Teadélután

Most akkor hatvan százalékkal emelkedik a tanárok bére? Vagy harmincnéggyel? Kötelező lesz az általános iskolásoknak délután négyig bennmaradni, fakultatív, vagy esetleg kötelezően választható? És most akkor kiosztották már a tankönyveket augusztus végén, vagy az első tanítási napon kapták meg azokat a diákok?

A közoktatás rendszerénél a felsőoktatás helyzete viszonylag átláthatóbb, a kormányzat mégis jelentős meghátrálásra kényszerült év elején az utóbbi esetében. A sokakat sokkszerűen érő változások bevezetése így egyelőre elmaradt, ám valószínűleg még mindig nem tettek le róla, hogy a későbbiekben jóval szűkebb rétegnek tegyék lehetővé a felsőoktatásba való bekerülést. Ennek szerencsére ellentmondani látszanak Klinghammer István felsőoktatásért felelős államtitkár szavai, aki legutóbb a Magyar Narancsnak adott interjújában („Nézzünk már az adatok mögé!”, augusztus 22.) tette egyértelművé, hogy fontosnak tartja az államilag támogatott képzések fennmaradását. És az interjú is mutatta: a kormány jól tette, hogy visszavonulót fújt. A kérdező, Teczár Szilárd nem igazán tudta sarokba szorítani az államtitkárt, aki többször is elmondta, hogy akit képességei predesztinálják rá, az ma anyagi ráfordítás nélkül kerülhet be a felsőoktatásba.

A közoktatás terén már nem ilyen fényes a helyzet. Megannyi változás mutat jelenleg kaotikus képet, a szabályok napról napra változnak, majd tetszhalott állapotból visszatérve a korábbinál is nagyobb elánnal kerülnek bevezetésre. A mostanában leginkább előtérben lévő kérdés a pedagógusbérek emelésének témája: évtizedes mulasztást pótolhat azzal a kormányzat, hogy végre a befektetett munkának megfelelő fizetést biztosít a tanároknak, tanárnőknek. És ne legyen kétséges: ha a pedagógusbérek látványos emelkedése valóban megtörténik, az a Fidesz-KDNP kormányzásának egyik legnagyobb eredménye lehet. Viszont napi szinten sokszor épp azt látjuk, mint az egészségügyisek béremelkedésének tekintetében: bedobnak egy dátumot, egy összeget, majd halasztás, illetve a beígért pluszjövedelem lefaragása következik be. Jelenleg úgy tűnik, a szeptemberi munkáért már tényleg az emelt bért fogják kapni a pedagógusok: egészen pontosan a korábban beígért összegnek a hatvan, azaz az eddigi bérnek átlagban nagyjából a harmincnégy százalékát.

A lépcsőzetes béremelkedés négy évig fog tartani, és évente juthatnak remélhetőleg majd több és több fizetéshez a pedagógusok (illetve fizetésük össze lett kötve a minimálbérrel: ha utóbbi emelkedik, előbbi is fog). Ugyanakkor a pedagógusok minősítési rendszere még el sem készült teljesen: mint azt a HVG cikke (Bilincses iskolák, augusztus 29.) említi, minden oktatót a pedagógus I.-be soroltak be, a pedagógus II.-be soroltak, illetve a mester- és kutatópedagógusok felé való elvárások egyelőre bizonytalanok. Ahogy az átsorolás menete is: elvileg novemberig elkészül a rendszer, a 14 éve a pályán levők (és pedagógiai szakvizsgával rendelkezők) át is jelentkezhetnek majd addig, így januártól automatikusan átsorolásra kerülnek majd. Igen ám, csakhogy a minősítőbizottságok is legfeljebb évente húszezer tanárt fogadhatnak majd, a jövő évtől jelentkezőknek pedig két évbe fog telni, hogy ténylegesen átsoroltathassanak.

A különböző pótlékok megszűnése sem tölti el felhőtlen örömmel a tanárokat: persze, hiszen jelenleg abban sem lehetnek biztosak, hogy így az emelés után valóban jóval magasabb is lesz a fizetésük. De ha a fizetésemelés, még ha lépcsőzetes is, tényleg megoldja a pedagógusbérek évtizedes problémáját, akkor a pótlékokat még talán be is lehet áldozni. Jóval természetesebb, megnyugtatóbb állapotokat hozhat, ha a tanároknak nem valami mindig változó, vagy-van-vagy-nincs pluszjuttatásért kell küzdeniük hónapról hónapra, hanem már eleve visznek annyit haza, amiből bőven meg lehet élni hó végéig.

Ugyanakkor többet is kell az emelt bérért dolgozni: heti harminckét órával számolhat majd el a pedagógus, amit viszont Hoffmann Rózsa köznevelésért felelős államtitkár szerint „nem feltétlenül az iskola falain belül” kell eltölteni. Nem világos így, hogy a kötelező óraszámon (22-26) felül pontosan mivel kell, mivel lehet tölteni a fennmaradó órákat: főként, ha a pedagógusnak nem kell mondjuk a négy óráig bennmaradó diákok mellett ügyelnie. Hoffmann szerint a heti negyvenből a harminckettő után fennmaradó nyolc órát lehet szabadon felhasználni, például dolgozatjavításra vagy felkészülésre. Ilyen megnövekedett óraszám mellett viszont nehezebbé válik a pedagógusok megtartása, és félő, akár elbocsátásokra is sor kerülhet majd.

Érdekes az is, a szavak segítségével miként próbálják átláthatatlanabbá, kevésbé érthetővé tenni a változásokat a kormánypártiak. Emlékezetes a nem-tandíj és a nem-keretszám esete, most pedig Hoffmann Rózsa kijelentette többek közt, hogy „nincs kötelező óraszám, ez a fogalom kikerült a közoktatás rendszeréből”. De említhetnénk az iskolarendőröket is, akiket csupán bűnmegelőzési tanácsadónak neveznek – róluk majd később.

