Orbán Viktor ötvenéves lett, a honi média pedig ismét elővette a legrosszabb arcát – ezúttal is a baloldali-liberális fele, mely diktátoroknak kijáró ünnepséget csapott a jelenlegi miniszterelnöknek, megspékelve a jót Orbán-kvízzel, naptárral, mókával, „eltemetted a jövőnket”-féle megmondásokkal és zenés-táncos kacagással. Vadai Ágnes és Szanyi Tibor diktátorozott egy jót, Balczó Zoltán pedig bölcselkedett Orbán államférfiúi kvalitásain („a magyar társadalom legnehezebb problémáit meg tudta oldani”) – a jobbikos politikust azóta is igyekszenek kiműteni a Fidesz elnökének hátsó feléből.
„Az antiorbánizmus vallás” – jelentettre ki Tamás Gáspár Miklós a Heti Válasz-ban, és kétségtelen: az antiorbánizmus, hasonlóképp az orbánizmushoz, a gyurcsányizmushoz és a Kádár-kultuszhoz, nem racionális elvek mentén igyekszik piedesztálra emelni egy olyan embert, aki erre a legkevésbé sem mondható méltónak. Az ironikusnak szánt ünneplés sem üdítőbb sajnos a szolgalelkű hajlongásnál: itt két évtizede ki lett kiáltva sajnos, hogy Orbán egy „tehetséges politikus”, a jelenlegi kormányfő pedig azóta is fürdik a tehetséges embereknek ezek szerint kijáró dicsfényben. Érdekes dolog ez: a barkácszakkörön a többieknél ügyesebben lombfűrészelő kissrácot szokták tehetségesnek nevezni, esetleg a tizenéves költőpalántát, aki már összehozott egy-két valóban élvezetes verset. Nálunk egy húsz éve a közéletben jelen lévő, második miniszterelnöki ciklusát töltő politikus a tehetséges: úgy látszik, nem a megkerülhetetlen életmű járul hozzá egyesek szerint a tekintély megjelenéséhez, hanem az ahhoz szükséges tehetség érzékelhetősége.
Persze, a tehetségkutatók világában nincs mit csodálkozni – de már korábban is inkább arra volt szüksége a népeknek, hogy valami magukhoz hasonló, egyszerű lelket dicsőíthessenek – hogy aztán így magukat, saját kisszerűségüket is magasztosabbnak láthassák. A valódi tekintély a többségben kényelmetlen érzéseket teremt: az ember nem tudja magával egyenrangúnak érezni a valódi autoritást, így hát igyekszik magának egyszerűbb példaképeket keresni. Ilyen személy a magyar politikai életben a középszerű politikus, Orbán Viktor: jóban-rosszban velünk van két évtizede, olykor bölcselkedik egyet a jövőn, máskor hatalomra jut – különleges napokon pedig még a fehérvári huszárokról is dalol egy jót a csárdában. A lényeg: Orbán minden nap csinál valamit, ami alkalmas arra, hogy leássunk a lelkei mélyéig, igyekezzük megfejteni szándékait, motivációit, gondolatait. A miniszterelnök a teljes magyar média számára egy megkérdőjelezhetetlen istenség: vannak, akik úgy vélik, áhítatosan csodálni kell, milyen magasan is van ez az emberarcú vezető; mások pedig jobbnak látják, ha kövekkel igyekeznek addig dobálni, amíg csak le nem zuhan végre helyéről ez a megátalkodott jótevő.
A születésnap pedig tökéletesen alkalmas arra, hogy megmutassuk, kik is vagyunk valójában: az Együtt 2014-et megalapító, aztán a választási szövetségből kiszálló, mégis benne maradó millások például végre egyértelművé tették, hogy tizenéves hülyegyerekként szeretnének bevonulni a történelemkönyvekbe: a jeles alkalomra gyártott dalocskájuk legalábbis egy általános iskolás ötödikes gyerkőc szellemi színvonalán helyezkedik el, olyan elképesztő igazságokra rámutatva, minthogy Orbán akkor lenne jó kormányfő, ha mindenkivel haverkodna és emellett egy hajléktalan meleg cigány lenne (a szolidaritásról bizonyos körök fejében mindig is elképesztő hamis kép élt).
A tehetséges miniszterelnök pedig fölénk magasodik és lesújt – hogy éppen tönkreteszi vagy megmenti-e az életünket, jelen esetben teljesen lényegtelen. A valódi tekintélyekhez viszont semmi köze annak az Orbán Viktornak, akit a Magyar Nemzet hasábjain is olyanokért szokás magasztalni, minthogy jegyzetel, miközben ellenfele szólal fel, vagy hogy kocsival ruccan le vidékre megnézni, hogyan is él az ő népe. Az autoritás egyébként egyáltalán nem egy negatív dolog: csakhogy akiket itt bálványozni szokás, azoknak éppen egy fia valódi tekintélyük nincsen. A patkányként hatalomra jutó és otthon krumplilevest eszegető Kádár János éppúgy nem rendelkezik ilyesmivel (szemben a történelmi pillanatban nem meghátráló Nagy Imrével), mint a középszerű kormányosként az országot egyre nagyobb tragédiákba belevezető Horthy Miklósnak. Szoborba önteni utóbbi két alakot körülbelül azon a színvonalon mozog, mint a Blikket áruló rikkancsot mementóul állítani: nem lepődöm meg egyébként, hogy az igyekvő nímandokat egytől egyig körbeugráló Jobbik Horthyról épp úgy közteret akar, mint Tormay Cécile-ről avagy Nyirő Józsefről. Esetleg a baloldal is példaként akarja mindannyiunk állítani az évszázados szerencsétlent, Károlyi Mihályt. Csoda-e, hogy e tájon Orbán Viktor az egyik politikai oldal megváltója, a másiké pedig a dolgok mostani állását látva Bajnai Gordon, az egyetlen önálló gondolattal nem rendelkező szürke jófiú? (Az egykor jó szándékúnak tűnő ex-LMP-sek még az országot is kitapétázták a nép körében pajkosan mosolygó Bajnaival, te jó ég!)
Akkor szögezzük le: nem attól lesz valakinek tekintélye, hogy egyik nap focistát játszik, másikon kultúrembert, egyszer maffiavezért, máskor Gérard Depardieu, TGM és Roger Scruton jó barátját – ahogy a „remény” és a „korszakváltás” szavak egyre intenzívebb ismételgetése sem tett még senkit igazi autoritássá. Orbán nem diktátor, nem is hadvezér – de Bajnai sem a messiás, még ha ez egyesek számára szokatlanul is hangozhat. Ahogy a színészek legnagyobb hányada is csak sztár, de nem autoritás. Tekintély ugyanakkor Sólyom László, John Lukacs, Göncz Árpád, Esterházy Péter és Tandori Dezső (a jelenlegi politikai vezetők meg talán Schiffer András) – olyan emberek, akik valóban elképesztő életművet tudhatnak magukénak és akiket úgy lehet jobbára kritika nélkül tisztelni, hogy az embernek nem kell közben zavarban lennie, miért is próbál emelvényt ácsolni a tehetségnek és a középszernek.