Teadélután

Hónapok óta, mint cunami, jönnek fel a huszadik század legkomolyabban vett ideológiai küzdelmei, melyek ma is releváns jelenségként tűnnek fel egyesek szemében, abszolút megkövetelve ezzel a jó pár évtizeddel lemaradt retorikát, dühödt árokásást.

Horthy után Szálasi? Nyilas-e a Nemzeti Alaptanterv? Na és megjött Prohászka is - mert a jobboldal szerint antiszemitának lenni talán még érdem is.

Értelmes ember hogy képes még 2012-ben is ekkora baromságokat mondani?

Először is, kedves barátaim, Horthy és Szálasi között csak a temporalitás lát folytatólagosságot, tartalmilag akkora szakadékok vannak köztük, hogy azt szavakkal ki sem lehet fejezni. Hogy Horthy nem volt elég erős, nem lépett fel időben, még némi kétely is szorult belé a zsidósággal szemben? Tagadhatatlan. Személy szerint én sem magasztalnám tevékenységét, jelesebb személyiségek szép számban akadnak ehhez a magyar történelemben, vagy akár a korszakban is. Salkaházi Sára például sokkal nagyobb tiszteletet érdemelne.

Na de demokráciában élünk, kedveskéim. Mindenki azt tisztel, akit akar. Magánszemélyek akkor állítanak szobrot Horthynak, amikor akarnak. Nem kell ezt szeretni, kérem. De azzal vádaskodni,hogy ez állami szintre van emelve, nos, ez igazán undorító, és gyakorlatilag épp annyi ésszerűség van benne, mint az "Orbán király akar lenni"-féle megmondásokban. Nagyon is jól teszi az állam, ha nem szól bele ebbe, mint ahogy az is helyes lépés lenne tőle, ha kiégett írók értelmetlen publicisztikáira sem reagálna.

Mert arányérzékkel rendelkezni, az igen nagy erény, elvtársak. Azt jelenti, hogy nem ordítozunk Horthy-fasizmusról a rendszerváltás után 22 évvel, és egy lektűríró tananyagba kerülése kapcsán sem kiáltunk nyilast és szálasistát. Csupán csak azért, mert tisztában vagyunk vele, hogy irodalmi színvonaltalansága a fő gond Nyirő művészetével, épp ezért nem is nagyon kell kötelezővé tenni őt épp úgy, ahogy Rejtő Jenőt, Szilvási Lajost és Jókai Annát sem. Most, hogy ezt szerencsésen felismertük, meg is van a feladat: hosszú-hosszú tanulmányokban elemezni, miért számít ugyan népszerű, ámde fércmunkának Nyirő és Wass releváns munkássága. Hajrá! És mi az, amit nem teszünk? Megvan már? Nem írogatunk az ÉS-ben arról, hogy nyilasok köré emelnek kultuszt. Mert értelmes, gondolkodni és súlyozni képes emberek vagyunk.

1927-ben meghalt püspököt nem kiáltunk ki vélt vagy valós antiszemitizmusa miatt szalonképtelennek. Ez evidencia lenne, de sajnos sokan megrekedtek a píszí agyrémek szintjén, ezért illik bennük is tudatosítani. És azt is képesek vagyunk felfogni, hogy nem minősül antiszemitának az, aki nem faji alapon ítéli meg a zsidóságot, hanem kulturális-szociológiai értelemben fogalmaz meg róluk negatív véleményt. Emiatt vitába lehet szállni, de szalonképtelennek kikiáltani, nos, az nem fog menni demokráciában.

Akik ma antiszemitizmusról üvöltöznek, azok táplálják a zsidókkal szembeni ellenérzéseket. Akik Nyirő politikai hitéről picsognak írói megítélése helyett, azok az irodalmi elit ideológiai fogságáról győzik meg az átlagembert. Akik a horthyzmus visszatéréséről képzelegnek, azok felébreszthetik a gyanút a bolsevizmus jelenvalóságának kapcsán.