A pedagógusbér-emelés magával hoz tehát egyfajta poroszos szemléletet is. A tanároknak jóval több idejét igyekeznek majd lekötni kötelező feladatokkal a megtartott órákon túl is, ráadásul még a Nemzeti Pedagóguskamarába is be kell majd lépniük kötelező jelleggel. Ez pedig a HVG említett cikke szerint „etikai felügyeletet gyakorol majd felettük, és azt is tiltja, hogy önálló véleményt formáljanak a közoktatásról, hiszen ezentúl a tudomásukra jutott információkat »a közszolgálat érdekeinek és működésének veszélyeztetése nélkül« hozhatják csak nyilvánosságra”. Félő márpedig, hogy a közszolgálat érdeke itt egyet fog jelenteni az új rendszer működési anomáliáinak elfedésével, a Klebelsberg Intézményfenntartó Központ olykor nem túl acélos teljesítményének leplezésével.

Azontúl a pedagógusok felügyelhetnek majd a kötelező napközik során is. Ezekről állították már azt is többek közt, hogy csak fakultatív jellegűek lesznek. Most, úgy tűnik, a tanuló délutáni kikérése lesz majd az, hiszen, ahogy Hoffmann Rózsa mondta, „az iskolának kell gondoskodnia a diákokról, különben elkallódnak, rossz útra térnek, elkezdenek bandázni, rengeteget interneteznek, ülnek a gép előtt, rossz hatások érik őket, ne adj Isten, odáig fajulhat mindez, hogy devianciába torkollik az életük”. Tehát írhatnak a szülők kérvényt az igazgatónak, aki viszont a hírek szerint nem engedélyezi minden kérvényezőnek automatikusan a délutáni otthonlétet. 

Van egy olyan érzésem, hogy a fiatalok akkor is a gép előtt fognak ülni, ha délután négyig az iskolában kell tartózkodniuk: a kötelező foglalkozás a felső tagozatosok számára inkább szükségtelen teher, mintsem hasznos időtöltés lesz. Szét kell ugyanis választani az általános iskola alsó és felső tagozata által nyújtani kívántakat: míg elsőtől negyedikig elfogadható elv, hogy a diákok négyig tartózkodjanak az iskolában, addig ötödiktől eddig ez jelentette a változást, egyfajta előrelépést a kamaszodás során. Muszáj választóvonalat húzni a két tagozat között: nemcsak azért, mert különben kilencedikben zúdul minden egyszerre a tizennégy éves gyerekre, hanem a terhelés problémája miatt is.

Alsó tagozatban négy-öt óránál nemigen tartanak többet, a délutáni foglalkozásba pedig a menzán túl beletartozik (legalábbis a legtöbb helyen része) az iskolaudvaron való egy-másfél órás szabad tevékenység is. Felső tagozatban elég gyakran van a diákoknak hat órájuk, amelyek ráadásul jóval kimerítőbbek, nehezebbek is, mint alsó tagozatban. Utána gyors ebéd, majd ugyanúgy üljenek vissza az iskolapadba, mint a kicsik? Sokan gondolják, hogy így majd nem lehet elsunnyogni a házi feladatot: azonban azt is be kell látni, hogy egy-egy kemény nap után a tanulóknak mindenképp szükségük van egy-két óra kikapcsolódásra. Nem iskolapadban való látszattevékenységre: szabadon beosztott pihenésre. Ha délután négyig az iskolában tartózkodik a fiatal, utána már tényleg nem lehet elvárni, hogy este hétig-nyolcig még leckét is írjon. Ahogy Tímár Gábor is írja A kard blogon: „miért várnánk el egy gyerektől napi 8 óránál több irányított tevékenységet, ha felnőttkorban is ezt tekintjük irányadónak?” Az az érv pedig, hogy így a nehéz sorsú roma gyerekek délutáni ügyeletét lehet megoldani, teljességgel tévútra visz: már miért kéne minden iskolás számára bevezetni valamit csupán egy kisebbségi réteg felzárkóztatásának érdekében? Vagy azt gondolják egyesek, hogy a roma gyerekeket nem tudják majd kikérni a szüleik délutáni foglalkozásról? Ugyan már. 

De az iskolarendőrök bevetésének értelme sem látszik egyelőre. Jóval több értelme lenne valóban szociális segítőkre költeni, nem olyan rendőröket alkalmazni, akiknek célja a prevenció helyett jóval inkább a szankcionálás lehet. Ugyanakkor Pethő Tibor megnyugtat a Magyar Nemzet Magazinban (Megelőzni a bűnt, augusztus 31.): „az országosan mintegy száz, az év folyamán szolgálatba lépő »közeg« már csak létszámbeli okokból is képtelen lenne razziákat tartani”. Pethő is úgy véli továbbá, hogy „súlyos hiba, jócskán túlméretezett büntetés lenne egy alkalmi füves cigizés rendőri szankcionálása”. Más kérdés, hogy a diákok gyakran nem is az oktatási intézményen belül, és nem is egy-egy „renitens” társuktól szerzik be a füvet, hanem négyen-öten összefognak, aztán tanítás után megveszi valamelyikük egy külsős ismerősétől.

