horthy megítéléséről, ÉS, augusztus 17.). Utóbbiban kifejtésre kerülnek a fentebb röviden összefoglaltak, Ungváry által is megerősítve azt a tényt, hogy egy olyan több évtizedes korszakról, mint amilyen a Horthy-rendszer (vagy a Kádár-éra), nem lehet csupán egyjelzős értelmezési keretben gondolkodni, és érdemes magunk elé tűzni a kor árnyalt jellemzését, melybe a pozitívumok épp úgy elférnek, mint a negatív sajátosságok.

Babarczy Eszter írásáról érdemes még szót ejteni, mert abban a szerző egy nagyon is valós összefüggésre mutat rá: arra, hogy az antiszemitizmus politikai közbeszédbe való behozataláért az "antifasiszta front" a felelős, amely folyamatos feladatának érezte az elmúlt húsz évben az ellenoldal ilyen irányú megbélyegzését, hogy az folyamatosan védekező pozícióba kényszerüljön. Nem vitás, a népi antiszemitizmus ettől függetlenül létezik, és létezni fog eztán is, de a közbeszédnek nem lett volna olyan markáns része az antiszemitizmus, ha a Demokratikus Charta életre hívói nem ítélik reális fenyegetésnek az antiszemitizmust pusztán Csoóri Sándor egy írásának nyomán. Rámutat Babarczy arra is, hogy ezzel szemben az olyan nagyon is valós politikai gesztusokat, mint Csurka István kizárása az MDF-ből, az antifasiszta front nem írta a jobboldal előnyére. Azaz: képesek voltak nem tudomásul venni a valóságot, mert így volt számukra kényelmesebb. Ha az ellenfelet tudták megtenni az antiszemitává, ők lehettek az örökös áldozatok, azok, akik támadhatatlanok, hiszen ők a "jó oldalon" állnak. Erre mutat rá Babarczy a Bolgár György által készített interjúban is, amikor Bolgár rögtön az első kérdésében megteszi azt a szívességet, hogy azonosítja a liberális értelmiséget a zsidósággal.
Ahogy megteszi ezt a szívességet Paul Lendvai Mester is, amikor az Élet és Irodalomnak írott levelében nem vitába száll Babarczy cikkével, hanem az ellenfél ledorongolásában éli ki magát: Babarczy írásának színvonala "valahol a Heti Válasz és a Magyar Hírlap közti színvonalon mozog", egyúttal túlmegy minden határon, mert csak. Mindenesetre Lendvai ajánl pár nevet Babarczynak, kiktől tanuljon eztán, hogy ne beszéljen akkora butaságokat, mint hogy a baloldal nem azonos a zsidósággal. Gyönyörű. Babarczy Facebook-hozzászólása szerint egyébként az ÉS arra kérte őt, ne válaszoljon Lendvainak: mert erről szól egy valódi vita, nem igaz? Hogy jön Lendvai, kioszt néhány atyai pofont, dühöng egyet, mindenki behúzza fülét-farkát, és már meg is van cáfolva az összes állítás. Hogy a valóság mi, az meg a legkevésbé sem lesz itt fontos. A lényeg, hogy "őszintén tudjuk becsapni magunkat".
Ennek fényében érdemes amúgy kinyitni az augusztus 17-ei Élet és Irodalmat, melynek második oldalán megtalálható Paul Lendvai levele (Babarczy zsidói), fölötte pedig egy hirdetés, mely szerint keresik a Paul Lendvai-díjra leginkább érdemes újságírót. Az elbíráló kuratórium egyik tagja pedig nem más, mint Bojtár Endre. Csodálatos érzés lehet egy ilyen díjat elnyerni.

Hogy előrébb vitték-e nevezett személyek a vitát? Nos, azt figyelembe véve, hogy Gerő András a legújabb Magyar Narancsban már vagy huszadjára magyarázza a magyarázhatatlant, nem sok jót lehet elmondani az egészről. Mindenesetre említett három íráson érdemes mindenkinek átrágnia magát, tanulságosak lesznek.

Úgy látszik, a nyári hőség a Terror Házával kapcsolatba hozható valamennyi személy agyára ment: előbb Gerő András "intézett kirohanást" szakmainak mondott érvekkel összefűzött írásában Romsics Ignáccal szemben, most pedig Schmidt Mária érezte úgy, hogy Matolcsy György után neki is közleményben kell reagálnia egy szakmabélivel készített Heti Válasz-interjúra - rögvest kétszer.

Mind az internetes nyilatkozatra, mind a nevezett lapban közölt levélre jellemző, hogy Schmidt Mária súlyos szereptévesztésben van: úgy gondolja, hogy neki beleszólása van abba, a Heti Válasz kivel készít interjút, illetve hogy az azt lebonyolító újságírónak (jelen esetben Stumpf Andrásnak) mire kell rákérdeznie.