Köszöntök mindenkit a huszonegyedik században! Ott, ahol az antiszemitizmus, a fasizmus, a kommunizmus, a horthyzmus és a hungarizmus nem releváns fogalmak már. Tessék végre felébredni!

A kortárs magyar értelmiség egy jól behatárolható csoportja bizony hadilábon áll a valósággal. Vagyis hát tevékenységéből fakadóan (jobbára írókból áll ez a kör) egyszerűen nincs szüksége rá, hogy felfogja, ami körülötte zajlik - láván olyan világot találnak ki műveik számára, amilyet csak akarnak. Csakhogy a mai magyar értelmiség úgy érzi, mégis képes a valóság tűpontos értelmezésére: kilép hát az Írók Boltjából és az irodalmi folyóiratokból, és elkezdi magyarázni a közéletet, a nagypolitikát és a pártok világát. Teszi ezt úgy, ahogy: egy adott paradigmába beleragadva, bizonyos hívószók mentén hadakozva, és az árokásás nemes hagyományát úgy folytatva, hogy közben maguk azt állítják, ideje lenne végre felszámolni az ország megosztására irányuló törekvéseket.

Amikor az irodalom és a politika világa ekként felborul, akkor lehetünk tanúi az olyan gyönyörű eseteknek, minthogy Nádas Péter Friderikusznak magyarázza az ATV-n, szükséges-e egy adott morális alap a miniszterelnöknek, vagy hogy Heller Ágnes nyugati lapokban válogatott jelzőkkel illeti a kétharmados Fidesz-kormányzást (autokrácia, féldiktatúra, nacionalista látszatdemokrácia, bonapartizmus, stb. stb.). Bizonyos jelszavakat ismer az értelmiség: antiszemita, fasiszta, diktatúra, sajtószabadság - majd ezekből kiindulva elindul a valóságmagyarázás rögös útján, melynek a vége minden bizonnyal nem lehet más, mint Parti Nagy Lajos ÉS-beli Magyar Mesék-sorozata.

"Mostanság Aiszkhülosz is Kálmán Olgát nézné" - efféle állatorvosi lónak is beillő kijelentésekre számíthatunk ma az Író egyes megnyilatkozásait hallgatva. Mondja ezt Parti Nagy azon műsorról, melyben felváltva beszél valamelyik LMP-s betyár és egy szakszervezeti nagyasszony az orbáni kétharmadról, néha pedig érkezik egy-egy kormányzati ember is, hogy azért a baloldali néző elégedetten dőlhessen hátra: nahát, ez az Egyenes Beszéd tényleg a kiegyensúlyozott tájékoztatásra törekszik, hiszen még a Giró-Szász is magyarázhatja időnként a magyarázhatatlant! Arra mondjuk már nincs magyarázat, az éppen aktuális jobbikos történésekről miért Schiffer Andrást vagy Fodor Gábort kérdezik.

Persze nagyon is érthető, miért: a baloldali elitnek ugyanis "Jobbik = nácik és fasiszták", a Fidesz velük kacsintgat össze titokban, így evidens, hogy Nyirő újratemetése és egy apró falucskában avatott Horthy-szobor egyenlő lesz azzal, hogy itt valami borzalom van kiépülőben. "Korábban ezt elképzelni sem tudtam volna" - mondja a Horthy-szobrokról Parti Nagy Lajos, melyet nyilván maga sem gondol komolyan. Vagy ha igen, akkor egyáltalán nem érti a huszadik századi magyar történelmet, a társadalom alakulástörténetét: akkor viszont minek áll be a politikáról nyilvánosan elmélkedők kétes társaságába? Hovatovább: hogy válhat író olyan emberből, aki nem érti azt a társadalmat, amelyben elvileg ő is él? A magyar értelmiség egyik alapvető hiányossága, hogy a valóságra teljesen vakon úgy érzi, hogy politikai véleménye mégis számottevő, fontos lesz, már maga a megnyilatkozás ténye, a megnyilatkozó kiléte azzá teszi a kijelentést.