Természetesen az iskolán belül esetlegesen előforduló drogfogyasztás ellen így is fel kell lépni, miként a tanárverésekkel szemben is jó lenne valami megoldást találni. Az iskolarendőrök bevetése azonban nem biztos, hogy célravezető lehet e tekintetben: nem tartom valószínűnek, hogy szerencsés lenne, ha órák alatt hátul végig figyelne egy civil ruhás rendőr; ugyanakkor a tanárokkal szembeni erőszak a problémásabb helyeken gyakran óra közben történnek. A Magyar Narancsban (Követő emberfogás, augusztus 29.) a TASZ-os Sárosi Péter példaként hozza fel a Columbine Gimnáziumot, ahol 1999-ben két diák úgy tudta lelőni tizenkét társát és egy tanárt, hogy benn az épületben két fegyveres őr is tartózkodott. Az iskola ezek után a további rendvédelmi szigorításban látta a megoldást, mígnem aztán mára eljutottak odáig, hogy a konfliktuskezelésnek egy jóval eredményesebb módját tartják célravezetőnek.

Nálunk is inkább valódi bűnmegelőzési tanácsadókkal, a gyerekekkel érdemben foglalkozni képes szakemberekkel kéne a problémákat kezelni, nem pedig civil ruhás rendőrökkel. Azontúl kétséges, hogy érdemes-e az iskolai, gyakran természetes, ám kellemetlen folyamatokba rendvédelmi erőknek beavatkozniuk. Egy-egy verekedés láttán nemigen tehetnek mást (miként persze a tanárok sem), ám az ilyen történések esetében nem igazán rendőröknek kellene közbelépniük. Olykor persze szerencsés is lehet a jelenlétük, megelőzhető így egy-egy komolyabb, agresszív támadás, ám összességében ez a változás felesleges, a fiatalokra való érdemi ráhatásra képtelen rendelkezésnek tűnik.

A kötelező hit- vagy erkölcstanórák bevezetése fölötti riadalmakat viszont feleslegesnek tartom: etika eddig is volt több gimnáziumban a filozófia mellett, és egyáltalán nem lesz senkinek sem a kárára általános iskolában sem, hogy ilyesmit is tanulhat. Mint az Eduline írja, erkölcstan órán „az egyik cél a vitakultúra kialakítása lenne, az órákat pedig játékokkal, drámapedagógiai módszerekkel, mesék és versek közös feldolgozásával tennék élvezhetővé”. Nincs ezzel semmi baj, akik a vallásoktatásból ki akarnak maradni, választhatják ugyanúgy az erkölcstant (mellesleg irodalomórán a Biblia is a tananyag része), miként általános iskolákban korábban is volt tánc és dráma, ahol részben hasonló drámapedagógiai módszereket vetettek be. Ráadásul egy-egy ilyen óra kötetlenebb formában is folyhat, így üdítően is hathat mondjuk a trigonometria és a Rákóczi-szabadságharc között. A tankönyvekkel kapcsolatos aggodalmak épp ezért szerintem nem is terjeszthetőek ki az etikaoktatás egészére. Bár valóban érdemes felszólalni a politikailag elfogult történelem- és világszemléletű tankönyvek ellen, de e tantárgynál éppúgy, mint középiskolában filozófiánál, nem a tankönyvben leírtak fogják valószínűleg az óra gerincét adni. A kötetlenebb, inkább tanár-, mintsem tankönyvközpontú foglalkozás nálunk gimnáziumban mind filozófia, mind etika órára jellemző volt, még ha előző esetében Dörömbözi János kiváló tankönyve is a rendelkezésünkre állt volna. 

A tankönyvekkel való hercehurca viszont már megint annak a felesleges központosításnak a terméke, amely úgy látja, hogy helyi szinten minden apró-cseprő probléma megoldására alkalmatlanok az emberek, így az államnak kell jótékonyan közbelépnie. Az iskolák állami irányítás alá vétele, a KLIK bevezetése pedig hozta is magával a bizonytalanság rendszerét: több helyütt ezért is vágnak neki az új tanévnek valódi igazgató nélkül, hogy aztán adott esetben majd a miniszter kinevezze a korábbi igazgató-helyettest az intézmény élére. Ahogy a mindennapi működéshez szükséges eszközök beszerzésével sem bízhatta meg csak úgy az igazgató a portást, úgy a tankönyveket sem igazán lehetett úgy kiosztani, ahogy helyi szinten azt megtervezték. Persze, a problémát csak fokozta az ilyenkor szokásos pánikkeltés: valaki nem akar bemenni nyár végén a könyvekért, másnak pedig épp az lenne az ideális, hogy még augusztus utolsó napjaiban be lehessen kötni a tankönyveket. Beszállt hát az állam is a problémagenerálásba, így volt, ahol még arra is felszólították a diákokat, hogy a már kiosztott könyveket „a médiában is hallható tévinformációk miatt” a hétfői, délelőtti tanévnyitóra vigyék magukkal és a saját padjukra helyezzék el.

Közben állami hatáskörbe került a tankönyvek terjesztése is, egyesek pedig a Könyvtárellátó Kiemelten Közhasznú Nonprofit Kft. (Kello) térnyerése okán attól is tartanak, hogy a tankönyvek mellett az egyéb taneszközök terjesztése és a tankönyvkiadás is állami monopólium alá kerülhet. Mint a HVG is írja, az sem elképzelhetetlen, hogy a tanintézmények eztán a Kellótól rendelhetnek majd csak taneszközöket, de nem kizárt, hogy „a termékkínálatot akkreditációval »szabályozzák«, s így csak a központilag kívánatosnak talált termékkör fér be a piacra”. Hanthy Kinga pedig arról ír a Magyar Nemzet Magazinban (Síléc, augusztus 31.), hogy időről időre felmerül a tankönyvkiadás állami kézbe vétele is, így pedig az „egy tantárgy egy tankönyv rendszere” is meghonosodhat a közoktatásban. Hanthy kitér rá, hogy ennek bevezetése egyelőre problémásnak látszik, a lapnak pedig Pokorni Zoltán úgy nyilatkozik, hogy „a magyar közoktatásban a tankönyveknek ötven éve túlértékelt a szerepük, mert sokan úgy hiszik, az határozza meg, mit tanítanak”.