"A Heti Választ számos rendezvényünkön médiapartnerünk is volt. Abszurd, hogy az interjú készítője nem reagált az erkölcsiséget érintő megjegyzésre, majd az interjú így megjelenhetett. A Heti Válasz munkatársai nem ismerték fel, hogy így önmagukat is besorolták az erkölcstelenséggel cimboráló kategóriába, hiszen egy erkölcstelen intézmény partnerei volt éveken keresztül.' - írja Schmidt közleményében, mi meg csak kapkodjuk a fejünket, hogy hát mit nem merészelt tenni ez a fránya újság, és annak munkatársa: nem kérdezett vissza egy olyan választ hallva, amely nem tetszett Schmidt Máriának és a Terror Házának, mintha csak a lap felé elvárás lenne a mélyen tisztelt főigazgató asszonynak való megfelelés, az ő szája ízének tetsző lapszerkesztés. Mert a HV felelős szerkesztője még esetleg számon kérhetné Stumpfon, hogy mire kérdezett rá, és mire nem, de a tőle független Terror Háza Múzeum főigazgatója, még ha többször együtt is működtek, akkor sem.

Ez még hagyján egyébként, ha igaz lenne, de az, aki veszi a fáradságot az interjú elolvasására, egész mást kell tapasztaljon: a kérdező tereli a szót a Terror Házára a "S önről mit feltételezzünk, amikor a Terror Házáról a vita hevében olyan ízléstelenséget ír le, hogy az épület a <<legtöbb áldozatát 2002 után szedte>>?" kérdéssel, melyre válaszul Ungváry kifejti, hogy csak humoros próbált lenni, de elnézést kér mindazoktól, akiket megbántott - viszont a múzeummal kapcsolatos szakmai kritikáját fenntartja. Erre Stumpf rákérdez, hogy miben is áll ez a kritika, aztán arra, hogy miért baj, ha a bűnösök a szégyenfalon vannak, majd a Holokauszt Emlékközpont TH melletti szerepvállalására, végül egy átvezetéssel arra, hogy az nem szégyen-e, hogy Biszkuval és Mátsikkal szemben meg sem indul az eljárás. Vagyis konkrétan négy kérdés vonatkozik a Terror Házára, és közben Stumpf mindannyiszor következetesen rákérdez arra, miért illeti Ungváry kritikával a Terror Házát.
Ezek után Schmidt azon panasza, hogy a kérdező nem erőltette még tovább és tovább a témát, elég nevetséges, az meg, hogy Stumpf újságírói kvalitásait kérdőjelezi meg, illetve azt akár csak feltételezi is, hogy Stumpf
igyekszik átsiklani valami kifejtésre váró részleten, kínos kérdésen, egyenesen vérlázító.

Ahogy az a gyakorlat is, hogy a Terror Háza képviseletében Schmidt magánszemélyre, egy történészre torpedózik, és azt meri neki felróni, hogy ők sosem kritizálták az egyén tevékenységét, akkor meg az hogy merészeli ezt tenni a múzeummal szemben. Nos, elárulnék egy apró titkot Schmidt Máriának: mivel ő egy közintézmény igazgatója, így köteles tűrni mindenféle történészi kritikát a múzeumával szemben, ahogy ő pedig nem indíthat támadást magánszemély ellen, kihasználva az intézet adta széleskörű kereteket. Hogy Ungváry Krisztián miként próbálná magát nemzeti intézménnyé avatni, az kérdéses, főleg, hogy éppen Schmidt Mária teszi ugyanezt - illetve az sem világos, miként értelmezi kirohanásnak Schmidt azt, hogy Ungváry válaszol egy újságírói kérdésre. Még ha egy publicisztikában menne neki a Terror Házának, legalább állna a vád, de könyörgöm, Ungváry csak válaszolt egy kérdésre, ráadásul következetesen eddigi véleményéhez, mindezt pedig csupán tárgyilagosan kifejtve. Erre jött Schmidt - a szó szoros értelmében vett - kirohanása, ráadásul valami elképesztően provinciális érvelésmóddal megtámogatva.

De a legmulatságosabb talán a Heti Válasznak írott levele: ebben azon túl, hogy szintén felrója Stumpfnak, mit is kérdez ő interjúalanyától, egyenesen azzal az abszurd nyitánnyal borzolja az olvasó kedélyét, hogy Ungváryt megpróbálja megfosztani a demokratikus társalgásba való bevonhatóság lehetőségétől (amivel egyébként éppen ő vádolta Ungváryt internetes közleményében, mondván, Ungvárynak fáj az ellenvélemény megléte).
"Stumpf András a Gerő - Romsics-vita farvizén, a Csatáry László versus Mátsik György-ügy kapcsán szólította meg a hazai történészszakma "keretlegényeként" működő Ungváry Krisztiánt. Nem tudom, miért tette. A hazugság, a gyűlölködés, a morális gátlástalanság elleni küzdelem legjobb fegyvere, ha nem adunk neki teret. "Ne beszélj róla!" - mondja Morgan Freeman amerikai színész a rasszizmus kapcsán faggatózó újságírónak. Ugyanezt mondom a Heti Válasznak kis pontosítással: "Ne beszélj vele!""

Hogy micsoda????!!!!

Vagyis Schmidt Mária azon felül, hogy megszabná egy újságírónak, kivel is készíthet interjút, itt jókora csapást mér saját elmúlt tízéves munkásságára is: mert ha a gyűlölködéssel és morális gátlástalansággal szembeni legjobb fegyver a hallgatás, akkor bizony a Terror Háza megnyitásának sem volt semmi értelme.
Meg mi az, hogy Schmidt Mária megszabná egy újságírónak, kivel készíthet interjút, kivel beszélhet, kitől mit kérdezhet?

Ennyire arcátlan, etikátlan és gátlástalan talán még Gerő András sem volt, pedig bolsevik mentalitással az ő írása is rendesen meg volt verve. Szégyen.