Ez van, az írók ma is itt tartanak: keverednek ezek a huszadik századi fogalmak, mint fasizmus-nácizmus-hungarizmus-antiszemitizmus, és ezekből próbálják rekonstruálni a 21. század valóságát is, időnként ráadásul rendkívül modoros módon, ahogy azt Parti Nagy teszi a Magyar Mesékben.

Jók ezek az említett írások? Megtisztító hatásúak, nyelvileg zseniálisak? Gondolhatja ezt bárki komolyan azon írásokról, melyek legfőbb poénja a Fülkefor és a Viktor Emmándöfi szavak ismételgetése, illetve a folyamatos kerálozás, Vezérezés, illetve efféle fordulatok összerántása, hogy "mán a centrális erőtér szerént le vót rendezve a nemzeti kultúra". Olvashatatlan, rendkívül zavaros gondolatok bújnak meg ezen írások mélyén, melyek olyanok, mintha csak Parti Nagy álmainak írásba való kivetülése lenne: itt egy modoros szófordulat, ott egy hungarista, amott egy kerál, és az egészből nem áll össze semmi; az írásokat szervező értelem is olyan, hogy hol vót, hol nem vót, de inkább nem vót.

A magyar értelmiség viszont mégis kalapemelve és ujjongva laudál Parti Nagynak: Radnóti Sándor az Élet és Irodalomban, Bán Zoltán András a Magyar Narancsban lelkendezik a szerző bátorságán és zseniális nyelvi ortopédiáin, melyek szerintük nemhogy helyükön vannak, de egyenesen az "újra felépítendő köztársaság üdvét szolgálják", ráadásul még a nyelvet is fantasztikus módon újítják meg. Mely tulajdonságok tényleg igazak voltak egykor Parti Nagy verseire, de álljon meg a menet: ne kiáltsuk már ki azért ezeket a publicisztikákat magas irodalomnak, mert mi, balliberális értelmiségiek egyként drukkolunk a Fidesz bukásának. "Ez után az este után még inkább bízhatunk abban, hogy az Orbán-rendszernek már nincs sok hátra" - ujjongott Bán Zoltán András az Édes Hazám közéleti versantológia felolvasásának levezetésekor, és ez valahogy jól jellemzi azt is, miként viszonyulnak ma a mértékadó "kritikusok" Parti Nagy Lajos fülkeforrongásaihoz.

Újabban más ügyben is központba került egyébként Parti Nagy: mint mondják, a Menekültek Napjára készülő kiadványból "kicenzúrázták" az ő, illetve Makai József és Kőszeg Ferenc írásait. Azt érdemes rögtön az elején elmondani, hogy ezt a pályázatot az EU mellett a Belügyminisztérium szponzorálja, így azért nagyon nem csodálkozhatunk, hogy a BM az általa (is) kiadott anyagban nem akar olyanokat olvasni, hogy "akadálytalanul kiépülő autokrácia", vagy "hazánk nevéből kioperált Köztársaság". Ezen fel lehet horkanni, de azt hiszem, ugyanígy a Népszavában sem lehetne megírni, hogy a lap elképesztő Orbán-fóbiában szenved, és hogy mindenről csak a szélsőjobb jut eszébe: ha igaz ez, ha nem. Cenzúra emiatt még nem lesz, lám, az Élet és Irodalomban bátran megjelenhetett mindhárom írás, a helyére került tehát például Az elképzelt bőrönd című Parti Nagy-írás is.