Ettől még ugyanakkor az egytankönyves változat jelentősen ronthatja is az oktatás színvonalát: szerencsére Hoffmann Rózsa is egyértelművé tette az említett interjúban, hogy inkább két-három tankönyves rendszerben gondolkozik. Ettől még szerintem továbbra sem igaz, hogy látszatszabadság uralkodna a tankönyvválasztás során, és szomorúnak tartanám, ha egyes tankönyvek azért tűnnének el az iskolákból, mert a tanárok itt-ott túlságosan nehéz, egyetemi szintű olvasmánynak tartják azokat középiskolás diákok számára (ilyenek például Pethőné Nagy Csilla irodalomkönyvei is, melyek ugyanakkor alaposságuk okán éppen hogy meghozhatják sokak kedvét az irodalom elmélyült tanulmányozására).

 Az esetlegesen a jövőben létrejövő egyentankönyvek is a nagy egyenlősítési, uniformizálási mániához tartoznak, melynek mentén az iskolák állami tulajdonba vétele és a rendszer központosítása is megtörtént. De miként Szilvay Gergő, úgy én is „az iskolák autonómiájának, a szubszidiaritásnak és az elitintézmények kialakulásának, a saját arculatok fenntartásának a pártján állok, ahol diák és szülő szabadon választhat ” A közoktatásban pedig a több éves reformláz végre átadhatná helyét a konszolidációnak, a struktúrák békén hagyásának, a rendszer megnyugtató, átlátható kezelésének. 

"A baloldal hagyja abba a gyűlöletkampányt!", "Mesterházy ne folytasson gyűlöletkampányt Veszprémben!", "Magyarország nem kér a gyűlöletkampányból". Néhány cím a Fidesz legutóbbi sajtóközleményeiből, melyek nyilvánvalóvá teszik, hogy a jelenlegi kormánypárt embereiben Ron Werber visszatérésével valami végleg eltörött. Nem véletlenül: az MSZP kampányfelelőse 2002-ben győzelemhez segítette a baloldali pártot, és sejthető módon jövőre is azon fog dolgozni, hogy tizenegy évvel ezelőtti teljesítményét megismételje. Ezért hát a Fidesz-KDNP, karöltve néhány jobboldali napilappal, bőszen werberezik már jó pár hete: az MSZP minden egyes megnyilvánulása werberi mocskoskodássá nyilváníttatik, míg Mesterházy napi szokásos kutyasétáltatása is gyűlöletmenetté avanzsálódik. Ez pedig nem másnak a következménye, mint a Fidesz "jóval nyitottabb és konszolidáltabb kommunikációjának": Kocsis Máté szerint ugyanis ennek megvalósítása jelenleg az ő feladata – és hát, lássuk be, az "MSZP a gyilkosok pártjára állt”-féle közleménnyel ezt a fajta politizálást kitűnően meg is alapozta.

És már meg is érkezett az MSZP gyűlöletkampányának legújabb gyöngyszeme, a Matolcsy György és Hoffmann Rózsa teljesítményét firtató plakátrengeteg, aminek az előállításához ugyanakkor elképesztő mértékű pénzkidobás volt Izraelből szakembert rendelni: azt a legutolsó szerencsétlen gyűlölethajléktalan is tudja ugyanis, hogy kik a Fidesz leggázabb arcai; a kísérő szövegeket pedig akármelyik kommunikáció szakos gyűlöletegyetemista ki tudta volna ötölni két piacképtelen előadása között.

Azért nem érdemes viszont azt sem elfelejteni, hogy a gyűlöletpárt kampányával közel azonos színvonalon folyt nem is olyan régen a gyűlöletmenet propagandistáinak politológusainak werber-i sugallatú hadjárata, melynek keretében az égből potyogó cigánygyerekeknek is igyekeztek jól a fejébe vésni, hogy Bajnai Gordon korábban Gyurcsány Ferenccel pajtáskodott; márpedig az őszödi politikus mellett még a saját macskája is hiteltelenné válik, nemhogy a fejlesztési minisztere, aki aztán válságmenedzserként is próbált baloldalinak feltüntetett konzervatív gazdaságpolitikát művelni.

És akkor említtessék már meg a Jobbik nevű harmadik erő halovány gyűlöletpróbálkozása is: mentségükre legyen mondva, nincs még nagy gyakorlatuk negatív kampányolásban, de arra azért már szerencsére ők is rájöttek, hogy nem érdemes önmagukat helyezni hirdetésük középpontjába. Nehogy még a végén számon lehessen kérni bármit is rajtuk. A megszorítást mindenki utálja, ennyi elég is, és a másik két oldal ilyetén összekapcsolásával a pólusképzés megideologizálása is le van tudva rögvest.

Ennyit tudnak, ennyire képesek ma a politikai élet főszereplői, avagy: így kommunikáltok ti. Ron Werber, gyűlölet, hazugság, ország tönkretevői, megszorítás; legyen csak minél egyszerűbb, értse meg az utolsó idióta is: ilyenekre van ugyanis szüksége a kétosztatúságba belemerevedett nevetséges figuráknak és az állítólag új lendületet képviselő fiatal fazonoknak egyaránt.

Ebből nemhogy egyszer, de már untig elég volt.

"Keretszámok? Azok nem lesznek!" – mondta komoly arccal Orbán Viktor a HVG.hu riporterének, magam pedig jót mosolyogtam azon, hogy a miniszterelnök úr azért még ilyen vészterhes időkben sem veszített humorérzékéből, és bármikor kész egy igazán cinikus mondatot odavetni a minden lében kanál balliberális média képviselőjének lába elé.

Ám kiderült, hogy Orbán ezúttal halál komolyan beszélt: a romkocsmás, fidelitasos fiatalokkal tartott megbeszélése után arra jutott, hogy a keretszám-rendszer rossz, azt el kell törölni. Eddig ugye a játszma kétesélyes: vagy mindenki ingyen tanul, vagy az összes hallgató fizetni kényszerül. A Fidesz-KDNP eddigi kormányzati tevékenysége alapján utóbbi tűnt lehetségesebbnek, ám videóüzenetében a miniszterelnök egyértelművé tette: senki nem fog tandíjat fizetni; akik tanulni akarnak, és itthon szándékoznak utána dolgozni, NO, azok számára ingyenesen hozzáférhetővé kell tenni a felsőoktatást.

Mit jelent mindez? A tiltakozó egyetemisták szerint semmit, az egész egy nagy blöff, és továbbra is követelni kell a két évvel ezelőtti állapotok visszaállítását, illetve emellett még átfogó reformot is. Noha láthatóan ez utóbbira vállalkozna a Fidesz-KDNP három nap alatt, a hallgatók szkeptikusak: a valóban ködösítő állásfoglalás nekik nem elég, ők keretszámokat akarnak, illetve a hallgatói szerződés eltörlését.

Láthatóan a miniszterelnök, illetve a kormány épp annyira tudja, mit kellene tenni, mint a HaHa aktivistái: míg a diákok egyszerre követelik a tandíj eltörlését, a reformot, a röghöz kötés megszüntetését és egyesek az igazságos módon bevezetett tandíjat, addig a Fidesz-KDNP prominensei hol az évtizedekig tanuló, értéktelen diplomát szerző hök-vezetőkkel jönnek, hol a felsőoktatás mindenki előtt való megnyitásával, hol az önfinanszírozás fokozatos bevezetésével, de most éppen a korlátlan ingyenesség hirdetésével.

És még mindig nem tudni, ki hova akarja kifuttatni ezt az egészet. Kell akkor Diákhitel2? Mit fizet(ünk vissza) az állam(nak)? Tényleg 240 pont felett mindenhova bejut mindenki, esetleg maradhatnak az egyetemenként és szakonként változó ponthatárok? A tömegesítés fogja okozni a felsőoktatás halálát, netán a kivéreztetés?

Miről fognak itt akkor szerdán dönteni? Kell tüntetni? És kiknek, a hallgatóknak vagy az eddig hülyére vett fideszes szavazóknak? Azoknak, akiket a fizetős felsőoktatás kizárólagosításával vettek palira, vagy azoknak, akiket a hétvégi bejelentéssel?

Fog valamiről is dönteni a jövőben Pokorni Zoltán? Lemond végre Hoffmann Rózsa, most, hogy mindkét fronton vereséget szenvedett? Vagy győzött? Akkor Giró-Szásznak van igaza, és Nagy Dávid szerezzen már PhD-fokozatot?

Ma tüntetés a Szalay utcában. Nem merek elmenni – még a végén Orbán ennek hatására kötelezővé teszi mindenki számára a felsőoktatást. Vagy teljesen megszünteti azt. Ki tudja?

"Tudja én a '80-as években nem a diktatúra ellen harcoltam. Hanem azok ellen harcoltam, akik csinálták a diktatúrát. Ezek az önök [Harangozó Tamás és az MSZP] párttársai voltak. A diktatúra nem az égből ereszkedett alá, hanem emberek csinálták. Azok az emberek, akikkel ma ön is egy pártban ül."
/Orbán Viktor a Parlamentben, november 5./

Nagyszerű mondatok ezek a fentiek, csak úgy kínálják a lehetőséget a támadásra: mégis, kinek a pártjában ülnek ma az egykori kommunista pártkatonák? Kinek a szekértáborát erősítik olyan veteránok, mint Pozsgay Imre vagy Szűrös Mátyás, kik tették meg oktatási államtitkárnak az előző rendszerben is ügyesen helyezkedő Hoffmann Rózsát? Hát Schmitt Pál, őt meg talán csak a szél fújta be anno az Astoriába?

Megannyi kínos kérdés, de felejtsük is el gyorsan ezeket. Van ugyanis náluk egy sokkal izgalmasabb támadási felület, mellyel ismételten a legérzékenyebb pontján támadhatjuk Orbán Viktort: nézzük csak meg közelebbről az idézet első két mondatát! Bizony-bizony. Hát ezt úgy is lehet érteni, hogy ő igazából szerette a kommunizmust, csak közben le is akarta győzni az azt irányító MSZMP-s politikusokat! Micsoda őszinte vallomás! Csak épp, hogy hozzá nem tette: "Ja, igen, és diktátor vagyok".

Mert valahol mélyen olyanok vagyunk mi is, mint a miniszterelnökünk. Leragadtunk évtizedes toposzokban, fárasztó küzdelmekben és rég értelmét vesztett vádaskodásokban: miként Orbántól sem túl okos dolog számon kérni a kommunizmust a '79-ben született Harangozó Tamáson, meg egyáltalán, 2012-ben bárkin is (főleg a saját táborának összetételét elnézve), úgy nekünk is túl kéne már lépnünk az olyan paranoid tévképzeteken, hogy ha Orbán Viktor kerül hatalomra, akkor megszűnik a demokrácia, vége a jogállamiságnak és hipp-hopp, máris egy diktatúrában találjuk magunkat. Hagynunk kéne már ezt a hülyeséget, már csak azért is, mert rendkívüli módon tudja degradálni a diktatúrákról alkotott képünket, ezáltal pedig megint csak a valósággal menetelünk szembe, az elnyomottak emlékének és mindennapjainak meggyalázásáról nem is beszélve.

Az észak-koreai diktátorhoz, a fehérorosz elnökhöz és Rákosi Mátyáshoz hasonlítjuk Orbán Viktort? Hát normálisak vagyunk mi?! Tudjuk, mi zajlik a mai napig Phenjanban, tudjuk, mikért végeznek ki ott embereket? Felfogjuk egyáltalán, mi zajlott az ötvenes években, és ahhoz képest hol állunk ma?