Másrészt persze nagyfokú tájékozatlanságról vall, hogy a kiadvány készítői nem voltak tisztában már a felkéréskor, hogy nevezett szerzőktől mire számíthatnak: az utólagos felhajtás egyértelműen az ő bénázásuknak köszönhető. Viszont érdemes itt is elolvasni Parti Nagy írását: számára ugyanis a menekültek ügye egyet jelent az "indulatvak" (ez meg mit jelent?) írása miatt menekülni kényszerülő Kertész Ákossal, illetve a hétköznapi rasszizmus miatti félelmükben Kanadába emigráló cigánysággal. Bizony, Parti Nagy ezt komolyan gondolja: hogy ti. a hazai romák szörnyű üldöztetésnek vannak kitéve, rasszista-hungarista fenevadak lesnek rájuk minden bokorból, így természetes és érthető, miért próbálnak új életet kezdeni a tengerentúlon. Az a részlet sajnos kimaradt a szerzőnél, hogy Kanada jelenleg épp azért próbálja módosítani a menekülttörvényét, mert a magyar cigányok mondvacsinált okokból kimennek, ott felveszik az ezért járó összegeket, és alkalmanként még csicskákat is tartanak pluszjövedelem előállítására a pincében. Nem, Parti Nagy szerint ha menekültekről van szó, akkor a legjobb, ha mi is elképzeljük: "a szomszédunkat kergették meg viperával újnyilas fiatalemberek, mégis úgy meséljük, mi voltunk az áldozat, hiszen lehettünk volna". Elképesztő.

Kőszeg és Makai írásai mondjuk elgondolkodtatóak, és a kormányzás tényleg jól tenné, ha okulna belőlük, mert valóban sokat kell még tenni Magyarországon a menekültek befogadását és a velük való emberséges bánásmódot illetően. És Parti Nagy Lajos, bár elmondta Kálmán Olgának is (tudjátok, akit Aiszkhülosz is hallgatna), hogy nem akarta elvállalni, mert nem értett a dologhoz, de aztán mégis úgy érezte, ez egy fontos ügy, és ki kell nyilatkoztatnia, hogy Kertész Ákos és cigányok. Bár írt volna helyette is inkább egy fejezetet majdani szépirodalmi alkotásához! Bár a Magyar Mesék helyett is ezt tette volna!

A Könyvhétre jelent meg Édes hazám címmel egy versantológia, mely az elmúlt bő húsz évben született közéleti verseket gyűjti egy csokorba. Mondják, most éli ez a fajta politikai költészet a reneszánszát, de persze folyamatosan születtek a rendszerváltás óta az ezt tematizáló költemények, és most, hogy nagyobb figyelem fordul a műfaj felé, az eddigiek is más megvilágításba kerülnek.

A kötetet kezemben tartva azt mondhatom, hogy nagyon izgalmas lett a válogatás, elismerés jár érte a szerkesztőnek és az összeállítónak, Turi Tímeának és Bárány Tibornak. Az évente megjelenő Szép versek kötetekhez képest például itt egy egységesebb, mégis jóval sokszínűbb és magával ragadóbb kötetet kapunk: talán azért van ez, mert két évtized líraterméséből lehetett szemezgetni, egymás mellé lehetett rakni a jobban sikerült verseket, és fel lehetett állítani a szükséges kontrasztokat is a közélethez különbözőképpen viszonyuló szerzők szerepeltetésével.

Itt van például Parti Nagy Lajos is, aki napjainkban az ÉS-beli Magyar mesék-sorozatával borzolja a kedélyeket, de Csoóri Sándortól is olvashatunk megemlékezést Trianonról, illetve a 2006 őszi utcai erőszakról, ugyanakkor jutott hely Orbán Ottó és Petri György klasszikussá nemesedett politikai verseinek is. Persze az elköteleződés egy bizonyos oldal iránt, a pártosság senkinél sem merül fel igazán: az Orbán-kormánnyal szemben jelentős ellenérzése okán Fülkeforról mesélő Parti Nagy is egy 2003-as, rendkívül élvezetes formai megoldásokkal szolgáló versével van jelen (Szívlapát a Grafitnesz kötetből), de a többiek verseit sem lehet leírni annyival, hogy egyik vagy másik oldal képviselői lennének. Megfontolandó gondolatok, lendületes és ritmusos versfolyamok, kortárs költőinkhez méltó nyelvi lelemények uralják az Édes hazám kötetet.