Ez a parttalan diktátorozás semmi másra nem jó, minthogy megerősítse a miniszterelnököt hitében: ha ilyen az ellenoldal, ha ezeket vágják a fejéhez, akkor minden bizonnyal neki van igaza - nem csak ebben, de más kérdések terén is. De roppant kellemetlen gátja ez a józan kritikának is: nem túl vidám dolog ugyanis mindegyre hozzátenni ellenvetéseinkhez, hogy "de ettől még demokrácia van" - pedig muszáj, ha tényleg az a célunk, hogy komolyan lehessen venni bennünket, és ne csak az átlagos köpködők népes táborába soroljanak be minket.

Mert ha a konstruktív kritika helyett csak az fontos, hogy minél hatásosabban diktátorozhassunk és kommunistázhassunk, akkor itt tényleg szükségtelen bármiféle változás is - jó lesz ez nekünk, eljátszadozhatunk még húsz-harminc évig egymással, kimehetünk tüntetni egy olyan táblával, melyen Rákosit és Orbánt montíroztuk össze, meg olvashatjuk még 2028-ban is Váncsa István tollából az aktuális ÉS-vezércikket, mely szöveg azon túl, hogy kéjesen dagonyázik majd a bélsárból levezethető metaforákon, jól ki is deríti majd, hogy Orbán Viktornak még mindig diktatórikus hajlamai vannak.

Orbán meg előadhatja majd a 2000-ben született MSZP-s politikusnak is, hogy az ő párttársaitól mentette meg negyven éve Magyarországot, ezért hát teljesen jogosan dönt egymaga újabb egyetemi szakok megszüntetéséről és a tandíj ismételt radikális emeléséről - hogy aztán leharcolt egykori besúgok tapsoljanak neki, igen, miniszterelnök úr, jól beszélt azokról a legyőzött bolsevik urakról, cinkos kacsintás, ezzel még mindig lehet etetni a jó népet.

Ha egyszer mégis túllépnénk a diktátorokon és a kommunistákon, talán eljuthatnánk annak megértéséig is, hogy mit jelent a 21. századi Európában élni, és hogy melyek azok a valós problémák, melyekkel a jelenben foglalkozni illenék. Addig is irány a békemenet vagy a Milla-tüntetés, Brüsszel = Moszkva és Vesszen a Viktátor!, más egyéb, roppant előremutató lózungok mellett természetesen.

Hoffmann Rózsa napokban tett bejelentése, mely szerint ezentúl a történelmet csak magyar nyelven lehet tanítani a középiskolákban, nagy felzúdulást keltett - az Alternatíva és a Véleményvezér is külön bejegyzést szentelt a témának, melyben a tantárgy angolul, franciául és németül való tanításának megtartása mellett érvelnek - ezek a két tannyelvű képzéseken túl valószínűleg a nemzetiségi iskolákra is vonatkozhatnak, de utóbbiakban bizonytalan vagyok, valamint azt sem hinném, hogy az ilyen helyeken jó ötlet lenne bármely tantárgy kizárólag magyar nyelven való oktathatóságának bevezetése. 

Azonban az Alternatíva a két tannyelvű iskolák idegen nyelvű történelem oktatása mellett azzal az indokolással érvel, hogy ezek egyrészt az immár nagy múltra visszatekintő "elitképzés" hagyományait igyekeznek ápolni, másrészt komplexebb ismeretek megszerzését teszik lehetővé saját múltunk, illetve az egyetemes történettudomány megismerésének tekintetében.

Nos, érdemes itt áttekinteni, miként zajlik egy olyan két tannyelvű gimnáziumban, mint ahová én is jártam, a történelem idegen nyelven (jelen esetben franciául) való oktatása. Mint mára a középfokú tanintézmények nagy részében, nálunk is öt évfolyam elvégzése után lehetett eljutni az érettségiig: az első (csúnyán mondva nulladik) év az erőteljes nyelvi képzésről szólt, ami itt heti több mint húsz franciaórát jelentett, megspékelve némi matematikával, magyar nyelv és irodalommal, testneveléssel. Történelem az első évben semmilyen nyelven nem volt tartva. A második évtől franciául oktatták a tárgyat, az utolsó két évben pedig el lehetett menni fakultációra is, mely emelt szintű képzést, illetve magyar nyelven való tanulást jelentett. 

Erőteljesen elfogult vagyok tehát a tárgyban, lévén a második év végén sikítva menekültem a nagyobb óraszámú, jóval átfogóbb ismereteket lehetővé tevő történelem fakultációra, pusztán azért, hogy végre a saját anyanyelvemen tanulhassam a tárgyat. Tizedikben és tizenegyedikben lehetőségem sem volt a magyar nyelvű történelemoktatásra, pusztán azért, mert francia szakra jelentkeztem - nyilván tudatában voltam előtte is a képzés milyenségének, de egyfelől egy tizennégy éves gyerek még nem képes pontos véleményt alkotni róla, milyen is lehet egy alaptantárgy idegen nyelven való oktatása, másrészt rendkívül szegényes a választék a középiskolai humán szakok tekintetében - harmadrészt meg ugyan ez egy fontos szegmense volt a képzésnek, de azért csak emiatt nem lett volna okom más szak után áhítozni. 

Az Alternatíva blogon a Tóth Csaba által olyannyira magasztalt "elitképzés" nálunk (és nincs okom arra gondolni, hogy máshol mást, hiszen az egyik legszínvonalasabb két tannyelvű gimnáziumba jártam) azt jelentette, hogy a francia alapszókincs elsajátítása után a legkézenfekvőbb igékkel összeraktunk néhány egyszerű mondatot, melyek mindegyike tartalmazott egy-egy történelmi szakszót, mondjuk azt, hogy "la Bulle d'Or", ami meglepő módon Aranybullát jelent, vagy egy afféle franciásítást, mint Szent Istvány királyunk esetében az "Étienne Le Premier". 