 

Személyes kedvencem, és egyben az utóbbi évek egyik legnagyobb meglepetése Szálinger Balázs lírája, aki a válogatással párhuzamosan saját, Köztársaság című kötetét is megjelentette. Sokrétű alkotóról van szó: líra, dráma és epika is található könyvében, a válogatásba bekerült művei között olvashatunk verset és párbeszédet is. A leginkább megnyerő költészetében a "középutas" hozzáállása: szélsőséges reakciók helyett merengő strófákkal, illetve nagyon is keményen megfogalmazott, egyenes kérdésekkel találkozhatunk nála: "Kezetekben szitokszó lett a város? // Kezetekben szitokszó lett a nép? // Megszabtátok, hány állítmány a mondat? // Megmondtátok, mit gondoljon a vers?" - a Rendszerváltás_2.0 című verséből.

Aztán érdekes Mestyán Ádám punkos, a mindennapi élet eseményeiből kiinduló, mégis fontos gondolatokig eljutó lírája; vagy éppen Szilágyi Ákos szinte skandálható, letisztult képekkel egészen különös hangulatokat teremtő művészete. Erdős Virág versei keltik bennem talán a legambivalensebb érzést: itt van egyfelől egy rendkívül jól megírt, elképesztően jól ritmizált és minimalista módszereivel nagyot ütő formavilág, melyben a tartalmon mégis sokszor szinte megrökönyödök, vitába szállok gondolataival. De hát alapvetően mi egy vers feladata, ha nem ez? Van egy ország címmel írta tavaly egyik legmegosztóbb, legizgalmasabb versét, de a kötet megjelenése óta is napvilágot látott egy ilyen irányultságú költeménye, a Na most akkor.

Mint mondják, Radnóti Sándor és Bán Zoltán András Élet és Irodalomban megjelent levelezése adta a kezdő löketet, hogy ismét a figyelem középpontjába kerüljön a közéleti líra, de sokat segített benne Kemény István Búcsúlevél című verse is, melyre Térey János kontrázott Magyar közöny címmel. Volt is pár hónapja egy beszélgetés a Szatyor Bárban, melyen első körben Kukorelly Endre, L. Simon László, Schein Gábor és Szálinger Balázs vitázott a kortárs közéleti költészetről, majd Bazsányi Sándor, Bene Sándor, Horkay Hörcher Ferenc és Vári György igyekezett elemezni a műfaj mibenlétét. Előbbi beszélgetés L. Simon Lászlónak köszönhetően inkább az aktuálpolitika irányába terelődött (bár Szálinger két mondat után kiszállt a beszélgetésből, és egyedül Schein próbálta körbejárni Erdős Virág és Tóth Krisztina újonnan megjelent költeményeinek hatását), így a másodikat érdemes utólag is elolvasni - a Szépirodalmi Figyelő 2012/02-es számában ezt megtehetik az érdeklődők.

Tehát a téma iránt ismét nagy lett a kereslet, ami lehetővé tette az antológia megjelentetését is: most kedvünkre csemegézhetünk a jobbnál jobb művek között. Kedvünkre vitázhatunk Csontos János Őszöd-reakciójával, Schein Gábor és sok más költő nem túl derűlátó gondolataival, vagy éppen Háy János Tiborc-repp-ével: a lényeg, hogy a művek nagy része tovább gondolható, laposnak közel sem mondható, és többféle megközelítést kínálnak elmúlt húsz évünkhöz. Sorainkból távozott jeles alkotók (Határ Győző, Petri Gyögy, Orbán Ottó, Eörsi István, Faludy György) épp úgy megtalálhatóak a kötetben, mint más irányultságú életművel már klasszikussá nemesedett szerzők (Bertók László, Garaczi László, Kányádi Sándor), illetve az inkább napi politika világáról gondolkodó szerzők (Csontos János, Horkay Hörcher Ferenc). Személy a hazához, haza a személyhez - mindkét megközelítés megtalálható, ahogy a nagypolitika és a lecsúszott rétegek helyzete is a fókuszba kerül, valamint olvashatunk több újkori változatot is Illyés klasszikus Egy mondatához. Érdemes hát megismerkedni a kötettel.