A történelem idegen nyelven való oktatása ugyanis nem szélesebb fokú ismeretszerzést tesz lehetővé, hanem egy sokkal behatároltabb történelemelsajátítást, a legalapvetőbb (és épp ezért idegen nyelven nem átadható) tények, szempontok és motivációk hiányát, egy a minimálisra leredukált képzést, mely kizárólag a nyelvi tudás fejlesztésére megy rá.

A történelem idegen nyelven való tanulása, legyen ez bármilyen meglepő, nem jelent egyet a történelmi plusz a célnyelvi tudás megszerzésével, és a legegyszerűbb történeti folyamatok (ahogy Tóth is írja, az "események és jelenségek kihalászása, [...] többé-kevésbé katonás sorba rendezve történő előadása") felvázolásán túl nem vállalkozik, mert nem is vállalkozhat többre:

Amikor azt mondjuk (és mostanában elég sokan is mondták, például Ungváry Krisztián és Gerő András - ez esetben elég nagy igazságtartalommal), hogy a történelem jelentős hányadában a nyelvről szól, akkor ezt szó szerint kell értenünk. Tehát nem kaphatjuk meg a legteljesebb, legabsztraktabb képet sem a saját történelmünkről, sem más népek múltjáról, ha nem  anyanyelvünkön sajátítjuk el ezen ismereteket. Egy olyan tudományban, mely valóban jóval inkább szól egyfajta identitásadásról (illetve különböző identitások megszerezhetőségének lehetőségéről), illetve a precíz és önnön folyamatainak tudatában lévő gondolkodásra való felkészítésről, egyszerűen nem lehet pontos ismereteket szereznünk, ha egy idegen nyelven próbálkozunk az elsajátítással - főként, ha azt az idegen nyelvet addig egyáltalán nem is tanultuk.

Hogy a történelmet eddig lehetett középiskolákban, két tannyelvű képzések keretében idegen nyelven oktatni, az a tantárgy valós értékeinek negligálásával egyenlő - azt állították ugyanis ezzel, hogy a történelem megismerésénél nem fontos, azt milyen nyelven tesszük, sőt, ha nem a sajátunkon fogunk bele, akkor még teljesebb élményben is lehet részünk. Pedig ez nem igaz. Ami a reáltantárgyak tekintetében releváns álláspont lehet, az a történelemhez hasonló humán tudományok terén egyszerűen nem működik - legfőképp a nyelvi behatároltság okán, tehát azért, mert más nyelven nem vagyunk képesek rendkívül fontos részletek, összefüggések, érzetek és képzetek megértésére.

Az eddig elmondottakból pedig következik, hogy valóban nem részesülhetünk ugyanabban a "magyarságélményben" az idegen nyelven való tanulás során - csak éppen nem a szó pejoratív, hanem sokkal általánosabb értelmében. Mert hiába találunk angol megfelelőt a honfoglalásra, netán franciát a fehérterrorra, ettől még nem fogjuk ugyanazt a tudást elsajátítani, amit a magyar nyelven tanulók igen.

Általános iskola után pedig nem véletlenül kezdődik elölről a legtöbb tárgy, így a történelem oktatása sem - így nem indulhatunk ki abból, hogy a nyolcadikos gyerek már mindent tud Árpád-háztól Kádár-rendszerig, és vígan lehet erre építeni a különböző szakszavak sulykolásával. Sem arra, hogy ha alapszinten elmagyarázzuk az események egymásra következését, akkor már pontos képünk is lesz arról, miben is áll az emberiség több ezer éves története.

Tehát, akárhogy is, az csak támogatandó, ha a tarthatatlanul működő két tannyelvű oktatás átszervezésével lehetővé teszik, hogy az olyan, valós ismeretszerzést más nyelven is lehetővé tevő tárgyak mellett, mint amilyen a matematika vagy a földrajz (illetve nagyon fontos szubjektumként még a célnyelvi civilizáció), a történelmet mindenki tanulhatja eztán a saját anyanyelvén.

Bár az új köznevelési törvény több érdekes részt is tartalmaz, mégsem ezekre térnék most ki, és még csak nem is Hoffmann Rózsa államtitkár azon, nevetségességükön túl a magyar nyelv szabályainak is ellentmondó mondataira, mint például amilyen az „innentől fogva a pedagógus olyan köztiszteletben örvendő [sic!) ember, akit bántani, szidalmazni nem szabad”. Még csak nem is azon elmélkednék most, hogy az iskola voltaképpen tényleg templom-e, és ha igen, miért is kötelező a gyermekeknek minden nap eljárniuk oda a 21. században - nem, most egészen másról lesz szó.

Hoffmann Rózsa ugyanis bejelentette, hogy ő támogatná az iskolai egyenköpeny újbóli bevezetését - márpedig jól tudjuk, hogy a jelenlegi oktatási államtitkár azon személyek egyike, akik hogy ha támogatásukról biztosítanak valamit, akkor az be is lesz vezetve, történjen akármi - a Rózsa volt, a Rózsa marad.

Mint Hoffmann elmondta, az iskolai köpeny nagyon is jó dolog, mert "eltünteti a meglévő egzisztenciális különbségeket", azontúl a szülőknek is könnyebbséget jelentene, hiszen nem kell túl sok pénzt ráfordítani.

Nem tudom, Hoffmann Rózsa hol nőtt fel, de ahol én iskolába jártam, ott egyáltalán nem jelentett alapvető nehézséget iskolakezdéskor a szülők számára a ruházkodás - járt továbbra is abban a gyerek, mint nyáron, mint korábban mindig. Bár Hoffmann szerint számára nagy segítség volt, hogy a köpeny eltakarta "nyolc éve nyűtt blúzát", vele szemben a legtöbb iskolakezdőnek bizony nincs nyolc éve hordott felsője, tekintve, hogy az első osztályt jobbára hat-hét évesen kezdik el a gyerekek. Ilyenkor a legritkább esetben fordul elő, hogy valaki olyan felsőt hordjon, ami  már születésekor is jó volt rá - de ha megengedőbbek vagyunk, és arra gondolunk, hogy Hoffmann Rózsára négy éves korában adtak fel egy blúzt, akkor is ki kell jelentenünk, hogy az bizony már nem lehetett jó rá tizenkét éves korában.

De ne is szaladjunk ennyire előre, hiszen az nyilvánvaló, hogy egy tizenkét éves gyerekre nem lehet ráadni semmiféle köpenyt, ennek még az elgondolása is abszurdba hajlik - minden bizonnyal az alsó tagozatosokra vonatkozna a ruha kötelező viselete - és most felrémlik bennem is pályafutásom az elsőbében, amikor is egy éven át kellett ilyen inget viselni iskolaidőben - bizony, teljesen felesleges módon, pusztán az osztályfőnök szeszélyes hóbortjának okán. Nem takart az el az égegyadta világon semmit, ahogy nem is maradt rajtunk tanórák után - merthogy alsó tagozatban bizony van délutáni szünet is, van játszótéri fogócska-bújócska, jelenés az ebédlőben, satöbbi, satöbbi. Eközben végig az a fránya köpeny nem maradhat ott a gyerkőcön, annál az egyszerű oknál fogva, hogy köpenyben nem lehet csúszdázni, illetve libikókázni.

Hogy a köpeny eltörölné az egzisztenciális különbségeket, az önmagában is egy ordas nagy tévedés - még ha azt mondanánk, "eltakarja", valamivel közelebb állnánk a valósághoz, de még így sem látjuk rendszerszinten a problémát: az, hogy a gyermek milyen családi háttérből érkezik, nem csak a felső milyenségén látszik, hanem annál sokkal egyszerűbb, az első osztályos gyermekeknek is könnyedén szemet szúró dolgokon: azon, ki vásárol gyakran a büfében, kinek egy háromcipzáros monstrum a tolltartója és kinek egy kopottas vászondarab, ki jár délutánonként zeneiskolába és kiért megy azért délután a nagyobbik testvére, mert a szülők nem tudnak elszakadni az egész napos munkából.

Egy nyomorult köpeny nem fogja elhozni a nagy egyenlőség korát - már csak azért sem, mert az emberek soha nem lesznek olyan értelemben egyenlőek, hogy gazdagok-szegények, atomtudósok-hajléktalanok megegyező társadalmi szerepet foglalhassanak el. Egyenlőség létezik (és léteznie kell) a törvény előtt, a szabadságjogok terén - de szociális értelemben sosem lesz egyenlőség, bármennyire is próbálják ezt zászlajukra tűzni különféle utópiáktól megzavart, ideológiai tévutakon járó idealisták.

Hogy viszont jelenleg nem az előző bekezdésben taglalt érveléssel fog előhozakodni Pozsonyi Ádám (aki máskor nagyon is szívesen fejteget hasonlókat), annak oka, hogy a jelenlegi jobboldali-keresztény kurzus állt elő efféle, semmilyen valódi észérvvel meg nem támogatott javaslattal. De ez megint egy másik téma.

A köpeny ráadásul hiába mondható olyan értelemben olcsónak, hogy mondjuk nem harmincezer forinttól számítjuk a bolti árát (szemben Hoffmann Rózsa jelenlegi ruhatárával), hanem 2800-3600 Ft-ért be is szerezhetünk egyet - ha ez az árfekvés még egy jobb módú családnak is jelentős érvágás lehet tanévkezdés idején. Mert, mint korábban említettem, új felsőt a legritkább esetben vesznek augusztus végén a nebulónak - tankönyveket, tolltartót, ceruzákat, füzeteket, tornacipőt, kék nadrágot, hurkapálcikát, színes papírlapokat, filctollat, temperát, félfamentes anyámkínját annál inkább. Bizony, ezek még a gazdagabb családoknak sem bizonyulnak egy könnyű menetnek, és hát ingyen azért mégsem dobálják őket az ember után - manapság már az új tankönyvet sem, ezért kell a szerencsétlen gyereknek könyvtári példányt kiutalni ingyenes tankönyv címén, melynek birtoklása szintén nem minősül túlzottan menőnek az osztályelitben.

Könnyedén kiszámítható, hogy jó tíz-húszezer forintot rááldoz a szülő iskolás gyermekére tanévkezdéskor, mely összeg csak megsokszorozódik több tanuló ifjonc esetén - ezek mellett azt mondani, hogy "sokat megtakarít a szülő az egyenköpennyel", legalábbis cinikus pofátlanság.

De ha ingyen a kölykök után is dobnák a ruhát (ugyan már), akkor sem lenne semmi értelme bevezetésének. Nem takar el semmit; nem mentesít semmi alól; nem következik belőle, hogy minden gyermek egyenlő rangú tagja lesz az osztályközösségnek.
Mert bizony, a pufók csemetéket, a szemüveges-fogszabályzós kislánykákat, az osztályelsőket eztán is ki fogják közösíteni. Megnyugodhat Hoffmann Rózsa, a másik szüleinek anyagi helyzete továbbra sem fog sokakat érdekelni - leszámítva a viccben szereplő, nem túl valószerű óvodásokat. De hát csak nem efféle tréfákból nyeri valóságismeretét a jelenlegi oktatási államtitkár!